2011. május 20., péntek

A háború nem női mesterség (1)

SZVETLANA ALEKSZIJEVICS 
DOKUMENTUM-ELBESZÉLÉSE
(Részletek)


"Csak fogsz egy magnetofont, mint Szvetlana Alekszijevics tette, elmész és meghallgatod, hogy maga az élet mit tud önmagáról, mit őrzött meg emlékezetében. Hogy a történelmi időket átélt emberek mit értettek meg, mi tölti ki gondolataikat... Nem tudható előre, milyen eredménye lesz egy-egy ilyen magnófelvételnek, hogy egyáltalán lesz-e eredménye... A legfontosabb, hogy legyen benned  türelem és kitartás éveken át élni a mások életét, oly módon, hogy a tiédnek részévé, folytatásává váljék. Mindez Szvetlana Alekszijevicsnek sikerült..." (Alesz Adamovics előszavából)


Szvetlana Alekszijevics
Mindaz, amit a női természetről tudunk, leginkább a „gyengédség-irgalom-gondoskodás" fogalomkörébe tartozik. Vannak egyéb szavak is — nővér, feleség, társ, s a legmagasabbrendű - anya. De vajon ezekben nem foglaltatik-e benne a gyengédség, irgalom, gondoskodás - mint a lényegük, elhivatottságuk, végső értelmük? A nő életet ad, a nő oltalmazza az életet, a nő és az élet — rokon értelmű fogalmak.


A XX. század legkegyetlenebb háborújában a nő katona lett. Nemcsak a sebesülteket mentette, ápolta, hanem távcsöves puskából lőtt, bombát dobott, hidakat robbantott, felderítésre ment, foglyokat ejtett. A nő ölt. Megölte a hazájára, a házára, a gyerekére elszánt kegyetlenséggel rátörő ellenséget. „A nő nem arra hivatott, hogy öljön", mondja ennek a könyvnek egyik nőalakja, e gondolatba sűrítve a történtek minden rettenetét és kegyetlen szükségszerűségét. Egy másik felírja a romos Reichstag falára: „Én, Szofja Kuncevics azért jöttem Berlinbe, hogy megöljem a háborút." A lehetséges legnagyobb áldozatot hozták a győzelem oltárán. Elévülhetetlen hőstettük mély értelmét a békében eltelt évek múltával egyre inkább megértjük.


... Négy gyötrelmes esztendőn át róttam idegen fájdalmak és emlékek felperzselt országútjait. Szalagra vettem hadviselt nők - egészségügyiek, híradósok, utászok, mesterlövészek, repülők, légelhárítósok, politikai tisztek, lovasok, tankosok, ejtőernyősök, matrózok, közlekedésirányítók, sofőrök, gyalogsági fürdő- és mosodai részlegekben szolgálók, szakácsok, pékek - több száz elbeszélését, összegyűjtöttem partizánnők és a földalatti háború női harcosainak tanúvallomásait... Katonalányaink között akadtak olyanok, akik harckocsizó zászlóaljaknál voltak Komszomol-szervezők, nehézpáncélosokon vezetők, szerelők, a gyalogságnál géppuskás századparancsnokok, géppisztolyosok, pedig az orosz nyelvben a „tankista", „gyalogos", „géppuskás" szavaknak nincs is nőnemük, mivel ilyen tevékenységet nők soha nem folytattak.


Csupán a lenini Komszomol mozgósítása nyomán mintegy 500 ezer lányt irányítottak a hadseregbe, közülük 200 ezer volt Komszomol-tag. A Komszomol által a hadseregbe küldött lányok hetven százaléka harcoló alakulatoknál szolgált. A háborús évek alatt különböző csapattesteknél összesen több mint 800 ezer nő teljesített frontszolgálatot. A partizánmozgalom össznépi hadviselési forma lett. Egyedül Belorussziában mintegy 60 ezer bátor szovjet hazafi harcolt a partizánosztagokban. Minden negyedik belorusz elpusztult, vagy a fronton esett el a fasisztákkal folytatott harcban.


Ezek ismert számadatok. Ám mögöttük sorsok, a háború által kifordított, tönkretett életek — hozzátartozók elvesztése, egészségük tönkremenetele, asszonyok magánya, a háborús évek elviselhetetlen emléke - húzódnak meg. Erről azonban kevesebbet tudunk. Róluk szeretnék mesélni, a negyvenegyes esztendő leányairól, asszonyairól, azaz ők maguk beszélnek magukról, az „ő" háborújukról.


„Annyira örülök, hogy valakinek beszélhetek erről, hogy erre is sor került végre." (Tamara Illarionovna Davidovics őrmester, gépkocsivezető)


Ha mindarról, ami történt, beszámolok önnek, ismét nem tudok majd úgy élni, mint a többiek. Biztosan belebetegszem. Élve úsztam meg a háborút, csupán megsebesültem. De sokáig beteg voltam; beteg voltam, amíg azt nem mondtam magamnak, hogy mindent el kell felejteni, máskülönben sohase gyógyulok meg. Sajnálom magát, hiszen olyan fiatal, és most mindezt meg akarja ismerni..." (Ljubov Zaharovna Novik törzsőrmester, egészségügyi katona)


Én a háború után születtem, amikor már benőtte a fű a lövészárkokat, eltűntek a futóárkok, ledöntötték a „háromrétegű födémmel" készült fedezékeket, rozsdavörössé színeződtek az erdőben elhajított katonasisakok. De vajon a háború halálos leheletével nem suhintotta-e meg az én életemet is? Mi valamennyien még ahhoz a nemzedékhez tartozunk, amelyikben kinek-kinek megvan a maga számadása a háborúval. Tizenegy ember hiányzik a rokonságomból: ukrán nagyapám, Petro, anyám édesapja, valahol Budapest alatt van eltemetve, belorusz nagyanyám, Jevdokija, apám édesanyja, a partizánblokád idején pusztult el az éhség és a tífusz következtében, két távoli rokon családomra szülőfalumban, Komarovicsiben — gomeli terület, petrikovi járás — gyerekestől rágyújtották a csűrt a fasiszták, apám Iván fivére, önkéntesként, negyvenegyben eltűnt... Négy esztendő — az „én" háborúm évei. Nemegyszer elfogott a rémület, nemegyszer levert a fájdalom. Hazudni nem fogok: ez az út nem volt számomra könnyű. Hányszor szerettem volna elfelejteni, amit hallottam! El akartam felejteni, de már nem voltam képes rá. Végig naplót vezettem, ezt is felhasználom az elbeszélésemben. Feljegyeztem benne, amit éreztem, amit átéltem, benne van kutatásaim útvonala — több mint száz város, település, falu az ország legkülönbözőbb sarkaiban. Igaz, sokáig haboztam: jogom van-e leírni ebben a könyvben, hogy „én érzem", „én gyötrődöm", „én kételkedem"? Mit jelentenek az én érzéseim, gyötrődéseim az ő érzéseik és gyötrelmeik mellett? Fog-e érdekelni valakit az én érzéseim, kétségeim és kutatásaim naplója? De minél több anyag halmozódott fel az irattartómban, annál határozottabbá vált a meggyőződésem, hogy bármely dokumentum csak akkor válhat teljes értékűvé, ha ismerjük nemcsak azt, amit tartalmaz, hanem azt is, aki elénk tárta. Nem létezik közönyös tanúságtétel, valamennyiben megtalálható annak a személynek bevallott vagy titkolt indulata, akinek a keze a tollat vezette a papíron. És ez az indulat sok év múltán — szintén dokumentum.


Úgy adódott, hogy a háborúval kapcsolatos emlékeink, s valamennyi elképzelésünk a háborúról - férfi emlék, férfi elképzelés. Ez érthető is: túlnyomórészt férfiak harcoltak a háborúban - ám ez egyúttal annak beismerése is, hogy ismereteink a háborúról nem teljesek. Igaz, a Nagy Honvédő Háborúban részt vett nőkről is jelentek meg könyvek, jelentős memoárirodalom is létezik, s ez azt bizonyítja, hogy történelmi jelenséggel van dolgunk. Az emberi történelem folyamán soha még ennyi nő nem vett részt háborúban. A régi korokban voltak legendássá vált személyek, mint Nagyezsda Durova, a lovas katona, Vaszilisza Kozsina, a partizánlány, a polgárháborúban is akadtak nők a Vörös Hadsereg soraiban, de ezek többsége ápolónővér vagy orvos volt. A Nagy Honvédő Háború szolgáltatta az első példát a nők tömeges részvételére hazájuk védelmében.


Amikor Puskin a Szovremennyikben leközli Nagyezsda Durova feljegyzéseinek egy részletét, az előszóban azt írja: „Milyen okok késztették ezt az előkelő, nemesi családból származó, fiatal lányt, hogy otthagyja a szülői házat, megtagadja a nemét, olyan feladatokat és kötelezettségeket vállaljon magára, amelyek a férfiakat is elriasztják, hogy jeleskedjék a harcmezőkön - méghozzá nem is akármilyeneken? A napóleoni hadjárat csataterein! Mi ösztönözte erre? Titkos családi bántalmak? Szerelem?..." Csupán egy hihetetlen sorsról volt szó, s ennek a talánynak sokféle megoldása lehetett. Egészen más elbírálás alá esik, amikor nyolcszázezer nő szolgál a hadseregben. És még ennél is több kérte, hogy küldjék a frontra. Azért fogtak fegyvert, mert „mi és a Haza - számunkra ez egyet jelent". (K. Sz. Tyihonovics légvédelmi tüzér) És azért engedték őket a frontra, mert a történelem mérlegén az volt a tét, az volt a kérdés: lenni vagy nem lenni a népnek, az országnak.



Mit gyűjtöttünk össze ebben a könyvben, és milyen elv szerint? Nem híres mesterlövész lányokat és nem dicsfénytől övezett pilótanőket vagy partizánasszonyokat szólaltattunk meg, róluk már sokat írtak, s én ezeket a neveket készakarva kerültem el. „Egyszerű katonalányok vagyunk, amilyenből tizenkettő egy tucat" - hallottam nemegyszer. De hát én éppen hozzájuk igyekeztem, őket kerestem. Éppen az ő tudatukban maradt fenn mindaz, amit — magasröptűen — népi emlékezetnek szoktunk nevezni. „Ha a mi asszonyszemünkkel nézed a háborút, azt a borzasztónál is borzasztóbbnak látod" — mondotta Alekszandra Ivanovna Misutyina szakaszvezető, egészségügyi katona. Ezek a szavak, amelyek egy egyszerű asszony szájából hangzottak el, aki végigharcolta a háborút, aztán férjhez ment, három gyereket szült, s most az unokáit dajkálja, egyúttal kifejezik a könyv alapeszméjét.


(...)


Antonyina Fjodorovna Valerzsanyinova híradóslány Sztálingrád alatt harcolt. Miközben a sztálingrádi ütközetek nehézségeiről beszélt, sokáig nem tudta körülírni akkori érzelmeit, aztán hirtelen egyetlen képi látomásba sűrítette őket: „Emlékszem az egyik ütközetre. Sokan estek el. Szét voltak dobálva, mint a krumpli, amikor az eke kiforgatja a földből. Hatalmas, széles mező... Ahogyan előnyomultak, úgy is estek el... Őket is, mint a krumplit... Még a ló, ez a szokatlanul érzékeny állat, amelyik menet közben félve teszi le a lábát, nehogy emberre lépjen, még a ló se félt a halottaktól..."  Valentyina Pavlovna Kozsemjakina egykori partizánlány pedig a következő részleteket őrizte meg emlékezetében: a háború első napjai... csapataink súlyos harcok közepette visszavonulnak; az egész falu kikísérte a visszavonuló katonákat, ő is ott áll az édesanyjával. „Elmegy mellettünk egy ékesebb katona, megtorpan a kunyhónk előtt, és mélyen, mélységesen, szinte a földig hajol anyám előtt: »Bocsáss meg, néném!... A kislányt mentsd meg! Hallod, mentsd meg a leánykát!« Én akkor tizenhat éves voltam, hosszú-hosszú copfom volt..." Egy másik eset is eszébe jut: hogy sírt az első sebesültjük fölött, ám az, haldokolva, azt mondja neki: „magadat óvjad, kislány. Neked még gyereket kell szülnöd... Lám, mennyi férfi odalett..."


Az asszonyi emlékezet képes megragadni a háború által kiváltott emberi érzelmeknek azt a vonulatát, amelyik gyakorta elkerüli a férfiak figyelmét. Míg a férfi a háborút annak cselekvő részeseként élte meg, addig a másik nem, női pszichológiája következtében, másként érezte és viselte el az eseményeket: a bombázás, a halál, a szenvedés - számára még nem jelentette teljes egészében a háborút. A nők - ismét csak pszichológiai és fiziológiai sajátosságaik folytán - erőteljesebben megérezték a háború által okozott fizikai és morális túlterhelést, nehezebben viselték el a háború „férfi"-létformáját is. És mindaz, ami emlékezetükben megmaradt, amit magukkal hoztak ebből a gyilkos pokolból, mára egyedülálló szellemi kinccsé, az emberi lehetőségek kimeríthetetlen tapasztalatává változott, amit nem engedhetünk a feledésbe merülni.


...Gyakorta találtam családoknál teleírt, s a gyerekekre, unokákra hagyott, vékonyka iskolai füzeteket és vastag jegyzettömböket. Ezt a nagyapai vagy nagyanyai hagyatékot nem szívesen adták idegen kézbe. Többnyire egyformán mentegetőztek: „Szeretnénk, ha megmaradna a gyerekeinknek, emlékül...", „Készítek önnek másolatot, de az eredetit hadd őrizzem meg a fiamnak..."


Persze nem mindenki készített feljegyzéseket. Sok emlék elvész, nyomtalanul a semmibe merül. Elfelejtődik. Ha az emberek nem felejtik el a háborút, lábra kap a gyűlölködés. De ha megfeledkeznek róla, új háború kezdődik. Igy vélekedtek régente.


... A nő vádolja a fasizmust... Egyikük itt ül előttem, meséli, hogy az édesanyja, közvetlenül a háború kitörése előtt, nem engedte el egyedül a nagyanyjához, mondván, hogy még kicsi. És ez a „kicsi" lány két hónap múlva elment a frontra. Egészségügyi katona lett, bejárta a háború csatatereit Szmolenszktól Prágáig. Huszonkét éves korában került haza, vele egykorú társnői még kislányoknak számítottak, ő pedig már sokat látott, sokat tapasztalt ember volt. Háromszor sebesült meg, ezek egyike nagyon súlyos, mellkasi sebesülés volt, kétszer kapott légnyomást; a második után, mire kiásták a beomlott futóárok törmeléke alól, megőszült. De hát az élet folytatódott, nő volt, újból meg kellett tanulnia könnyű ruhákat, cipőket viselni, férjhez menni, gyereket szülni. A férfi, még ha nyomorékként tért is meg a háborúból, hamarosan családot alapított. Ám a nők háború utáni sorsa drámaibb módon alakult. A háború elrabolta ifjúságukat és elrabolta a férfiakat: kortársaik közül csak nagyon kevesen tértek haza a frontról. Statisztikai adatok nélkül is tudták, jól emlékeztek rá, hogyan feküdtek a súlyos férfitestek kazlai a feldúlt mezőkön, s nem lehetett elhinni, nem lehetett megbékülni a gondolattal, hogy ezek a matrózköpenyes, deli ifjak többé nem állnak talpra, hogy örökre ottmaradnak, közös sírba temetve. Apák, férjek, fivérek; vőlegények. „Annyi volt a sebesült, hogy úgy látszott, az egész világ sebesültekből áll..." (Anasztaszija Szergejevna Demcsenko őrmester, ápolónő)


Most már látjuk, kezdjük hát: milyenek is voltak a negyvenegyes év leányai, hogyan indultak a frontra? Járjuk végig velük együtt az útjukat.


(Folytatjuk)

MARKOS MIKLÓS forditása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz. 3-7. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése