Edvard Radzinszkij: Beszélgetések Szókratésszal (1)

Színmű


SZEREPLŐK:


SZÓKRATÉSZ
ELSŐ TANÍTVÁNY
MÁSODIK TANÍTVÁNY
MELÉTOSZ
ANÜTOSZ
LÜKÓN
PRODÍKOSZ
XANTHIPPÉ
THRASZÜBÚLOSZ
HÁRPIA
KARVEZETŐ
BÖRTÖNŐR
PRITANOSZ
SZÍNÉSZ
FIATALEMBER
RABSZOLGÁK, KÓRUS, NÉP, GYEREKEK




A lakoma


Athén. Dél tájban


FIATALEMBER (kapkodó, hosszú hajú, piszkos khitónban, kikiáltó hangon) Ezen vádiratot írta és esküvel megerősítette Melétosz fia, a Pűthóbeli Melétosz, az Alopekébeli Szókratész, Szofroniszkosz fia ellen. Vádolom Szókratészt, mert nem hisz azokban az istenekben, akikben a város hisz, és új isteneket állít. Vádolom Szókratészt, mert megrontja az ifjúságot. Méltó büntetése: a halál!


Athén. Éjszaka. Lakoma a gazdag Prodíkosz házában. Pamlagokon végigdőlve a lakoma résztvevői, koszorúval a fejükön: Prodíkosz, a házigazda, Szókratész, valamint Első és Második tanítványa. Szókratész kopasz, csúnya férfi. Hetvenéves, de nem aggastyán. Prodíkosz, a ház ura sem fiatal már, de feltűnően szép férfiú, az arcát mintha Zeusz szobráról mintázták volna. A lakoma alatt Prodíkosz alig szólal meg, figyelmesen hallgatja a vendégek társalgását, időnként némán int a rabszolgáknak, hogy töltsenek bort a serlegekbe.


MÁSODIK TANÍTVÁNY (szaval)    Édes tömjénfüst. A boros-amforák nyitva. Kedvcsináló borillat árad. Aranyszín kenyér. Borostyánszínű méz. Lágy sajt. És virággal díszítve az oltár. Lakomára fel! Lakomára fel! 
PRODÍKOSZ   Miként óhajtotok inni? Hogy jókedvre derüljünk, vagy hogy élénk beszélgetést folytassunk a bortól?
ELSŐ TANÍTVÁNY   „Nosza rajta! Mégse zúgva, 
                                      dübörögve és dobogva, 
                                      sivítozva, mint a szittya, 
                                      csak igyunk mi móddal-okkal, 
                                      vigadozva szép szavakkal..." 
Fogadjuk meg a költő tanácsát, s a mámor helyett élvezzük a Szókratésszal folytatott beszélgetés örömét.
SZÓKRATÉSZ (boldogan)    Milyen jó, hogy így együtt lehetünk. Hálás köszönet érte házigazdánknak, Prodíkosznak. Tegnap találkoztam vele a piacon és meghívott a mai lakomára...
PRODÍKOSZ   Így történt!
SZÓKRATÉSZ   Aztán ma délután rájöttem, hogy Prodíkosz szavával a sors hívott össze bennünket. Boldog vagyok, hogy a mai éjszakát kupa mellett tölthetem... És köztetek. 
ELSŐ TANÍTVÁNY   És mi történt délben, Szókratész? 
SZÓKRATÉSZ   Ne siess. Eljön az ideje. Most pedig... (Gondolataiba merül.) 
PRODÍKOSZ   Régi barátok vagyunk, Szókratész. Örülök, hogy kedvedben járhattam neked is, tanítványaidnak is.
ELSŐ TANÍTVÁNY (határozottan)    Szókratésznak nincsenek tanítványai. Nem szereti ezt a szót. Beszélgetőtársainak mond bennünket.
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Ürítsük poharunkat Prodíkosz egészségére. (Iszik.)
SZÓKRATÉSZ (kedvesen, a Második tanítványhoz)  Milyen jó, hogy mindig mosolyogsz, Apollodórosz. Jólesik rád nézni. Tudod, amikor először megpillantottalak, előtte álmot láttam. Azt álmodtam... Mit is álmodtam?...
ELSŐ TANÍTVÁNY (határozottan, mintha a jegyzetfúzetéből olvasná) Szókratész azt álmodta, hogy egy galamb szállt a mellére és kedvesen turbékolt.
SZÓKRATESZ Úgy van. És amikor megjelentél, mindjárt tudtam, hogy megkedvellek. (Szünet.) Az a kívánságom, hogy ma mindenki kérdezzen tőlem valami fontosat.
ELSŐ TANÍTVÁNY (gúnyosan)    Az ifjú Apollodórosz óhajt kérdezni tőled valami fontosat.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (az Első tanítványra mutat) Ez folyton azt hajtogatja, hogy te megveted az élvezeteket és azt tanítod...
SZÓKRATÉSZ (tréfásan utánozva) Ne higgy az öregeknek, Apollodórosz, amikor az élvezetekről bölcselkednek. Vigadj, amíg fiatal vagy. Ismerd meg magadat. De aztán próbáld levonni a tanulságokat.
ELSŐ TANÍTVÁNY (gúnyosan)    Szókratész azt állítja, hogy csakis környezetünk révén ismerhetjük meg magunkat. Bizonyára ezt tette ifjú Apollodórosz barátunk tegnap a Hárpia hetéra házában.
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Szókratész! Szókratész! Mitévő legyek? Állandóan szerelmes vagyok.
"Bíbor labdájával imént 
megdob Erósz, az aranyhajú, 
úgy hív játszani szépsarús 
lánykával csalogatva."
(Tréfálkozva.) De milyen tanulságot vonjak le abból, ha meglátogatom a szép Hárpia hetéra házát? (Iszik.)
SZÓKRATÉSZ (mosolyogva, tréfálkozva)    Semmi sem lehetetlen, Apollodórosz. Azt beszélik, Hárpia nagyon gazdag. Igaz ez?
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Igen, igen!
SZÓKRATÉSZ   Talán kecskenyája van, életvidám Apollodórosz?
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Nem, nincsen!
SZÓKRATÉSZ   Akkor talán birkanyája van annak a hetérának, fényes arcú Apollodórosz?
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Nincsen annak semmi ilyesmije.
SZÓKRATÉSZ (huncutul)   Akkor honnan a gazdagsága?
MÁSODIK TANÍTVÁNY (kelletlenül)   A hódolóitól, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Akkor azt a tanulságot kell levonnod, hogy a hódolók nyája legalább olyan kifizetődő, mint a birkanyáj. Vagy azt, hogy Hárpia hetéra számára a hódolók helyettesítik mind a birkákat, mind a kecskéket... Éld világodat, boldog barátom. De ne feledd, hogy elmúlik az ifjúság, s aki egész életét csak az élvezeteknek szentelte, annak öregségére csak testi emlékei maradnak. Az elméje nem válik felnőtté, s nem érik meg a lelke. Olyan érzése lesz, mintha nem is élt volna. Hogy még mindig gyermek, akit miért, miért sem, aggastyánnak titulálnak. És rettegni fog a haláltól.


Az Első tanítvány buzgón jegyzi Szókratész szavait.


MÁSODIK TANÍTVÁNY (megtörli az arcát)    Ez mind elmúlik? 
SZÓKRATÉSZ (gúnyosan)    Minden elmúlik.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Nem akarom! Szókratész, belőlem sosem lesz filozófus! De olyan szívesen hallgatlak.


Prodíkosz intésére egy rabszolga teletölti a serlegeket.


(A rabszolgához.) „Gyere, gyermek, add a korsót, hadd iszom ki egy hajtásra..." Ezt a serleget neked ajánlom, Erósz, szerelem istene, gyorsan elszálló ifjúság istene...


Belép Anütosz, gazdag athéni polgár.


ANÜTOSZ Békesség a házadnak, Prodíkosz. Bocsáttassék meg, hogy hívatlanul belépni merészelek.
PRODÍKOSZ Mindig örülünk neked, Anütosz. (A rabszolgához.) Mosd meg Anütosz lábát és segíts neki leheveredni.


Anütosz a rabszolga segítségével leheveredik.


ANÜTOSZ Boldog vagyok, hogy láthatlak benneteket... főként téged, legbölcsebb athéni férfiú!
SZÓKRATÉSZ   Nem ildomos legbölcsebbnek nevezni engem a te jelenlétedben, Anütosz. Az én bölcsességem hitvány, megbízhatatlan. Olyan az, mint az ujjaink közt átszűrődő levegő. A te bölcsességed viszont... 
ANÜTOSZ   Hálás vagyok neked, bőkezű Szókratész. Annál fájdalmasabb számomra, hogy rossz hírt kell közölnöm...
SZÓKRATÉSZ (a szavába vág) Ez a fájdalom nagylelkűséged bizonyítéka, Anütosz. De mérsékeld fájdalmadat, hiszen a hírt, amelyet hozol... ismerem.
ANÜTOSZ   Csakhogy...
SZÓKRATÉSZ Ne zavarjuk meg a lakomát. (Vidáman.) Halljuk tehát Apollodóroszt, aki a szerelem istenét kívánja magasztalni. Ifjú barátunkról azt beszélik, nagy hozzáértéssel áldoz a szerelem istenének, s a tapasztaltabbat meghallgatni mindenkor hasznos.
MÁSODIK TANÍTVÁNY   Milyen hírt emlegettél, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ (gyengéden)    Azt ígérted, Erószról fogsz mesélni, fiatalember. Láss hozzá.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Mindenekelőtt Erósz a legnemesebb isten, hiszen ő nem a földön jár, hanem a szívekben, ahová nesztelenül költözik be. De nem mindegyikbe, csak a nemes szívekbe. Ha durva szívre akad, attól hanyatt-homlok menekül.


Szókratész lehunyt szemmel, élvezettel és figyelmesen hallgatja.


Hozzátehetem, hogy Erósz a legszeszélyesebb valamennyi isten között, hiszen éppolyan hirtelen elhagy bennünket, mint amilyen váratlanul meglátogat. És olyan nesztelenül... olyan észrevétlenül, akár...
ANÜTOSZ   Akár az athéni besúgók, Apollodórosz.
SZÓKRATÉSZ (még mindig lehunyt szemmel) Megszólalt Anütosz, s máris elfogott bennünket a vágy, hogy beszédét élvezhessük.
ANÜTOSZ Én tímár vagyok, Szókratész. Egész életemet a munka tette ki, nem a fecsegés, így aligha szerzek élvezetet szavammal. De a józan eszemre hallgatva, bátorkodom megjegyezni, hogy Erósz, mint a szerelem istene, bizonyára szereti a szépet. És a tulajdonságai közül nyilván nem a nemesség a legfontosabb, hanem a szépség. Erósz gyönyörű! Olyannyira, hogy megveti, gyűlöli a rútság minden formáját.


Szünet.


SZÓKRATÉSZ (megtörli az arcát, nevet) És meg sem engedi egy csúnya embernek, hogy bölcselkedjék róla. Így van, Anütosz?


Szünet.


Úgy vélem, egyetértünk a bölcs Anütosszal abban, hogy Erósz, a szerelem istene szereti a szépet, és vágyik a szépre, amint a költő mondja... Tehát csak azt kell megvizsgálnunk, hogy maga Erósz olyan szép-e csakugyan, amint a józan ész sugallja az éber Anütosznak... Vizsgáljuk meg hát. Mint tudjuk, Erósz a szerelem istene. Szerelem csak úgy általában azonban nem létezik, csak konkrét szerelem, valaki iránt. így van-e, Anütosz?
ANÜTOSZ   Így van, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ   Még valamit kérdezek. Ébreszt-e vágyat a szerelem?
MIND   Persze!
SZÓKRATÉSZ Akkor már csak egy könnyű kérdés van hátra. Mikor ébreszt vágyat a szerelem: amikor már elérte szenvedélye tárgyát, vagy amikor még nem?
ANÜTOSZ (lassan)    Amikor még nem érte el, azt hiszem...
SZÓKRATÉSZ Megint igazad van. Csakugyan, göndör hajra nem a göndör vágyik (Prodíkoszra tekint.), hanem a kopasz. (A Második tanítványra tekint.) Miért is vágyakoznék a fiatalságra az ifjú, és bölcsességre (Anütoszhoz fordul.) a bölcs? Arra vágyakozunk tehát, aminek híjával vagyunk. Ha pedig Erósz, amint Anütosz kijelentette, annyira vágyakozik a szépségre, az azt jelenti. .. Fejtegetésünkből az következik, hogy Erósz... Nos, milyen Erósz? Bátran, Anütosz!...
ANÜTOSZ (kelletlenül)    Híjával van a szépségnek.
SZÓKRATÉSZ Úgy bizony, Anütosz, bölcsességed lenyűgöz bennünket! Csakugyan, Erósz rút... Őseink éppen ezért azt tartották, hogy ezt az istent azon a napon nemzették, amelyen Aphrodité született: Pórosz, a bőség istene berúgott a bortól, leheveredett és elaludt. Pénia, a szegénység istennője nyomorában lefeküdt mellé. Tőlük származik Erósz, a szerelem istene. Részben anyjára ütött, ezért durva, tétlen, féktelen. Részben pedig apjára hasonlít, ezért vágyódik a szépségre, a tökéletességre. Bátor, erős, ravasz és mindenkinek cselt vet. Amit Pórosz fia ad, Pénia fia elveszi... De a legfontosabb, amit az imént megállapítottunk: Erósz rút. Olyan rút... Nem is tudom, kihez hasonlítható... Segítsetek, barátaim... Hát persze, Szókratészhoz hasonló, éppen olyan rút. Látod, Anütosz, Szókratésznak van némi köze a szerelemhez is, nem csak a halálhoz, amelyről hírt hoztál!


A tanítványok mozgolódnak.


ANÜTOSZ   Holnap lesz a tárgyalás, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ   Egy pűthói ifjú, valami Melétosz vádolt be, akit nem is ismerek.
ANÜTOSZ Melétosz délben vádolt be. De délután bevádolt a bölcselő Lükón (Gúnyosan.), „a fényeselméjű aggastyán". A város legöregebb polgárainak nevében a halálodat követeli... De ez még nem minden, Szókratész. A kézművesek nevében is bevádoltak, mégpedig... (Elhallgat.)
SZÓKRATÉSZ   Értettem, Anütosz.
ANÜTOSZ   Én vádoltalak be.


A Második tanítvány felugrik, de az Első visszatartja.


Még megmentheted magad, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ   Mit kell tennem, Anütosz?
ANÜTOSZ Eskü alatt megfogadod, hogy többé nem beszélgetsz a város fiatal polgáraival. Mert e beszélgetésekkel elvonod őket ügyeiktől, ez az igazság.
SZÓKRATÉSZ Erre könnyen megesküdhetem. De miben állapodjunk meg, meddig számít egy ember fiatalnak?
ANÜTOSZ  Mondjuk harmincéves koráig, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Aha! Vagyis, ha valaki kérdéssel fordul hozzám, mielőtt válaszolnék, meg kell kérdeznem, hány éves. És ha letagadja a korát, ha félrevezet? Hiszen tudod, Anütosz, a mi Athénünkben a véneket néha nehéz megkülönböztetni a csecsemőktől...
ANÜTOSZ Leegyszerűsítem a dolgodat, Szókratész. Esküdj meg, hogy soha többé nem foglalkozol filozófiával.
SZÓKRATÉSZ   Értem. (Szokatlanul fürgén és váratlanul ott terem Anütosz előtt és megragadja az orrát.)

Hekli József: Vázlat Arbuzov drámáiról

Alekszej Arbuzov [Moszkva, 1908-1986] a mai szovjet drámairodalom „doyen"-je, az úgynevezett csehovi vonal egyik legkitűnőbb képviselője. Sok minden hasonlítja Csehovhoz, elsősorban lírai hangvétele és konfliktusainak jellege.
Arbuzov dramaturgiájában a csehovi hagyományok már első jelentős darabjától, a Tányától (1938) kezdve kimutathatók, s azok eddigi legutolsó drámájáig, a Kegyetlen játékig (1978) szinte minden színpadi művében előbukkannak. A csehovi mag különféle formákban lehet jelen a drámáiban, például úgy, hogy általában homályos és nehezen kivehető a darab fő konfliktusa, hogy nemegyszer hiányoznak a szereplők közti éles ellentétek, hogy a párbeszédek, akárcsak Csehovnál, szaggatottak, mindenki mondja a magáét, mintha a hősök nem egymásra, hanem csak saját magukra figyelnének. Ez nyilvánul meg a monológok és dialógusok lírai hangszerelésében, s abban, ahogy az író felépíti a darab jeleneteit, felvonásait.

Tőrőcsik Mari és Bara Margit a Tányában
1959, Katona József Színház

Arbuzov mestere annak a csehovi módszernek, hogy a felszín alatt megmutassa a mélységeket, a rejtett, „szöveg alatti" áramlásokat, és képes belesűríteni egy teljesen mindennapi, sőt banális beszélgetésbe a hősök legtitkosabb, legféltettebb gondolatait. Kamarajellegű drámáiban mindig a belső, lelki konfliktusokat helyezi előtérbe a külsődleges, látványos
összecsapásokkal szemben, ugyanakkor izgalmasan és színvonalasan ábrázolja a mai élet konfliktusos helyzeteit, és
nagyszerűen ráérez a modern kor ritmusára és lüktetésére. Darabjait az utolsó felvonás zárómondatával sokszor nem fejezi be, hanem nyitva hagy mindig egy ajtót, hagy mindig egy lehetőséget az életnek, hogy az beavatkozhassék a hősök sorsába, néha az írói szándék ellenére is.


Arbuzov - miként példaképe is - az esztétikumot, a szépet nem kitalálja, hanem az élet hétköznapi történései közepette is megleli és felmutatja, méghozzá úgy, hogy eközben nem hamisítja meg a mindennapok realitását sem. Mindenekelőtt a finom érzelmek, a lírai hangulatok mestere, de mint a „színházból jött ember", szereti a merész asszociációkat, a játékos helyzeteket, az érdekes párhuzamokat s a kontrasztokat is. Akkor van igazán elemében, s akkor nyújtja tehetsége legjavát, amikor az emberi boldogulás lehetőségeiről, a valódi, a lelkileg-pszichológiailag is megalapozott
boldogságról, a nehéz tusákban kivívott magáratalálásokról ír.


A csehovi dráma továbbélésének kérdéseiről szólva semmi esetre sem szabad abba a hibába esnünk, hogy személyeket adaptálunk egy művészeti áramlathoz művek helyett. Az ugyanis, hogy Arbuzov - miként Rozov és Vampilov is -- általában csehovi inspirációjú darabokat alkotott, nem változtat azon a tényen, hogy másfajta drámákat is írt. Mikor azonban szokatlan vizekre evezett, mikor eltávolodott sajátos lírai stílusától, bizony eléggé furcsa, valósággal „idegen" művek kerültek ki tolla alól, mint az Európai krónika, a Tizenkettedik óra, a Gyönyörűségem s részben a Várakozás is. Az ilyen kitérések - szerencsére - meglehetősen ritkák. Arbuzov a Mejerhold megálmodta színházi írótípushoz áll közel, aki a kortársi valóság művészi ábrázolásában állandóan keresi azokat az új formákat, hőstípusokat, színpadi jelrendszereket és konfliktusokat, amelyekben az aktuális témák a leghatásosabban tükröződhetnek. Azon írók sorába tartozik, akik új csapást vágtak a szovjet drámaírásban, visszakanyarítva azt a „konfliktusmentesség"és a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásától az élet realitásához, az emberek mindennapjaihoz. Az elmondottakhoz még hozzá kell tennünk, hogy Arbuzov is építette azt a hidat, amelyen a szovjet színház új nemzedéke a Művész Színház pszichologizáló és egyszerűsítő stílusától egy modernebb, motiváltabb színpadi realizmusig eljutott. Ma már az sem kétséges, hogy az újabb nemzedék legeredetibb tehetségei, mint Radzinszkij és Roscsin és legfiatalabb tanítványai, mint Szokolova és Petrusevszkaja közvetlen adósai. Jelentőségét drámaírói kvalitásának és állandó színházi jelenlétének egyaránt köszönheti. Íróként is megőrizte a színészi gondolkodást és látásmódot, amely igen előnyösen kamatozódik darabjaiban, ezért is tud hatásos, bravúrosan játszható szerepet írni. A drámaelmélet kérdései is  foglalkoztatják, gyakran felszólal e téma kapcsán hivatalos fórumokon, sőt az Irodalmi Intézetben tartott előadásain is mindig kitér az aktuális elméleti problémákra, a drámaíró és a színház kapcsolatának aspektusaira. Véleménye szerint a „színház olyan, mint egy élő szervezet, amelynek saját életrajza van, s megvannak a maga betegségei, örömei és szomorúságai".


Drámáinak hősei legtöbbször tehetséges fiatalok, sokra hivatott intellektuelek - tudósok, orvosok, mérnökök -, akik azonban nem mindig váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, mert belevesznek a kisszerűségbe, az érzelmi megalkuvásba avagy a körülmények folytán feladják nagyszerű terveiket, merész vágyaikat, s belesüllyednek a konformista kényelembe. De vannak Arbuzovnak Tányái, Váljái, Vegyernyikovjai is, akik lankadatlanul keresik az önmegvalósítás, a boldogulás útjait, s végül révbe jutnak.


Arbuzov művészi pályakezdése különlegesnek és szerencsésnek mondható. A „drámából" lépett a drámairodalomba, de úgy is fogalmazható, hogy a színpadról került a színházba. Végső soron az irodalmár diadalmaskodott a színész felett, jóllehet még mindig élő az a szólásmondás, hogy "hat" szemmel alkotja darabjait, a rendező, a színész és a néző szemével. A családi kör biztonságából túl korán kiszakadt kallódó gyermekből a színház nevelt embert. A színpad bűvkörébe kerülve zaklatott élete egy csapásra jó irányba fordult. Először önképzőköri színielőadásokon vállalkozott beugrásokra, majd a leningrádi Akadémiai Opera és Balett Színház alkalmi statisztája lett. Rövid ideig egy mozgó „vagon- színházban"is dolgozott, majd beiratkozott a leningrádi Peredvizsnij Színház mellett működő színészstúdióba, amelyben három évig tanult. Ezután különböző leningrádi és moszkvai műkedvelő társulatokban és színházakban lépett fel,sőt nemegyszer kisebb dramaturgiai és rendezői feladatokat is magára vállalt. 1925 -től - alig tizenhét évesen már rövid agitációs jeleneteket írt a Proletkult majd a TRAM (Munkás Színkör) alkalmi színpadai számára. Ezek a jelenetecskék, mint az „Ötéves terv", „A harmadik döntés", „Arccal az ipari- pénzügyi terv felé" s a többiek mindenben
megfeleltek a kor követelményeinek és divatjának, mert az ún. „agitkák"legfőbb jellemzői: az aktualitás, a harcosság, a látványosság, a népnevelői szándék és a publicisztikai pátosz. Bármennyire furcsán hangzik is, mégis kétségtelen tény, hogy a rögtönzött agitációs vázlatokban, a lírai bohózatokban és a pályakezdő egyfelvonásosokban --- mint Az autokrata unokája, a Szerencsés őrjárat vagy a Találkozás - inkább felsejlik a későbbi Arbuzov, mint első sablonos drámáiban, az Osztályban (1930) és a Harmadik Janban (1932). Korai alkotásai elsősorban tételdarabok, illusztrációs művek s nem igazi konfliktusos drámák. Mindezek ellenére az Osztály, amely a TRAM-i dramaturgia elemeire épülő fragmentális kompozíciójával nem tudta összefogni a párhuzamosságukban is szétágazó epizódokat, Nagy élet címmel mégis rövid időn belül színre került a leningrádi Vörös Színházban.


1934-ben - már mint ismert színpadi szerző - Arbuzov néhány hónapot falun töltött egy műkedvelő színkör vezetőjeként. Az ottani egyszerű körülmények figyelembevételével írta meg a Hat szerelmest (1934). A munkaversenyben elnyert vándorzászló-átadás körüli huzavonákról szóló vígjátékában sok a mulatságos, a fonák szituáció, de divatos szójátékok is élénkítik a darabot. A hatszemélyes mű több öntevékeny színkörben és ismert színházban népszerűsítette szerzőjének nevét. A 30-as évek darabjai szinte elképzelhetetlenek voltak dalbetétek nélkül. Megzenésített verseket illesztettek a színházak majd mindegyik színműbe, többek között Afinogenov, Kirson, Szvetlov s mások alkotásaiba. De felhangzott a dal Arbuzov Messzi útjában (1935) is, amely az országépítés egyik fontos feladatát, a metróépítést ábrázolta. A hősies erőfeszítések közepette jellemek formálódnak, szerelmek születnek, s az író érzékelteti azt is, hogy a közösség nevelő hatása nem kevésbé fontos szerepet játszik az ország életében, mint maga a gigászi munka. A lírai vígjáték egyik figurájából, Lilja Bregmanból nőtt ki Tánya, a legelső tipikus Arbuzov-hős. A darab legsikeresebb színpadi megformálása Marija Knebel nevéhez fűződik, aki a Jermolova Színház egykori közönségét estéről estére lázba hozta. 1957-ben a szerző átdolgozta a Meszszi utat, megtisztította az anakronizmustól, néhány jelenetet teljesen átírt, s a felfrissített mű újra meghódította a nézőket.


Az 1938-as esztendő kétszeresen is jelentős volt Arbuzov életében. Egyrészt egy fiatal Mejerhold-tanítvánnyal, Valentyin Plucsekkel együtt létrehozta a moszkvai Színházi Stúdiót, amely több pályakezdő tehetség alkotóműhelyévé
vált, másrészt elkészült a nagy mű, az első igazi sikert hozó kamaradarab, a szovjet dráma történetében is korszakos jelentőségű Tánya. (A végső változat 1946-ból származik.)

Alekszej Arbuzov: Esti fény (2)

Színpadi elbeszélés két felvonásban (tíz képben)


MÁSODIK FELVONÁS, HATODIK KÉP
AUGUSZTUS TIZENNYOLCADIKA, PÉNTEK

Algimantas Svegzda: Nyár

Nyári vendéglő Kalinov Városparkjában. Terasz a Volga felett. Néhány asztalka. Vegyes társaság. Az egyik asztal szabad - efelé igyekszik a belépő Tamara Nyikolajevna és Palcsikov.


PALCSIKOV   Üres asztal. 
TAMARA   Hihetetlen. 
PALCSIKOV   Üljön le gyorsan.


Leülnek az asztalhoz.


TAMARA   Mint a mesében.
PALCSIKOV   Kíváncsi vagyok, hogy lesz tovább.
TAMARA   Meglátjuk.
PALCSIKOV   Meglátjuk. De én most ennék inkább.
TAMARA   Nem lehet mindent egyszerre. Maga fegyelmezetlen egyéniség.
PALCSIKOV   Nincs igaza. Én fegyelmezett vagyok. De éhes egyéniség.
TAMARA   Én is éhes vagyok. De jókedvű.
PALCSIKOV   Én is az vagyok. De ha adnak egy szelet húst, még jobban felvidulok.
TAMARA   Odanézzen... Jön.
PALCSIKOV (az odalépő felszolgálónőnek)   Jó napot!
FELSZOLGÁLÓNŐ (rosszallón)   Jó napot! Miért ide ültek?
PALCSIKOV   Nagyon megtetszett itt.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Ennél az asztalnál nincs kiszolgálás.
PALCSIKOV   Miért nincs? Olyan szimpatikus asztal.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Ez személyzeti asztal.
PALCSIKOV   Mi meg neves művészek vagyunk.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Cirkuszosok?
PALCSIKOV   Persze. Ő műlovarnő. Én pedig bűvész vagyok.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Azt hittem, bohóc. A társulatuk már egy hete itt van. Pedig Kalmovba ritkán jön cirkusz.
PALCSIKOV Eztán majd gyakrabban jövünk. 
FELSZOLGÁLÓNŐ Ennek örülök. (Elmegy.) 
PALCSIKOV (aggodalmasan)    Most hová ment?
TAMARA   Szerintem rendőrért.
FELSZOLGÁLÓNŐ (visszajön)    Jól van, rendelhetnek. Tessék az étlap. Mit kérnek? 
PALCSIKOV   Mi van?
FELSZOLGÁLÓNŐ   Már csak vagdalt hús. Vegyes körettel. 
PALCSIKOV   Vegyes köretet minél többet. Előételnek meg húsos hidegtálat. 
FELSZOLGÁLÓNŐ (Tamarának)    És ide? 
TAMARA   Ugyanazt.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Értem. Hogy egyik se rövidüljön meg. Italt? 
PALCSIKOV (elegánsan)    Pezsgőt! 
TAMARA   Térjen észhez, Lavrentyij Jegorovics.
PALCSIKOV   Tamara, ne ellenkezz! Már felléptünk... a műsor elején. Holnapig szabadok vagyunk.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Az ételre várni kell. A Városparkban ez az egy étterem van. Láthatják, mennyire tele vagyunk. (Elmegy.) 
PALCSIKOV   Azt hiszem, megszeretett bennünket. 
TAMARA   Nem vagyok meggyőződve róla. (Körülnéz.) Kellemes hely ez... A Volga... Fények...
PALCSIKOV   Elegáns zenekar. 
TAMARA   Milyen szerencse, hogy messze ülünk tőle. 
PALCSIKOV   Jól megvacsorázunk, aztán táncolunk. 
TAMARA   Tud shake-et táncolni? 
PALCSIKOV   Amit csak akar, azt táncolok. 
TAMARA   De tud?
PALCSIKOV   Nem. Nem tudok. Mit nevet? 
TAMARA   Rettentő jókedvem van ma.
PALCSIKOV   Nekem is. Nem tudom, miért, de szörnyű jókedvem van. 
TAMARA   Alighanem kötözni való bolondok vagyunk. Alighanem. 
PALCSIKOV   Kötözni valóbbak már nem is lehetnénk. 
TAMARA   Mégis, azt hiszem, nagyon elfáradtunk. Nehéz három nap volt. 
PALCSIKOV   A mai a legnehezebb.
TAMARA (vidáman) A városi tanácsban alaposan kitombolta magát Balaba elvtársnál. 
PALCSIKOV (visszagondol az elmúlt napra és hirtelen feldühödik) A szerencsétlen! Lám csak, elhatározta, hogy belombosítja az új lakónegyedet — mert kiirtottak körös-körül minden akácot, berkenyét, zelnicemeggyet... Hoztak helyettük az erdőből, de a városban nem éltek meg! Most meg a ligetünknek álltak neki! Micsoda emberek — nekik csak az a fontos, hogy ma érdemeket szerezzenek, a holnapra nem gondolnak.
TAMARA (kis hallgatás után)    Igen... Nem akármilyen nap ez a mai, Lavrentyij Jegorovics. 
PALCSIKOV   Bezzeg ez az este!... (Felélénkülve.) Felültünk az óriáskerékre — egy. Aztán a körhintára — kettő. A „Varázshinta" attrakció — három. A céllövölde — négy. Végül a söröző — öt...
TAMARA   A sörözőt csak nem számítja attrakciónak? 
PALCSIKOV   Hát a sor? A hosszú sor a söröző előtt? Az nem volt attrakció? 
TAMARA   Talán az volt.
PALCSIKOV   No látja! Szóval a sor a söröző előtt - öt! 
TAMARA   Hát a görbetükör-szoba?
PALCSIKOV   Míg élek, nem felejtem el. Micsoda ábrázata volt... a hosszító tükörben... 
TAMARA   És maga? Különösen abban a tükörben, amelyikben mindenki kövér. Iszonyú volt az arcocskája.
PALCSIKOV   No jól van, elég a hahotából. 
TAMARA (nevetve)   Nem tehetek róla... rám jött a nevetés.
PALCSIKOV   Hagyja abba, de rögtön... Már néznek bennünket... (Ő is nevetni kezd.) 
TAMARA (csillapodva)    No, most meg maga kezdi... Hagyja abba, nem illik...


Mind a ketten nevetnek.


PALCSIKOV (fuldokolva, nevettében)    Nézze csak - ott annál az asztalnál, az a sárga inges kiköpött De Funes. 
TAMARA (hahotázva)    Kicsoda?
PALCSIKOV   De Funes. Francia komikus. (Megint kitör belőle a nevetés.) 
TAMARA   Bámulatosán hasonlít... Hagyja abba, mert még kivezetnek innen. 
PALCSIKOV (csillapodva)    Rám ragad a nevetés. 
TAMARA    Rám is. (Elgondolkodva.) Hát azt tudja, hogy mi kikhez hasonlítunk? Két kis emberkéhez, akiket eddig bezárva tartottak... aztán hirtelen szabadon engedtek... Most nyargalásznak a zöld fűben, táncolnak, bukfenceznek... PALCSIKOV   Szegény kis emberkék... 
TAMARA   Halkabban... Jótevőnk közeledik. 
FELSZOLGÁLÓNŐ (hozza a rendelést)    Hideg húsostál - kétszer. A pezsgőt a konyhában nyitottam ki, mert a múlt héten egy vendégnek a szemébe lőtt a dugó. 
PALCSIKOV   Kellemetlen lehetett. 
FELSZOLGÁLÓNŐ   A konyhán azt mondják, hogy van a műsorukban egy ördöngős fickó, aki hátrafelé biciklizik. Nem maga az?
PALCSIKOV   Én megpróbáltam hátrafelé... Nehéz... Nem sikerült. 
FELSZOLGÁLÓNŐ   A szakácsunk sokat nevetett rajta. (Elmegy.) 
PALCSIKOV   No, Tamara, lásson neki! Különben megeszem magam az egészet. 
TAMARA   Nem hagyom ám! Én is falánk vagyok.


Esznek.


PALCSIKOV   No, milyen? 
TAMARA   Nem is olyan rossz.
PALCSIKOV   És akármilyen furcsa, élvezetet okoz. Sőt! (Tölt a pezsgőből.) Igyunk az emberkékre, akik a zöld fűben bukfenceznek. 
TAMARA   Valamennyiükre!


A teremben Snejder jelenik meg, elmegy az asztaluk mellett.


PALCSIKOV (vidáman)    Borisz, nyisd ki a szemed... Mi vagyunk, Borisz!
SNEJDER   Hihetetlen! Akárhová néz az ember — mindenütt Palcsikov! Jó estét, jó estét, Tamara Nyikolajevna!
PALCSIKOV   Hogy kerülsz erre a dicső székhelyre? 
SNEJDER   Tegnap sürgősen idehívtak egy beteghez. Komplikált eset. (Egy kis szünet után.) Egész nap nem ettem.
PALCSIKOV   Ülj le hozzánk. Pezsgőnk van. 
SNEJDER   Te kalandor! Egy pillanatra leülök. Nem vagyok egyedül, a kerületi egészségügy helyi vezetőjével tivomyázom. Gyönyörű szép nő különben. A hetven évéhez képest pompásan fest.
PALCSIKOV   Úgy látom, többet ittál a kelleténél, Borisz. 
SNEJDER   Csak egy csöppecskét ittam...  Esküszöm! Nehogy elszóld magad Inna előtt! Hogy van Mefisztó, Tamara Nyikolajevna? 
TAMARA   Csúnyán megsérült a jobb füle. S
NEJDER   Szegény kutyus. Különben, mindnyájunk sorsa kifürkészhetetlen. Mulatságosan bonyolult az élet. (Egy kis szünet után.) Megtudtatok valami érdekeset? 
PALCSIKOV   A hídépítésnél minden a régiben. Rendetlenségek... Itt azonban, Kalinovban, mintaszerű az építkezés. Nem lehet belekötni semmibe. Mégis - az erdőt pusztulás fenyegeti. 
TAMARA   Igen, mégis... Milyen gyönyörű fenyves! Amikor beléptünk a fák közé, szinte elbódultam a gyantaillattól. 
PALCSIKOV   Nem, ennyi szépséget nem engedünk tönkretenni. (Tamarához, vidáman.) Ha otthagyjuk a fogunkat, Tamarácska, akkor se engedjük! Helyes? 
TAMARA   Az emberek sem értenek egyet vele - sehol, ahol csak jártunk. 
PALCSIKOV (Snejderhez)    Tamara egy fél füzetet teleírt. 
SNEJDER    Most aztán ne engedj. Vágj oda Kovaljovnak! De erélyesen!
TAMARA   Nem szereti Kovaljovot, Borisz Iszajevics?
SNEJDER (Palcsikovra mutat) Legnagyobb szerencsétlenségemre őt szeretem, Palcsikovot. De az is lehet, hogy szerencsémre. Minden szörnyen zavaros, mint mindig. Vagy nem?
PALCSIKOV   Többet kell enni, Borisz.
FELSZOLGÁLÓNŐ (odalép)    A vagdalt hús elfogyott.
PALCSIKOV   Hát vegyesköret van?
FELSZOLGÁLÓNŐ   Húsgombócot tudok hozni.
PALCSIKOV   Cipelje!
FELSZOLGÁLÓNŐ (Snejderre mutatva)   Ez a polgártárs is a cirkuszukból való?
PALCSIKOV   Hogyne! Ő akrobata. Dobbantódeszkáról ugrál.
FELSZOLGÁLÓNŐ   Kiszolgáljam?
PALCSIKOV   Köszöni. (A felszolgálónőre kacsintva.) Őt már kiszolgálták.
FELSZOLGÁLÓNŐ (barátian)   Ne túlozzuk el. (Elmegy.)
SNEJDER   Mit fecsegtél neki? Micsoda cirkusz? Miféle dobbantódeszka?
PALCSIKOV   Majd holnap mindent megmagyarázok. Még titok, Borisz.
SNEJDER   Te szélhámos... Veszedelmes dolog veled kezdeni.
TAMARA   Egyáltalán, Lavrentyij Jegorovics roppant veszélyes egyén. Nálunk a szerkesztőségben minden nő megőrül érte.
PALCSIKOV   Figyelem! De Funes közeledik.


Az étterem De Funes-re hasonlító vendége odalép az asztalukhoz.


VENDÉG (Palcsikovhoz)   A meleg ételt még nem hozták, a hideg előételt már elfogyasztották, a hölgyük pedig unatkozik. Engedjék meg, hogy felkérjem táncolni. 
PALCSIKOV   Parancsoljon. 
TAMARA (feláll az asztaltól)   Örömmel. 
VENDÉG   Annál inkább.

Alekszej Arbuzov: Esti fény (1)

Színpadi elbeszélés két felvonásban (tíz képben)


SZEREPLŐK


PALCSIKOV, LAVRENTYIJ JEGOROVICS főszerkesztő-helyettes, 45 éves
INNA SZERGEJEVNA, a felesége, 42 éves
KOVALJOV, ALEKSZEJ GEORGIJEVICS főszerkesztő, 42 éves
GALECKIJ, IGOR PETROVICS olvasószerkesztő, 30 éves
TAMARA NYIKOLAJEVNA szerkesztőségi titkárnő, 38 éves
MIHNO, VOLOGYA, a levelezési rovat munkatársa, 23 éves
SNEJDER, BORISZ ISZAJEVICS orvos, 50 éves
SZTYEPAN, 17 éves, BELLA, 19 éves - Palcsikovek gyerekei
GYIMA, Bella vőlegénye, 22 éves
KOTOVA, KATYA, a szerkesztőség kézbesítője és könyvtárosa, 19 éves 
FELHÁBORODOTT FÉRFI, a szerkesztőség látogatója, 45 év körül 
AZ ÉTTEREM VENDÉGE, aki De Funes-hez hasonlít, 40 éves 
ÉTTERMI FELSZOLGÁLÓNŐ, 35 éves


A történet a hetvenes évek közepén játszódik egy területi székhelyen, a Volga középső szakaszán.


ELSŐ FELVONÁS


ELSŐ KÉP. PÉNTEK, AUGUSZTUS NEGYEDIKE


Tágas átjáró szoba a területi újság szerkesztőségében — ide nyílnak a főszerkesztő és helyettese szobái, az olvasószerkesztő apró szobája is ennek szomszédságában van.
A szerkesztőségben most viszonylag csend van — a szobában csak Tamara Nyikolajevna tartózkodik, harmincnyolc éves, kedves asszony, meg Katya Kotova, életrevaló, tizenkilenc éves lány, aki a kézbesítői és könyvtárosi tisztet tölti be a szerkesztőségben. Az este még messze van, a Volgára nyíló ablakok sarkig tárva.


KATYA   Tamara Nyikolajevna, boldog maga?
TAMARA (mosolyogva)    Majd meglátjuk.. . (Az ablakhoz lép.) Levél se rezdül.
KATYA   Micsoda fülledt hőség! Egészen elhülyültem.
TAMARA   Azt ígérték, estére hoznak egy ventillátort.
KATYA   Estig én meghalok. Mindjárt lefutok a Volgához és ruhástul belevetem magam.


Az olvasószerkesztő kis szobájából kilép a Felháborodott férfi. A végsőkig felindult. Tragikus tekintetét végighordozza a szobán, a sarokban leül egy székre, még mindig nem érti, mi történt vele.


FÉRFI Nem, ez nem lehet. Egyszerűen lehetetlen, hogy megtörtént. (Feláll, csupa méltatlankodás.) A tények alapos vizsgálatot követelnek — maguk: újság! Bármilyen esetben! Bármilyenben ! (Erejét vesztve roskad a székre, és mozdulatlanságba dermed.)


Vologya Mihno lép a szobába, a levelezési rovat munkatársa. Gondosan öltözött, rendes fiatalember, huszonhárom esztendős, kétségbevonhatatlan humorral rendelkezik és kifogástalanul udvarias.


MIHNO (a nők felé közeledik, pukedlit vág ki, és csöndesen, kissé hamisan énekel)


Kóboroltam a világban,
de egy újságra találtam,
szörnyű bürokrata lettem,
ennek szívből örvendeztem.
Bürokrata lettem végre,
szívem igaz örömére.


(Újra pukedlizik, s valami papírt ad át Katyának.) Szíveskedjék három példányban megszülni. (Tánclépésben az ajtó felé indul, hirtelen észreveszi a sarokban ülő férfit. ) 
FÉRFI (kővé váltan bámul Mihnóra. Tamara Nyikolajevna és Katya nevetnek.)    Szégyellhetik magukat, hogy kinevetnek egy embert, aki ostoba helyzetbe került. (Távozik.) 
KATYA   Mégiscsak felvirágoztatta a szerkesztőségi kultúrcsoportunkat. Rendkívüli kezdeményező tehetsége van. 
TAMARA   Rendes fiú.
GALECKIJ (kis szobájából kilépve észreveszi a férfit)    Maga még itt van? 
FÉRFI   Hallatlan... Hallatlan! (Lassan kimegy a szobából.) 
GALECKIJ (Tamarához lép)   Nem tartja furcsának, Tamarácska, hogy mi ketten valami érthetetlen okból nem látogatjuk együtt az esti mozielőadásokat? 
TAMARA   Éppen elég érthetetlen dolog van a világon, Igor Petrovics. 
GALECKIJ (Katyának)    Mellékesen, kedves Katyikotova barátnőm, maga tartozik nekem egy ötössel és nem adja meg. Ez nyomorúságos anyagi helyzetéről tanúskodik. Felemelem adósságát tíz rubelre. (Pénzt ad neki.)
Palcsikov főszerkesztő-helyettes, senkire sem pillantva, beszalad a szobájába.
PALCSIKOV (mentében)    Igor, szereztem egy üveg hideg sört. (Eltűnik.)
GALECKIJ   Lángész! (Utánamegy.)
KATYA   Kiváló férfiú... Hogy tetszik magának?
TAMARA (gúnyos mosollyal)    Az olvasószerkesztő.
FÉRFI (újra felbukkan az ajtóban)    Ez nem eljárás! Hallják? Nem eljárás! (Távozik.)
KATYA   Nálunk aztán nem lehet unatkozni!


Kovaljov, a lap főszerkesztője lép ki a szobájából. Negyvenkét éves, de első pillantásra fiatalabbnak látszik, szikár férfi, kissé sápadt. Sötét haja már őszül, arcvonásai finomak. Nagyon szép férfi, szerintem.


KOVALJOV   Magánál vannak az egészségügyi rovat adatai?


Tamara átad neki egy irattartót.


Szomorúan meg kell állapítanom, hogy a városi egészségügyi központ ügyeinek aktáit nem valami művészien állította össze. Figyelembe véve beosztását és minősítését, jobban is megcsinálhatta volna. 
TAMARA   Ez bók, Alekszej Georgijevics? 
KOVALJOV   Ez útmutatás. (Órájára néz.) Húsz perc múlva indulok a repülőtérre. Tegyen bele ebbe az irattartóba mindent, amit kértem. (Szobájába megy.)
KATYA (nem mindjárt)   Gyina Kozlova hosszú szoknyát varratott. Maga nem szándékozik? 
TAMARA   A csúnya nőknek való, Katya. Akik nem tudnak mással feltűnni. 
KATYA (szemügyre veszi)    Maga aztán nem látszik harmincnyolc évesnek!


Vologya Mihno visszatér a szobába.


MIHNO (Tamarához) Bocsánatot kérek, de elfelejtettem átadni ezt a csomagot. (Papírcsomagot ad át neki.)
TAMARA   Ez mi?
MIHNO Levescsont. Bogaras szomszédasszonyomtól kunyeráltam. Remélem, elégedett lesz vele a kutyája. Ezt a szomszédasszonyomra is értem, meg a csontra is. Egyszerre.
PALCSIKOV (kilép a szobájából)  Ricskov, a gyárigazgató, nem telefonált?
TAMARA   Nem.
PALCSIKOV Milyen szimpatikus csont. Vigye innen, de rögtön, mert összefut a nyálam. De maga miért őgyeleg itt folyton, Mihno elvtárs ?
MIHNO   Szeretem Tamara Nyikolajevnát.
PALCSIKOV   Nocsak, igazán? És most mitévők legyünk?
MIHNO   Csak azt akartam, hogy tudja. A maga titkárnője.
PALCSIKOV   Maga furcsa fiatalember.
MIHNO   Igen. Egyetlen mentségem, hogy furcsa vagyok. (Kimegy.)
PALCSIKOV No lám... (Tamarához.) Tegye el azt a csontot. (Kicsit gondolkozik.) Magának hozta?
KATYA Tamara Nyikolajevnának kutyája van... Remek állat. Mefisztó. (Kimegy a szobából.)
PALCSIKOV   No nézd csak... Mefisztó. Szóval maga az állatokat is szereti?
TAMARA   Többek között. Az állatokat is. (Elneveti magát.)
PALCSIKOV   És ehhez a fiatalemberhez a levelezési rovatból — férjhez akar menni?
TAMARA   Ugyan! Tizenöt év korkülönbség van köztünk.
PALCSIKOV Az semmi. Még divatos is... azt mondják. (A szekrényhez lép, kivesz egy irattartót, lapozgat benne.) Holnap reggel elmegyünk a Vörös Októberbe, maga gyorsírással jegyez az üzemi bizottság értekezletén.
TAMARA   Rendben. (Kimegy a szobából.)


Kovaljov lép be, felveszi a számára kikészített irattartót, beleteszi aktatáskájába.


PALCSIKOV   Készen vagy?
KOVALJOV   Tökéletesen.
PALCSIKOV   Van valami utasításod?
KOVALJOV Moszkvába utazom egy hétre. Nagyon fontos út. Úgy gondolom, sok minden függ tőle. És nem csak az én számomra. De erről később. Boriszov Palangában sütkérezik. Te vagy a helyettesem, azaz távollétemben a főszerkesztő.
PALCSIKOV   És?
KOVALJOV   Ez nyugtalanít engem.
PALCSIKOV   Engem is.
KOVALJOV   Igyekezz okos lenni a távollétemben. (Ellágyulva.) Erre kérlek.
PALCSIKOV (kis szünet után)    Miről van szó? Nem értem.
KOVALJOV Nem először hagyom rád a lapot. Szomorú tapasztalataim vannak. Egyhetes uralmad után csak úgy zeng a szerkesztőség. Minden alkalommal nekem kell rendet teremtenem, ha visszajövök. Unom már.
PALCSIKOV   Kár, rettenetes kár, Aljosa, hogy én ilyen alak vagyok. De valami azért mégiscsak lehet bennem, hogy immár húsz éve nem tudsz meglenni nélkülem. 
KOVALJOV   Tételezd fel, hogy szeretlek.
PALCSIKOV   Komolyan? (Gyorsan.) Ebben az esetben azonnal csökkentjük a központi sajtóból átvett anyagot. 
KOVALJOV   Mit akarsz, te esztelen? Így is mindenkit magunk ellen bőszítettünk. A mi kitűnő Jarcevünk, a tanácselnök, alig nyújt kezet.
PALCSIKOV   Látod - csak alig. Győzelem! Akkor még nyújthat. 
KOVALJOV   Legalább a status quót tartsd szem előtt a távollétemben, te gazember! 
PALCSIKOV   No, jól van... (Órájára néz.) Hé, elkésel, hallod-e! 
KOVALJOV   Nem szeretnék itt megint ördög tudja mit találni, ha majd visszajövök. Ismétlem: roppant fontos az utam. Arról van szó: nincs kizárva, hogy áthelyeznek... no, és ebben az esetben természetesen téged is.
PALCSIKOV   Nyughass, Aljosa. Elegem van már belőle, hogy folyton téged kövesselek. 
KOVALJOV (nyomatékkal)   Abból is, hogy Moszkvába kövess? 
PALCSIKOV (kis hallgatás után)    M-gen... hát ez kék égből villám. 
KOVALJOV (halkan)    Hogy van Inna? 
PALCSIKOV   Minden rendben. 
KOVALJOV   Rég voltam nálatok. Ments ki, kérlek - nem volt időm meglátogatni. (Az ajtóban.) Ha szükségesnek tartod, mondd el neki beszélgetésünket. No, ez minden. Légy okos.


Kovaljov elsiet a belépő Tamara Nyikolajevna mellett, int neki és kimegy.


PALCSIKOV (nem mindjárt)    No, árván maradtunk.
TAMARA   Barátja és főszerkesztőnk mulatságos ember.
PALCSIKOV   Mulatságos? Miért?
TAMARA   Az egyetlen a szerkesztőségben, aki nem próbált udvarolni nekem.
PALCSIKOV   Én sem próbáltam.
TAMARA   Maga — más. Magának erre határozottan semmi szüksége.
PALCSIKOV   Hm... És neki van?
TAMARA   Lehet, hogy legalább felvidítaná egy kicsit.
PALCSIKOV   Igaza van. A kedélytelen emberek gyanúsak.
TAMARA (kis hallgatás után)    És mondja, a barátja... igazán barátja?
PALCSIKOV Feltétlenül. Húsz éve dolgozunk együtt. Először Szaratovban, aztán Permben, most itt... Egyszóval, követem mindenüvé. A sarkában járok, hogy úgy mondjam.
TAMARA   És miért jár a sarkában?

Leonyid Martinov: Évek, történetek

A muzsik unokaöccse


Tegnap olvastam a Pravdában, hogy az Omszk környéki híres fenyvesben működik a csernolucsjei szívszanatórium. Itt az alkalom, hogy végre-valahára szóljak Jevlampij Minyinről, aki maga is erről a vidékről származott, és még fél évszázaddal ezelőtt példájával bizonyította, hogy a csernolucsjei fenyvesek levegője nemcsak a tüdő és a szív, de a lélek és értelem orvossága is, ha ugyan különválaszthatjuk a kettőt. Képzeletem élénken vetíti elém az erdőség varázsát. Hisz majdnem Csernolucsje, Jevlampij szülőfaluja mellett fekszik Krasznojarka, ahol egy házikóban ott őrzik a rőt hajú, robusztus termetű, tősgyökeres szibériai könyves-embernek, Nyikolaj Csernakovnak, az omszki Szibkrajizdat egykori vezetőjének értékes könyvgyűjteményét. Ugyanez a tájék volt, hallomásból tudom, Georgij Vjatkinnak, a Hlaminszkon túli kozák költőnek is a szülőföldje. így igazán nem meglepő, hogy ezekből az északi erdőségekből jött Jevlampij Minyin is, a művelt könyves, író és költő.


Falusi gyerek volt. Az elemiben elért kitűnő eredményei alapján felvették az omszki tanítóképzőbe. De a világháború nem tanítót, hanem zászlóst faragott Jevlampijból. Harcolt, aztán ki tudja miért - sohasem kérdeztem tőle - öngyilkosságot kísérelt meg, de életben maradt, és mohó vágy ébredt benne az alkotásra. Egyszóval, amikor megismerkedtem vele az omszki íróközösségben, egy gyár, ha jól tudom, az élesztőgyár igazgatója volt, és egyben költő, ezért irodalmi pártfogói, Zazubrin és Bászov segítségével átment a Szibkrajizdatba dolgozni, a könyvkereskedés igazgatója lett, hogy szabad idejében termelési regényt írhasson.


Erről a regényről, Szibériában az első helyi anyagon íródott termelési regények egyikéről nemrégiben, a Szibirszkije ognyi ötvenéves évfordulójával kapcsolatban megjelent néhány említés a sajtóban. A jövendő irodalomtörténészek bizonyára nemegyszer kezükbe veszik még Jevlampij Minyin szóban forgó munkáját, ezt a konok, állhatatos munkát, amelyet - mostanában divatos kifejezéssel élve - második műszakjában, azaz főleg éjszakánként írt, amikor újra az élesztőgyár igazgatója lett, azonosult regénye hősével, vagy inkább szétosztotta magát szereplői közt. Az övéhez hasonló kis gyárak munkássága rendszerint a parasztság köréből toborzódott, ahonnan ő maga is származott. Emlékszem, Jevlampij Andrejevics, aki majd kétszer idősebb volt nálunk, ifjonc költőknél és művészeknél, nem sokat időzött a kor bonyolult témáinál, jóllehet éltek még az éhség és összeomlás nyomai, nem beszélt a hétköznapi nyomorúság, az iszákosság, rossz gazdálkodás, százféle betegség témáiról sem. Egyszóval, nem fecsegett minderről. Jevlampij, a régi „lét" elmélyült átalakítója, írt. Konok állhatatossággal és becsülettel írta ezt a munkáséletből vett regényt, prózája bennem, a korán újságíróvá lett kamaszban természetes tiszteletet ébresztett, noha — ó, a fiatalság hebehurgyasága! — lírája sokkal közelebb állt hozzám.


Ilyesfajta verseiért rajongtam: „Vak vihar tombol most szerte, ledönti a fáradt utast, falvak fáklyái vonják fénybe az országutat". De legtöbbre tartottam ezt az egyetlen sort: „Elnézlek, asszonyok, ti fehér fajdcsapat!"


Így írt egy versében, pontosabban annak zárósorában Jevlampij Minyin, s ez a sor lelkesedésre és örömteli izgalomra hangolt.


Nem, korántsem volt nőgyűlölő, boldog házasságban élt feleségével, egy barna, bájos tanárnővel, két gyermekük volt, egy fiú meg egy lányka, és gondolom, hogy jólelkű felesége nem neheztelt rá a nők ironikus megítéléséért... A feleségét nem faggattam, de tőle egyenesen megkérdeztem: az asszonyok csakugyan mindennél inkább fehér fajdcsapatra emlékeztetik? Vajon nem csupán Anna Ahmatova bosszantására, a Fehér madárcsapat című versére írta ezt a sort ő, a nyakas paraszt, és egyáltalán, vajon nem póz-e ez nála? Emlékszem, elmosolyodott de semmit sem felelt, és hallgatásában kérdést sejtettem: ugyan mit értesz te az asszonyokhoz? De ez a kérdés kimondatlan maradt, mert Jevlampij mit sem törődve az évtizedes korkülönbséggel, becsülte bennem, az ifjoncban, a költőt.


A költő- és írónőket, és egyáltalán az értelmiség női képviselőit, mintegy saját tézisének megerősítéseként — a nők és a fehér fajdok hasonlatosságáról — legjobb esetben is gúnyosan kezelte. Találgattam - talán terhére voltak, nyaggatták, mint a könyvek birodalmának urát és elosztóját: „Jevlampij Andrejevics, ha nincs meg, rendelje meg a központból!"; vagy a gyűléseken: „Jevlampij Andrejevics, mit tart ön a triolettjeimről?" - „Semmit se, bocsásson meg, elgondolkoztam amíg olvasott, nem hallottam!" — „Á, értem! Nos, akkor olvassa fel a saját verseit!" — „Ó, én jórészt prózát írok!" — „Hát akkor jöjjön el vendégségbe és olvassa fel!" - „Köszönöm, de nem érek rá, termelési regényt írok!" - felelte a szibériai vadonok szülötte, ez a látomásos költő, aki előtt nőarcú fehér fajdok bontakoztak ki Omszk kavargó hóförgetegei-ből.


Nem járt vendégségbe, különösen az irodalmi szalonokat kerülte, a szalonok háziasszonyai pedig ahol tudták, megbosszulták távolmaradását. Egyesek azt terjesztették, hogy a feleségétől tart, ő nem engedi. Mások meg, hogy szó sincs a feleségéről, hanem parasztos Jevlampij nevét szegyeli, amely a „lámpá"-ból, no meg a falusi pap szeszélyéből született, jóllehet nincs miért szégyenkeznie Jevlampijnak, mert keresztneve kellemetlen hangzását elnyomja a jó hangzású családnév: Minyin! - Persze, Minyin és Pozsarszkij! - De Jevlampij Minyin nem törődött a szóbeszéddel, ahogy nem adott a hízelgésre sem.


Csak egy fiatal írónőnek, egy okos, udvarias, kitartó és csinos lánynak, aki ügyesen használta fel szépségét és kifinomult pszichológiai érzékét, sikerült lebírnia Minyin makacsságát. „Rendben van, köszönöm, elmegyek!" - mondta meghajolva, mozdulatában semmi sem emlékeztetett a tanítóra, se a tanítóképzősre, annál inkább a tisztre, aki részt vett a világháborúban mindaddig, amíg golyót nem engedett mellébe, amely nem fúródott a szívébe, de megsértette a tüdejét, emiatt is tartották nyilván a tüdőgondozóban.


Gyanakodtam, hogy rászed bennünket, hogy aztán magamagát is kigúnyolja: lám, úgymond, várták a nevezetes vendéget, az meg berezelt! A meghívás valamilyen ünnepre szólt, forradalmi, egyházi, vagy ahogy már akkor is nevezték, népi ünnepre, talán farsangra, de nem biztos, mert nem emlékszem, hogy a jellegzetes farsangi élesztős palacsintával kínáltak volna. Csak arra emlékszem, ajánlkoztam, hogy beszólok érte, hogy együtt induljunk a vendégségbe, de - legalábbis nekem így tűnt - felháborodva utasította el ajánlatomat: „Szó sem lehet róla! Magam megyek, csak figyelmeztesd őket, kérlek, hogy késem, talán egy órát is."


Ott már, ha nem is türelmetlenül, de felcsigázott kíváncsisággal várták, nem annyira a fiatal írónő, mint inkább az apja, egy köztiszteletben álló mérnök: végtére is az ifjoncok és csitrik között legalább lesz egy érett férfi, egy termelési regény szerzője. Termelési regény minden bizonnyal először születik ebben a városban helyi anyag felhasználásával.
Amikor az előszobában végre megszólalt az elektromos csengő vagy — lehet, hogy tévedek —, inkább a kis harang, vagy egyszerűen csak kopogás hallatszott a főajtón, az írónő húgocskái — egész kis madárcsapat — hanyatt-homlok rohantak üdvözölni a vendéget, a teázó-asztal vendégein pedig feszült hallgatás lett úrrá.


Az előszobából beszűrődő élénk zsivaj hirtelen elnémult, aztán megdöbbent, fojtott suttogás váltotta fel, éreztük, hogy valami előre nem látott, zavarba ejtő esemény parancsol csendet odakint.


Az ebédlő küszöbén megjelent Jevlampij Andrejevics, simára borotvált arccal, oldalt választott hajjal, szorosra húzott övvel, mellette pedig, vagyis inkább előtte, egy egyenesre nyírott szakállú, rövid zakója alól kivillanó kartoninget és halinacsizmát viselő ember.


—  Engedjék meg, hogy bemutassam a nagybátyám — mondta Jevlampij szenvtelen nyugalommal.


—  Nagyon örvendünk! — felelt a házigazda, felemelkedve az asztaltól. — Fáradjanak be! Tessék! Parancsoljanak az asztalhoz!


—  Nagybátyám, elvek jámbor őre, csernolucsjei muzsik, földművelő — szólt Jevlampij a legudvariasabb mosollyal.


—  Nagyon örülök, érezze magát otthon! — ismételte a fiatal írónő apja, és Jevlampij nagybátyjához fordult: — Mondja, milyen lesz az idei gabonatermés?

Mats Traat: Babkávé (3 - befejező rész)

A GYŐZTES MEGMUTATJA MAGÁT


Nyikorogva nyílt ki az ajtó, s boltos Iivi lépett be, reggeli önmagához képest erősen megváltozva. Salme elnézte kékre festett szemhéját, fekete szempilláit, nyúlánk termetét, egyenes hátát, s ezt gondolta magában: — Nézzétek csak, hogy kicsípte magát. Csupa bolondéria az egész, mást nem tudok mondani. Meglehet, hogy még a menyénél is szebb. Merle is nézte Iivit, és azon igyekezett, nehogy kijöjjön a sodrából.
—  Úgy gondolod, alkalmas idő ez most a lakodalomra, mikor az öreg Talving halva fekszik? — kérdezte epésen.
—  Mit számít nekünk az öreg Talving, nekünk megvan a magunk élete — válaszolta Iivi fennhordott orral. — Csak a nevelőapja volt Aivarnak. Nem is törődött vele. Igazából soha senki se törődött Aivarral... Ha most elhalasztjuk, megint várhatunk egy hónapig, mire ránk kerül a sor.
—  És nem lehet tovább várni? — vágott oda Merle.
—  Képzeld, nem lehet. Nem mindenki olyan alamuszi. Merle ajkába harapott.
—  Rendeld meg nekem a Tartu negyvenöt nyolcvankettőt! Iivi a pultra tette a pénzt.
Salme elnézte a menyasszonyt, ahogy ott a pult előtt vár. Szóval így állnak a dolgok. Hát igen, most senki se kérdi, hogy összeadták-e őket vagy nem. Pastaku Eiki egy kétgyerekes lányt szedett fel, a nevére íratta őket, még egy harmadikat csinált hozzájuk, s most mind a háromért fizet. Ki tudja, ezekkel is hogy lesz, a mostani emberek nem törődnek semmivel.
Közben Merle megkapta Tartut, és Iivi csicseregni kezdett a kagylóba:
—  Eeva, nem felejtetted el, hogy holnap hozzád megyek? Két óra alatt készen leszel? Vagy hamarabb menjek? Azt akartam még mondani, hogy sikerült vendéghajat szereznem, szép hosszú, borzasztó magasra fel lehet kontyolni... No persze, gondoltam én, hogy rámegy vagy három óra. Aztán még a fátyol feltevése, és... Igen, természetesen a földig... Nem, koszorúval. Aivar azt mondta, hogy koszorúval neki jobban tetszik... Akkor hát viszontlátásra.
Iivi letette a kagylót, s győztesként hordozta végig tekintetét a csatatéren. Az ellenfél a kályhához hátrált, s ott kovácsolta a bosszútervet, mintha egyszerre meghasadt volna valami benne.




A RÉG VÁRT BESZÉLGETÉS A KÁVÉRÓL


A telefon berregve csengett. Merle fölvette a kagylót.
—  Halló!
—  Kapcsolom Tallinnt — hangzott a kagylóból egy szapora, hivatalos hang. Merle kezében tartotta a kagylót, és Salme felé bólintott.
—  Jöjjön ide, beszéljen.
—  Jóságos isten! Még hogy én... — hökkent meg Salme. — Mit tudok én a buta fejemmel beszélni.
De azért feltápászkodott a székről, sietős léptekkel odament a telefonhoz, és kezébe vette a kagylót. A füléhez emelte, de nagy zavarában nem hallott semmit. Mondani akart valamit, de a torkán akadt a szó. A könnyű, fehér kagyló idegen volt a kezében, oda nem illő. Salme teljes erőből marokra fogta, mintha el akarná venni tőle valaki.
—  Beszéljen már!
—  Én nem... beszélj te magad! Salme Merle kezébe csapta a kagylót.
Az vállat vont és felemelte: — Azt kérdezi a menye, hogy valami baj van?
—  Nincs semmi... — kapkodott Salme a kezével. — Mondja, hogy minden rendben van.
—  Azt kérdezi, hogy van az egészsége.
—  Az egészségem rendben van. Az egészséggel nincs semmi bajom. Az egészség az rendben van.
Merle a telefonba megismételte az öregasszony szavait.
—  Mit akar még mondani? Salme görcsösen hallgatott.
—  És még?
—  Más semmi, más semmi. Az egészség rendbe van. Minden jól van. Síkos az út.
—  Síkos az út, más nincs, semmi — ismételte meg Merle a kagylóba. — Azt kérdezi, hogy nem esett-e el?
—  Ugyan már, ugyan már — kapkodott Salme ide-oda a kezével. — Nincs nekem semmi bajom — ismételte visszautasítón, csaknem mogorván.
Merle továbbította a mondottakat a kagylóba. — Mi van még?
—  Mi lenne? Semmi. Merle letette a kagylót.
—  Vége.
—  Ennyi az egész? — csodálkozott Salme, miközben megigazította a kabátja szárnyát.
—  Ennyi.
—  Akart még valamit mondani? Miért nem mondta idejében?
—  Olyan hirtelen ment... Nem, nem is volt semmi — motyogta Salme bizalmatlanul.




A KIS PORCELÁNCSÉSZÉRŐL ÉS A JÁRÁS-KELÉSRŐL


Salme friss léptekkel baktatott hazafelé, s azon járt az esze, hogy no végre telefonált a menyének. A menye azt mondta neki a városban, hogyha valaki telefonálna, mikor ők nincsenek otthon, vegye fel a kagylót, nincs abban semmi ördöngős, csak tegye a füléhez. Mikor azonban megmutatta az anyósának, hogy hogyan kell telefonálni, Salme az ujja hegyével se mert hozzányúlni a telefonhoz. Időnként csengett is a telefon, de ő távol tartotta magát tőle, s mikor a menye vagy a fia este megkérdezte, nem telefonált-e valaki, Salme azt válaszolta, hogy ő nem hallott semmit. Egyszer azonban lépre ment. A menye maga telefonált, Salme azonban ismét azt állította, hogy nem telefonált senki. A menye akkor megszidta, hogy hogyan lehet így városban élni: a vízcsaptól félsz, a gáztűzhelytől félsz, a telefontól és az ajtócsengőtől ugyancsak. Salme maga is felfogta, hogy a menyének igaza van, így csakugyan nem lehet itt élni, ha mindentől úgy fél az ember, akár a nyúl. A vízcsaphoz néhány hét alatt hozzászokott, de a gáztűzhely kezelését nem tanulta meg. Hallott róla, hogy valami idős ember nyitva felejtette a gázcsapot és meghalt. Ez még jobban növelte a félelmét, s a kapcsolók olyan nehezen jártak, hogy teljes erőből kellett őket megcsavarni, s Salme panaszkodott, hogy őbenne nincs annyi erő. A menye tanítgatta, előadásokat tartott neki, de hamarosan nyugton hagyta, s elállt attól a gondolattól, hogy ebédet főzzön nekik. Este, mikor a menye vacsorát készített, Salme szívesen volt a konyhában, de mikor egyszer elővigyázatlanul azt találta mondani, hogy a gázszagtól megfájdul a feje, a menye kiküldte, bár Salménak már nem fájt a feje. Salme kiment, és leült az ágyára a szekrény mögé, amellyel a fia elkerített neki egy sarkot az átjárószobában, s ott üldögélt ölbe tett kézzel, míg enni nem hívta a menye. Így aztán Salme részvétele a háztartásban csak az edénymosogatásra korlátozódott, s ez se vett el sok időt, mivel kéznél volt a meleg és a hideg víz. Még az se számított, hogy a menye mindig sokkal több csészét és csészealjat rakott az asztalra, mint Salme az ő kivirai otthonában. Túlzásnak érezte, sőt kivagyiságnak. De hát beszélhet az ember a városiaknak! A menyének többfajta kávéscsészéje volt. Az egyik olyan vékony, mint a tojáshéj, Salme nem merte még elmosni se, félt, hogy eltöri. A menye nem is adta a kezébe, maga mosta, törülgette. Mikor Salme megkérdezte, hogy miből van, azt mondta, hogy porcelánból. A menye olyan furcsa, nyeles bögrében főzte a kávét, s szombaton meg vasárnap reggel, mikor a fia hazajött a munkából, ebben vitte oda neki. Egy kerekes asztalra tette az egészet, és begördítette a hátsó szobába, ahol a fiatalok laktak, s ahova Salménak nem volt szabad bemennie. Hogy mit csinálnak ott, miről sugdolóznak, Salme nem tudta. Egyszer, mikor kivirai szokás szerint bedugta orrát az ajtón, a menye a fia ölében ült. Ó, istenem! Ez is városi tempó, túl sok az idejük, nincs semmi ház körüli teendő! Ráérnek például virágot ültetni a vázába. Hát volt neki régen ilyesmire ideje? A menye az ő szögletébe is tett egy vázát, Salme azonban, mikor a menye nem látta, visszavitte a konyhába. Még el talál törni vagy felborul, s akkor mi lesz. Meg van is neki szüksége virágra, az a fő, hogy tele a has, és jól érzi magát. Nem volt neki soha életében ideje arra, hogy virággal bajlódjon, s most vén fővel kezdjen vacakolni vele!
De azt az apró csészét azért egyszer félig lopva csak kipróbálta, azt a legkisebbet, amely belül kék, kívül virágos — párja nem volt neki. A menye kávét hagyott a termoszban, ő meg, nyomban azután, ahogy a menye elment, kihozta a büfészekrényből azt a csészét, amelyben csak a fia szokott kávét kapni, s kipróbálta, hogy jobb-e. Ez a csésze olyan könnyű volt, hogy magától pattant fel az asztalról, még jó, hogy ez a konyhában történt, s nem a szoba szőnyegére ömlött a kávé. A menyének természetesen igaza volt, mikor azt mondta, hogy Salme mindent úgy emel fel, mintha ólommal lenne töltve. Még a lámpacsatlakozó is tönkrement, mikor megnyomta a kapcsolót. A menye akkor nevetett, hogy Salménak még több ereje van a kelleténél.
Salme megint elgondolkozott rajta, hogyan ihatta a fia, az a nagy, erős ember, egy ilyen apró csészéből a kávét. Ő azt hitte, hogy Paul elébe a legnagyobb csészét teszik, s a menye, ez a csöppnyi teremtés, iszik a kis csészéből. A menye azonban éppen abba a legkisebb csészébe töltött kávét a férjének, mikor Paulnak érkezése volt az iskola előtt hazaugrani. A menye azt mondta, hogy Paulnak ez éppen elegendő, ráadásul szeret ebből a csészéből inni, mert ez az övé, a meny ajándékozta neki. S ha most ez eltört volna! Nem, ő nem nyúl semmihez, a nagy bádogbögréjéből issza a kávét.
Salménak eszébe jutott, hogy ma még nem is ivott kávét a nagy zöld bádogbögréből. S az is, hogy a fődologról nem is esett szó a telefonban. Istenem, az a kávéhistória teljességgel elintézetlen maradt! Nagy örömében, hogy rátalált a menyére, nem kérdezte meg, mennyi kávét kell bögrénként tenni. Mitévő legyen? Fáradtan ült le a hokedlire, kezébe vette a kivirai boltban vásárolt csomag kávét, és még egyszer megvizsgálta. A csomagon egy karcsú néger nő volt, ezt már ismerte. A másik oldalon egy ugyanolyan néger nő fehér pénzérmével a fülében, csuklója körül barna karperecek. Szabad kezével felemelte a szoknyáját, mintha kerítésen vagy árkon akarna átlépni. Szép nő volt. A csomag felirata semmivel se lett világosabb.
Salme azon gondolkozott, ne heveredjen-e le egy kicsit pihenni. De hogy is alhatna napközben, éjszaka akkor nem jön álom a szemére! Nem volt semmi baja, csak megéhezett. Leült az asztalhoz enni. Ma nem hozott tejet, ez is a kávé miatt maradt el. Salme az órára pillantott. A tejárusításnak már vége. A nagy lakattal bezárt folyosói szekrényből behozott egy darab füstölt kolbászt, s evéshez látott.
Mivel a telefonálás olyan balul ütött ki, ebéd után ismét nekikezdett a levélírásnak. Most már több újság volt, mint az adulai boltba menetel előtt.


— február nyolcadikán reggel nyolc óra tájban Talving felment az irodára ot megmonták neki a napi munkát felirta egy papírra osztán papírral a kézibe az istálóudvaron át hazajöt a szobában leült az ágyszélre ötéves fija feküt az ágyba aszongya a gyereknek te Üllar én mekhalok abba a pillanatba mekhalt kihozták a haralai doktort az megnézte mekpattant a legnagyobb agyere a folyosón forgolódva az jutót eszembe nem akarja elhinni az ember hogy Talving mekhalt.