A végtelenség szomja (Visszatérés 31)

Kersti Merilaas: Törékeny este

A fakó s szélszilánkos téli nap 
meghal, a hóbuckák közé furódva. 
Napból a bánat tenyeredbe csap, 
lépdelj, rád nézek, mint egy sakkozóra.

Utad tündér mezőségen visz át, 
kéklik az erdő, lebegő mese, 
az élet elbúcsúztat, holt fiát, 
gyászt sugall sötétlő szemfödele.

Fenyő sudarán isteni beszéd, 
béke alszik a gyökere alatt. 
Zord képet forgat életed eléd, 
oszlopot vert szívedben a harag.

Fekete szemmel lángol a boróka, 
kezed jéggé fagyasztotta a hó. 
Gyöngédség nélkül tántorogsz, mióta? 
Szegény te, gyűlölettől fáradó!

A patak jegén apró repedés, 
hómezőn tévedező nyúlnyomok, 
szánakozással jő az ébredés, 
mögötted tán kedvesed imbolyog.

Egy kézfogásban érzed: van barátod, 
szó zeng, ami a szíved teleírja, 
egykori gondolatod újra látod: 
előtted egy névtelen baka sírja.

Mintha szívedről kő gördülne el, 
lelked sirályszárnyon magasba lebben. 
Ülsz a hóbuckán, örömkönnyüvel, 
havas borókabokorral öledben.

Kormos István fordítása


Justinas Marcinkievicius: Hajnalban

Hajnalban felröppent két madár. 
Éjszaka kinőtt a fű. 
Ölelj. Szoríts.

Fehér folyók, fehér kezek 
folynak át rajtam simogatva. 
Gyermeki ágyban alszik 
a hosszú élet. 
A hajnal árnytalan.

Beröppen a föld 
erdőivel, hegyeivel, városokkal, 
elfúlva lábunk elé zuhan. 
Fel kell emelnünk. 
Megitatnunk és megetetnünk.

Tandori Dezső fordítása


David Szamojlov: Ritkábban töprengek…

Ritkábban töprengek azon, 
kinek tetszem és hogyan tetszem. 
Gyakrabban töprengek azon, 
hová megyek? hová igyekszem?

Ti csak védjétek kőkemény 
mindentudástok, büszkeségtek. 
Állok, nyomot veszítve én. 
Hová jutok?
                   Hová is érek?

Jó, rossz közt hol az út csapása? 
Sötét s a fény határa hol? 
S az ígéret külön világa, 
hol ész és nyugalom honol?

Ha a kiábrándult pimaszság
látszata mindenkit becsap, 
hol a gyengédség, férfiasság, 
pályánk erénye hol marad?

Ne a harag szentsége! Ne
szenteljék meg a gyűlölséget! 
Szó, mért a gyilkos tőr hegye 
legyen, amihez mérnek téged?

Ki már érintett szavakat, 
az acélt jobb ha messze hagyja, 
hűség és tisztesség miatt 
nem kell esküdjön pengevasra.

Add csak a tőrt annak, ki fél, 
ki szóra gyenge, hazug ember... 
Itt aki él, másképp beszél. 
Ez minden. És több semmi sem kell.

Fodor András fordítása

A végtelenség szomja (Viszzatérés 9)

Oszip Mandelstam: Konyhazugban

Jó a konyhazugban ülni még…
Édes szagú petróleum ég.

Éles kés, meg egy cipó fele.
Töltsd a lámpást egészen tele,

vagy ha nem, hát adj egy kötelet,
lekötjük a kosárfödelet,

majd reggel a vasútra vezess,
ahol minket senki sem keres.

Rab Zsuzsa fordítása


Alekszandr Tvardovszkij: Itt-ott a kerti tüzek…

Itt-ott a kerti tüzek füstje kél
falusi hátsó udvarokra dőlten.
Bár földre hullt a tarkálló levél,
még nem fakult ki színük az esőben.

A rögben lent a gyepszőnyeg alatt
nem sűrül még a múlás szelleme,
bár kifordult gyökérrel fölfele,
a lapát élén megadón tapad.

Az idő még nem álmos-szomorú,
a csizma sarka nem sarat cipel még,
és reggelente vígan tölti kedvét
az otthon élő nyugdíjas korú.

Végtére már azért is köszönet,
hogy nem kell változtatnod sok szokáson.
Ne érjen pánik, dolgod rendbe tedd,
mindig úgy élj, hogy batyud készen álljon.

Fodor András fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Hajlék

Pár deszkafallal kerítsd el magad - 
könnyű tákolni egyszerű kis édent.
Pirosat belé, kéket, aranyat!
És lesz a hajlék holtig menedéked.

Nyájas kis otthon. Biztos kikötő.
Jó fedezék. A gondokra legyints hát!

De orkán támad! Lerogy a tető.
Fentről megint fekete ég tekint rád.

Rab Zsuzsa fordítása


Mihail Dugyin: Mire gondoltam a rozsban?

A rozs illata, ó, de forró,
kalászba mily szépen szökell!
Szitakötő sír, zúg a dongó,
a tejes rozs közt haladsz te el.

Haladsz a zöld vágaton által,
ahol hőt a kegyelem ont,
kalász kalászt súrol nyakával,
s nem látható a horizont.

Fenn a felhő mint liba lebben.
Lábat száradt fű hurkol át.
Kinyilatkoztatás szemedben
a sötétkék búzavirág.

Éles kalász zöldsárga bajsza
horzsolja néha nyakadat.
Lépéseidre fölriadva
egy fürg előtted átszalad.

S hullámzó hőben fenn a fecskék,
mint mikor golyó záporoz.
Érett lankadtságát a földnek
hogy ontod, júliusi rozs!

Mily fénylő a föld! Milyen édes
a levegő! Szomjan nyeled.
És nincs bánat. Semmi se kétes.
Nincs, csak az érő rozstömeg.

Kálnoky László fordítása

A végtelenség szomja (Visszatérés 6)

Ilja Ehrenburg: 1939 január

Szirteket őrlő szelek éjszakája.
A fegyvert vonszoló Hispánia
Észak felé menetelt, s kiabálva
Őrjöngött reggelig a trombita.
Harcos a harcból mentette az ágyút,
A földműves bogárzó barmait
S a gyermekhad a játékot – a bábút,
Melynek a szája elferdült kicsit.
És menni, csak tovább, s meghalni állva,
S földeken szült, kínpólyás csecsemők.
Még nem halt el a sereg trombitája,
Még tábortűz az elválás előtt.
Szöveg nem kellett akkor már a dalnak.
Nem volt szomorúbb csoda sohasem.
A kezekben egy marék föld s a falvak
Vonultak, mint hajók a tengeren.

Vas István fordítása


Jevgenyij Vinokurov: Orosz fiúk

Kisvendéglőkben, sűrű kocsmafüstben,
padlás- meg pincezugban, szerteszét,
sihederek suttogtak lelkesülten.
Oroszországról járta a beszéd.

Orosz fiúk!
             Ők rázták meg keményen
a világot tíz kurta nap alatt,
vezetve lovon, gépkocsin – az élen
divíziókat és brigádokat…

S mint amikor diákkamrában laktak
és félhomályban bújtak könyveket -
az igazság után tovább kutattak,
mikor kezükben kard fényeskedett.

Vas-ezredek robogtak, szél-kavarta
lángok között.
             Ki fogságba esett:
a fal előtt, szemét el nem takarva
nézett a golyóval farkasszemet,

szőkén, a tiszta hit lángjában égve,
megállt.
          Mikor sisakját vette le,
a támeredő revolver csövébe
bámult szeme,
            még álmokkal tele.

Rab Zsuzsa fordítása


Borisz Paszternak: Tavaszi eső

Zselnicére szitál esőt, benedvez
lakkos hintót a fa rezge ága.
Libasorban hold alatt a szín házépülethez
hegedűsök mennek. Polgártársak, láncba!

Kövek, tócsák, s mint könnyteli torok,
mély rózsák égő gyémántja derengőn.
Boldogság párás korbácsa suhog
körös-körül a pillákon, a felhőn.

A sorokat, szél-csapkodta ruhákat,
ajkak erőtől duzzadt mámorát
hold önti gipsz-eposszá, égre lázadt
új mellszoborrá ő formálja át.

Kié a sz sok vér, mely nem ernyed,
tódulva fut a dicsőség fele?
Lüktet kívül, míg aortát és nyelvet
kötegbe ránt a miniszter keze?

Nem éj, nem kórus, nem az éjszaka,
mely íigy üvölt: „Hurrá, Kerenszkij!”
Fénybe törők tündöklő kórusa,
mely a múlt barlangjából kelt ki.

Nem rózsa ez, nem tömeg zaja száll a
színház előtt, de Európa van itt.
Hullámvető, megingó éji árja
a mi aszfaltunkon büszkélkedik.

Fodor András fordítása