Szofja Leonyidovna (I)
1
- Ki az? - szólt ki az ajtón.
- Itt lakik Szofja Leonyidovna Viszotszkaja? - kérdezte egy félénk női hang.
- Itt - felelte Szofja Leonyidovna, és ajtót nyitott.
Ismeretlen, láthatólag nagyon kimerült, sápadt, húsz év körüli lány állt előtte, félig városias, félig falusias ruhában, sötét hajára kötött kendőben, viseletes posztó átmeneti kabátban és sáros csizmában. A lány egyik kezében szatyrot, a másikban tejeskannát szorongatott. Bár Szofja Andrejevna nem tudta azonnal alaposan szemügyre venni a jövevényt, annyit megállapított, hogy fáradt arca amúgy bájos lehet.
- Maga az? - kérdezte a lány.
- Én - felelte Szofja Andrejevna, és figyelmesen végigmérte.
- Jó napot, Szonya néni, én vagyok, Nyina - mondta a lány, aztán hallván, hogy az előszobába nyíló egyik ajtó megnyikordul, egy pillanatnyi tétovázás után bizonytalan mozdulattal megölelte és arcon csókolta Szofja Leonyidovnát.
- Szervusz - köszönt vissza ugyancsak másodpercnyi szünet után Szofja Leonyidovna. - Hát te hogy kerülsz ide? - Ő is gyorsan arcon csókolta a lányt, és karjánál fogva beljebb tessékelte.
- Gyerünk be a szobába, ne álljunk itt...
Bementek az előszobába. A lány gyors pillantást vetett az újra megnyikorduló és résnyire nyíló ajtóra: egy nagy, sovány, vörös kandúr bújt elő mögüle, körbe nyalintotta a száját, aztán az embereket egy pillantásra se méltatva lassan, méltóságteljesen eltűnt az előszoba kanyarulatában, amelynek végén a konyha látszott. A nyíló ajtóban tüstént megjelent két kis kíváncsi ábrázat - egyik alacsonyabban, a másik magasabban -: egy szeplős kisfiú és egy soványka, nagy szemű kislány arca.
- Gyere, gyere - sürgette a lányt Szofja Leonyidovna a gyerekekre pillantva. - Mit állunk itt! - Azzal átölelte a vállát, bekísérte a szobájába, és becsukta az ajtót.
A lány hátrapillantott a becsukódott ajtóra, aztán leült közvetlenül mellette egy összekaristolt, öreg tonettszékre, és akkorát sóhajtott, hogy nyomban érződött, milyen végtelenül fáradt, és micsoda félelmet élt át az imént.
- Tedd le a cókmókodat, mire vársz? - szólt rá hangosan Szofja Leonyidovna, és ő is az ajtóra pillantott. Amikor aztán a lány letette a padlóra a kannáját meg a szatyrát, levette a fejkendőjét és kabátját, ő maga vette ki a kezéből a kabátot, és akasztotta fel az ajtóra szegezett fogasra.
- Gyerünk át a másik szobába - hívta Szofja Andrejevna.
A másik szoba, ahová átmentek, voltaképp nem is külön helyiség volt, hanem csak ugyanannak a nem túl nagy, világos, kétablakos szobának a másik fele, amit tapétázott deszkafallal választottak le, rajta vékony, rosszul csukódó tapétaajtóval. A másik szobában magas, keskeny ágy állt, rajta csipketerítő és néhány párna, mellette két karosszék és egy kis toalettasztal.
Szofja Leonyidovna becsukta a tapétaajtót.
- Ülj le - szólt halkan, s még egy kissé le is nyomta a lányt a vállánál fogva az egyik karosszékbe.
A lány leült, Szofja Leonyidovna közelebb húzta a kárpitozott karosszéket, így aztán, mikor ő is leült, oly közel kerültek, hogy térdük összeért.
- Pihenj öt percet, fújd ki magad, majd aztán beszélgetünk - ajánlotta Szofja Leonyidovna.
- Mindjárt rendbe jövök - felelte a lány.
- Hát persze - bólintott nyugodtan Szofja Leonyidovna, és csendesen, megnyugtatón megsimogatta a lány térdén pihenő és alig észrevehetően remegő kezét.
„Szóval ő az, ilyen az én unokahúgom" - gondolta az öregasszony, amint szótlanul, figyelmesen nézegette a lány arcát. Aztán felidézte igazi unokahúgát, akit legutóbb három esztendővel ezelőtt látott Vityebszkben, s az jutott eszébe, még szerencse, hogy amaz rég járt nála Szmolenszkban, még kislány korában, tizenegy éves lehetett, mert ez bizony nagyon nem hasonlít rá! Ha nincs ez a nagy időköz, Iván Iljics Prilipkónak, a minden lében kanál régi szomszédnak, aki akkor, tíz évvel ezelőtt kislányként látta az unokahúgát, még szemet szúrthatna a különbség. Még szerencse, hogy legalább sötét hajú mindkettő...
A lány gesztenyebarna haja göndör lehetett, de most a kendő alatt egészen összetapadt, hátul ügyetlenül, egyenetlenül és csúnyán fel volt nyírva a nyaka közepéig, és két műanyag csattal oda volt tűzve a füle mögé. Keskeny, szigorúan összevont szemöldök, nagy, barna szempár, amelyben sárga szikrák táncolnak, kicsi, fiús, pisze orr, icipicit durcásan és dacosan görbülő szájszeglet. Szemből, az arca láttán akár fiúnak is nézhetné az ember, de finom vonalú, kicsi, karcsú teste - szép kerek nyaka, gömbölyű válla, feszes kis melle, vékony dereka, melynek karcsúsága még a végig begombolt, öregasszonyos, esetlen, ócska gyapjúkabátkán is átütött - igazán nőies volt.
Ahogy Szofja Leonyidovna most figyelmesebben szemügyre vette a vendég arcát és alakját, arra gondolt, hogy ez a fiatal nő talán idősebb, mint amilyennek fiús arca az első pillanatban mutatta. Talán több is húsznál, megvan huszonhárom, sőt huszonöt is!
„Szóval ő az én unokahúgom" - gondolta ismét Szofja Leonyidovna - Hány éves is maga? - kérdezte, aztán mindjárt kiigazította magát: - Hány éves is vagy? Legjobb lesz, ha máris tegeződünk, hozzá kell szokni.
A lány beleegyezően bólintott.
- Huszonöt - felelte, majd némi habozás után zavartan hozzátette: - Szonya néni.
- Jegyezd meg: most húszéves vagy!
- Tudom - mondta a lány.
- Az igazi nevedet meg se kérdem - folytatta Szofja Leonyidovna -, hogy még véletlenül se tévedjek.
- Helyes, így a jobb - bólintott Mása, és maga is figyelmesen végigmérte ezt az öregasszonyt, akivel mostantól egy fedél alatt kell élnie, és akitől nemcsak az élete függött, hanem a feladat sikere is, aminek érdekében az éjszaka húsz kilométerre Szmolenszktól ejtőernyővel ledobták az erdőben.
Az asszony, akit Szonya néninek kellett szólítania, ugyanolyan alacsony termetű volt, mint ő maga, csak éppen nagyon erős csontozatú, sűrű, sőt gömbölyded, oldalt elválasztott, csaknem teljesen ősz hajában csak itt-ott látszott egy-egy fekete szigetecske, széles homlokát mély ráncok szántották, erős, egyszerű paraszti arcán nagy krumpliorr éktelenkedett, figyelmesen fürkésző apró szeme mélyen rejtőzött férfias, bozontos, ősz szemöldöke alatt. Ennek a koros, csaknem öreg asszonynak látnivalóan hajthatatlan és összeférhetetlen természete lehetett, messziről lerítt róla az erő és az egyenesség.
„Bizonyára nem lehet könnyű ilyen természettel a németeket szolgálni, az orruknál fogva vezetni őket. Vajon hogy bírja?" - töprengett Mása.
- Ezt a karosszéket kivisszük - szólalt meg Szofja Leonyidovna kis hallgatás után -, magának meg... neked meg - javította ki önmagát és bosszúsan összeszorította ajkát -, neked meg beállítunk ide egy tábori ágyat. Már aludtál rajta, amikor kiskorodban itt jártál nálam... - Az asszony szája csücske halvány mosolyra húzódott. - Jó, hogy nappal érkeztél, amikor a szomszédok odavannak dolgozni. - Az asszony most minden tegező szó előtt kis szünetet tartott - már csak rátartiságból sem akart többet hibázni. - Röviden elmondok róluk egyet-mást, hogy tudd, ki kicsoda.
Azzal Szofja Leonyidovna csakugyan röviden, a maga szófecsérléshez nem szokott modorában, ahogy az elmúlt harminc évben a nővéreket, gondozónőket, szanitéceket dirigálta, leírta Másának a szomszédait. Egyikük ugyanannyi ideje lakott itt, mint ő maga: több mint húsz éve. Szavai szerint korosodó, magányos ember az illető, Iván Iljics Prilipkónak [jelentése: ragadós - ford. megj.] hívják, és Szofja Leonyidovna megjegyzése szerint valóban illett hozzá ez a név, mert mindig ahhoz ragad, aki az erősebb. Most a németekhez. Azelőtt ügyintézőként dolgozott a községgazdálkodási osztályon, aztán, amióta bejöttek a németek, ugyanabban a minőségben a városi elöljáróságon. Hogy szereti-e a németeket vagy sem, nehéz megmondani, talán nem, de rettenetesen fél, és buzgón szolgálja őket. Annak idején, az első háborúban afféle fronton előléptetett tisztecskeként hadbiztos volt, tizenötben valahol német fogságba esett, lehúzott náluk négy évet, megtanult németül, ezért most valamivel nagyobb becsben van másoknál. Azon felül, hogy fél a németektől, a fogság óta nagyon tiszteli is őket a rend miatt. De mostanság előfordul, hogy nem lát olyan rendet náluk, ilyenkor bizalmasan arról pusmog, mennyivel különbek voltak amazok a régi németek, de mindezt óvatosan, szelíden teszi. Nem gonosz ember, és amíg a lányt Szofja Leonyidovna unokahúgának hiszi, cseppet se lesz veszélyes rá, ellenkezőleg, még jó is, hogy itt lakik a lakásban, mert a németek teljesen megbíznak benne.
Prilipko jellemzéséhez befejezésül figyelmeztette a lányt: ne felejtse el, hogy már találkozott vele, amikor tizenegy éves korában itt járt. Nem árt, ha elejt valami ilyesmit: „Én emlékszem ám magára, Iván Iljics, maga alig öregedett azóta."
- Nekünk, vén csontoknak mindig jólesik, ha azt mondják, nem öregedtünk meg - mosolyodott el Szofja Leonyidovna. - De hát én bizony megöregedtem, amióta nem láttál, ne felejtsd el, akkor fekete voltam, mostanra megőszültem.
Mása tudta, ez az asszony számított rá, hogy egyszer beállít hozzá valaki az unokahúga neve alatt, de úgy látszik, nemcsak várt rá, hanem sokat gondolkodott azon is, mi lesz, ha megérkezik, és gondosan felkészült a fogadására.
- Még valamit - folytatta Szofja.Leonyidovna. - Nemrég megemlítettem a szomszédasszonynak, hogy a háború kitörése után írtam neked és anyádnak Vityebszkbe, hogy költözzetek ide, vészeljük át egy fedél alatt a vihart, úgyhogy ne felejtsd el: a levelet megkaptátok, így könnyebb lesz megmagyarázni, miért jöttél ide.
Mása egyre növekvő tisztelettel nézett Szofja Leonyidovnára.
- Most pedig állapodjunk meg abban, mi a helyzet anyáddal - folytatta Szofja Leonyidovna.
- Anya meghalt Vityebszkben a bombázások és a tüzek idején - mondta Mása.
- Akkor ebben maradunk- bólintott Szofja Andrejevna, aztán rövid hallgatás után megkérdezte: - Nem tudod, valójában mi történt vele? - Feszült hangján érződött, hogy igyekszik nyugalmat erőltetni magára. - De tudom - felelte halkan Mása -, csakugyan így történt.
Szofja Leonyidovna nem szólt, némán birkózott érzelmeivel, amiknek, úgy látszik, nem akart szabad utat adni, aztán öklével dühösen a szék karfájára csapott.
- Valahogy sejtettem, hogy a húgom nem él - szólt aztán hosszú hallgatás után, - Hát Nyina? - kérdezte még feszültebben.
- Ő él - mondta Mása. - Nem találkoztam vele, nem ismerem, de azt mondták, él; azt hiszem, kórházban fekszik valahol az átéltek után.
- Hát igen - bólintott megértően Szofja Leonyidovna -, nem lehetett könnyű dolga! Vékonypénzű, gyengécske lány volt. - Hangjában a szeretet mellett egyszersmind a gyenge embernek kijáró árnyalatnyi lenézés érződött.
Hallgatott egy percet, ezalatt, úgy látszik, teljesen sikerült erőt vennie magán, mert mindjárt a másik szomszédasszonyról kezdett beszélni. Az illetőt Olga Szergejevnának, vagy egyszerűen csak Oljának hívják. Ez különb ember, mint Prilipko, csak szerencsétlen, mégis veszedelmesebb, mint amaz, mert folyton lelkizik, panaszkodik, ostorozza magát, amiért a németeknek dolgozik, mindenkinek nyavalyog, és bár minden hátsó gondolat nélkül teszi, mégis veszedelmes, mert buta, nyafogós és fecsegő. Ha ma tócsát sír az asztalodra, holnap odamegy valaki máshoz, és elmeséli, milyen jól kisírta magát neked, s te mennyire sajnáltad őt. Legjobb minél kevesebbet érintkezni vele. A férje kommunista volt, derék ember, iskolaigazgató, politikai tisztként kiment a frontra, hogy most hol van, nem tudni. Az asszony valamikor gépírónő volt, komszomolista, aztán szült három gyereket - a két nagyobbikat már láttad az előszobában -, azoknak élt, meg a férjének, a Komszomolból lemorzsolódott; mikor bejöttek a németek, éhezni kezdett, és Prilipko mint jó szomszéd bejuttatta gépírónőnek az elöljáróságra.
- Hát csak hadd dolgozzon, mit tehetne mást, a gyerekeket etetni kell - fűzte hozzá Szofja Leonyidovna -, de folyton csak siránkozik. „Jaj, hogy tehetek ilyet én, az egykori komszomolka, jaj, a férjem, aki politikai tiszt, mit fog gondolni rólam, ha visszajön..." Egyszerűen undorító! Hát mit gondolhat az az ember, ha visszajön? Ha nem tökkelütött, rá fog jönni, hogy az asszonynak etetnie kell a három gyereket, vagy neki magának nem lett volna szabad visszavonulni. Vagy ez, vagy az!
Mását egyszerűen életelveiben sértették ezek a szavak, váratlanul is érték, kivált ennek az asszonynak a szájából, aki az illegalitásban dolgozik, és most is, amikor unokahúga gyanánt befogadja, az életét teszi kockára. Mása úgy érezte, amit a háziasszonya csinál, azzal nem férnek össze azok a furcsa nézetek, amiket a szomszédasszonyáról mondott, de nem szállt vitába vele, úgy határozott, majd később. Ugyanakkor azt is megállapította, hogy bár Szofja Leonyidovna szavai nagyon nem tetszettek neki, nem keltettek benne bizalmatlanságot, ellenkezőleg, kemény szavai még nagyobb bizalmat ébresztettek benne. Az az ember, aki így beszél, nem lehet kétszínű. „Egyszerűen téved - gondolta magabiztosan Mása. - Más mértékkel méri magát, mint a többieket. Ezt pedig nem szabad, ez nem helyes, majd később megmagyarázom neki."
-Aztán itt van még Surik - szólt hirtelen Szofja Leonyidovna. - A Prilipko unokaöccse. Ő csak néha jön. Na, az aztán igazi fasiszta!
- Hogyhogy fasiszta? - hökkent meg Mása, aki számára a „fasiszta" szó eddig csak németeket jelenthetett.
- A legközönségesebb fasiszta - jelentette ki nyugodt, határozott hangon Szofja Leonyidovna.
- A németekkel jött? - kérdezte Mása, magyarázatot keresve, hogyan kerülhetett ide ez az igazi fasiszta.
- Dehogy - felelte Szofja Leonyidovna. - Nem velük jött, de virággal fogadta őket. A „virág" szót Szofja Leonyidovna olyan dühvel és epével mondta, hogy Másának az jutott eszébe: ez az idős asszony, ha kell, képes nagyon is könyörtelen lenni.
- De hát hogyan, miért? - mondta ki Mása a kérdést, amit mindannyiszor szeretett volna feltenni, valahányszor árulókról hallott. Tudta, hogy vannak ilyenek, de sehogy se volt képes felfogni, hogyan lehetnek képesek egyesek, akik ugyanazt az életet élték, amit ő, egyszerre olyanokká válni, akikre ez a szó illik.
- Elkényeztetett, egy szem nepman-csemete volt — mondta Szofja Leonyidovna. — Tizenhét éves korában, az apja tudtával szeretőket tartott, fiákeren kocsikáztatta őket. Aztán az apja Szolovkiba [A Fehér-tengeri Szoloveci szigeteken található - ford. megj.] került, ő meg ittmaradt, a saját képességeire utalva. Az egyetemre nem vették föl a származása miatt, ahhoz viszont, hogy ezen túllépjen és bebizonyítsa, hogy akár egyetemmel, akár anélkül igenis ember a talpán, ahhoz nem volt se esze, se tehetsége. Akármilyen nehezen éltek mások, ő a maga könnyű életét kereste. Volt raktáros, áruszakértő, teherautósofőr, mindenféle zsíros helyeken, aztán egyszer ráfázott. Ez az ő kifejezése - fűzte hozzá Szofja Leonyidovna, amint kimondta ezt az ő szájából oly váratlanul ható szót. - Amikor kinyitották a börtönöket, és szabadon eresztették a bűnözőket, ő politikai üldözöttként jött ki. Előbb virágot vett a kezébe, aztán kést a foga közé, és beállt policájnak. Visszakapta az apuka házát, kizavart az utcára három asszonyt gyerekestül; hívta a bácsikáját, hogy lakjon nála, de az ódzkodik. Úgy látszik, még nem veszítette el teljesen az eszét és a tisztességét. Surik hetenként kétszer jön ide, elbújni előle hasztalan, úgyhogy ha akarod, ha nem, bemutatlak. De amint elkezd udvarolni, azonnal rázd le, szégyenkezés nélkül, és lehetőleg minél gorombábban. Akkor megsértődik, és békén hagy, szerencsére önérzetes, de ha csak egy kicsit is szelídebb leszel vele, többé nem szabadulsz tőle.
- Na, ne húzzuk tovább az időt, még mielőtt mások megelőznek - állt fel Szofja Leonyidovna. - Megyek, bejelentem az elöljáróságon, hogy itt vagy nálam...
Bár Mása tisztában volt vele, hogy amit Szofja Leonyidovna most tenni akar, az alighanem a lehető legokosabb és leghelyesebb, amit csak ebben a helyzetben tehet, belül mégis összerezzent: egy félóra múlva Szofja Leonyidovna beállít az elöljáróságra, és bejelenti azoknak, akik a németeknél szolgálnak, hogy ő, Mása, aki tegnap este még Moszkvában volt, aki ma reggel még azon küszködött, hogy elrejtse az erdőben az ejtőernyőjét, akinek dupla fenekű tejeskannájába rádióadó van építve, megérkezett hozzá, itt van ebben a szobában, és ettől kezdve a németek tudni fognak a létezéséről, ott lesz a szemük előtt, a hatalmukban. Úgy látszik, Szofja Leonyidovna megértette az érzéseit, és ahogy ott állt előtte, férfiasán erős, érdes tenyerével megsimogatta a haját.
- Így kell tenni - mondta. - Aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe. Ha van valami eldugnivalód, most mondd meg.
Mása kinyitotta a szomszéd szobába vezető ajtót, átment és behozta a tejeskannáját, amelyben látszólag a feléig, valójában csak harmadrészig tej lötyögött, elfedve az edény dupla fenekét. A tej eredetileg egy hermetikusan zárt zománcedénykében volt, amit, miután áttöltötte belőle a tartalmát, eldobott az erdőben.
- Itt van - mutatott Mása a kanna fenekére.
Szofja Leonyidovna érdeklődve belekukucskált a kannába.
- Okos! - bólintott helyeslően, amint megpillantotta a tejet. - Én meg még csodálkoztam, miért vagy kannával.
- Nem tudom, hová lenne legjobb eldugni - mondta Mása.
- Egyáltalán nem fogjuk dugdosni - jelentette ki Szofja Leonyidovna. - Gyere! Azzal kimentek az első szobába, ott Szofja Leonyidovna kinyitotta a szegényes kis tálaló alsó reteszét, és hanyagul bedugta a kannát egy másik kisebb kanna, egy húsdaráló és néhány egyéb ott heverő háztartási holmi közé.
- Csak hadd álljon itt, majd szórunk bele egy kis darát. A tej ritkaság nálunk, ez megsavanyodik, másikat meg nem tudunk szerezni bele. Majd ha visszajövök, kitöltjük Olga gyerekeinek. Te pedig edd meg addig a kásámat - szólt még oda Szofja Leonyidovna, amíg a kabátját vette -, és feküdj le egy kicsit, csak a csizmád vedd le. Sokat gyalogoltál?
- Szerintem vagy húsz versztet — felelte Mása.
- Annál inkább. Várjunk csak - kapott észbe hirtelen -, megöregedtem, megkopott az agyam. Gyere csak át a másik szobába.
Már kabátban átment újra a másik szobába Másával, és részletesen kikérdezte, mit mondjon, ha úgy adódna, hogyan halt meg Mása anyja, ő maga merre jött, milyen helységeken keresztül. Látható volt, jól ismeri azokat a helyeket, amiket Mása Moszkvában betanult. Hozzáértően helyesbített itt-ott egy-két apróságot, aztán hozzátette: legjobb lesz, ha Mása az első napokban úgy tesz, mintha belebetegedett volna az útba, és így megkíméli magát a szomszédok fölösleges kérdezősködésétől. — Aztán ha az első kíváncsiság elmúlik, megnyugszanak, és nem tolakodnak többé — mondta.
Azzal egy régi fekete kendőt kötött ősz hajára, és végre elment.
- Zárd kulcsra az ajtót, hogy a gyerekek ne dugják be az orrukat - szólt még vissza. - Ha megjövök, majd kopogok.
Mása belülről bezárta az ajtót, mindjárt le akart feküdni, de egyszerre úgy érezte, amíg Szofja Leonyidovna vissza nem tér az elöljáróságról, ő úgyse tudna pihenni az izgalomtól. Mindkét szoba ablakát fehér fodros csipkefüggöny takarta feléig. Mindkét fakó tapétájú, kopott sárga padlójú szoba takarosan tisztán volt tartva; odakint az utcán elképesztő októberi sár és latyak volt. Apró szemű eső szemerkélt, a kevés járókelő keservesen kerülgette a törött járdákon a tócsákat; egy szekér zötyögött lassan dübörögve a kátyúk közt, tonnányi sarat fröcskölve szanaszéjjel, a bakon lehorgasztott fejű kocsis ült ellenzős bőrsapkájára húzott, sötétre ázott ponyvaköpenyben.
Másának eszébe jutott egész mai útja. Előbb a nyirkos, nedves, borongós, csaknem teljesen lombtalan őszi erdő; a lába alatt cuppogó fekete-rőt, rothadó avarréteg; aztán a dűlőút, a piszkos vízzel színig teli keréknyom, majd a szekér, ugyanilyen, mint ami itt vánszorog az ablak alatt, rajta ugyanilyen esőtől sötét köpenyes paraszt, akitől Mása félénken az utat tudakolta. Ez volt az első ember ezen a németek megszállta földön, akivel találkozott. De a paraszt alig egy pillantást vetett rá, közönyösen megmutatta ostorával, merre menjen, aztán újra behúzódott köpenye csuklyájába, és görnyedten tovább hajtott.
Aztán eszébe jutott, milyen nyugtalanság fogta el, amikor messze, a fekete dombon, a felkapaszkodó út szürke, szétázott szalagján túl felbukkantak Szmolenszk első városszéli házai. Mását előre figyelmeztették, könnyen lehet, hogy a város határában, mindjárt az első utcánál sorompó áll, őrséggel, németekkel, esetleg orosz policájokkal. Igaz, Mása külseje aligha ébreszthetett gyanút, erről meggyőződhetett az asszonyok láttán, akikkel útközben találkozott, és akik ugyanolyan sárral összekent csizmát, ugyanolyan ócska átmeneti kabátot, ugyanolyan ázott pamutkendőt viseltek, mint ő. Kabátja zsebében egy iskolai füzetborítóba csomagolva ott lapult a külön e célra készített, nyűtt igazolvány, amely az 1920-as születésű Nyina Nyikolajevna Viszotszkaja nevére volt kiállítva, s amelybe Mása egy néhány évvel ezelőtti fényképét ragasztották be. Mása felkészült rá, hogy bemutassa ezt az igazolványt, megmondja, honnét jön, hová megy, megmondja nagynénje címét, de maga az, hogy megállíthatják, mindenféle kérdéseket tehetnek föl neki, félelemmel töltötte el.
Mégsem történt semmi. Szmolenszk határában nem állt sem sorompó, sem őrség. A németek úgy számolták, hogy néhány nap múlva beveszik Moszkvát, Szmolenszkban csend volt, ez a város ezekben a napokban nem is igen érdekelte őket. De Mása nem erre volt felkészülve, és amint végigment az első utcán, aztán befordult egy másikba, majd egy harmadikba, még mindig arra számított, hogy megállítják, és kérik az igazolványát.
A város szinte teljesen kihaltnak látszott. Az eső miatt különösen kevés volt a járókelő, néha feltűnt egy-egy fogat, gépkocsit egyet sem lehetett látni. Csak egy német személykocsi suhant el hirtelen, elől-hátul csillogó lökhárítói ellenére olyan volt, mint egy páncélautó. Ott robogott el közvetlenül a járda mellett, Mása a meglepetéstől összerezzent, és a járda széléről a ház falához tántorodott. Aztán ahogy a kocsi után nézett, sokáig szidta magát ezért az ijedelemért. Mi tagadás, félt. De mennyire félt! Pedig ez idáig azt tartotta magáról, hogy bátornak született, és soha nem hitte volna, hogy ennyire félhet.
Az utcákon az üzletek többnyire zárva voltak, fölöttük ott lógtak a régi, esőáztatta cégtáblák: Élelmiszer, Iparcikk, Csemege, SZMOLSZÖV. A pékség előtt hosszú sor állt. Mása, amint messziről megpillantotta ezt a sort, átment a túlsó oldalra, és ahogy elhaladt mellette, csak szeme sarkából sandított oda, azon igyekezve, hogy ne látszódjék meg rajta a kíváncsiság. A sorban főképp asszonyok és kamaszodó gyerekek álltak. Az emberek az eső elől a falhoz szorultak, úgy álltak felhajtott gallérral, némán, egész másképp, mint azokban a többnyire zajos sorokban, amelyekben maga Mása is oly sokszor állt már életében. A ház, amelyen a Kenyérbolt cégtábla lógott, szürke volt, nagy, piszkos foltokkal. A helyenként feltöredezett, szürke járdán szürke, néma, rosszkedvű sor kígyózott.
Ép házak váltakoztak félig vagy teljesen szétromboltakkal. Aztán tűzvész pusztította háztömbök következtek: alapzatok, alsó födémmaradványok, kémények, ott, ahol azelőtt faházak álltak, másutt kiégett téglakockák, tátongó, üszkös ablaknyílások. Az eső áztatta, néma, megszállott város látványa olyan elkeseredéssel töltötte el a lány szívét, hogy szeretett volna sírni, jajgatni, segítségért kiáltozni.
Mása még nem találkozott, nem váltott szót senkivel, semmi újat nem tudott meg ahhoz képest, amit már korábban tudott vagy inkább hallott, de amint Szmolenszk utcáit látta, a megalázott, felégetett, kifosztott, németek megszállta Oroszország egész gyásza és fájdalma mind erősebben nyomasztotta a lelkét. Korábban is volt sejtelme a bekövetkezett tragédia méreteiről, de teljes mélységét, a baj igazi nagyságát csak most érezte meg, és az elmúlt napok után, amikor megtiltotta magának, hogy Szincovra gondoljon, most először idézte fel beszélgetésüket, és keserűen arra gondolt, hogy akkor még nem látta mindezt, amit a férje már látott, legfőképpen pedig szívében nem fészkelt még az az érzés, ami Szincovéban, s ami lassan, gyötrelmesen és feltartóztathatatlanul beköltözött az ő szívébe is. „Akkor is, akkor is nekem volt igazam" - suttogta makacsul, hangtalanul, csak az ajkát mozgatva, bár már maga sem hitte úgy, mint még nemrég, de igyekezett bátran ellenállni a szorongás és a férje iránti bűntudat rátörő hullámainak.
Most, ahogy ott állt Szofja Leonyidovna szobájának ablakánál, s kifelé nézett a nyirkos, kihalt utcára, újra össze kellett szednie magát, hogy felvegye a harcot annak a szorongásnak újabb rohamával, amely idefele jövet Szmolenszk utcáin rátört. Ehhez a szorongáshoz - és ezt becsületesen be is vallotta magának - újabb, cseppet sem enyhülő, sőt erősödő félelem társult, amikor arra gondolt, hogy Szofja Leonyidovna most ott áll az elöljáróságon egy kis ablak előtt - Mása szinte maga előtt látta ezt az ablakot -, és éppen bejelenti, hogy ő, Mása, megérkezett, és ott tartózkodik nála. „Disznóság, folyton a magam bőrére gondolok" - gondolta dühösen.
De a szorongás ettől az önostorozástól sem enyhült, és Mása, hogy összeszedje magát, elhatározta, hogy haladéktalanul nekifog valaminek. Lehúzta csizmáját, maga elé terítette a lábtörlő szőnyeget, és nedves harisnyájában nekiállt, hogy egy pálcikával, amit a kályha előtti vaslemezen heverő, takarékosan kicsire aprított fahasábok egyikéről hasított le, megtisztítsa a sártól a csizmáját. Amint levakarta a sarat, keresett a tálalószekrény alsó részében egy portörlő rongyot, letépett belőle egy darabot, megnedvesítette az asztalon álló kancsó vizével, és törölgetni kezdte a csizmát. Amikor ezzel is végzett, eszébe jutott, hogy még mindig rajta van a vizes harisnya, levette hát, és kiterítette a kályha rézfogantyúja és a falba vert szög közt kifeszített zsinórra. Aztán ruhakefével megpróbálta letisztítani szoknyájáról a sárfoltokat, de azok nem tűntek el, várni kell, amíg teljesen megszáradnak.
Végül fogta szatyrát, és előhúzta belőle zsákvászondarabbal letakart, félig mégis átnedvesedett cókmókját: egy fehér ünneplő blúzt, egy fekete szoknyát, egy pár patkolt sarkú viseltes körömcipőt, két pár harisnyát, egy törölközőt meg egy újságpapírdarabba csomagolt szappant.
Amint megpillantotta ezt a szappanhoz ragadt újságdarabot, egyszerre összerezzent a rémülettől és az önmaga iránt érzett dühtől: az utolsó pillanatban csomagolta be a szappant, hogy ne ragadjon a törölközőhöz, de ahogy becsomagolta, nem jutott eszébe, hogy ez az újságdarab, rajta a Komszomolszkaja Pravda fejlécének utolsó két betűjével és az október 2-i dátummal nemcsak őt árulhatta volna el, hanem meghiúsíthatta volna mindazt, ami végett ide érkezett. „Hogy történhetett ez - tépelődött szinte öngyűlölettel -, hogy tehettem ilyet, hogy lehet, hogy nem ellenőrizték még egyszer, legeslegutoljára, holott azt megelőzőleg tízszer is ellenőrizték, és átgondoltak mindent a legapróbb részletekig. Hát így buknak le mások is valami esztelen, ostoba apróság miatt" - gondolta. Százszor beszéltek neki erről, amíg az iskolán tanult, mégis, saját kezével követte el ezt a hibát, mintha nem is neki magyaráztak volna annyit, hanem isten tudja, kinek.
Dühösen összeharapott ajakkal letépkedte a szappanról az újságpapírt, az utolsó darabkáig, aztán fogta a tálalóról a gyufát, és ujjait megpörkölve mind elégette a nehezen égő, apró, szappanos fecniket. Aztán még mindig nem múló bosszúsággal visszatért a holmijához, a legfelül fekvő, átázott blúzt feltette a kötélre a harisnya mellé, a többit kis kötegben letette a második szobában a karosszékbe, ott, ahol majd a tábori ágynak kell állni.
„Ez mindenem, ez minden, amit magammal hoztam. Ha valami történik velem, ez minden, ami marad utánam" — gondolta váratlan szánalommal önmaga iránt, ahogy ott állt a holmija mellett.
Ebben a pillanatban halkan kopogtattak. Mása nem merte rászánni magát, hogy megkérdezze, ki az, de remélte, hogy Szofja Leonyidovna érkezett vissza, ezért szó nélkül megfordította a kulcsot. Csakugyan Szofja Leonyidovna volt. . — Na, ez megvan — jelentette ki hangosan, be se csukva az ajtót, mintegy jelezve, hogy az ügy el van intézve, és ezentúl nincs miért rejtőzni. - Bejelentettem, hogy megérkeztél, hogy nálam fogsz lakni, holnap leadjuk az igazolványodat a letelepedési engedély végett, aztán ha felgyógyulsz, majd munka után nézünk.
Mása Szofja Leonyidovnával kivitte az egyik karosszéket a másik szobába, és beállított a helyébe egy régi vászon tábori ágyat - voltaképpen lábbal ellátott hordágy volt -, rajta egy vékony lószőr matraccal, aztán Szofja Leonyidovna noszogatására, alighogy megvetette az ágyat, levetkőzött és lefeküdt.
- Aludj csak - szólt Szofja Leonyidovna -, most úgy érzed, hogy nem tudsz elaludni, de ahogy leteszed a fejed, nyomban elalszol.
Mása félig lehunyt szemmel látta, hogy Szofja Leonyidovna odatesz a tábori ágy mellé egy hokedlit, arra egy hőmérőt, egy pohár vizet meg valami cseppeket.
- Fordulj a fal felé - mondta Szofja Leonyidovna, amint észrevette, hogy Mása még nem alszik. - Ha félálmodban azt hallanád, hogy valakivel sutyorgok, csak aludj, ne törődj vele. Neked most egy dolgod van: hogy három napig nyomd az ágyad. Ebbe nem köthet bele senki, annál is inkább, mert én magam orvos vagyok. Így jó lesz neked, és nekem magamnak is könnyebb az első időkben.
Mása engedelmesen a másik oldalára fordult, észre se vette, máris mélyen aludt a két átvirrasztott éjszaka után, amelyek alatt, úgy rémlett, két másik nehéz életet élt végig, az addig leélthez ráadásként.
Egyszer álmában úgy érezte, valaki beszél fölötte, sőt hozzá is ér, megigazítja a takarót. Erőlködve próbált fölébredni, hogy hallja, mit beszél, de nem tudott. Már késő éjszaka volt, amikor fölébredt. Az ablakfüggöny szorosan be volt húzva, a mennyezetre kis kerek fényfoltot vetett a petróleumlámpa, mely a magas ágy fejénél álló éjjeliszekrényen világított. Az öregasszony ott feküdt az ágyban, férfias szabású, nyakán zsinórral megkötött hálóingben, és szemüveg nélkül olvasott, messzire eltartva magától a vastag könyvet. Férfias, ősz szemöldökét szigorúan összevonta. Egy perc is beletelt, mire észrevette, hogy Mása nyitott szemmel figyeli, akkor elégedetlenül becsukta a könyvet, letette az éjjeliszekrényre a lámpa mellé, felült az ágyban, nekidőlt a magasra támasztott párnának, és halkan megkérdezte:
- Na, kialudtad magad? Gyengék az idegeitek manapság, nektek fiataloknak. Én a te korodban, ha tehettem, úgy aludtam, hogy sose riadtam föl.
- És mi tetszett lenni az én koromban? - kérdezte Mása.
- Nehogy azt hidd, hogy valami kisasszony. Én nem tizenhétben álltam be a népet szolgálni, hanem az egyetem után. Körorvos voltam, méghozzá nemzetiségi területen, az isten háta mögött, a belebejevói járásban. Ritkán alhattam egy jóízűt, de ha egyszer elaludtam, akkor sose riadtam föl - ismételte.
Mása egyáltalán nem gondolt olyasmit, hogy az öregasszony az ő életkorában kisasszony lett volna. Az az árnyalatnyi sértődöttség, amit a szavaiból kiérzett, elszomorította.
- Mit tetszik olvasni? - kérdezte.
- Ne magázz, hanem tegezz - szólt rá haragosan az öregasszony. - A Háború és békét olvasom, azzal vigasztalom magam. Azon gondolkodom, mi volt eleinte akkor is, és mi lett azután.
Arca e szavaknál haragos-szomorú kifejezést öltött, és egészen öreg lett, öregebb, mint nappal, és - bármilyen furcsa - Mása egyszerre úgy érezte, a zsémbes öreg Bolkonszkij hercegre hasonlít, akit serdülőkorában nem szívelt, a róla szóló lapokat átlapozta, annál inkább szerette felnőtt fejjel, s többször is újra olvasta.
- Hát ha úgyse alszol, ülj közelebb, egyet-mást meg akarok kérdezni tőled - szólt Szofja Leonyidovna. - Hiszen én se vagyok kőből - és halványan elmosolyodott. -Terítsd magadra a pongyolámat, hideg lesz ücsörögni - tette hozzá, amikor Mása fölállt, és mezítláb, egy szál hálóingben odament az ágyához.
- Mi van Sztálinnal? - kérdezte az öregasszony. - Moszkvában van?
- Moszkvában - felelte Mása.
- Helyes, ő most nem hagyhatja el Moszkvát - jelentette ki szigorúan Szofja Leonyidovna, és Mása helyeslőén bólintott. Ő maga soha nem gondolkodott el ezen, egyszerűen eszébe se jutott, hogy Sztálin elhagyhatja Moszkvát.
- A németek itt mindenféle hazugságot irkálnak és mondanak, hogy már majdnem elfoglalták Moszkvát, meg hasonlókat - folytatta Szofja Leonyidovna. - Néha sikerül másodkézből megtudnom egyet-mást a mi híreinkből, de valószínűleg az se mind igaz. Hát mi az igazság, ezt mondd meg nekem? Mi van odaát?
Az öregasszony szeme, zord külseje ellenére, olyan volt most, mint egy tündérmesére vágyó kisgyereké, és Mása úgy szeretett volna valami csodálatosan jót, megnyugtatót, vigasztalót és boldogítót mesélni, hogy már-már kapható lett volna akár a hazugságra is, végül mégse volt képes rá.
Szeme előtt ott lebegett Moszkva, amilyennek tegnapelőtt és tegnap látta: az utcán épülő barikádok, a fegyvertelenül menetelő népfölkelők, a férje, ijesztően, borotválatlanul, nyomorultul... Nem, nem hazudhatott ennek az asszonynak, akivel mostantól fogva meg kell hogy ossza életét, sőt talán a halált is együtt kell fogadniuk. Meg aztán bizonyára nem is bocsátana meg neki, mert mégiscsak hazudna. Bárhogy vágyott is a csodára, meg tudná különböztetni a hazugságot az igazságtól. És Mása az igazságról kezdett beszélni, beszélt a jóról, a rosszról, a győzelembe vetett hitről, ami csaknem mindenkiben megvan, akiket ismert, és a készségről, hogy ennek érdekében feláldozzák magukat, az üzemekről, amelyeket Keletre és az Uralba szállítanak, s amelyek, mint hírlik, máris munkába állnak; az asszonyokról, akik hidegvérrel oltogatják a gyújtóbombákat a moszkvai háztetőkön, a légelhárító ágyúkról és a vadászgépekről, amelyek nem engedik a németeket Moszkva közelébe, arról, hogy a német légitámadások ellenére Moszkvában alig látni romokat. Aztán beszélt arról, amit az utóbbi napokban látott: a hirtelen kiürült Moszkváról, a barikádokról, a népfelkelőkről.
Az öregasszony figyelmesen hallgatta, húsos arcát töprengőn férfias, nagy, erős kezére támasztva.
- Jó, hogy az igazat mondod - szólalt meg, amint végighallgatta a lányt. - Az igazságtól nem félek, a hazugságba viszont belefáradtam. Amikor a város eleste után özönleni kezdtek a foglyok Szmolenszkon keresztül, amikor jöttek, csak jöttek; aztán, ahogy a múlt héten megint itt hajtották őket Vjazma környékéről, gyalog, előttünk, végig az úton, arra gondoltam: uram isten, hogy lehet ez, hogyan készültünk mi a háborúra? Pedig mennyit írtak róla, mennyit de mennyit...
-Tényleg sok a fogoly? - kérdezte Mása. - Olyan sok?
- Nem tudom, most mi a helyzet, a saját szememmel nem láttam, csak mondták, de akkor, júliusban sokan vonultak. Ezt a tulajdon szememmel láttam, de bár ne láttam volna!
- Olyan sokan? - kérdezte újra, megremegve Mása. Eszébe jutott Szincov fogságba esése és szökése. Amikor Mása őt hallgatta, akkor úgy érezte, ilyesmi csak vele történhetett meg, ő maga a hibás, és szégyellnie kell magát érte. Most, ahogy ezt hallotta: „sokan", arra gondolt: „Hát így történt, így történt valójában"- és megértette, hogy mindaz, amit Szincov mondott, igaz volt.
- Én szeretek szembenézni az igazsággal - törte meg hirtelen a szobára települt csendet az öregasszony, mintha csak Mása gondolataira válaszolna -, Istenben és a mennyországban nem hiszek, már fiatalkoromban sem hittem. Engem nem kell hitegetni!
- Ezt miért tetszik mondani? - kérdezte értetlenül Mása.
Szofja Leonyidovna azonban nem válaszolt, nem mondta meg, mire gondolt ebben a percben. A halálra gondolt, és arra, hogy fél tőle. Nem is magától a haláltól félt, hanem attól, hogy a német megszállás alatt érheti őt, még mielőtt minden helyreáll. Abban, hogy előbb-utóbb rninden helyreáll, tökéletesen bizonyos volt, de abban, hogy olyan hamar lesz ez, mint korábban gondolta, most, hogy a németek Moszkváig jutottak, és Szmolenszkon át vonultak a hadifoglyok, már kételkedett, és ez a kétely nehéz kőként nyomta a lelkét.
- Van férjed? - húzódott közelebb Másához Szofja Leonyidovna, és váratlan gyengéd mozdulattal megsimogatta a haját.
- Van - felelte Mása rövid hallgatás után, amelynek értelmét csak ő tudta. - „Igen, van, van - gondolta eközben. - Csak minden úgy sikerüljön, ahogy Smeljov mondta, csak ne állítsák bíróság elé, csak engedjék vissza újra a frontra."
- És gyereked? Nincs?
- De van, egy kislányom - felelte Mása, és közben nem is a lányára gondolt, hanem ismét a férjére. Elképzelhetetlen volt, hogy többé ne lássa őt, hogy az a beszélgetésük volt a legutolsó.
- Én meg vénlány vagyok - szólalt meg hirtelen mosolyogva Szofja Leonyidovna. - Egyedül voltam világéletemben, mint az ujjam, magam főzöm a kásám, magam vágom a fát, magam szánom, magam szidom magamat, néha már úgy érzem, eltemetni is magam fogom magamat! Túlságosan is hozzászoktam, hogy mindent magam csináljak...
(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)
Kurtán, rosszkedvűen fölnevetett, aztán azt mondta, ő még olvas egy kicsit, hál' istennek van még tartalék petróleum, Mása meg csak feküdjön vissza, és aludjon tovább.
- Szó ami szó, mélyen aludtál. Prilipkóval itt álltunk melletted vagy öt percig, beszélgettünk. Képzeld, azt mondta, mindjárt rádismert, pedig kilenc éve nem látott, úgy látszik, mégse változtál meg olyan nagyon. Látod, micsoda memóriája van ennek a vén tuskónak? - Komoran elmosolyodott, aztán már nem törődött Másával, aki visszabújt a tábori ágyba - újra kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett.
Mása még néhány percig nyitott szemmel feküdt, és nézte őt. Az öregasszony olyan feszült figyelemmel olvasott, mintha keresne valamit Tolsztoj soraiban, ami nélkülözhetetlenül fontos a számára.
„Hát vége az első napnak" - gondolta Mása, miközben lehunyt szemmel megpróbálta felidézni az ugrás előtti utolsó pillanatot, amikor a pilóta levette a kezét a válláról, és így szólt: „Rajta".
2
Eltelt egy hét, és Mása kezdett beleszokni új helyzetébe. Egész jóba lett Szofja Leonyidovnával, már hozzászokott, hogy „Szonya néninek" szólítsa, és maga is hallgatott már a Nyina névre. Sőt egyszer az öregasszony biztatására hangosan össze is vesztek egy este, amikor minden szomszéd otthon volt, és a veszekedés kihallatszott az ajtón át a folyosóra.
- Ideje lenne egyszer összevesznünk - mondta előtte kaján mosollyal Szofja Leonyidovna - a szomszédok már odavannak a csodálkozástól, hiszen szerintük zsémbes a természetem.
Ezután kőmerev közömbös arccal hangosan fejére olvasott Másának egy csomó kifogást, és ugyanígy végighallgatta a lány bizonytalan feleselését. A szomszédok alighanem csakugyan hallgatóztak a folyosón: hallani lehetett Prilipko papucsának halk csoszogását.
- Nem gyanakvásból csinálja, csak úgy, kíváncsiságból, meg aztán unja is magát esténként a nappali aljasságok után - suttogta halkan Szofja Leonyidovna a veszekedés végén, és rágyújtott egy cigarettára. Ritkán gyújtott rá, és takarékoskodott, csak egy felet szívott el mindig, a másik felét meghagyta későbbre, de élvezettel szívta. Azelőtt, amikor még bőven volt cigaretta, bizonyára sokkal többet dohányzott.
Mása ez alatt a néhány nap alatt, amíg előbb betegséget színlelt, aztán amíg kényszerűen tétlenkedett - Szofja Leonyidovna nap mint nap ígérte, hogy beszerzi takarítónőnek a kórházba - összeismerkedett mindkét szomszéddal. Szofja Leonyidovna, amennyire csak tehette, igyekezett távol tartani tőle a kérdezősködőket, előbb a betegségére hivatkozott, azután kereken megkérte a szomszédokat, ne nagyon faggassák unokahúgát a kálváriájáról, szegény lánynak, aki nemrég veszítette el az édesanyját, igazán nem öröm a felesleges kérdéseikre válaszolgatni, hogy „hol, hogyan, meg miért". De azért időnként mégiscsak kérdezgették, és Mása igyekezett a lehető legszűkszavúbban és legegyszerűbben válaszolni, közben szomorúan sóhajtozott, és nagyon ügyelt, nehogy valami jelentéktelen részleten elcsússzon.
Prilipko lehorgasztott fejű, görnyedt férfi volt, előrenyújtott tevenyakkal, valaha bizonyára szép, de mára kiélt, ráncos, vértelen arccal, keskeny, fehér ajka fölött rövid, ősz tiszti kefebajusszal.
- Na, jön a mi púpostevénk - mondta Szofja Leonyidovna, ha az ablakon át megpillantotta, amint ott közeledik komoran rakosgatva hosszú lábait, görnyedt háttal, előrenyújtott nyakkal, hóna alá szorítva kettéhajtott ócska aktatáskáját. - A német ügyek intézője! Legalább a táskáját cserélte volna ki.
Prilipko hetenként három-négy este beállított, kerek német kétszersültet hozott a teához, meg párna alakú cukorkát, ami mindig odaragadt a tálkához. Leült az asztalhoz, iszogatta a gyenge teát, tolakodón kínálgatta a nőket a cukorkájával, és az elöljáróság ügyeiről mesélt. Ezeket úgy adta elő, hogy mindig igyekezett hangsúlyozni, milyen udvariasan és rendesen viselkednek a németek, mennyire nem követelnek tőle semmi olyasmit, ami ellenkezne az ő lelkiismeretével.
- Szükség van a városban kereskedelemre? Hát persze - válaszolt ő maga a saját kérdésére. - Kell, hogy működjön a vízvezeték és a csatornázás? Hát persze. Szükség van rendes ellátásra? Hát persze. Kell gondoskodni tüzelőről? Persze.
- Ugyan, mit mentegetőzik előttem, Iván Iljics - vágott közbe Szofja Leonyidovna. - Úgyse jelentem fel a bolsevikoknak, nincs velük összeköttetésem!
- Miféle bolsevikok? - mondogatta Prilipko. - A bolsevikoknak vége. Az emberek élni akarnak, erről van szó. Csak mielőbb béke lenne.
- Aztán hogy lesz az a béke, mit gondol? - ugratta Szofja Leonyidovna. - Mi lesz Moszkvával? Meghagyják Oroszországnak, vagy a németeké lesz?
- Hiába nevet, Szofja Leonyidovna, a fő kérdés a rendszer - felelte Prilipko.
- Ugyan már, hogyan is nevetnék, ha a fő kérdés a kényszer - vágott vissza csípősen Szofja Leonyidovna, és leplezetlen gúnnyal megkérdezte: - Aztán ha visszajönnek a bolsevikok, és fogják, és felakasztanak mindkettőnket, amiért a németeknek szolgáltunk, akkor mi lesz?
- Ugyan már! - riadt meg Prilipko. - Miért? Hiszen mi semmi rosszat nem csinálunk! Hangjából egyrészt öröm érződött, amiért - az ő fogalmai szerint - egyelőre semmi rosszra nem kényszerítették, másrészt félelem, hogy esetleg mégis sor kerülhet ilyesmire, s ha kényszerítik, ő bizony megteszi, megtesz mindent, amire rákényszerítik. Nem vette észre mindjárt, hogy ezzel maga se tagadja a bolsevikok esetleges visszatérését, csak később kapott észbe, akkor aztán felkapott kedvenc vesszőparipájára, és szónokolni kezdett a németek erejéről és legyőzhetetlenségéről, meg arról, micsoda rend uralkodik nálunk mindenben, bárhová néz is az ember.
Ekkor Szofja Leonyidovna, hogy felbosszantsa, szidni kezdte a német orvosokat, akikkel együtt dolgozik a kórházban, mondván, több a fejükben a rend, mint az orvostudomány, de amikor bélcsavarodással meg kellett operálni a tábornokukat, egy orosz professzort parancsoltak oda, mikor pedig az megcsinálta a műtétet, amazok azt hazudtak, hogy ők operálták meg. Persze, ha elfuserálja, az más, akkor az az ő munkája lett volna...
Prilipko nem dühöngött, hanem csak rémülten hápogott: hogy szabad ilyeneket mondani?
- Magának nem félek elmondani! - vetette oda Szofja Leonyidovna.
- Köszönöm a bizalmat — mondta Prilipko.
- Egyébként is, ha egyszer nekik dolgozom, jogom van szidni is őket - folytatta Szofja Leonyidovna. - Én a szovjethatalom alatt is eleget gyakoroltam az önkritikát is, a kritikát is...
- Ez tudott dolog - bólintott jelentőségteljesen Prilipko -, jól ismert dolog -ismételte, mintegy hangsúlyozva, hogy Szofja Leonyidovna múltjában nincs semmi, ami gyanút kelthetne ellene a jelenben.
Mása eleinte úgy érezte, az az éles hangnem, ahogyan Szofja Leonyidovna Prilipkó-val beszél, játék a tűzzel, de aztán rájött, hogy az öregasszony zsémbes modorában a megszokáson kívül van bizonyos számítás is: a megengedhető kereteket sose lépte át, viszont azok az apró pimaszságok, amiket megengedett magának, miközben tisztességgel szolgált a németeknél, kizárták annak lehetőségét, hogy valami más miatt meggyanúsítsák. Ilyen szavakat csak olyan ember kockáztathat meg, akinek rendben a szénája, aki tökéletesen tiszta, és becsülettel szolgálja az új német rendet. Nyilván pontosan így is vélekedett Szofja Leonyidovnáról Prilipko, de meg más is, tökéletes összhangban az öregasszony vakmerő, de pontos lélektani számításával.
Olga Szergejevna, vagy egyszerűen Ólja - Szofja Leonyidovna, aki tegezte, így nevezte - szintén többször beállított a héten, és esténként ráakaszkodott Mására a locsogásaival, miközben az főzött vagy mosott a konyhában. Mondanivalója majdnem mindig ugyanaz volt. Olgát nemigen érdekelte Mása sora, mint ahogy egyébként senki másé sem, kivéve a sajátját. De a saját sorsáról képes volt akár órák hosszat beszélni, az se zavarta túlságosan, ha a gyerekek is ott voltak.
- Hát mit tehettem volna - kezdte rendszerint -, hát mit tehettem volna, mondd meg magad! Hogy maradhattam volna meg velük, mit csináltam volna?
Ha a gyerekek éppen ott voltak, Olga gépies mozdulatokkal, szipogva, szánakozva simogatta a hajukat, ha nem voltak ott, maga mellé mutogatott, mintha ott lennének.
- Nyugodj már meg, ne légy úgy elkeseredve - csitította, lelkiismeretével tökéletesen ellentétes módon Mása, aki a második beszélgetés után teljes természetességgel összetegeződött Olgával.
- És Misa? - kiáltott fel Olga; Misa a férje volt. - Mit fog mondani? El se tudod képzelni, mit fog ő mondani. Ő olyan elvhű, hogy rémes!
Mit válaszolhatott volna erre? Hogy Olga talán sose látja viszont az ő Misáját? Ez túl kegyetlen lett volna. Hogy Misa visszatér és megbocsát? Ebben Mása konokul nem akart hinni, és ilyet nem is akart mondani. Hogy a németek mindörökre itt maradnak Szmolenszkban, és nem férjuram dolga lesz, hogy eldöntse, megbocsát-e Olgának, vagy sem, hanem éppen Olgára vár, hogy kimosdassa a férjét a németek előtt? Talán éppen ezt kellett volna mondania, hogy álcázza magát, de Mása erre egyszerűen nem volt képes. Ezért legtöbbször csak hallgatott, Olgából pedig, aki nem is igen figyelt fel erre, tovább ömlött a panasz és a sápítozás.
- Miért, hát mit csinálok? Gépelek. Mit gépelek? Amit mondanak, azt. Meggyilkoltam én valakit is? A gépet püfölöm egész álló nap, estére nem érzem az ujjaimat. Hát tehetek én bármiről is? Hát mit csináljak? Fogjam a gyerekeket, és menjek koldulni házról házra?
- Ugyan, dehogy - felelte Mása.
- Hát akkor mit tegyek?
És Mása nem tudott mit válaszolni. Csakugyan, hogyan lehet élni a megszállás alatt? Mit tesznek az emberek helyesen, és mit nem? És bár Mása a lelke mélyén úgy érezte, hogy Olga férje — ha olyan, amilyennek az asszony leírta — nem akarja majd megbocsátani a feleségének, hogy akármilyen minőségben is, de a német elöljáróságon dolgozott, ugyanakkor óhatatlanul föl kellett hogy tegye a kérdést: ha nem bocsát meg, mit fog akkor mondani? S ha nem bocsát meg, miféle választ találhat arra a kérdésre, hogy mit kellett volna Olgának csinálni?
Erre persze egyetlen válasz lehetséges: dolgozni kell a németeknek, ugyanakkor titokban ellenük kell dolgozni, úgy, ahogy mondjuk Szofja Leonyidovna teszi. Hiszen erre nemhogy nem mindenki képes, de nem is mindenkire bíznak ilyen feladatot, és nagyon helyesen. Ő, Mása, például biztosan tudta, hogy soha semmiféle komoly titkot nem bízott volna erre az Olgára, holott Olga tiszta szívből szerette mindazt, amitől a német megszállás megfosztotta, és bár bizonyára igyekezne, hogy semmi rosszat ne csináljon, mégis olyan gyenge és fecsegő, olyan szánalomra méltó és zilált, és szinte bámulatosán képtelen rá, hogy féken tartsa a nyelvét. Mása egyszerűen el se tudta képzelni, hogy bármiféle titkot rá lehetne bízni, annak kockáztatása nélkül, hogy kelekótyaságában vagy butaságában halálos veszélybe ne sodorja önmagát és másokat.
Így aztán Mása csak hallgatott. Az anyjára gondolt, arra, mit csinálhat most, ha él egyáltalán. Aztán a kislányára gondolt, közben szótlanul, tétován simogatta Olga három soványka, örökké éhes gyerekének fejét, akiket agyonszekált az anyjuk, mert reggeltől estig hajszolta magát, hogy valahogy eltarthassa őket, és ha mégsem sikerült, kétségbeesésében váratlan és oktalan nyaklevesekben öntötte ki mérgét, amik után maga is keserves zokogásban tört ki.
Az első hét végén, vasárnap, Másának meg kellett ismerkednie Prilipko unokaöccsével, Surikkal is.
Szofja Leonyidovna épp az imént tért haza a munkából, most is, mint majdnem mindig, egy ételhordónyi köleskásával, amit két tányérra porciózott, és éppen vacsorázott Másával, amikor Prilipko kopogtatás után benyitott, és megállt a küszöbön.
- Szofja Leonyidovna - szólt Prilipko - itt az unokaöcsém. Szívesen látjuk magukat az asztalunknál. - Úgy látszik, felhajtott már egy kupica vodkát: a szeme csillogott, gyöngyöző orrán kirajzolódtak az öreges, lila hajszálerek.
- Megesszük ezt a kását, aztán majd átmegyünk - felelte Szofja Leonyidovna.
- Ugyan már, minek azt megenni - legyintett Prilipko.
- Azt azért bízza csak rám, hogy megesszük-e vagy sem - vágta el a szót szokásos, ellenvetést nem tűrő modorában Szofja Leonyidovna. - Ha egyszer azt mondtam: megyünk, akkor megyünk!
Prilipko becsukta az ajtót.
- Most aztán, ha tetszik, ha nem, menni kell - mondta Szofja Leonyidovna, miután konokul hallgatva bekanalazta a kásáját —, mert ha nem megyünk, előbb beállít megint Prilipko, aztán idejön kapacitálni mindkettő. Úgyse marad békén, amíg téged meg nem lát, a kíváncsiságát pedig nem szabad szítani, amúgy is túlságosan kíváncsi.
Húsz perc múlva mindketten ott ültek Prilipkóék szobájában, egy asztalnál Iván Iljiccsel és Surikkal. Surik még elég fiatal, harmincnál alig valamivel idősebb, meglehetősen jóképű férfi volt, aki Mása várakozásával ellentétben nem policáj-egyenruhát, hanem jól szabott fekete zakót, és nyakig zárt fekete pulóvert viselt. Lábán fekete posztó lovaglónadrág és méretre készült jó minőségű krómbőrcsizma. Gondosan összeválogatott öltözék volt, Suriknak bizonyára tetszett, hogy tetőtől talpig feketében jár. Csak a fogason lógó kurta posztókabátjának ujján virított a piros-fehér policájkarszalag.
Surik ott ült, térdén átvetve feszes nadrágszárba és csizmába bújtatott erős, karcsú lábát, egy kicsit táncoltatta is, arca sovány, orcáin kissé kiduzzadtak az izmok, amiket szintén meg-megtáncoltatott. Szép, keskeny ajka, szórakozott, zöld szeme és kissé göndörödő hamvas haja volt. Beszélgetés közben hanyagul forgatta szájában cigarettáját, amit egyébként csak azután gyújtott meg, hogy előzékenyen engedélyt kért rá a hölgyektől.
- Egyszóval mostantól itt fog lakni istentől kegyelt városunkban? - fordult Surik Másához. Szofja Leonyidovna most kevéssé érdekelte őt, és ezt egy cseppet sem titkolta. - Bizonyára nem találta valami impozánsnak.
- Hát nem - felelte Mása.
- Nem csoda - folytatta Surik. - Mi tagadás, a háború újabb komor árnyalatokkal járult hozzá ahhoz a nyomorúsághoz és tengődéshez, amiben a szovjethatalom idején részünk volt. Ez, bármily szomorú, elkerülhetetlen volt, de Oroszország túllép mindezen, és végre egészséges európai talajhoz jut. Mi lényegében mind ázsiaiak vagyunk, magamat is beleértve persze. Nagyon szeretném a tulajdon szememmel látni Németországot. Ez valószínűleg hamarosan lehetséges is lesz, és bizonyára akár a legeldugottabb német kisvároska is valósággal a kultúra oázisának fog tetszeni akár Szmolenszkhoz képest is, és én úgy fogok bámulni rá, mint egy vadember. Ez szégyen, de én nem ámítom magam. Én józanul nézek a jövőbe. Ez a háború, amelyikben a németek ilyen szégyenletesen elpüfölik a bolsevik, de voltaképpen az orosz hadsereget, természetesen megalázó emléket hagy a hadseregben, de gondolja csak meg, mit ír Puskin a Poltavában Nagy Péter cárról és a svédekről: „üríti tanítóira ünnepi habzó poharát". - Nemigen emlékezett, mi is áll a Poltavában, de szeretett volna minél nagyobb hatást tenni Mására ismereteivel és független gondolkodásával.
„Te, te Nagypéter!" - dühöngött leszegett fejjel Mása, és szinte fizikai valóságában érezte azt a két kéjes pofont, amit, ha tehetné, ennek a Suriknak lekeverne azokra a pimaszul táncoló arcizmaira, egyet jobbról, egyet balról.
- Mit gondol erről? - kérdezte közben Surik.
- Nem gondol ő erről semmit - sietett Mása segítségére Szofja Leonyidovna. - A németek megölték az anyját, hagyd előbb, hogy ezt elfelejtse, aztán kérdezd csak, mit gondol.
- A maga anyját a bolsevikok ölték meg - jelentette ki Surik, és hatásszünetet tartott. - Az adott esetben, sajna, a németek kezével, de a lényeget tekintve igenis a bolsevikok ölték meg. Éppúgy, mint az én apámat Szolovkiban!
- A te apád magától halt meg, mit hazudsz - szólt közbe Szofja Leonyidovna. Surik elsápadt, egy csapásra abbahagyta arcizmai játékát.
- Először is - szólalt meg hidegen -, kérném, ne nyúljon az egyetlen dologhoz, ami az életemben szent: apám emlékéhez. Másodszor, megvetem az olyan embereket, akik készek odatartani a bal orcájukat, ha a jobbra kaptak egyet. Már megbocsásson, ön nő, önre tehát nem vonatkozik. Mindenesetre sohasem értettem, hogy lehet képes ön, akinek szinte valamennyi rokonát elhurcolták a bolsevikok, éveken keresztül azzal magyarázni az egészet, hogy ahol az erdőt irtják, repked a forgács. Ön mondja ezt, a nemesasszony! Még szerencse, hogy legalább mostanság egy kicsit észhez tért. Már megbocsásson a nyerseségemért.
De Szofja Leonyidovna föl se vette.
- Csak nem akarod utóbb visszaállítani a nemességet? — kérdezte nyugodtan, és alig észrevehető, gúnyos mosolyra húzta ajka szegletét.
- Miért is ne?
- Mi hasznod lenne belőle? Hisz te nem nemes vagy, hanem nepman.
- Csakhogy, mint ön, kedves Szofja Leonyidovna, nyilván tudja - felelte, újra arcizmait táncoltatva Surik -, a nemességet nemcsak örökölni lehetett, hanem szolgálatért és érdemekért is lehetett kapni.
- Aha... ez persze igaz... - bólintott Szofja Leonyidovna, és Mása észrevette, hogy haragos, apró szemében vidám szikra villan.
- Persze, most még korai ilyesmire gondolni - folytatta Surik. - Oroszországot alapjainál fogva kell újjáépíteni, de aztán...
Nem fejezte be a mondatot, eltűnődött, töltött magának egy kupica vodkát, és felhajtotta. Aztán visszatért félbehagyott gondolatához, és kifejtette: amikor arról beszél, hogy mindent az alapoktól kell kezdeni, voltaképp arra gondol, hogy kiindulópontnak nem az októberi forradalom előtti helyzetet kell tekinteni, hanem azt, ami február előtt volt. Akadnak, akik egész egyszerű szellemi gyávaságból nem merik vállalni ezt az álláspontot, de ő nem tartozik ezek közé. Az új Oroszország építéséhez előítéletmentesen újra át kell gondolni mindent elölről, legeslegelölről.
E szavaknál Surik újra jelentőségteljes pillantást vetett Mására: a lány, hogy ki ne zökkenjen a szerepéből és el ne árulja érzéseit és gondolatait, feszült némaságban hallgatta a férfit, amit amaz érdeklődő figyelemnek hitt.
- Persze mi - most kifejezetten az olyanokról beszélek, mint jómagam - bizonyos értelemben elveszett nemzedék vagyunk. Huszonnégy esztendőt éltünk le úgy, hogy űr vett körül bennünket, idegen emberek között éltünk, és sokan közülünk el se tudják képzelni, milyen lehetne manapság az élet Oroszországban, ha apáink először saját maguk nem árulják el a cárt, aztán nem húzzák be a farkukat a bolsevikok előtt. Mindent elölről, mindent elölről... - ismételte, és megcserélte lábait.
- Ugyan, egyenek már egy falatot, ne csak üljenek itt - szólalt meg az idősebb Prilipko, amint most végre szóhoz jutott. Úgy látszik, félt az unokaöccsétől is, Szofja Leonyidovnától is, nem is tudni, melyiktől inkább, és örült, hogy a fellegekből végre a földre szállhat, az asztalon előtte álló vodkához és harapnivalóhoz.
A harapnivaló a megszállás viszonyaihoz képest gazdag volt: egy doboz sprottni, egy doboz kék címkéjű német felírásos szardínia, egy fél tömb sajt, és egy darab kolbász, amit láthatólag beosztáshoz nem értő, ügyetlen férfikéz vágott vastag karikákra.
Surik hanyag mozdulattal két ujjal fölemelte a német szardíniásdobozt, és másik kezével megpöcögtette.
- Látszik, hogy értenek hozzá. Mindenhez értenek! - mondta élvezettel, sőt valami lakáj büszkeséggel, habár az égvilágon semmiből nem derült ki, miért lenne jobb ez a német szardínia, mint a mellette lévő orosz sporttni.
Szofja Leonyidovna kivette Surik kezéből a szardíniásdobozt, szedett néhány halat a tányérjára, szó nélkül megette, aztán ugyanígy szó nélkül a sprottni után nyúlt, kivett néhányat abból is, és közönyös, sőt elégedetlen képpel azt is megette. Mása úgy érezte, hogy Szofja Leonyidovna egyenest azért vág ilyen közönyös képet, hogy Surikot bosszantsa. Maga Mása levágott egy szeletke sajtot, szendvicset csinált, és azt rágcsálta kelletlenül. Az étel nem ment le a torkán. Úgy érezte, amióta itt van, mintha egyik pofont kapná a másik után, a keze pedig hátra lenne csavarva, a szája felpeckelve. Életében először nem mondhatta ki, amit akart. Itt ebben a szobában idegen világ vette körül, ezé a szép, de idegen arcú, keskeny, gonosz ajkú fekete férfié, aki önhitten hintáztatta egyik lábát a másikon. Ő pedig nem mert vitába szállni vele, nem mert ellentmondani neki, de még a gyűlöletét se fejezhette ki, nem mintha félt volna tőle, hanem mert nem volt joga hozzá éppen saját világa védelmében, amely hiányzott ebből a szobából, de ott volt Mása háta mögött, az parancsolta, hogy hallgasson, rejtse el érzelmeit, bólogasson.
- Eszembe jut a fiatalságom - szólalt meg tűnődve, lágyan, lírai hangulatba esve Surik, miután felhajtott még egy kupica vodkát. - Persze az már nem volt igazi élet, de azért valamicskét mégis hasonlított rá! Kilencszázhuszonhárom! Folyt a kereskedés. Az egész Posta utcát magánüzletek foglalták el, amelyekben volt minden, amit szem-száj megkíván. A Vityebszki utca sarkán megnyílt Kapusztyin étterme, fölötte az emeleten a kaszinó! A Szvigyerszkaja utcában éjszakai mulató működött. Autó nem volt egy se, de a fiákerek ott álltak hajnalig. Azon a nyáron Szocsiba, az orosz Riviérára utaztunk apámmal, kettesben, anyám nélkül...
- Mondd csak, hány éves is voltál te akkor, hogy ilyen jól emlékszel mindenre? - kérdezte Szofja Leonyidovna.
-Tizenhat! Épp elég ahhoz, hogy már tetsszem a nőknek, eligazodjam az étlapon, borravalót adjak a pincéreknek, és odatarjsam a cipőm a cipőtisztítók elé, hogy fényesre suvikszolják Fűnk pasztával. Emlékszik, bácsikám, a Fűnk pasztára? - kérdezte az új Oroszország harcosa csaknem ellágyultan, mintha valami rendkívül kedves és meghitt emlékről beszélne.
Persze, az idősebb Prilipko emlékezett a Fűnk pasztára. Micsoda príma cipőpaszta volt az! Surik egyébként a következő pillanatban észbe kapott; a Fűnk paszta teljesen őszinte lírai megidézését, úgy látszik, így utólag kissé méltatlannak érezte a pozíciójához, ezért elkomolyodva hozzátette: a tizenhat év éppen megfelelő életkor ahhoz, hogy az ember mindenre emlékezzék, ami akkor volt, és ami utóbb eltűnt.
- Akkor úgy látszott, a NEP-nek sose lesz vége, aztán kiderült, hogy az egész nem volt más, mint csapda az olyan hiszékeny lelkeknek, amilyen az apám is volt. Mert utána aztán megkezdődött az igazi szovjet élet, annak minden gyönyörűségével!
Ezt olyan vad gyűlölettel mondta, hogy Mása kis híján összerezzent.
- Ne segítsek magának elhelyezkedni? - kérdezte aztán rövid hallgatás után nyájasan Surik. Amint elszakadt emlékeitől, ismét Másának szentelte teljes figyelmét.
- Nem szükséges - mondta Szofja Leonyidovna. - Már megígérték nekem, hogy felveszik takarítónőnek a kórházunkba.
Surik nem erőltette a dolgot, nem hozakodott többet elő az ajánlatával.
- Mi tagadás, nem túl vonzó munka, de azért a betevő falatja meglesz - helyeselt bölcs ábrázattal Surik. - A falat pedig, ahogy a bolsevikok mondják, meghatározza a tudatot. Már megbocsásson ezért a lapos okkupációs tréfáért - hajolt meg Mása felé. - Persze minden messze, nagyon messze van még az eszményitől. De egyszer majd elérzékenyülten fogunk gondolni ezekre az időkre, mint a súlyos betegség utáni lábadozás időszakára. A krízisen már túl vagyunk, de a diéta még tart...
- Ami a diétát illeti, az igaz! Ami igaz, az igaz - jegyezte meg Szofja Leonyidovna, rátett a kenyerére egy vastag kolbászkarikát, és határozott mozdulattal bekapta.
Surik, Szofja Leonyidovna várakozásával ellentétben nem próbált meg udvarolni Másának, csak azon igyekezett, hogy minél előnyösebb benyomást tegyen rá, és mindvégig hangsúlyozottan udvarias és figyelmes volt hozzá.
- Nem tetszik ez nekem - jegyezte meg Szofja Leonyidovna, amikor visszatértek a szobájába, nem sokkal azután, hogy Surik fölvette a bekecsét és fekete bőrsapkáját, elbúcsúzott tőlük és bácsikájától, azzal, hogy éjszakai ügyeletbe kell mennie.
- Nem tetszik?! - suttogta Mása. Ezt a szót most túlságosan, megbocsáthatatlanul enyhének érezte. - Egyszerűen rettenetes! Honnét került elő ez az alak?!
- Mi olyan rettenetes? Nincs ebben semmi rettenetes. Aki fél a farkastól, ne menjen az erdőbe! — vette elő kedvenc közmondását Szofja Leonyidovna. — Az nem tetszik nekem, hogy nem tört ajtóstul a házba, és nem kezdett egyenest udvarolni neked.
Hogy éppen van valakije, az egy cseppet sem zavarná. Ezek szerint távolibb tervei vannak, biztosra akar menni.
- Csak azt próbálja meg! - sziszegte gyűlölettel Mása.
- Hát persze - bólintott Szofja Leonyidovna. - De hátha csakugyan megpróbálja? Tudom, nem kell téged félteni - tette hozzá, amint elkapta Mása felháborodott pillantását. - Csak nem szabad túlzottan felingerelni, mert aztán fogja magát és feljelent, csak úgy, minden ürügy nélkül. Letartóztatnak, szimatolni kezdenek, hol voltál, honnan jössz, aztán ha kiderül, hogy akár egyetlen ponton is nem stimmel valami, lőttek mindennek! Márpedig neked még élned kell, de még mennyire hogy kell! Hisz itt vagyok én, vén fejemmel, én is szeretnék...
Így ismerkedett meg Mása Szofja Leonyidovna szomszédaival és Surikkal, és most már úgyszólván többet tudott róluk, mint magáról Szofja Leonyidovnáról, akiről egyébként amit tudott, nem tőle magától tudta meg, hanem Olga, az idősebb Prilipko és Surik odavetett megjegyzéseiből. Azok hárman persze Szofja Leonyidovna édes unokahúgának tartották Mását, és természetesen meg voltak győződve, hogy mindent tud nagynénjéről, és csak úgy mellesleg ejtettek el róla egy-egy szót, ha az alkalom hozta, mintegy utalva arra, amit Mása természetesen nagyon jól tud. Valójában szinte semmit se tudott Szofja Leonyidovnáról, azon kívül, hogy megbízható ember, nála kell laknia, és megfelelő időben rajta keresztül kerülhet kapcsolatba azokkal, akikkel kell. Ráadásul a szomszédok furcsa, töredékes, ellentmondó megjegyzései az öregasszonyról minduntalan megzavarták Mását és egyre újabb fejtörést okoztak neki.
Este, miután hazatértek Prilipkóéktól és lefeküdtek, Mása, akit különösen meglepett Surik válasz nélkül hagyott megjegyzése Szofja Leonyidovna rokonairól, akiket, úgymond, a bolsevikok elhurcoltak, nyíltan, kertelés nélkül megkérdezte az öregasszonyt:
- Szofja Leonyidovna, látja, lassan egy hete élünk együtt, nem mesélne legalább valamit magáról?
- Én csak jó kedvemben tudok mesélni - felelte Szofja Leonyidovna -, most viszont nincs. Mit tegyünk? Kénytelen leszel vakon hinni nekem. Idejöttél, hát élj...
- De hát én nem erről beszélek - vörösödött el Mása.
- Dehogynem erről - mondta az öregasszony. - Csak éppen minek...
- De nem, nem erről.
- Hagyjuk ezt!
Az öregasszony levetkőzött, lefeküdt, és kezébe vette a Tolsztoj-kötetet.
Ezzel egyszer s mindenkorra abbamaradtak Mása ügyetlen faggatózásai. Holott ha a makacs öregasszony nem halogatja a dolgot, hanem azon nyomban elmeséli Másának az életét, Mása nemcsak hogy megkönnyebbül, hanem sok olyat megért az öregasszony magatartásából, amit nem egészen értett: bátor, olykor szinte vakmerő odamondogatásait, meg azt a viszonylagos béketűrést, amivel Surik az öregasszony szurkálódásait elviselte, sőt még a locsogó Olgának azt a furcsa mondatát is, amelyik különösen felkavarta: „Tudod, ha a nagynénéd is, én megmondom: a lelke mélyén ellenforradalmár, hidd el nekem!"
Szofja Leonyidovna ötvenkilenc esztendeje született, pétervári nemesi-hivatalnoki család gyermekeként egy nagy kincstári lakásban, amit az államvagyon-ügyosztály tartott fenn, ahol apja szolgált elég tisztességes fizetésért, ámbár nem is volt az olyan nagy pénz, ha tekintetbe vesszük a népes családot és a mellékjövedelmek hiányát, amitől az apja mindig ódzkodott. Szofja Leonyidovna, akinek három húga és egy öccse volt, a nemesi leányok Szmolnij-intézete után, összeveszvén apjával, beiratkozott a pétervári egyetem orvosi fakultására. Kemény természete volt, ebben az apjára ütött, így aztán kőbe kapott a kasza, s Szofja Leonyidovna az önálló életet választotta, annál is inkább, mert nem sok esélye volt a férjhezmenetelhez: nagyon a sor végén állt, amikor a szépséget osztogatták. A kor később tisztesebbé tette külsejét, de fiatal korában nagyon csúnya volt, kivált mert három húga közül egyik szebb volt, mint a másik. Alacsony termetű, széles vállú, kurta lábú lány volt, durva, vörös arccal, apró szemekkel, nagy krumpliorral.
Az egyetem utolsó előtti évfolyamáról irgalmas nővérként Mandzsúriába utazott az orosz-japán háborúba, ahonnét úgy jött vissza, hogy megvetett és gyűlölt mindent, ami ott történik. Annyi emberi szerencsétlenséget és ugyanakkor annyi gazságot, butaságot, aljasságot és tolvajlást látott ott, hogy amikor visszatért Pétervárra, kezdett eljárni a forradalmi tüntetésekre, végképp összeveszett az apjával, elköltözött hazulról, és hónapos szobákban lakott.
Apja hamarosan meghalt, anélkül, hogy kibékült volna a lányával. Szofja Leonyidovna befejezte az egyetemet, és körorvosként elutazott az ufai kormányzóság belebejevói járásába, ahol hat nemzetiség élt összekeveredve: oroszok, ukránok, tatárok, baskírok, mordvinok és csuvasok. Ott dolgozott körorvosként egészen tizennégyig, gyógyított az égvilágon minden betegséget, amivel csak a járás jóformán egyetlen orvosának dolga lehet: oltást adott, trachomát kezelt, operált, koraszüléseket vezetett le. Ott tett szert arra a képességére, hogy szót tudjon érteni a legkülönbözőbb emberekkel, és ott vált azzá a tekintélyparancsoló természetű, egyedülálló nővé, aki teljes egészében a munkájának szenteli életét, magával alig törődik, és nincs hozzászokva, hogy mások törődjenek vele.
Kilencszáztizenötben orvosként fölkerült a zemsztvoszövétség egyik egészségügyi vonatára, egész a háború végéig ott maradt a frontövezetben, a Lengyel Királyságban és a nyugati kormányzóságokban, majd később, az októberi forradalom után tífusszal ágynak esett Szmolenszkban, és ott is maradt az egész polgárháború alatt annak a fertőző osztálynak az osztályvezető orvosaként, ahol előzőleg ő maga feküdt. Kiutaltak neki egy szobát, amit egy hadifogságból nemrég hazatért volt cári tiszttől, bizonyos Prilipko polgártárstól, a városi tanács ügyintézőjétől vettek el, és ő letelepedett Szmolenszkban, minthogy semmi oka se volt, hogy máshová költözzék, mert betegeket gyógyítani mindenütt lehet, őrá pedig semmi más nem várt volna sehol.
Pétervárott maradt rokonai sorsa, akikkel hosszú éveken át nem találkozott, más-más módon, de egyaránt boldogtalanul alakult. Öccsét, aki tengerésztiszt volt, a kronstadti lázadás idején túszul ejtették és kivégezték a bolsevikok; legidősebb húgának férje, miután mint csapattiszt a lövészárkokban húzta ki az egész háborút, egy vörösezred parancsnokaként Ufa környékén a fehérek fogságába esett, és a kolcsakisták kivégezték; másik húgának a férje - egy pétervári docens - a Don-vidékre menekült, aztán emigrált; a legkisebb és legkedvesebb húgának a férje, aki útépítőmérnök volt, és egy osztálymérnökséget vezetett, belehalt a tífuszba, egyedül hagyva állapotos feleségét.
A legidősebb húga Pétervárott beállt nevelőnőnek egy árvaházba, és így tengődött a három gyerekével. A középsőből, aki azelőtt dekadenskedő hajlamú, szellemes hölgy volt, a forradalom után hirtelen kitört a vallásosság, és beállt apácának. A legkisebbik egyedül nevelgette kislányát, végigélt egymás után több boldogtalan románcot, és egyre azt írta, arra vágyik, hogy találjon végre egy férfit, aki kőfalként képes oltalmára lenni gyermekének.
A családjával történtekről Szofja Leonyidovnának megvolt a maga szilárd és mint mindig, megfellebbezhetetlen véleménye: az öccsét sajnálta, tudta még a háború előtti időkből, hogy humánus ember volt, és hogy a matrózok szerették, és azt tartotta, hogy oktalanul és értelmetlenül halt meg. Mindamellett nem lobbant benne égő gyűlölet. Együttérzett legidősebb húgával veszteségében, amennyit csak tudott, lecsipkedett szerény keresetéből, csomagot, pénzt küldött néha a gyerekei számára. A középső húgát nemigen szánta, a férjét felfuvalkodott hólyagnak tartotta, és amikor megtudta, hogy emigrált, azt mondta, ott a helye. Ami a húgát illeti, egyszerűen nem vette komolyan, vallásosságában nem hitt, az apácaságot sületlenségnek tartotta, aminek ráadásul most igazán nincs ideje. Legkisebb húgáért viszont örökké aggódott, minden levele felkavarta, egy időben már azon gondolkozott, hogy hozzá költözik, de aztán meggondolta magát, mert attól tartott, összeférhetetlen természetével végképp lehetetlenné teszi, hogy húga férjhez menjen. Az áldozat egyébként hiábavalónak bizonyult, a húga amúgy se ment férjhez. Szofja Leonyidovna mindig többet adott, mint amennyit kapott, és - mint néha egy-egy őszinte pillanatában mondta - a mások bajától, amivel egész életében dolga volt, megkérgesedett a lelke.
Ami a forradalmat és mindazt illeti, ami azután az országban történt, Szofja Leonyidovnának szintén megvolt a maga határozott véleménye. Azt tartotta: mindaz, ami történt, egészében igazságos. Ebben a meggyőződésében igazolta mindaz, amit a szülői ház elhagyása után a forradalom előtti Oroszországban látott: előbb az orosz-japán háború, aztán a soknemzetiségű belebejevói járás kilátástalan nyomorúsága, melynek, orvos lévén, minden rejtett szörnyűségét túlságosan is jól ismerte.
Végül jöttek a háború évei, a gyógyszerlopásig züllő hátországi rablókkal, az egerekként nyüzsgő zemsztvoszövetségi honatyákkal, akik nem annyira segíteni akartak a frontnak, mint inkább meg akartak élni belőle, a felfuvalkodott, hivalkodó honleányokkal, akik mélységes és otromba közönyt mutattak mindazok iránt, akikért az egész hajcihő folyt: a sebesült katonák iránt.
Az „osztályharc" egyáltalán nem volt olyan távoli és idegen fogalom számára, mint hihetné bárki is, aki csak a származását ismeri, de az életét nem. Teljes őszinteséggel vallotta, hogy osztálya a bűneiért fizet, és ebből persze kijut az ő családjának is. Voltaképpen ezt is igazságosnak tartotta, habár a saját életében nem volt semmi, amiért fizetni kellett volna.
Eleinte meglehetősen távol állt ugyan azoktól a nézetektől, amelyek uralomra jutottak és diadalmaskodtak az országban, de fokozatosan magáévá tette őket, sőt, a maga sajátos módján még lelkesedett is értük. Oroszország szeretetében nevelkedett, és amint ez erős jellemekkel történni szokott, nehéz élete csak megedzette ezt a szeretetet. A polgárháború alatt a fehéreket nem azért tartotta árulóknak, mert a szovjeteket jobbaknak vélte az alkotmányozó nemzetgyűlésnél, hanem azért, mert a fehérek hol az angolokat, hol a franciákat, hol a németeket, hol a japánokat hívták segítségül, vagyis, véleménye szerint, eladták Oroszországot. Az emigránsokat egyszerűen érthetetlen lényeknek tartotta, számára Oroszországot elhagyni rosszabb lett volna a halálnál.
Később az országban apránként kezdtek rendbejönni a dolgok, és ő mint régi körorvos, jól látta, mi a különbség aközött, ha most hiányzik egy és más, vagy azelőtt: most az hiányzott, ami csakugyan nem volt, és ha hiányzott valami, akkor rendszerint mindenkinek hiányzott, azelőtt viszont ha valami hiányzott egyeseknek, bőséggel jutott belőle másoknak. Neki pedig, mint vidéki körorvosnak, főképp azokkal volt dolga, akiknek nem volt semmijük.
Fiatalságától fogva igazságszerető lélek volt, ezért egyetértett azzal, ami az országban történt, és lelkesedett a születő újért. Túlságosan elevenen éltek emlékezetében azok a vidéken töltött sötét esztendők a két forradalom között, amikor nem született semmi, s amikor úgy látszott, nem is születik soha, és semmi nem mozdul az idők végezetéig. A fiatalok szemében kissé mulatságos, ám egyszersmind megható túlzott lelkesedéssel járt az ötévesterv-szemináriumokra, albumokat készített újságkivágásokból, faliújságcikkeket írt, és kölcsönjegyzési versenyre hívta ki orvostársait, akik olykor haragudtak ezért rá. Eközben szigorú és igényes maradt a munkában, és bármilyen igazságos volt is, a nővérek és a gondozónők jócskán nyögtek a természetétől.
Harmincötben újra hullani kezdtek rá, pontosabban előbb a rokonaira, a bajok. Szofja Leonyidovna két húgának el kellett hagynia Leningrádot: a legidősebbnek, akinek három gyereke volt, és a középsőnek, akit nem szeretett, az apácának. Az idősebbiken az sem segített, hogy egyik fia akkorra már tekintélyes mérnök volt. Az üzem, ahol dolgozott, őt magát meg tudta menteni, de anyja elutazott a kusztanaji területre a kisebbik fiával és a lányával. Szofja Leonyidovna sajnálta őt és fel volt háborodva, és ezt nem is titkolta leveleiben. A középső húgát, akit nem szeretett, szintén sajnálta, de kitelepítésén nem háborodott fel, meg volt győződve róla, hogy apáca húga a lelke mélyén ellenforradalmár, ha ártalmatlan is. Ez egyébként nem akadályozta Szofja Leonyidovnát abban, hogy a végsőkig csökkentve amúgyis szűkös költségvetését, csomagokat küldjön mindkét húgának, sőt egyszer szabadsága alatt el is utazott hozzájuk.
Aztán a szerencsétlenségek mintha kezdtek volna abbamaradni. Egyesek azok közül, akiket Szofja Leonyidovna becsületesnek tartott, visszatértek Szmolenszkba, s ez nagyon megörvendeztette őt. Olyan ember volt, aki vakon szeret hinni abban, amiben hisz, hitének megrendülése keserves fájdalmat okozott neki, és boldogan kapott az első lehetőségen, hogy visszanyerheti osztatlan hitét. „Igen, úgy látszik, történtek hibák, vagy ahogy most nevezik, túlkapások, de amiket ki lehet javítani, bizonyára fokozatosan ki fogják javítani. Ahol az erdőt irtják, repked a forgács" mondogatta, némi öngyőzködéssel.
Apáca húga meghalt Kusztanajban, Szofja Leonyidovna odautazott és eltemette. Idősebbik húga, a közelében, Kusztanajban élő két kisebb gyerekével visszatért Leningrádba. Legidősebb fia, aki addigra főmérnök lett, kiharcolta a magáét, és visszahozatta anyját, öccsét és húgát. Szofja Leonyidovna legkisebb húga, aki Vityebszkben élt, megfakult, szépsége meghervadt, és már nem emlegette a férjhez menetelt. Időközben felnőtt a lánya. Szofja Leonyidovna minden évben Vityebszkben töltötte a szabadságát, egész esztendőben kuporgatta a pénzt az útra. Valahányszor odaérkezett, olyan bőkezű volt, hogy húgának is, unokahúgának is merőben hamis elképzelése alakult ki a fizetéséről, természetesnek vették pártfogását, és olykor év közben is hozzá fordultak segítségért. Szofja Leonyidovna a homlokát ráncolta, de segített.
Aztán kitört a háború. Amikor a németek bevonultak Szmolenszkba, Szofja Leonyidovna még mindig ott dolgozott a fertőző osztályon, abban a kórházban, amit most katonakórházzá alakítottak át. A kórház zsúfolásig tele volt sebesültekkel, úgyhogy még az ő osztályán is az egyik kórteremben sebesültek, a másikban fertőző betegek feküdtek. Amikor a németek váratlanul elfoglalták Szmolenszkot, mielőtt befejeződött volna a kórház kiürítése, Szofja Leonyidovna bátor lépésre szánta el magát: hét sebesült parancsnokot és politikai tisztet, akik miatt aggódott, hogy a németek kivégzik őket, elhelyezett a tífuszos betegek kórtermében. Kettő közülük meghalt, ötüket, akiket a németek nem lepleztek le, egy idő elteltével a takarítónők és ápolónők segítségével kicsempészte a kórházból. Ehhez azon kívül, hogy az életét kockáztatta, kénytelen volt olyasmit művelni, amit soha nem tett: összekeverte, kicserélte, meghamisította a kórlapokat, hamis diagnózisokat készített, hamis igazolásokat állított ki. Mindez eleinte nehezére esett, de végül maga is meglepődött, milyen hidegvérűen megbirkózott a dologgal.
Egyik megmentett páciense, egy elhárító ezredes, aki átszökött a fronton, és újra bekapcsolódott szmolenszki sebesülése miatt félbeszakított feladatába - a németek hátában folyó földalatti munka szervezésébe -, nem felejtette el Szofja Leonyidovna tettét, a frontvonalon keresztül felhívta az éledező szmolenszki illegalitás figyelmét a doktornőre, mint abszolút megbízható személyre, akit fel kell használni. Egy alkalommal aztán, amikor Szofja Leonyidovna a piacon épp egy régi szkunkszprémgallért cserélt két kondér krumplira, megszólította egy ismeretlen férfi, félrevonta, mondott néhány szót, amiből kétségtelenül kiviláglott, kiféle és mi célból szólította meg, és másnapra találkozót beszélt meg vele. Ezen a találkozón Szofja Leonyidovna minden különösebb aggodalom és hosszas kertelés nélkül, a férfit is meglepő természetességgel vállalta, hogy - szóban vagy írásban, neki mindegy - rendszeresen továbbadja a kijelölt összekötőnek mindazt az értesülést, amit a németektől hall.
A kórházat addigra teljesen megtöltötték fertőző beteg német katonákkal. Szofja Leonyidovna, aki még nem felejtette el fiatal korában szerzett német tudását, meglehetősen sok érdekeset hallott az orvosoktól, kivált pedig a jelenlétében beszélgető betegektől, akik a legkülönbözőbb frontszakaszokról kerültek ide. Néhány nap múltán kezdte továbbadni értesüléseit egy öreg szanitéc közvetítésével, aki a hullakamrában dolgozott. Szofja Leonyidovna régóta ismerte ezt az embert, és legkevésbé gondolta volna, hogy az is azzal fog foglalkozni, amivel ő maga. Hírei értékesek voltak, néha nagyon is azok, sokkal értékesebbek, mint eleinte várni lehetett.
Szofja Leonyidovna nem azért nem kertelt sokáig, amikor felajánlották neki, hogy kapcsolódjon be ebbe a munkába, mintha a javaslat nem lepte volna meg, nem izgatta volna fel, hanem azért, mert feleslegesnek tartotta kimutatni ezzel kapcsolatos érzelmeit. Egy percig sem gondolkodott azon, képes-e ezt csinálni vagy sem, meg kell-e csinálnia vagy sem, természetes kötelességének fogta fel az egészet, amit pedig kötelességének tartott, arról soha életében nem szokott töprengeni, sem sokat beszélni. Persze személyes érzelmein azért elég sokat gondolkodott, és mindig ugyanarra az eredményre jutott: sose szabadult attól a gondolattól, hogy egyszer rajtaveszt, hogy a németek előbb-utóbb rájönnek, mit csinál, és félt ettől. Nem magától a haláltól félt, hanem attól, hogy a német uralom alatt fog meghalni, hogy nem éri meg a leszámolást. Ez a félelemérzet egyébként szikrányit sem csökkentette elszántságát, hogy véghezviszi, amit rábíztak. A németekkel szemben nyugodtan és függetlenül viselkedett, szakmai ismereteivel, tapasztalatával és elég jó nyelvtudásával, no meg azzal a németeknek is imponáló szigorú renddel, amit a keze alatt hagyott kórtermekben fenntartott, kivívta viszonylagos szimpátiájukat is.
Ráadásul a németek a Gestapo és a szmolenszki városi elöljáróság értesülései alapján tudomást szereztek róla, hogy Szofja Leonyidovna nemesi származású, hogy az öccsét a bolsevikok kivégezték, hogy a húga száműzetésben halt meg, és néhányszor még együttérzésüket is kifejezték emiatt, amit ő gyászként is felfogható komor arccal fogadott.
Szó ami szó, meg kell hagyni, a németek elég jól ismerték az életrajzát, és bizonyos közvetlen következtetéseket vontak le belőle, ami viszont lehetővé tette Szofja Leonyidovna számára, hogy megőrizze pozícióját, pedig összeférhetetlen természetét még a megszállás sem volt képes legyűrni.
Szofja Leonyidovna, aki a németek bevonulása után eleinte azért maradt a kórházban, hogy mentse a sebesülteket, aztán mert a híresztelések szerint intézetéből városi közkórházat akartak csinálni, s ő úgy vélte, ott a helye, később pedig, amikor mégis német fertőző beteg kórházat csináltak belőle, már késő volt, és lehetetlen lett volna egyszerűen eltűnni, nos, Szofja Leonyidovna a németeket először is jó és rossz orvosokra, másodszor jó és rossz emberekre osztotta. Gyűlöletét nagyon ritkán összpontosította közülük egyvalakire, teljesen elegendő volt az a gyűlölet, amit együttesen valamennyiük iránt táplált, mert az határtalan volt, és - ezt biztosan tudta - nem szűnhet meg előbb, minthogy az utolsó német is kitakarodik Oroszországból. Ennél távolabbra nem tekingetett, a háború súlyosabban alakult, semhogy azon lehessen gondolkozni, mi lesz azután, lassan amúgyis minden oly végtelenül távolinak látszott!
Amikor Szofja Leonyidovnát értesítették, hogy hamarosan be kell fogadnia valakit, mégpedig az unokahúga gyanánt, aki odaát van, Oroszországban, megörült, hogy a lány él, és megkérdezte, él-e a húga is. Azt felelték: róla nem tudnak semmit, csak az unokahúgáról. Erre ő csak annyit mondott, hogy a lány, aki beköltözik hozzá, ne szőke legyen, mert az unokahúga barna, tíz esztendővel azelőtt járt is itt nála, és a szomszédai, akik ma is ott laknak, látták őt. Megígérték, hogy ezt figyelembe veszik, erre csak bólintott, egy szót se tett hozzá, és szokásos türelmével várni kezdte ezt az öreg vállára zúduló újabb terhet.
Így festett hát annak az asszonynak a története, akinek Mása kéretlen rokona lett. Ha jobban ismerte volna Szofja Leonyidovna természetét, talán jóval előbb is meghallhatta volna ezt a históriát vagy legalább egy részét az öregasszony saját szájából, mint ahogy most megígérték neki. Ő azonban meggondolatlanul éppen azon az estén kezdte faggatni Szofja Leonyidovnát, amikor nem sokkal előbb Surik futó célzást tett bolsevikok által száműzött rokonaira; mikor aztán ezen a bizonyos estén Mása arra kérte Szofja Leonyidovnát, meséljen az életéről, az öregasszony egyszerűen bezárkózott. Nem mintha megsértődött volna - az élet hozzászoktatta már, hogy sokan másnak nézik, mint aki valójában - egyszerűen méltóságán alulinak tartotta a magyarázkodást ebben a kérdésben. „Ha itt van, éljen itt - gondolta zordul. - Éljen és csinálja a dolgát, és gondoljon, amit csak akar."
Így aztán nem hangzott el ez a történet, pedig ha elhangzik, bizonyára közelebb hozta volna a két nőt — az öreget és a fiatalt —, akik egy héttel azelőtt még nem ismerték egymást, de akiket azóta életre-halálra összekapcsolt az illegalitás kegyetlen vaslogikája.
Másnap, amikor Szofja Leonyidovna ügyeletbe indult, magával vitte a kórházba Mását is. Az olvadó hóval borított kórházudvar kapuja előtt csukaszürke köpenyes német őr járkált fel-alá, vállán szurony nélküli puskával. Az őr egy cseppet se félelmetes, koros, hajlott hátú katona volt. Fel-alá járkált a kapu előtt, kezét fázósan zsebében tartotta, és hol egyiket, hol másikat húzta elő, hogy letörölje arcáról a szakadatlanul szállingózó, nyirkos hópihéket.
Amikor Szofja Leonyidovna odaért a kapu elé, az őrszem megállt egy pillanatra, és olyan mozdulatot tett, mintha be akarná engedni, de Szofja Leonyidovna azt mondta Másának: „Húzódjunk félre és várjunk egy kicsit" - erre az őr még egy pillantást vetett rá és Mására, és újra róni kezdte útját a kapu előtt, öt lépést előre, öt lépést vissza.
- Megvárjuk Schnickwaldot - mondta Szofja Leonyidovna, kigombolta kabátja felső gombját, és elővette kis óráját, ami vékony láncon a nyakában lógott. - Három perc múlva itt lesz.
Mása már tudta, hogy Schnickwald német orvos, annak az osztálynak a vezetője, ahol Szofja Leonyidovna dolgozott. Szofja Leonyidovna még útközben elmondta, megkérte Schnickwaldot, segítse bejuttatni a kórházba unokahúgát egy takarítónő lelyére, aki tegnap szült, és Schnickwald megígérte, hogy ma közbenjár az érdekében.
- Pontos ember - mondta Szofja Leonyidovna -, mindjárt itt lesz. Nem minden lémet pontos, az mese, de ez történetesen az.
Megálltak a járdán a kapu közelében, a hulldogáló nedves hóban, és vártak. Az udvar mélyén a kapun át látni lehetett az ódon, Miklós korabeli, vedlett falú kórháztömböket, és a kórházkert fekete, már teljesen lecsupaszodott fáit. Az őr egyre fel-alá járkált a kapu előtt, közben néha egy-egy pillantást vetett Szofja Leonyidovnára és Mására.
Ez volt az első német, akit Mása ilyen közelről látott. Amikor Mása betegnek tettette magát, Szofja Leonyidovna maga vitte az elöljáróságra a lány igazolványát; talán Surik segített neki. Az őrnek sovány, cseppet se gonosz arca, széles ajka, felhajtott köpenygallérjára lógó petyhüdt orcája volt. Mása félelemmel vegyes kíváncsiságot érzett, ahogy ezt az első nemedet nézte, s olyan figyelmesen bámulta, hogy az néhányszor feléje fordította az arcát, és maga is szemügyre vette őt.
Aztán a sarok mögül előbukkant Schnickwald, és odament hozzájuk. Mása elcsodálkozott, hogy az orvos gyalog jön, ki tudja, miért, úgy képzelte, hogy a németek mind kocsin járnak. Schnickwald is hajlott hátú volt, mint az őr. „Ezek mind ilyen görnyedtek?" - gondolta Mása. Az orvos hajlott hátú, nagyon magas és valószínűleg erős férfi volt, hosszú karja esetlenül nyúlt ki a köpeny ujjából. Alakja hirtelen a férjére emlékeztette Mását, de nyomban dühösen elhessegette ezt a gondolatot.
Szofja Leonyidovna megállította az orvost, és nyomban magyarázni kezdett neki valamit németül. Amaz levette orráról a csíptetőjét, és törölgetni kezdte zsebéből előhalászott zsebkendőjével, közben figyelmesen hallgatta az öregasszonyt, „Jawohl" - mondta közben többször is. Aztán biccentett Másának, az őr mellett belépett a kapun, és intett neki, hogy engedje be a két nőt. Mindhárman bevonultak a kapu tőszomszédságában álló földszintes kőházba. Elöl Schnickwald, mögötte Szofja Leonyidovna és Mása. Az épület bejárata előtt gótbetűs, német feliratú kis tábla volt kifüggesztve, fölötte esőfakította, régi orosz felirat: Felvételi iroda.
Beléptek az első szobába, ahol a fakorlát mögött az irodai asztalnál egy német katona ült és gépelt. Amikor Schnickwald belépett, ő felugrott, és összecsapta a bokáját. Schnickwald kérdezett tőle valamit, aztán magas tányérsapkájához emelte kezét és átvonult a szomszéd szobába. Mögötte Szofja Leonyidovna és Mása. A szomszéd szobában vörös hajú, kövér, öreg német ült, arca vörös és gonosz, mint a plakátokon. Kezet fogott Schnickwalddal, Szofja Leonyidovnának csak biccentett, ahogy az imént Schnickwald Másának; Mására ügyet se vetett, mintha be se lépett volna a szobába. A most következő beszélgetésből Mása csak egyes szavakat értett meg, amik még az iskolában ragadtak meg az emlékezetében, de mivel tudta, miről van szó, úgy érezte, hogy szinte az egész beszélgetést érti, s elégedetten arra gondolt: úgy látszik, nem felejtette el a németet.
- Jawohl - szólalt meg végre az asztalnál ülő német, de nem olyan udvariasan és halkan, ahogy az előbb Schnickwald mondta ugyanezt a szót, hanem élesen, hangosan és dühösen, és csak most pillantott Mására. Hosszan, figyelmesen meredett rá, és Mása nagyon kényelmetlenül érezte magát a tekintete alatt. Ez volt az első ama számtalan bizalmatlan idegen tekintet közül, amiket ettől fogva szüntelenül magán kell majd éreznie. A német, miután végigmérte Mását, bal keze vastag mutatóujjával kurtán és erélyesen az ajtó felé bökött, és Mása szó nélkül megértette, hogy neki és Szofja Leonyidovnának most ki kell menni. Kimentek, és néhány percig még ott álltak a szomszéd szobában a fapult előtt, amíg odaát a csukott ajtón túl az a dühös német Schnickwalddal beszélgetett. A német katona ügyet se vetett rájuk, kopogtatott az írógépén, néha felpillantott a lap tetejére, és igyekezetében még a nyelvét is kidugta egy kissé. Schnickwald végre kijött
- Jawohl - mondta Szofja Leonyidovnának. - Alles fertig - minden kész! - Ezt Mása amúgyis értette, aztán néhány ismeretlen szó következett. Végül Schnickwald, termete magasából tetőtől talpig végigmérte Mását, és oroszul megkérdezte:
- Maga nem beszél német?
- Nem - felelte Mása -, de majd tanulni fogok.
- Kell tanulni magának német nyelv - mondta Schnickwald. - Maga intelligens kislány, maga tanulni kell német nyelv mint Sophia Leonidowna.
Mása, mielőtt még végiggondolhatta volna, hogy most bizonyára nem tanácsos mosolyogni, elmosolyodott, Schnickwald azonban nem haragudott meg, sőt egy cseppet maga is visszamosolygott Mására, és a lánynak eszébe jutott, hogy Szofja Leonyidovna egyszer megjegyezte: ez a Schnickwald eléggé szimpatikus német. "Jawohl" - mondta Schnickwald még egyszer, azzal kiment az épületből. Odafordult a kapu előtt lépkedő őr felé, hangosan kiáltott neki valamit, Mása felé biccentett, és hosszú gólyaléptekkel keresztülvágott a kórházudvaron.
- Holnap reggel munkába állsz - mondta Szofja Leonyidovna. - Eredj haza, az őr kienged, Schnickwald szólt neki - azzal anélkül, hogy elköszönt volna Másától, elindult Schnickwald után.
(Folytatjuk)
SOPRONI ANDRÁS fordítása
Az itt közölt szöveg 1959-ben íródott és eredetileg szerves része volt annak a kéziratnak, amely a szerző később megjelent Élők és holtak című nagyregényének első változatát jelentette. Szimnonov szerint az eredeti változat "hatvan ívnyi nagyon vegyes történet volt", pontosabban egymás mellett sorjázó többé-kevésbé önálló, lazán összefüggő történetekből állt. A végső szerkesztés után a hatvan ív huszonnyolc ívre apadt - az író kirostálta a kézirat több mint a feklét! Közöttük Szofja Leonyidovna történetét is. Később a lemarkánsabb "kioperált" történetek némelyikéből önálló kisregény született - így ebből is. Igaz, hogy Szimonov többször is tanújelét adta annak, hogy szeretne még dolgozni a történeten, de végül is sosem talált rá elegendő időt - a kézirat végül halála után, változatlanul jelent meg. A magyar fordítás könyvalakban 1986-ban látott napvilágot az Európa kiadónál, Szofja doktornő címmel.
Forrás: Szovjet Irodalom, 1985 / 4. szám, 7-38. oldalak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése