2013. június 19., szerda

Egy hiteles ukrán elbeszélő (3)

JEVHEN HUCALO
Lukija evangéliuma

Vajon ki jön ott, tűnődött magában Lukija Pecseviszta, vajon ki fordult be az udvarába, a kaputól a házig botjával méregetve az ösvényt s ide-oda nézegetve? Egy hófehér hajú férfi, akinek bozontos szakálla élettelen fehérséggel borította mellét, mint az elhamvadt cirokfű, amelyet a feltámadó szél hamuként szór szét. Kezében kis csomagokkal tele bevásárlóhálót tart, fején fekete kalap, ruhája szintén fekete — netalán temetésről jön, vagy haldoklóhoz szándékszik menni? Valamennyi zakriniccsai öregembert az ujjain összeszámolhatta volna, a vele egyívásúak el-eljártak hozzá, de ez nem zakriniccsai, ki tudja, miért fordult be az udvarába, talán az utat akarja megtudakolni.

Lukija krumplit töltögetett, és kapával a kezében állt a kertben. Háta mögött kis rét zöldellt — a zsenge fű vidáman, a tó vize örömöt sugározva csillogott, a tó mögött liget terült el, s a ligeten túl térdig érő búzatenger hullámzott. A nap, akárcsak egy kisgyermek, kedvtelve játszadozott az égen, tele marokkal szórva sugarait mezőre és falura.

Most ez az ember belép a házba, a házban meg nincs senki... És Lukija, kezében a kapával, elindult a krumpliföldön, mezítláb lépdelve az átfűlt talajon. Percről percre kíváncsibbá tette: vajon ki lehet, aki bejött az udvarába?

—  Jó napot! - köszönt jó hangosan már messziről, hogy a férfi meghallja.
A férfi arca fehér volt, mintha olvasztott zsírral lett volna bekenve, és ez a fehérség teledestele volt parányi, vörös, szakadt erecskékkel, mintha a bőr alatt apró férgek lettek volna. Fénytelen szemében is hasonló élettelen, mozdulatlan vörös férgek tömege tarkállott.
—  Jó napot, Lukija - válaszolta a jövevény, figyelmesen Lukijára nézve.
„Ki lehet ez? - nyugtalanította a kérdés Lukíját. - Ma szombat van, nem vasárnap, és temetés sincs Zakriniccsában, hát akkor miért öltözött így ki? Lehet, hogy az én megboldogult Petrómnak valamilyen ismerőse, őt mindenfelé ismerték."
—  Alig bírtam eljutni ide — mondta a férfi, és fonnyadt szájából nem beszéd hallatszott, hanem csak suttogás. - Vinnyicáig egy zsúfolt, fülledt autóbuszon utaztam, ott átszálltam egy másik autóbuszra — s végül megérkeztem Zakriniccsába. Itt azonmód megkérdeztem, hol van a házad, s mindenki, akit csak kérdeztem — mondta is, mutatta is, merre kell mennem.

Lukija figyelmesen hallgatta a beszédet, nézegette a férfit, de sehogysem jött rá, ki a látogatója. Csak nem Mina, a fivére, aki elment negyvenegyben a háborúba és nem tért vissza, nyomtalanul eltűnt, s azóta sincs semmi hír róla? Hány éve nem látta Minát, de hát csak megismerné vér szerinti testvérét, a szíve megérezné, ha ő volna. Ez nem Mina, nem! De nem is Nyikandr apó, aki egész életét a Kubányban töltötte s azt ígérte, hogy eljön hozzánk, de mind ez ideig nem szánta el magát erre. Ki lehet ez, uramisten? Lukija restelli, hogy nem ismeri fel a látogatót, agyát azonban köd borítja, amely nem oszlik szét.

—  Hosszú az út Kumariból hozzád, Lukija, hosszú, bizony.
Miután megemlítette Kumarit, ahol leánykorában annyi szenvedést kellett kiállnia, mintha hályog esett volna le Lukija szeméről.
—  Te Fegyir vagy? Fegyir Varivoda?
—  Fegyir Varivoda — válaszolta a vendég, és méltóságteljesen végigsimította szakállát.
—  Uramisten! - szakadt ki Lukijából, aki egyre csak a fejét csóválta, mert nem hitte a hallottakat.

—  Én meg rögtön megismertelek, egy cseppet sem változtál meg, olyan vagy, mint voltál.
—  Ó, hát beszélj csak — mondta elégedetlenül. Kis madárként repkedtek gondolatai: mégse Mina, aki nyomtalanul eltűnt, és Nyikandr apó sem, nyilván úgy van megírva a sors könyvében, hogy már ne lássák viszont egymást. — Hát csak kerülj beljebb, nem illik így az udvaron állni, miért is nem hívtalak be eddig?...

Varivoda belépett a házba, tekintete az ikont kereste, de mivel nem fedezte fel, ujjai hegyével lopva keresztet vetett a szakálla felett. Amikor leült az odahúzott székre, fekete kalapját a térdére tette, kezét botja felső részén összekulcsolta; nem görnyedt előre, egyenes testtartással ült.
—  Magad boldogulsz a gazdasággal, vagy talán valamelyik gyermeked segít neked? — vette fel a beszélgetés fonalát Varivoda.
—  Ugyan miféle gazdaságom van nekem? A házban egy macska, aztán még néhány tyúk. Tehenet nem tartok, disznót sem, megvagyok nélkülük. A kertet meg tavasszal felszántotta a kisebbik fiam, Szemen. Az utca felől jött be a traktorral, észre sem vettem, s már kész is volt ezzel a földdarabbal.

Ha a gazdaság iránt érdeklődik, és hogy magam boldogulok-e vele — villant át az agyán —, akkor ezek szerint tudja, hogy Petro télen meghalt, legyen neki könnyű a föld. Úgy látszik, valaki Kumariban megmondta neki, mert nem írtam meg a rokonságnak.
—  Vettem egy kis ajándékot neked Vinnyicában — szólalt meg némi hallgatás után Varivoda, és kivett néhány csomagocskát bevásárlóhálójából, majd átnyújtotta a háziasszonynak. - Kolbász és hering van bennük.
—  Minek fáradoztál — mondta Lukija. — Van itthon kolbász is és minden egyéb. Szemen mindig hoz a városból kenyeret is, zsemlét is, ezért sohase sütök semmit, a kemence hidegen áll.
—  Fogadd csak el, Lukija, ez már így szokás — válaszolta Fegyir. — Először vagyok a házadban, először.
—  Köszönöm, hogy nem felejtettél el, hogy meglátogattál. Ritkán jár mostanában hozzám vendég, mindenkinek örülök. Te bizonyára útközben kukkantottál be hozzám, talán valahová utazol, vagy gyermekeidhez készülsz?
—  Utazom is, meg nem is — válaszolta kitérően a vendég. — Nem mehettem el a házad mellett, hogy ne nézzek be hozzád. A hegy a heggyel nem találkozik, de mi emberek vagyunk, Lukija...

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzésekre)



Alighogy átadta ajándékait Lukijának, nézegetni kezdte a szobát. Merev, elnehezült tekintettel csaknem mindent megnézett — az ágyat, az asztalt, a szuszékot. Valamennyire rányomta tekintete kitörülhetetlen bélyegét. A kis erecske-férgek szemében feltűnően vérrel teltek meg.
—  Mi újság Kumariban? — kérdezte Lukija, és hozzáfogott az ebédfőzéshez.
—  Mióta is nem voltál nálunk? Azt hiszem, tíz éve ... Kumariban minden a régi. Az öregek meghalnak, a fiatalok születnek. Fivérem, Oniszim a múlt évben meghalt, böjt után.
—  Oniszim? De hiszen ő mindig olyan pirospozsgás volt, hogy majd kicsattant az egészségtől, egy zsákot a vállára kapni meg sem kottyant neki.
—  Meghűlt, szívgörcs végzett vele, böjt után temettük el.
—  Hát Melanka Fedcsisina húzza-e még a lábát? Emlékszem, együtt jártunk a mulatságokba.
—  Melanka ősszel elutazott Csernovciba a leányához. A leánya az ottani cukorgyárban dolgozik mint könyvelő. Melanka nemhogy dolgozni nem tudott már a kertben, de még a járás is nehezére esett a házban. Elutazni elutazott ugyan, de a házát nem adta el. Hátha nem szokom hozzá az ottani élethez, mondta, hát akkor csak vissza kell majd valahová térnem.
—  Természetesen — bólogatott Lukija. — A saját fészke nem idegen az embernek, a saját fészkében minden kedves.
—  Már az én Katrjám sem él — mondta Fegyir, ráncos szemhéjával elfedve jeges tekintetű szemét. — Már a pünkösdöt sem érte meg tavaly. Teljesen magánál volt, amikor haldoklott, halála előtt megmondta, hová temessék, milyen ruhát adjanak rá, ha majd koporsóba teszik. Ott fekszik most, ahol a megboldogult anyja. A gyerekek annyi koszorút hoztak, hogy nem látszott tőlük a sír. Zenekar játszott, a járási székhelyről hozattuk. A halotti toron az emberek három váltásban ültek asztalhoz, és akinek a házban nem jutott hely, az az udvaron ebédelt. Már síremléke is van, múlt szombaton állították fel. Nagyon szép síremlék, a gyerekek csináltatták egy kőfaragónál, a temetőben senki sírján nincs ennél szebb, megérdemelte a megboldogult, megérdemelte.

Mindezt komor nyugalommal mondta el Varivoda, és amikor vékony szemhéjával hunyorgott, olyan volt a szeme, mintha hályog lett volna rajta. Lukija valami okból sehogy sem tudta felismerni benne a kumari Fegykát, akit fiatal kora óta olyan jól ismert. Hát hogyne ismerte volna, amikor az öreg Varivoda a házába fogadta őt, a tízesztendős árvát, és aztán az ő gyenge vállára nehezedett a házban minden elképzelhető és elképzelhetetlen munka. Ellátta a malacokat, a marhákat, éjfélkor feküdt le és a kakaskukorékolással kelt fel, de a fukar, zsugori Varivoda-apának mindez kevés volt, Lukija szemére hányt minden falat kenyeret, minden elnyűtt kabátkát. Amikor tizenhatodik életévét betöltötte, az elhagyott helyeken kerülgetni kezdte Fegyir, és szerelmével zaklatta, ígérte, hogy feleségül veszi, Lukija szíve azonban nem vonzódott a kulákcsemetéhez, mint ahogy nem vonzódott a Varivoda-családhoz sem. Már akkor szerette Petrót és találkozgatott vele, és csak arról ábrándozott, hogyan szökhetne el Varivodáéktól hetedhét országon túl, hogyan szökhetne el, természetesen, Petro Pecsevisztijjel, kivel is mással...
És most, hogy lopva a vendégre nézegetett, sehogy se tudta felismerni benne azt az ellenszenves Fegykát, aki égre-földre esküdözött, hogy haláláig szeretni fogja. A házban egy idegen ember ült, s mindaz, amiről beszélt, idegen és távoli volt neki. Es úgy érezte Lukija, hogy emlékei nem abba a bizonyos Kumariba viszik, ahonnan a vendég ideutazott, és hogy egészen más emberekről beszél...

—  A gyermekeim jómódban élnek, nincs okuk a panaszra. Kirilo művezető egy szeszfőzdében, melaszt vagy moslékot mindig kap onnan. Vaszil egy kijevi kenyérgyárban dolgozik a háború kezdete óta mind a mai napig. Anton pedig a zsmerinkai fűtőházban, ő minden évben díjtalanul odautazhat, ahová kedve tartja. Nyáron vagy ősszel hol az egyik, hol a másik gyermekem látogat meg, egyik sem jön soha üres kézzel, Vaszil nemrég egy öltönyt hozott nekem. Kirill alig használt cipőjét adta ajándékba, hogy hordjam el.
„No lám - gondolta Lukija -, biztosan valami fontos dologban jött el hozzám, mert a Varivodák mind ilyenek, ok nélkül semmit sem csinálnak. Hetet-havat összehord majd, és csak azután fogja kibökni, mit akar." És a kíváncsiság szelleme támadt fel Lukijában és rágni kezdte.
—  Az én gyermekeim sem feledkeztek meg anyjukról  —  vetette oda Lukija.  — Ennivalót is, ruhaneműt is hoznak. De hát hogyan hordjam az ő ruháikat? Minden a szuszékban fekszik, én csak a régiben járok, ahogy Petro életében jártam. Hát lehet az, hogy ő a sírban, én pedig új ruhákat kezdek hordani! Hát ezért nem vethetem le a régit, ezért...
—  A gyerekek, ahogy látom, maguknak élnek, te pedig magadnak. Én is úgy maradtam egymagám a házamban, akárcsak az ujjam. A fiaim hívnak ugyan Zsmerinkába vagy Kijevbe, de nekem nincs kedvem menni. Gondold csak el, Lukija. Saját házamban én vagyok a gazda, ott pedig mi lennék? Vendég, jóllehet apjuk vagyok. Oda ne lépj, amoda ne ülj, ezt fogd, azt hozd! Már csak megmaradok egymagamban, de legalább magam vagyok a gazda.

Amikor Lukija megterítette az asztalt, Varivoda elővett a hálóból egy nagy üveg piros címkés vermutot, és odaállította az asztal közepére. Arckifejezése e művelet közben hűvös volt és szenvtelen. Lukiját annyira meglepte ez az előre előkészített palack, hogy nem türtőztethette magát:
—  De hát miért kellett ilyesmire pénzt költened? Soha nem ittam szeszes italt, és nem szándékszom most sem.
-  Jómagam sem ismerem ezt az italt, de így kellett ennek lennie, ha már ilyen nap van.
—  De hát milyen nap van ma? — rántotta fel a szemöldökét Lukija. — Petro nélkül nekem most minden nap egyforma - a tegnapi épp olyan, mint a tegnapelőtti. Kár volt ilyesmire pénzt kiadni, Fegyir...

A vendég adós maradt a válasszal, hogy milyen nap is van ma. A gazdasszony felsóhajtott, és az edényes polcról levett két egydecis poharat s közülük az egyiket, amit maga elé tett, talpával felfelé fordította. Varivoda nem erőltette a dolgot, és szótlanul ebédelni kezdtek. A csend megsavanyodott körülöttük, akárcsak a tej.

Lukija aprókat harapott a kenyérből, gyorsan elmorzsolta a szájában, és amikor a kanalat a szájához emelte, kenyérszeletet tett alá. Varivoda mohón evett, mintha kiéhezett volna, úgy mozgott az állkapcsa, mint egy malomkő. Kanalát telemerítgette, és úgy látszott, hogy ebéd alatt nem lát mást, csak a borsccsal tele tányért, a kanalat és a kenyeret.

-  Köszönöm - mondta, amikor befejezte az ebédet, és miközben Lukija leszedte az asztalt, szemével követte fürge mozdulatait. Aztán visszatért félbemaradt beszélgetésükhöz. — Azt mondom, jobb, ha az ember egyedül él, de a maga gazdája. A városban mindenért pénzt kell adni, falun minden megterem a kertben. Tehenet is tartok, disznót is és tyúkokat is. Nem becsülöm azokat, akik megszokták, hogy tétlenül éljenek. Most, amikor elindultam erre az útra, megkértem a szomszédasszonyomat, hogy ügyeljen a házamra. A szomszédasszony a tehenet is megfeji, a disznóknak is készít eledelt, mégis nyugtalan vagyok - vajon mi történik otthon, mert az idegen mégiscsak idegen... Hát ez az én evangéliumom, Lukija.
—  Természetesen — hagyta helyben Lukija, figyelmesen követve a beszéd fonalát, amelyet buzgón font Varivoda.
-  Hogy a fiaim mit mondanak? Ha nem akarsz, apánk, hozzánk költözni - nem erőszakolunk, a szavunk nem parancs. De gondold meg a dolgot magad is. Te, mondják, egészséges vagy ugyan, de már benne vagy a korban, már nehéz magadat ellátni. Ha pedig megbetegszel, ki ad neked egy pohár vizet? Meg aztán minek bajlódnál egymagád a gazdaságoddal? Fogadj valakit a házadba, aki majd veled is törődik és gondja lesz a gazdaságodra is. Nincs talán Kumariban olyan anyóka vagy öregasszony, aki intésedre ne szaladna oda a készre? Kumariban természetesen található alkalmas személy, miért ne... Ajánlják nekem Horpina Lanovát, rendes asszony, egészséges, semmilyen betegsége nem volt, még sokáig elélhet. Munkabíró, akár egy ökör, nem idegenkedett soha sem a sarlótól, sem a baltától, tehát úgy látszik, hogy jobbat nem is találhat az ember, nem igaz? Az én megboldogult Katrjám hasonlított Horpinára, nem igyekezett megszabadulni semmiféle feladattól, munkára termett asszony volt.

Fegyir Varivoda beszélt, és Lukijának egyre az volt az érzése, hogy Varivoda-apát hallja, hangjának éles utórezgésével, olyan nyomasztóan, ahogy egykor hideg futott végig a hátán. Ezt a hangot egész életén át hallani vélte, és most a maga élő valóságában hallotta.
—  Hát Kirilo mit tanácsol? Van a faluban egy nő, menyecske is, nem is, asszony is, nem is. Eddig már két elaggott özvegyembert gondozott, és olyan kitűnően ellátta őket, hogy senki egy rossz szót nem mondhatott. Nos, mondja Kirilo, hívja oda magához, apám, jó természete van annak az asszonynak. No, de miért venne az ember olyat a házába, aki csak arra vár, hogy meghaljak?

Mélységesen elgondolkozva a hallottakon, Lukija önkéntelenül mind nagyob ellenszenvet érzett Varivodával szemben. Ez az ellenszenv a múltban keletkezett, az emlékekből táplálkozott, amelyek sötét árnyékot vetettek Lukija egész életére. „Lám, az atyai vér nem alvadt meg, nem csillapodott le, tovább csobog. Fegyko Varivoda Kumariból magával hozta egészen Zakriniccsába, és itt se tagadta meg önmagát."

—  No, de hát hány tanácsadó is van Kumariban? Ha rájuk hallgatnék, ha nem a saját fejem után mennék, mi történt volna velem, Lukija?! Néz csak rám, noha megőszültem, noha hátam már meggörnyedt, a fejem olyan tiszta, mintha csak tegnap jöttem volna a világra. Az utolsó betűig mindent megértek, senki sem tekerhet engem az ujja köré, senki.

És hangjában megint csak azok az éles utórezgések hangzottak, amelyektől végigfutott a hideg Lukija hátán, s Lukija fázósan összerázkódott. Varivoda jelentőségteljesen elhallgatott; csettintett, mintha valamilyen kemény szót forgatott volna meg szájában, s aztán megszólalt:
—  Hát te, Lukija, hogy szándékozol élni?
—  Hát hogyan éljek ezután? - válaszolta értetlenül. - Tisztességesen, mint eddig.
—  Természetesen, tisztességesen, ámde magában élni az embernek nem könnyű.
—  Hát talán én magam vagyok? Zakriniccsában sok ember él, és én közéjük tartozom. Gyermekeim is el-ellátogatnak hozzám, nem feledkeznek meg rólam. És ha nekikeseredem, elbeszélgetek Petróval — s utána megkönnyebbülök, így hát nem vagyok magam.
—  Petróval? - Fegyir Varivoda nem értette a dolgot, és tekintete elkomorodott. - Miféle Petróval?
—  Hát a megboldogulttal. Hol a sírjához megyek ki, hol vele álmodom éjszaka, mindig együtt vagyunk mi ketten.
—  Hja, vagy úgy — sóhajtott fel a vendég. — És sokat beszélgetsz vele? Az élőknek az élőkre kell gondolniuk.
—  Ó, ő többet mond nekem, mint az, aki él — vetette ellen Lukija fájdalommal a hangjában, és tekintete módfelett elhomályosult, mintha az élet legtávolibb látóhatára mögé nézett volna.
—  Ú-úgy — krákogta nyekeregve Varivoda. — Ú-úgy...

„Hová akar kilyukadni - tűnődött Lukija -, hová akar kilyukadni? Egyre csak hízeleg, mint a róka, egyre együttérzését fejezi ki. Ó, ismerem a te együttérzésed árát, ismerem."

—  A házad már öreg — szólalt meg Varivoda. — Egészen megroggyant az egyik oldala.
—  Együtt építettük Petróval, nem akarok új házba költözni, ez váltig itt marasztal.
—  És hogy állsz a téli tüzelővel? Ez nehéz munka, a begyűjtésével nem birkózol meg egymagád.
—  A fészer félig tele van rakva fával, még Petro gondoskodott róla, és nekem nincs is többre szükségem.
— Azonkívül ősszel az egész krumplitermést be kell hordani a kertből, meg a tököt és répát is.
—  A krumplit majd vederben behordom, a tököt pedig begurítom, így hát valahogy csak boldogulok. Nem kell hozzászoknom, hiszen nem most csinálom először. Egész életemet munkával töltöttem, még éjjel is azt álmodom, hogy dolgozom.
—  Akármit is fogsz mondani, Lukija, az élő az élőhöz vonzódik, az élő az élőre gondol —  bevallom, ez az én evangéliumom, és nincs semmi, amiért megváltoztatnám hitemet.

Fegyir Varivoda felállt, és komoran, ünnepélyesen állt ott, a szoba közepén. És egész külső megjelenése azt sugározta, hogy nem hiszi Lukija egyetlen szavát sem, mert szerinte az asszonyok mindig mást mondanak, mint amit gondolnak. Tétova léptekkel odalépett hozzá és kapkodva mondta:
—  Lukija, én hozzád jöttem, nem akárkihez. Mi igazában nem ismertük egymást, rokonságba se kerültünk, de hidd el, te sohasem voltál nekem idegen.
—  Hát milyen? - csúszott ki Lukija száján, és e szó váratlanul gúnyosan csengett.
—  Nem idegen — ismételte meg Fegyir Varivoda. — Akár hiszed, akár nem: amíg Katrjával éltem s gyermekeink születtek, csak tereád gondoltam. A mai napig sem mentél ki a fejemből.
—  Térj észre! - mondta Lukija szemrehányóan. - A gyermekeidre és a feleségedre kellett volna gondolnod, miért kellett neked feleslegesen ilyesmivel teletömni a fejed?
—  Hát megparancsolhatja-e az ember magának, hogy mire gondoljon, ha mással van tele a feje. Kértelek, légy a feleségem, de te büszkén elfordultál tőlem. Most magam maradtam, te is magad vagy a házban, senki sincs melletted. Nekem is vannak tanácsadó fiaim, de nem rájuk, hanem rád akarok hallgatni. Úgy látszik, a sors is azt akarja...
—  Miféle sors? - kiáltott fel Lukija, aki nem hitt a fülének. - Mit hordasz itt össze mindenféle ostobaságot, Fegyir, térj észre!
—  Olyan sors, hogy mi magunk maradtunk, hogy én eljöttem hozzád. Hallod, Lukija? Add el a házad, és gyere vissza Kumariba, hozzám, együtt fogunk élni.
—  Ugyan, ugyan! — tárta szét karját Lukija meglepődve, és bizalmatlanul nézett Varivodára - csak nem gondolta komolyan, hogy ilyesmivel hozzá jöjjön. - És mit mondanak majd a gyermekeim, mint mond Petro?
—  Add a beleegyezésedet — folytatta Varivoda, mintha nem hallotta volna Lukija szavait. — Őszinte szívvel jöttem hozzád, akárcsak ítélet napján, ez az én evangéliumom, Lukija.
—  Erről van hát szó — mondta ellenséges hangon Lukija. Egész testében reszketni kezdett, maga sem tudta, miért. - Fegyir, hát te azért jöttél, hogy feleségül végy?
—  Természetesen — válaszolta kimérten, és a vörös férgek a szemében nem mozdultak meg, nem éledtek fel.
—  Testestül-lelkestül feleségül akarsz venni? Úgy, ahogy vagyok? Egész életemet akarod?
—  Természetesen, úgy, ahogy vagy... De miért az egész életedet? Azt már leélted, az már elolvadt, mint a hó.
—  Mint a hó? Nem, nem olvadt el. A mai napig emlékszem rá, hogy dolgoztam reátok, Varivodákra, a mai napig nem felejtettem el egyetlen napot sem, amit Petróval töltöttem. Mi derül ki ebből? — kérdezte hol a vendégtől, hol magától, s gondolatai ide-oda csapongtak. — Az, hogy valamikor, régen, az apád megsajnált engem, árvát, és családjába fogadott. Csakhogy valójában nem a családjába, hanem a gazdaságába fogadott, a tehenekhez és ökrökhöz. Akkor még olyan fiatal voltam, mint egy kis fűzfa a réten, és úgy agyondolgoztam magam, hogy lelkem azóta is csupa kéreg s azóta is fáj.
—  Apánk minket sem kímélt — válaszolta Fegyir Varivoda. — Mi is úgy dolgoztunk, mint az ökrök.
—  Akkor apád vett be engem a gazdaságába, most pedig, Fegyir, te akarsz bevenni a tiédbe. Természetesen, Katrja már nem él, a földben nyugszik, tehát valakinek dolgoznia kell a kertben is, a sertések mellett is, meg a teheneket is el kell látni.
—  Lukija, én tiszta szívvel jöttem hozzád, te pedig szemrehányásokkal fogadsz! — mondta rögeszmésen Fegyir Varivoda, aki nem hitte, hogy visszautasíthatja valaki a jóságát. - Gazdasszonyt akár holnap is találok Kumariban, magától fog ajánlkozni, de hát én nem ok nélkül jöttem Zakriniccsába.
—  Valóban nem ok nélkül, látom! — mondta dühösen Lukija, aki ekkor már magánkívül volt haragjában. - Neked, Fegyir, mindig megvolt a magad evangéliuma, ez igaz, és mindig meghajtásra kényszerítettél előtte, az enyém azonban nem olyan, mint a tiéd, az enyém más. Hallod, Fegyir, hogy szól az enyém? Az enyém úgy szól, hogy nem úgy lesz, ahogy te akarod. Nem úgy volt azelőtt, és nem úgy lesz most sem. Én megszöktem tőletek, Varivodáéktól Kumariból, de nem azért, hogy most visszatérjek. Kérésekkel zaklattál és most is kérésekkel zaklatsz? De hát mi jogon gondoltál te éveken át rám? Adtam arra valaha is jogot? Vagy a gyermekeim? Lám csak, Katrjával élt, és Katrja idegen volt neki, nem kedvelte. Ha egyszer egy asszony idegen valakinek, akkor a gyerekei is idegenek. Hogy lehetett ennyit hazudni, ennyit alakoskodni? Neked megvan a magad evangéliuma, s nekem is megvan a magamé, ezt jegyezd meg magadnak. Már a helyem is megvan a zakriniccsai temetőben, hát akkor miért mennék el innen? És Petro mellett fognak eltemetni, ez az én szavam.

Elhallgatott, és dühös hangja mintha tovább hangzott, ott csapongott volna kifeszített szárnyakkal a mennyezet alatt, a szoba sarkaiban. Ó, de haragudott Lukija Fegyir Varivodára! Hát hogyne haragudott volna, bejött a házába, ahová ilyen gondolatokkal nem lett volna szabad belépnie, a tetejébe még ajándékot is hozott, s vette magának a bátorságot, hogy leüljön az asztalához. De ő is megéri a pénzét - egy asztalhoz ült le vele! Dühös volt árva- és cselédsorsa miatt is, amelyen mindmáig a Varivodák fekete árnyéka feküdt.

Amíg a vendég hallgatott, arcán, úgy látszott, nem változott meg a jeges kifejezés, mintha csak nem is hozzá szóltak volna. Amikor Lukija elhallgatott, ezt mondta, keserűséggel a hangjában:
—  Hát ilyen válaszért jöttem olyan messziről ide? Nincs neked, Lukija, szíved, nincs.
—  Van szívem, csakhogy nem a te számodra. Fegyir, végy mást feleségül, és meg ne próbálj rám gondolni. De hát mit is mondanak majd a gyermekeim, ha megtudják, hogy te feleségül akartál venni? És mit mond Petro? Hát ezt értem meg öregségemre, ezt értem meg! Menj ebből a házból, Fegyir, menj!

Varivoda már maga is készülődni kezdett. Felvette a lócáról fekete kalapját, ősz fejére tette, fogta botját és hálóját. Háta meghajlott, mintha megverték volna, kapkodó mozdulataiban végzetszerűség érződött. Amikor végül összeszedte holmiját, megszólalt:
—  Hegy a heggyel nem találkozik, de mi emberek vagyunk!... — hangja gyermeki sértődöttséget árult el. —  Még a másvilágon sem akarok találkozni veled.

Megfeledkezett róla, hogy nincs a házban ikon, s ismét keresni kezdte, de mivel nem találta, ujjhegyeivel keresztet vetett szakálla felett. Sietős, apró mozdulatokkal, mintha bolhákat keresett volna hófehér szakállában.

Búcsú nélkül indult az ajtó felé, és a következő pillanatban elsuhant fekete alakja az ablak alatt. Lukija ott állt a szoba közepén és sehogysem tudott magához térni. Úgy érezte, hogy itt, a négy fal között visszamaradt Varivodából egy láthatatlan apróság, és az nyugtalanítja, idegesíti most. Úgy érezte magát, hogy nemcsak a házát, hanem a lelkét is beszennyezték, és hogy mostantól fogva a lelke ilyen beszennyezett lesz.

—  Lám — mondta magában —, Zakriniccsára is rátalált ez a szörnyeteg. Összeszedte az ajándékot, amit Varivoda hozott, levette az asztalról a palackot és kivitte a ház mögé, ahol a szemétbe dobta. Aztán kezébe vette a kapát, amely még mindig ott feküdt a fűben, és kiment a kertbe feltöltögetni a krumplit. A krumpli töltögetése közben szüntelenül felegyenesedett s a portája felé nézett, mintha attól tartott volna, hogy Varivoda nem ment el Zakriniccsából s ismét visszatért a házába. Hangosan tűnődni kezdett a történtekről:
- No, nézd csak, elhatározta, hogy feleségül vesz, no, nézd csak, elhatározta, hogy gazdasszonynak fogad. Leánykoromban az apánál cselédeskedtem, most meg a fiánál kellene cselédeskednem. Ezt nem éred meg, te szörnyeteg. Petróval örökre eljegyeztem magam, alig várja, hogy ott legyek mellette. A nyirkos földdel hamarabb házasságot kötött, mint én, miért húzom az időt ezen a világon, miért halogatom? Ha másodszor is élnem kellene, vajon másképpen élnék? Visszásán? A második életemet éppen úgy élném le, mint az elsőt, éppen úgy keresném Petrómat is mindenütt, hogyan is lehetnék meg nélküle?

SÁNDOR LÁSZLÓ fordítása

Szovjet Irodalom, 1984/6. sz. 25-33. oldalak

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése