BORISZ POLEVOJ
Riportjaim története
RIPORT FOLYTATÁSSAL
Világos áprilisi reggel. A harcok Berlin központjában folynak. A náci birodalom fővárosát szorosan körülveszik két front csapatai. De a város kétségbeesetten, fanatikusan ellenáll. Tudjuk, hogy valahol ott, egy hatalmas, sokemeletes föld alatti bunkerban, a birodalmi kancellária alatt hisztérikusan agonizál Hitler, utolsó aduit kijátszva a háború asztalára. Reggelenként a rádió Goebbels kétségbeesett siránkozását közvetíti. Ő irányítja Berlin védelmét. És a Landsturm öregei és a Hitlerjugend fanatikus újoncai, az SS-ek gépfegyvereinek támogatásával halálraszántan vetik magukat a mi tankjainkra és terepjáróinkra, hónuk alá szorítva a páncélöklöket. Harc, elkeseredett harc dúl minden utcában, minden házért. Minden útkereszteződés elkeseredett harcok színhelye.
Ekkortájt érkeztem Berlin keleti részébe, hogy lapom ünnepi számába tudósítást írjak ezekről a súlyos utcai harcokról, amelyek mögött mégiscsak látni lehetett, érezni lehetett már a háború közeledő végét. Nagyon várta már mindenki. És nemcsak mi, szovjet emberek, az egész világ várta, maga a német nép is.
Nem akarok most a részletekről beszélni — azokat leírtam tudósításomban, amelynek azt a címet adtam: Az Eisenstrasse-i front. Később hasonló címmel meglehetősen részletes publicisztikai írás is lett belőle. Röviden annyit mondok el, hogy két gárdista kísért a front törzséből; ezek a katonák éppen érdemrendeket kaptak egy magas rangú német tiszt elfogásáért. Elvezettek a saját arcvonalukra, amely egy széles utca mentén húzódott. Rohamzászlóaljuk már nagyon sok vért vesztett, mivel már napok óta harcoltak az ugyancsak sok veszteséget szenvedett SS-egység ellen, amely egy vasúti töltés tövébe ásta be magát.
Sok szörnyű emlék jelzi ezeknek a válogatott hitlerista csapatoknak az útját. De átkos emlékük dacára is el kell ismerni: az SS-ek rendkívül fanatikus és jó katonák voltak. Tudtak harcolni és tudtak úgy meghalni a harcban, ahogy ez igazi katonákhoz illik. Így volt ez itt is, Berlinnek ebben a csücskében, ahol a parancsnokság kategorikus parancsai ellenére a mi rohamzászlóaljunknak harmadik napja egyetlen lépéssel sem sikerült előbbre jutnia.
A német fővárosban tomboló harc hatalmas frontjának ezen a részén a kép szinte a sztálingrádihoz hasonlított. Mindkét oldalon eltökélt, szilárd, és a harcokban megedződött egységek álltak. A széles utca közepén — ez volt a senki földje — öreg bükkfasor húzódott végig az úttest mentén. Középen egy nyilvános illemhely, egy hatalmas téglaépület, amelyet már többször eltaláltak az aknák és kilyuggattak a golyók. Ez a senki földjének csaknem pontosan a közepén volt.
Útitársaim kiváltak a fáradt, poros-piszkos egyenruhás, puskaporos arcú harcosok közül ünneplő ruhájukkal, érdemrendjeikkel és medáljaikkal. Már menet közben tüzelve, harcba vetették magukat. Ennek a harcnak a központja, amint már mondottam, a téglából épült utcai illemhely volt.
Ott, és ezt jól látták a mi megfigyelőink meg a németek is, az aknatölcsérek mellett az aszfalton egy halott asszony feküdt, és mellette egy élő, göndör hajú kislány, talán két-három éves. Látható volt hogyan matat a gyermek halott anyján, mintha föl akarná ébreszteni, milyen ijedten forgatja a fejecskéjét hol az egyik, hol a másik oldalra, ahonnan a lövéseket hallja. Nem tudom, milyen akusztikus törvények eredményeképpen, de azokban a ritka pillanatokban, amikor a lövöldözések zaja lecsillapodott, és csend támadt, a házak mélyéből, ahol a mieink voltak, jól lehetett hallani a csendes gyereksírást. Nem zokogást, hanem csöndes, reménytelen sírást.
Abban a pillanatban, mikor társaimmal odaértem ehhez a helyhez, a lövészárokban összehúzódtak a katonák. Hallgatták a sírást. Fáradt, poros-füstös arcuk izgalmat tükrözött, olyat, amely talán a tűzvészeket látó emberek arcán látható, amikor tudják, hogy valahol ott bent, a tűzfészekben segítségért kiált egy eleven lélek. Valaki az ezred felderítői közül már a mellvéd fölé emelte sapkáját a géppisztolya csövére. A sapka azonnal lerepült az ellenség néhány golyójától. Tudtak az SS-ek is lőni, és ennek a berlini frontvonalnak minden tégláját szemmel tartották.
Megmenteni a gyermeket, ez azt jelentette, hogy szinte biztos halálba indul az ember. És már azon vitáztak, hogy ne menjen-e ki valaki a lövészárokból fehér zászlóval, hogy nincs más hátra — egy perc tűzszünetet kérjen. De ezt nem lehetett megtenni az ezredparancsnok engedélye nélkül. És különben is, az SS-ek talán emberek? Talán lehet velük emberi módon értekezni?
A kislány pedig csak sírt, és minden újabb szünetben reménytelenebbnek és szánalmasabbnak hallottuk ezt a sírást.
És akkor valamennyien megláttuk azt, ami mindegyikünk számára, akik ezt láttuk, bizonyára úgy marad meg, mint ennek a hatalmas és iszonyatos háborúnak legemlékezetesebb epizódja. Nekem, hogy úgy mondjam, életem végéig a szívembe vésődött. Egy magas, szőke katona, aki kivált a többiek közül ünneplő egyenruhájával, érmeivel és medáljaival, hirtelen átugrott a téglából emelt mellvéden, hasra vágta magát az aszfalton, és egy gyík fürgeségével könyéken, ahogy csak a nagyon tapasztalt harcosok tudnak kúszni, elindult a lerombolt utcai illemhely felé.
Egyik útitársam volt az, az egyik katona, akivel a frontparancsnokságról jöttem. Lukjanovics törzsőrmester, egy magába mélyedő, hallgatag ember, akivel egész úton nem sikerült beszédbe elegyednem. Amikor kiugrott a fedezékből, az utca túloldalán azonnal néhány ideges lövés csattant. A kis vörös téglaporfelhők ott remegtek az utcai illemhely romjai fölött. Mindenki megdermedt. Hiszen a biztos halálba indult. De az első lövés után itt is, ott is, vagyis mindkét oldalon hirtelen csend támadt. Az utca mindkét oldalán nyilvánvalóan figyelték, hogyan kúszik kígyó módra a katona az aszfalton. Ünneplő egyenruháját nem lehetett nem észrevenni. De mindkét frontvonalon hallgattak. Hallgattak, mintha csak összebeszéltek volna. Az SS-ek nem lőttek, és ez egészen döbbenetes volt.
Láttuk, odaért. Fölemelte a gyereket. Rövid ideig hátával a falnak támaszkodva a karján ringatta. Elcsöndesítette, megnyugtatta. Azutáö visszafelé kúszott, magához szorítva a gyermeket. De hason kúszni most már nem tudott. Az eleven teher nem tette ezt lehetővé. Kétségtelenül jól látták ezt a túloldalon. De mind a két arcvonal továbbra is hallgatásba burkolózott. És akkora csend támadt, hogy hallani lehetett Lukjanovics nehéz lélegzését. Végre megérkezett a téglamellvédig. Magához szorította a gyermeket, akinek feje az ő érdemrendjeit és medáljait érte, és megállt. Bizonyára azon gondolkozott, hogyan ugorjon keresztül a mellvéden a kislánnyal együtt. Megfeszült, fölfelé indult a téglafalon. Ebben a pillanatban a túloldalról lövés dörrent. Egyetlenegy lövés. A katona megingott, és mintha lassan csúszni kezdett volna. Ráesett bajtársai felé nyújtott kezére.
Aki közelebb volt, még hallotta utolsó szavait: „Fiúk, fogjátok a kislányt. Nekem, azt hiszem, végem."
Ezentúl, egészen addig a percig, amíg elvitték a kötözőhelyre, egy szót sem szólt. Eszméletlen volt, és nem tért magához. Ezen a napon távírón küldtem el Az Eisenstrasse-ifront című tudósításomat Berlinből Moszkvába, erről a berlini frontvonalról, és a német kislány megmentéséről.
És miután elküldtem, elmondtam régi barátomnak, Martin Merzsanovnak, a Pravda tudósítójának, aki a belorusz fronton volt tudósító, és akivel Berlinben találkoztam, ahol frontjaink is összetalálkoztak. Merzsanov volt az egyik legharcosabb haditudósító, olyan ember, aki sok mindent látott és átélt. De őt is megrendítette ez az eset. A következő napon elkezdtük keresni a kórházakban Lukjanovics törzsőrmestert. Megtudtuk, hogy a kötözőhelyről az ezredkórházba vitték, amely Spandau körzetében, egy iskolában helyezkedett el. Egy fáradt, bajuszos orvos, a kórház ügyeletese nem akart beengedni hozzá. Nagyon súlyos eset. A golyó, átütve a hátát, megsértette az aortát. Rengeteg vért vesztett, amelyet már nem lehetett vérátömlesztéssel kompenzálni. Szinte semmi remény nincs. Állapota nagyon súlyos.
Elmentünk a kórház parancsnokához. A Pravda tudósítóinak vörösbe kötött igazolványai mégiscsak valami hatással voltak. De csupán öt perc beszélgetést engedélyeztek, az orvos jelenlétében.
Nem ismertem meg a szőke óriást, akivel tegnap együtt utaztam. Egyetlen nap alatt lefogyott, mintegy összeszáradt, az ajka teljesen színtelen volt. Alig mozdult, és le kellett hajolnunk, hogy a szavait meghalljuk. Mi Martinnal mint régi, öreg riporterek, akiknek mindössze öt perc áll rendelkezésére, csak a legfontosabb adatokat írtuk fel. Trifon Andrejevics Lukjanovics, belorusz. A háború előtt lakatosként dolgozott a minszki rádiógyárban. A háborúban részt vesz az első nap óta. Törzsőrmester. Harcolt Sztálingrádban, a 13. gárdaezredben. Kétszer sebesült. Hát ez minden, amit akkor szavai nyomán fel tudtunk írni, mert tudata elhomályosult, beszéde alig volt érthető.
— Parancsnok elvtársak, eltelt az öt perc — figyelmeztetett bennünket egy orvosnő, aki rendkívül élénken figyelt beszélgetésünkre.
Martin Merzsanov, aki nagyon mélyérzésű ember volt, sok csatában vett részt, és sokféle halált látott, az ajkát harapdálta. Alig tudta visszatartani a könnyeit.
— Doktor, ez olyan eset... értse meg, olyan eset...
Búcsúzáskor Lukjanovics mintha egy kicsit felélénkült volna. Eszmélete visszatért. Búzakék szeme felélénkült.
— Nohát, Trofin Andrejevics, eljövünk mi még magához és önmagáról majd még mindent elmond nekünk.
Lukjanovics még tréfált is:
— Nem kell nyugtalankodniuk, elvtársak. Szerintem a számvivő őrmester már ki is húzott a névsorból.
— No és ha a háború után elmegyünk Minszkbe, mit üzen a barátainak? A rokonainak?
A színtelen ajkak alig észrevehető mosolyra húzódtak.
— Ne mondjanak semmit. Nincs kinek. Nincs nekem senkim. Volt feleségem, volt két lányom. Velünk lakott az anyósom. Az első légi bombázásnál a mi utcánkat találták el a fritzek. A házunkból csak egy bombatölcsér és forgácsok maradtak. Nincs nekem senkim...
Elhallgatott, és súlyosan, rekedten lélegzett. Valami bugyborékolt benne, és verejtékkel borított arcát zöldes sápadtság borította.
— Adják át a rádiógyár dolgozóinak üdvözletemet. Lehet, hogy van, aki emlékszik Triska Lukjanovicsra, a karbantartóktól.
— Parancsnok elvtársak, hát van maguknak lelkiismeretük? — kiáltott ránk az orvosnő, s kilökdösött bennünket a kórteremből...
TÁRSSZERZŐ AZ ÉLET
Ez volt minden, amit sikerült erről a belorusz katonáról megtudnunk, és amivel én később sietősen ki tudtam egészíteni tudósításomat. De rövidsége ellenére felkeltette a figyelmet, észrevették. Amikor Jevgenyij Vucsetics, a kitűnő szobrászművész, Martin jó barátja elhatározta, hogy megalkotja a Győztes Harcos emlékművét, sokáig kérdezősködött Lukjanovicsról, milyen volt? Milyen volt a termete? Magassága? Arcvonásai?... Nagyon keveset tudtunk mondani neki.
De, ismétlem, az élet tehetséges társszerző a művészet minden területén. Vucsetics elkészítette a sztálingrádi csata egyik hősének, Csujkov generálisnak szobrát, de kiderült, hogy a hadseregben történt még egy hasonló eset. A tábornok elmesélte a szobrásznak, hogy az egyik ezredébe tartozó zászlótartó, Nyikolaj Maszolov, már a Reichstag ostromának óráiban és szintén tűz alatt, szintén golyózáporban megmentett egy német gyereket. Átadta a helyi lakosoknak, és tovább folytatta a nácizmus utolsó védőbástyájának ostromát. Maszolov életben maradt. A szobrász megtalálta és megismerkedett vele.
Két különböző egységbe tartozó katona vitt véghez Berlinben csodálatos és úgy tűnik, megismételhetetlen hőstettet. Mint a felhők mögül kibukkanó nap, amely néha visszatükröződik egy csöpp vízben, ebben az ismétlődésben visszatükröződik — úgy vélem — a szovjet hadsereg humanizmusa. Kitűnő szobrászunk nagyszerűen felhasználta ezt, amikor megépítette a berlini emlékmű főalakját.
Én, mint Trifon Lukjanovics hőstettének véletlen szemtanúja, úgy éreztem, hogy adósa vagyok ennek a belorusz katonának, és később, ahányszor Berlinben jártam, mindig szerettem volna megtalálni azt a helyet, ahol ez a számomra olyannyira emlékezetes esemény történt. Kerestem az Eisenstrassét. Kerestem Kelet-Berlinben és kerestem Nyugat-Berlinben. Kerestem és nem találtam. Gondolhattam-e, hogy több mint harminc évvel később sikerül megírnom ennek a régi haditudósításnak a végét? Akkor megkerestem a naplómban, és minden részletet újra átnéztem. Megírtam a végét. Meg kell mondanom, nagy megelégedésemre szolgál, hogy megtehettem. A következő történt.
A Freie Welt című német újság a háború befejezésének harmincadik évfordulójára fejezetenként közölni kezdte háborús naplómat, amelynek címe: Berlinig 896 kilométer. Ugyanezt a könyvet kiadásra készítette elő a Volk und Welt kiadó, amely általában kiadja műveimet. A németek alapos emberek. Ha valamihez hozzáfognak, nagy körültekintéssel csinálják. Így régi barátom, Leo Koschut, aki ennek a könyvnek szerkesztője, és nagyon jól ismeri a szovjet irodalmat, a könyv levonataival együtt, elküldött nekem egy vastag névmutatót: címe: „Berlin utcái 1939-ben." És megírta, hogy a sok ezer utca között nem volt Eisenstrasse. Most mit csináljak? Maga Koschut érdekesnek, jelentősnek találta ezt a fejezetet, de ha egyszer Berlinben nem volt és nincs ilyen utca, akkor ez megingathatja a németek hitét az egész történet valódiságában. Mit lehet tenni?
Talán beleegyezem, hogy hagyják ki ezt a fejezetet?
A kiadó ingadozott. Én is. Nagyon szerettem a Lukjanovicsról és hőstetteiről szóló írást, a fejezet az egyik legsikeresebb írás véleményem szerint a könyvben. A segítség váratlanul jött. Maguktól a német olvasóktól. Miközben a nagy kiadó ezen a kérdésen törte a fejét, a Freie Welt, ez a népszerű képes újság, folytatásokban közölte a naplómat, és minden kétség nélkül megjelentette ezt a fejezetet is. És mondhatni, először fordult elő az újságírás történetében olyan eset, amikor egy szerzői aláírás hasznára vált a szerzőnek és művének.
A szerkesztőségbe levelek érkeztek az olvasóktól, és rámutattak a hibára. Nincs Eisenstrasse. Az, amiről a szovjet haditudósító írt, valóban megtörtént, de az Elsenstrassén. Az udvarias németek feltételezték, hogy a szerző a harc hevében valószínűleg eltévesztette az utca nevét. Sőt az egyik olvasó, egy nyugdíjas fogorvos, aki éppen ebben az utcában az Elsenstrassén lakik, annak a feltételezésnek adott hangot, hogy az Elsen szóban az utcai táblán az 1 betűt valószínűleg megsértette egy golyó vagy egy repesz, és így lett az 1-ből i.
Lehetséges, lehetséges. De hát végül is minden kiderült, és pontosan megtaláltuk az esemény színhelyét, amikor munkához láttak az úttörők, akik akárcsak a mi szovjet nyomkeresőink, rendkívül alapos gyerekek. Tehát, amikor a feleségemmel együtt az NDK-ba érkeztünk, barátaink a kiadóból és a Német — Szovjet Baráti Társaságból, amely egy igen nagy szervezet, sok százezer ember tartozik hozzá, elvittek bennünket az Elsenstrasséra. Velünk volt egy öreg berlini fényképész, Lothar Grünnewald is, aki régi Treptow kerületi lakos - itt van az Elsenstrasse. Nem volt könnyű megtalálni a mai Berlinben a több mint harminc évvel ezelőtt történt esemény helyét. Az egész kerület és maga az Elsenstrasse is a felismerhetetlenségig megváltozott. A bükkfasor az utca közepén, amelyről írtam, eltűnt. Az utca sugárúttá változott. Nyoma sem maradt a masszív nyilvános illemhelynek, amely ennek a kis tragédiának színhelye volt. Csak Lothar Grünnewald egy régi fényképén van nyoma.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)
