"Nincs könnye a vaknak..."

Borisz Talberg: A béke erejével (festmény)

MIHAIL MATUSZOVSZKIJ
(orosz)
Fiúk a lövöldében

Úgy látom,
tetszik nektek ez a bajszos tigris,
s ez a fácán,
mely itt gubbaszt az ágon.
Gurítsatok ki tizenöt kopejkát —
s lövésetek pontosan találjon!
S ha azt akarjátok,
hogy ez a bagoly
mindjárt célgömbötökre szálljon,
figyeljétek:
a csilló-fekete puskacsövön a gömb
az irányzék-bevágásba álljon.
Mily csengőn
visszhangzik minden lövés
e reggeli vásár-zsivajban,
milyen murisán hullik le a papagáj,
s függ — mint gyümölcs — fejjel lefelé.
Hogy semmisül meg, lobban lángra
csapásotoktól az ellenség tankja.
Hogy billen meg a repülőgép,
amely már
nem is tér vissza támaszpontjára...
Most e csíkos vásári tigrisre
összpontosítsatok,
és adja az Isten,
fiúcskák,
hogy mindig csak ebben
a furnér-bódéban
célozhassatok!

GYÖRKE ZOLTÁN fordítása

HAMO SZAHJAN
(örmény)
Kőre kő gyűl

Kőre kő gyűl; világ-alap 
Készül, kell, hogy harcban edződj. 
E köveken sütöd makacs 
Kenyered, a végsőt, az elsőt.

Kicsinyed szájába mégis 
Kő jut reggeli kenyér helyett. 
De ő nehéz kezével kőből 
Büszke székesegyházat emelt.

Teljes sorsod, pillanatod 
Kő-könyvek majdnem elcipelik 
A világ-ünnepre, ahogy 
Leend művészi ítélet is.

APÁTI MIKLÓS fordítása

RASZUL GAMZATOV
(avar)
A soha-visszatértek

Mi, ismeretlenektől nagyhírűkig, 
Kiket sok év sem old meg így, vagy úgy, 
A háborúból soha-visszatértek, 
Halottak, húszmillióan vagyunk.

Mi nem oszlottunk szét a pokolfüstben, 
Hol, mint a csúcsra, nincs egyenes út. 
Tűnődő asszonyok ifjúnak hisznek, 
S vagyunk anyánk álmában még fiúk.

És lelépünk a kőtalapzatokról.
A béke napján várnak, fényesek
Az ablakok! Harcos, vagy tábornok volt,
Mi ott ülünk mind némán köztetek.

A háború oly szomorú. És mentünk. 
Az örömben veletek lenni jó. 
A kegyelet harangja zúg felettünk, 
És méltóságos zaj, himnuszfolyó.

A régi álmokkal mi nem múltunk el, 
S ha megálltok az örökláng előtt, 
Kötelesség, hogy tanácskoznotok kell 
Lecsüggedt fejjel, nagy gondban, velünk.

Mint halálunk után öntött fém-érmek, 
Hazánk szemében egyek, ugyanúgy, 
Mi, háborúból soha-visszatértek, 
Halottak, húszmillióan vagyunk.

Itt sok mindenért aggódnotok is kell, 
De a rossz előtt nem hátrálva meg 
Tartsatok lépést szent örökségünkkel, 
Mely makulátlan tiszta becsület.

Sokáig éljetek és igazságban, 
A világ minden népe társ legyen,
S hogy nép a másik népet ne gyalázza, 
Ti őrködjetek a becsületen.

Hiányzik sok név, kit kőbe se véstek, 
És minden nép veszített hű fiút.
Mi, háborúból soha-visszatértek, 
Halottak, húszmillióan vagyunk.

Mint fényszignál, a hulló csillag rezdül, 
S a szomorúfűz ága meghajol. 
A kegyelet harangja zúg felettünk, 
És méltóságos zaj, himnuszfolyó.

KONCZEK JÓZSEF fordítása

VLAGYIMIR CIBIN
(orosz)
A szem

Éjjel a vakhoz
viharfénnyel tele,
éjjel a vakhoz
visszajár a szeme,
benne
a nap, a kék ragyogás,
a szemevilága, ahogy betemette
a földbe a légnyomás.
Ágya fejénél függ,
esőcsepp, széjjeligézi
a homályt, azt a régi,
azt a rőt napot, gyönyörűt,
felidézi.
Hóvirág rezge szára —
inog a gyönge fény,
megfogná, kapna utána,
hogy érezze a kezén.
Amott
a sövényen túl a homály, a
hó kavarog.
De lát emlékezetével a vak:
a vakok látják magukat,
az ifjú keskeny vállúakat,
a tizennyolc éveseket...
A vak felett,
mint gyertya világa,
eleven szeme párja.
Benne a zúzmarakék pihe, 
a vadlibanyom a vizen, 
csigaház, almavirág rügye: 
az egész világegyetem. 
És újra arra a tájra lopózik az emlékezet, 
hol a háború és a szeme világa
a kegyetlen földbe veszett. 
De reggel elviszi harmat-
koszorúsan a nap 
a szemét. Nincs könnye a vaknak. 
Szeretne sírni a vak.

PÓR JUDIT fordítása

ROBERT ROZSGYESZTVENSZKIJ
(orosz)
Az elolvadt jégtáblák

Az elolvadt jégtáblák
a folyó kékségébe vesznek.
A madarak raját
feloldja a mély ég. 
A gyermekek, 
ha megszületnek, 
sírnak-beszélnek
egyetlen nyelvet, 
a felnőtteknek könyörögnek, 
egymást ők is
megértsék!

SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER fordítása

JEVGENYIJ JEVTUSENKO
(orosz)
Prológus
Az Irtás című poémából

Nem azért vagyok, hogy csak a művész 
legyek, énnekem ez nem elég. 
A szibériai útifű kész 
növekedni, ha vágta kerék.

Kinövök, ha szekér töri testem, 
vagy a harckocsi sárba gyötört. 
Magamat tebeléd gyökereztem, 
keserédes, orosz anyaföld.

Magamat sose védve a portól 
— a bogáncs rokonom csak ezért —, 
makacs életet szíttam e korból, 
fölihattam a könnyet, a vért.

Nem ismerte erőmet az aszfalt, 
amin áttörekedve tudom: 
nem az én utam — de vigasztalt 
megaszfaltosodott tudatom.

Ez a föld, ami tart: vele rezdül 
gyökerem; csak a föld a hitem. 
Köveken furakodtam keresztül — 
ami visszafog — átalütöm.

A csokorban e zöld sose bűvöl, 
csupa rost ez a szürke nevű: 
a saláta se jó útifűből. 
Csak a sebre való — útifű.

VERESS MIKLÓS fordítása

MARIS CAKLAIS 
(lett)
Ahogy a gyermekek alusznak

Nézzétek meg éjjel, 
lopva nézzétek meg éjjel, 
a gyermekek úgy alusznak: 
lehetetlenné válik a világháború.

Ahogyan átkarolják
a gyáva nyuszit és a vitéz mackót,
vagy a szeretett
párnacsücsköt,
széthányva a kezük, a lábuk,
a legképtelenebb pózokban alusznak
a gyermekek.

Az elmúlt nap 
mosolya, vagy a holnap 
bánata? 
Ki tudja?

De ajkuk szögletében
kismadár fészkel,
a nyugodt álom szárnya verdes.

Olyan bizakodón 
alusznak a gyermekek: 
lehetetlenné válik 
a világháború, 
és mindenféle háború.

S ezért
még iszonyúbb
a lehetősége.

RAB ZSUZSA fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 11. sz. 106-112. oldalak)

Temetett és temetetlen holtak

NYIKOLAJ ATAROV
Ahol örök álmukat alusszák

Levél jött Pjatyihatkiból. Praszkovja Vasziljevna Fosztyenko kéri, hogy kutassuk fel a fia nyomát.

„A fiam, Igor Pavlovics Fosztyenko néhány nappal a háború kitörése előtt fejezte be a Poltavai Katonai Tanintézetet, és szolgálati helyére, a határ közelében lévő Lida városába irányították másodtechnikus rangban. A harcokban állítólag harckocsizóként vett részt, így mondta el nekem egy bajtársa, aki sebesülten tért haza. Együtt harcoltak, de a bajtársa megsebesült  és szem elöl veszítették egymást. De lehet, hogy nem mondott igazat. Értesítést kaptam: - Fia nyomtalanul eltűnt! Az édesanyák számára a háború soha nem ér véget; halálomig visszavárom a fiamat. Ott maradt a férjem, a fiam, felnőtt lányom és a fivérem, aki tengeralattjárón szolgált. Talán valahol az erdőben vagy az emberek között, a beszélgetések során nyomára akadnak a fiam sírjának. Hiszen mi mindent hall az ember! Lennék csak egészséges, bejárnék minden falut, talán hírt hallanék róla, de betegség kínoz, a legsúlyosabb - a szívem; már tél óta nyomom az ágyat de egyre csak várok és várok. 1962 decemberében az Izvesztyijában olvastam egy olasz író, Ugo Manochi Igornak hívták című cikkét. Arra gondoltam, talán az én fiamról szól a cikk. Megint leírtam mmdent és elküldtem Moszkvába. De nem, megerősítették, hogy eltűnt a fiam A cikk többi részét nem olvastam. Más dolog, ha itt lenne Oroszföldön ez az író, de hogyan kérdezhetném meg tőle, hogy hol van most az az Igor nevű partizán?"

A szerkesztőségi nap zűrzavarában csak a szavak fájdalmas fensége ragadott meg: az édesanyák számára a háború soha nem ér véget. Örök igazság rejlik ezekben a szavakban... De egy-két nap múlva eszembe jutott valami és elgondolkoztam: megesik, hogy távoli alakok úgy összemosódnak, hogy nehéz elhatárolni őket egymástól. Hiszen negyedszázada találkoztam egy ugyanilyen asszonnyal, csak nem Pjatyihatkiban, hanem Krasznodarban. Nála laktam egy függönnyel elkerített részben, és otthon tartózkodtam, amikor egyszer benézett hozzá a fia bajtársa, aki rövid időre hazalátogatott. A két fiú rövidített időben végezte el a katonai tanintézetet és mindegyikük elutazott a maga szolgálati helyére. Szevka már ütközetekben vett részt, Vologyát pedig - nem sebesülten, makkegészségesen - hogyan, hogyan sem, hazaengedték egy napra és a háziasszonyomhoz beugorva nem titkolta örömét, az órájára tekingetett és elhadart mindent, amire csak vissza tudott emlékezni a barátjával kapcsolatban, nem is sejtve, mekkora örömet szerez az asszonynak. 
Semmi komoly...  -  mindössze egy nagyra nőtt kölyök fecsegése. Tanfolyamhallgatói odüsszeájában Szevka a neki megfelelő helyet foglalta el, de az asszony csupa fül volt, és a zagyva és vidám eseményekből kibontotta az egyetlen kedves szálat és belefonta, beleszőtte saját visszaemlékezéseibe. Hogyan borotválkozott az ő Szevkája. Milyen vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére. Hogyan mászott be az ablakon éjszakánként. Fél éven át várta a leveleket az asszony, ez éltette csupán, nem úgy hallgatta a rádiót, mint mások, hanem mintha a Szovjet Tájékoztató Irodának minden reggel kötelessége lenne beszámolni az ő Szevkája egészségéről.

—  Ittunk, kész vicc... — hadarta Vologya —, lányok búcsúztattak bennünket, én a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy térképtáskát hajítottam föl Szevkának az ablakba, kapd el! Egy neki szóló levélke volt benne Ljubától. Hol nem jártunk azon az éjszakán...
—  Jártatok? Emlékszel, milyen Szevka járása — suttogta maga elé az édesanya.
—  Aztán Vorozsbán — megáll az ember esze —, dobszóval fogadtak bennünket. A városi parkba kísértek...                 , —  Keveset éltetek még meg, az ilyesmire is emlékeztek, csak érnétek meg... — jegyezte meg csendesen az anya. — Ugye, Szevka nevetett a leghangosabban? Kiskorától fogva ilyen. Ha cirkuszba mentek az apjával — azt is ugyanarról a fáról metszették —, hogy hahotázott: Ha-ha-ha! Szevka annyira nevetett, hogy görcs állt az állkapcsába. Én meg egyre szidtam: „Miért nevetsz ilyen hangosan, még elvisz a rendőr!" — „Anyu, ugyan mi van abban, hogy nevetek? Minden ember nevet."
Vologya, meghökkenve egy pillanatra, megértette, hogy a látogatása mennyire felkavarta az asszony szívét. Nem ő jött haza, hanem Szevka.
—  Ha nagyon nehéz, odamegyek egy katonához az állomáson, megkérdem: mikor jött el otthonról, mikor kapott levelet — vallotta be az éltes asszony a fiú előtt.

2

Fél évszázaddal a borogyinói ütközet után Lev Tolsztoj felidézte ezt az eseményt, amely megrázta a korabeli Európát.

„A legkülönfélébb testhelyzetekben és egyenruhákban tíz- meg tízezer ember feküdt a Davidov uraságok és a koronajobbágyok mezőin és rétjein, azokon a mezőkön és réteken, amelyeken évszázadokon át egyszerre arattak is meg legeltették is jószágaikat Borogyino, Gorki, Sevargyino és Szemjovonszkoje falvak parasztjai. Az azelőtt oly vidám és szép mezőn, ahol a reggeli napfényben megcsillantak a szuronyok a füstön át, most mindenütt füst és nyirkos köd ült, és furcsa savanyú salétrombűz és vérszag érzett."

Mi pedig csak néhány évtizeddel vagyunk túl azon a semmihez sem hasonlítható ütközeten, amelyben Oroszország és Európa nem négy faluja, hanem negyvennégyezer faluja és városa mezőin, rétjein feküdtek holtan, a legkülönfélébb testhelyzetekben a szívünkhöz oly közel álló emberek milliói, akik vérükkel fizettek a győzelemért. Csak én magam hány temetetlen holtat láttam a Donnál Kletszkaja mellett, a Dnyeperen túl Aposztolovo környékén, a Dunántúlon Várpalotánál, hogy is lehetne mind felsorolni... Emlékszem, hogyan dobáltak a szerbek Pozarevácban ezüstpénzt elesett katonáink közös sírjába. Megőriztem egy levélkét, amelyet egy összetört csónak mellett találtam Adony közelében; a szétázott papiroson kivehető néhány mondatfoszlány: „Ha nem kelünk át... tudjátok meg, hogy a Dunában maradtam... Akkor ne egyetek több dunai halat..."

Halálos óráján mindegyikük tudta, miért hal meg. Napjainkig elhatol, hozzánk is elér tudásuk halványuló fénye, a füstből és a nyirkos ködből a magasba emelkedik. És az emberek még mindig aggódnak, keresnek. De hát csakugyan, miért, ha — nyilvánvaló, hogy miért — ennyi év múlva sem jelentkeztek szeretteik? De nem, tollat ragadnak, keresnek, várják a részleteket. A részletekben, amelyek napvilágra kerülhetnek, mintha benne lenne a visszatérés.

Eltűnt? Ez pontatlan, bizonytalan. Tehát eltűnt, elveszett a füstben és a nyirkos ködben? Tehát nem mond többé semmit nekünk, élőknek? De itt vannak a Kozminka falubeli kisfiúk, akik Livni mellett egy erdőcskében egy rozsdás töltényhüvelyt találtak, a hüvelyben egy nyírfakéreg darab, belekarcolva néhány szó: „Kilcsenko L. Sz. és Szamojlov I. V. 1942. május 3. Isten veletek". És hogy, hogy nem, nem dobják el ezt a hüvelyt a gyerekek, elviszik az iskolába, féltve őrzik, mint drága ereklyét, két teljes éven át töprengenek, mihez kezdjenek vele. L. Sz. Kilcsenko és I. V. Szamojlov, akik elsuttogták Livni mellett a nyírfaligetben 1942. május 3-án ezt a két szót „Isten veletek", visszatértek és mondanak, sugallnak valamit a kozminkai gyerekeknek. Különben miért írt volna levelet az újságnak L. Szuhova úttörővezető az ötödik osztály nevében.

Írnak, tudatják a részleteket.

„A következő esetről szeretnék beszámolni: körülbelül 1941 októberének végén történt, amikor visszavonuló csapataink elhagyták a csernyigovi területen lévő Prilukit — írja A. Rizsenko Kijevből. — A helyet, ahol akkoriban laktam, Zagrebljának hívják. Ott folyik az Udaj. Galnyikov nevű rokonommal csónakon kieveztünk a sásba, egyszer csak az evező valami puha dologba ütközött, széthánytuk a békalencsét, a rokonom lenyúlt, és azt mondta: ember. Kihúztuk — katona volt. Megnéztük a zsebeit, tölténytárakat találtunk nála és egy kerek kis pipát, benne egy darabka papírt, rajta a katona családneve: Mingulov. Szait Grigorjevics. Eltemettük az udvaron a fűzfák alá."

Vagyis nem tűnt el, nem veszett el a békalencsés Udaj folyóban Szait Mingulov, mond valamit az udvaron a fűzfák alatt, amit mindenkinek meg kell hallania, hiszen negyedszázad múltán A. Rizsenko keresi a katona rokonait és kéri: „írjanak nekem". Valaki ezentúl mindig őrizni fogja a nyírfaligetből származó töltényhüvelyt, valaki más ezt a halmot az udvaron a füzek alatt, ismét más az agyagtól sáros fényképet.

„Egy fiatalember fényképét küldöm — a neve Csicsennyikov, Vaszilij Fjodorovics, 1924-ben született. Elesett, halálos sebet kapott 1941. december 5-én. Ezen a napon a németek támadást indítottak a Donyeci területen lévő Rota állomásáról. A tüzet viszonozva Csicsennyikov megsebesült, Troickoje falvában hagyták, mivel reménytelen állapotban volt. December 6-ára virradó éjjel hunyt el, és a halála előtt azt mondta, hogy él az édesanyja, Oroszországban maradt".
Ezt egy történelemtanár hozta nyilvánosságra, A. G. Kicsik, Gyebalcevo városából. Állhatatosán keresi, hogyan adhatná vissza Vaszilij Csicsennyikovot a jelennek, nekünk, élőknek. Ismerjük halála részleteit, és ezek a részletek gyökeret eresztenek az életbe.

Nagyon kevés részletet tartalmaz egy másik levél, csupán egy halvány fénysugár a füstből és a nyirkos ködből.

„Huszonöt éve őrzöm egy ismeretlen fiatal férfi fényképét, aki harcban esett el a Bialistok környékén levő Gajnov mellett a háború első napjaiban —, írja Nyina Parfenyjuk Volkoviszkből. — A csata után megtaláltam a térképtáskáját, egy vázlat volt benne, néhány kötvény és ez a fénykép, amelytől azóta sem váltam meg. Kedves, kissé szomorkás, töprengő fiúarc..."

Egy ovális alakban kivágott, homályos fényképet tartok a kezemben, a szerkesztőségbe küldték. A hátlapján tintaceruzával ez áll: „Osztrov városa — olvashatatlan kacskaringó... hadnagy". Úgy tűnik, ha nem a megfelelő borítékba csúsztatja az ember, elveszti a levélkupacban, eltűnik az utolsó nyom is, és a katona soha többé nem tér vissza. Hirtelen arra gondoltam: és ha ez az a Szevka, aki vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére? De hogyan hozzuk vissza, hogy szólaltassuk meg azt a katonai vattakabátos, tiszti vállszíjas drága fiút?
Hátha nincs is névtelen fénykép? Csak egy álnév maradt meg az emlékezetemben, amelyet bizonyára konspirációs okokból találtak ki: Misa bácsi. Így hívták 1942 augusztusában a rosztovi hadifogolytábor vízhordóját. Éjszakára a németek hazaengedték, kora reggel pedig bevárta a foglyokat a kocsival a kútnál. Olyan ügyesen vette fel és engedte szabadon minden fordulónál a kisegítő munkásokat, hogy egyetlen nap alatt hat foglyot is kivitt a táborból, és nehéz lenne megmondani, hány embert mentett meg. Hogyan alakult a sorsa? Vajon ő maga életben maradt? Ki lehet? Semmit sem tudunk róla.

„Örmény vagy tatár lehetett, szakállas, arányos testalkatú férfi volt. 55 — 60 év körüli, nem fuvarosnak néztem, hanem inkább parancsnoknak vagy politikai munkásnak — emlékezik P. G. Arkov. Őt is Misa bácsi mentette meg: Königsbergben fejezte be a háborút, kitüntetéseket kapott. — ... Csak fej biccen téssel tudtunk elbúcsúzni egymástól, észrevétlenül leugrottam a kocsiról. Azzal a kérdéssel fordulok önökhöz: hogyan kutassam fel ezt az embert?..."

Olvasom, és már nem Misa bácsira gondolok, hanem magára Arkovra: egy mai ember, akinek erkölcsi érzéke nem tud beletörődni, hogy ez az ember nyomtalanul eltűnt. A múlt emlékének élnie kell ma, mert van holnap. És Arkov kérését — hogy hogyan kutassa fel Misa bácsit —, úgy kell értelmeznünk, hogyan nem szabad átadnunk a hősöket a feledésnek, nem szabad földdel egyenlővé tenni a szüleink sírját, ahogy nem vághatjuk ki a vén és nem a mi kezünk ültette fákat sem, mert szükség van az emberi cselekedetek folyamatosságára. Az emlékezet kiosztja és ellenőrzi a fegyvert.

„Egy emberről szeretnék hírt adni, akit soha életemben nem felejtek el — így kezdi Alekszej Rozscsenko a levelét a Cserkaszi terület Jorki falvából. — A családneve: Kiszeljov. Mihail Andrejevics, a Krasznodari területben született, a rangja főhadnagy. Ez minden, amit tizenkét éves kisfiúként meg tudtam jegyezni, ahogy elolvastam a bilétáját, amely mellette feküdt a földön. Ez 1941. szeptember 6-án történt a Szacska tanyán (Karl Marx kommuna), a Zaprozsje területen. A fasiszták megsemmisítették a keletre visszavonuló tábori kórházakat. Tizenhat katona és a parancsnokuk — akik életben maradtak, teherkocsin áttörtek a mi falunkba, Zaharjovkába — valamennyien sebesültek voltak. Magukkal vittek két egészségügyi nővért a faluból és Volodarszkba indultak. Nyolc kilométerre a falutól egy német motorkerékpáros tisztbe ütköztek, a tisztet két páncélkocsi kísérte. A harc egyenlőtlen volt, de a tisztet megölték. A németek a katonáinknak és a lányoknak kezét lábát kicsavarták, aztán agyonlőtték őket. Kiszeljov főhadnagyot a többiekkel együtt ott temették el a sztyeppén, betakarták az ezredzászlóval, amely mellette feküdt. Arra pontosan emlékszem, hogy az ezredzászló volt, de az ezred számát már elfelejtettem. (A felszabadulás után a többiekkel együtt a zaharjovkai emlékművel jelölt közös sírba helyezték őket örök nyugalomra.

A fronton gyors, energikus ásólendítésekkel dobálták az agyagos földet. A kórházban meghaltak sírját a lábadozók és az egészségügyi katonák ásták, de úgy tűnt, piszmogva, és miért, miért nem, mindig a sárba. A ceruzafeliratos, kis fa táblával jelölt sírok mellett gyakorta szénatörmelék maradt a matracokból, amikor a kórháznak sietősen indulnia kellett új táborhelyére.

Ma gyermekeink gondoskodása sok ilyen sírt rendbe tett és ápol. A gyerekek jegyzékeket állítanak össze, pontosan megállapítják a halottak család- és keresztnevét, felkutatják a rokonaikat. A gyermekek levelének gondos írása buzgóságról, belső erőfeszítésről árulkodik, és én, őszintén szólva, ezt tartom a hazaszeretetre, a kötelességtudásra és az internacionalizmusra nevelés legfontosabb eszközének.

„Nem orosz, magyar fiú vagyok, a hibákért elnézéseteket kérem" — írja új harkovi barátainak Szuromi István Egerből, és nemcsak megerősíti, hogy a hajdani harkovi iskolás, Anatolij Visnyevszkij, a Szovjetunió Hőse Egerben nyugszik, de még harmincnyolc szovjet katona nevét is közli, akiket a város főterén temettek el.

Herszonesz sziklás partján fennmaradt egy szerény síremlék, rajta két név: Babikov I. P. szakaszvezető és Moszkalik I. P. közkatona. Vajon kik lehetnek? A haditengerészek elmentek a múzeumba, kapcsolatba léptek a levéltárral, és ezt írják az újságba:

„Hadd legyen kevesebb a névtelen hős! A Herszonesz-foknál, közvetlenül a víz mellett, örökmécsesnek kellene égnie, hogy a keresztben áthaladó hajók kürtszóval róják le a tiszteletüket azoknak az embereknek, akik életüket áldozták boldog jelenünkért."

A Nyezsini Pedagógiai Főiskolán Vaszilij Tokarevről szeretnének hírt kapni. A hallgatók és a tanárok százhatvankétezer rubelt gyűjtöttek össze, az ebből a pénzből épült repülőgépet átadták a harci repülőnek. Kezdetben Vaszilij levelezett a hallgatókkal, a „Harci Dicsőség" szobában őrizték a fényképét. Aztán nem jött több levél.

„Kedves barátaim, segítsetek felkutatni V. P. Tokarevet, a tábori postája száma 83302 volt."
Nem ő zuhant az ingoványba a Dnyeper melléki réteken, Pozdnyaka falu mellett? A pilóta bennégett, az esetről negyedszázad múlva V. Szinyelnyicsenko tudósít.

Így dolgozik egy — úgy is nevezhetném — országos kitüntetési osztály. És a halottak, kezükben a fegyverrel, visszatérnek. Itt van Misa bácsi, Jurij Goncsar Vaszilij Csipilenkóval, akinek a dicsőségét márványlap őrzi a bulgáriai Mihajlovgrád városában, és itt van az a hét fogoly, akiket egy amerikai bomba ölt meg egy barakkban a Rajnán túl, és az az ismeretlen, daliás termetű őrnagy, aki nem fért bele a koporsóba, amikor egy lengyel városban, Miliczben eltemették.
Cilja Moskovics húsz évig kereste a férje sírját. Eltűnt a falu, ahol egykor harc folyt, helyén most búza terem. A kerületi kiegészítő parancsnokság megjelölte a falut, ahová átvitték a sírokat. A falusi tanítónő a nyári szünidő miatt nem válaszolt. Attól jött levél, akitől nem is várta Cilja Moskovics: Sura Cvetkova postástól. Elmeséli az özvegy, hogyan fogadta az állomáson az ismeretlen asszony, milyen szívesen fogadta...

„Két kislánya van: Ljuba és Tolik. Mindenre jut ideje. Vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket, kerékpáron bejárja a falvakat, a leveleket kézbesíti, és közben át tudja érezni a más bánatát is — az enyémet is. Mintha az édesanyja lettem volna, amíg nála laktam, tíz napig."

Az özvegy elküldte Sura Cvetkova levelét, idézzük a levél néhány sorát:

„Jöjjön el, és én minden sírt megmutatok magának, ahová a katonákat temették. Megnézzük a helyet, ahol örök álmukat alusszák... Én postás vagyok, a férjem pásztor. Jöjjön el, örülni fogunk, jó helye lesz nálunk. Most különösebbet nem írok. Táviratozzon, hajon, várjuk, csak hogyan ismerjük meg? Az autóbusz Kokoskino falvában áll meg, ott megmutatják magának: az első ház a miénk a nyírfaerdő szélétől..."

Nincs semmi a világon, ami olyannyira hallható és tisztán érthető lenne, mint ez a két egymásnak felelgető asszonyi hang. Hangjuk visszaidézi a férfi hangokat, a dalokat és sóhajokat, amelyek sok-sok éve hangzottak el. Csak az ágyúk hallgattak el, és nem zúgnak a Junkers repülők, de minden más változatlan, minden folytatódik, semmi sem tűnt el, semmi sem veszett el nyomtalanul : sem a lélek, sem a testvériség hangja. Ott vonulnak a felhők, ahol emberek alusszák örök álmukat; örök álmukat alvó emberek fölött vonulnak az élő felhők.

PÁSZTORI JUSZTINA fordítása

Néhány szó Nyikolaj Atarovról:

Sz. 1907 (Vlagyikavkaz), mh. 1978 (Moszkva). 1928-ban végezte a Gorkij Intézetet. 1936-ban jelent meg első elbeszélése, egy évre rá regényt adott ki. Részt vett a második világháború harcaiban. Szerkesztői-újságírói munkát végzett.

Két belorusz költő

JANKA KUPALA versei

A paraszt

Paraszt vagyok, titkolni nem kell, 
Az egész világ tudja jól, 
És nevet, gúnyol minden ember, 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Olvasni, írni sem tanultam, 
Nyelvem meg-megbotlik, ha szól, 
Hát csak szántó-vető sorom van — 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Robot az ára kenyeremnek, 
S ki mint akar: gyaláz, tipor; 
És csak ritkán van nálam ünnep — 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Sírnak a gyerekeim éhen, 
Az asszony rongyos és komor, 
Pár garas sincs, emészt a szégyen — 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Veríték csorog a szemembe; 
Hátamat görnyeszti a kor, 
Igás barom, csak húzok egyre — 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Magam kúrálgatom magam, ha 
Rám tör bármi nyavalya, kór. 
Doktor, bizony, nem tesz javamra 
Mert paraszt vagyok, buta pór.

Lelkem pőrén kell kilehelnem 
Az erdő mélyén valahol; 
,Világ, eb-sorsot érdemeltem —
Mert paraszt vagyok, buta pór.

De nem felejtem — úgy segéljen! —, 
Bármeddig élek, én botor, 
Testvérek, érzem egyre, mélyen: 
Hogy ember vagyok, bárha pór.

S megfelelek én, bárki kérdhet. 
Porom is büszkén válaszol: 
„Megvethettek — örökkön élek, 
Mert pór vagyok, csak ennyi, pór!"

1905


Ki jön ott?

De hát ki jön ott, de hát ki jön ott, 
Mi ez a tömeg, mely így kavarog?
—  Belorusz nép.

Véres kezükben, ványadt vállukon, 
Mit hoznak rongyba burkolt lábukon?
—  Nyomorukat.

Nyomorúságukat hova viszik,
 Hogy látva látná, kinek cipelik?
—  A világnak.

De hát milliónyian sincsenek!
Ki serkentette őket, keljenek?
—  A bú, a baj.

Mondjátok hát, mi volna vágyatok, 
Örök-elnyomott süketek-vakok?
—  Emberi lét.

1905-1907

Szénakaszálás

Kimentünk a rétre, széna-fű szépsége 
Tündökölt, mint vidám, harsány tarka ábra, 
Nem csillant még rajta a kasza hűs éle, 
Éji ég hajnalba: rét villant virágba.

Kimentünk, örökre eggyéforrott lelkek, 
Odahagyva a síri sötétet, 
Látni vágyván a fényt, művét az Embernek... 
Kimentünk, csodáltuk e gyönyörűséget.

Színnel lángol, nevet az egész kaszáló, 
Harangvirág, pipacs, szarkaláb, kutyatej — 
Kéklő-pirosló a zöld rét, és sárgálló. 
Virágról virágra pillangóhad szökell.

Kövek közt a patak mormolgat, sustorog, 
Futtán a fény csillog, száll és bukdos a hab, 
Valamit a nádas bizalmasan kotyog, 
S megpillantja magát a víz tükrén a nap.

Virágokat szedünk, fonjuk a koszorút — 
Világos korona, szépsége valódi; 
Illik az archoz, mely elűz bármi borút, 
Ily koszorú alól haj mint tud omolni...!

Ölelkezünk, úszunk boldogan a fűben, 
Térdig a virágban gázol mohón lábunk, 
Arcunk, keblünk lángol tiszta tűzben, 
Szemünk lobog — árnyat hol találunk?

Ereinkben a vér egyre vadabbul jár,
Bokánkat a fű mind lágyabban simítja — 
Szív a szívre már oly olíhatatlanul vár, 
Részeg, önfeledt vágy elménket izzítja.

Megcsuklik a lábunk, talán elzuhanunk —
Ajak forrón olvad össze tűz-ajakkal;
Keblünk zihál, forrón egymáshoz tapadunk,
Fűvel és virággal szállunk, kavargunk az égi nappal!

1913

Örökség

Idők elejitől fogva 
Enyém már ez az örökség; 
Nem érzem, hogy lenne fogyta: 
Anyám szeretete, ugy ég.

Tavaszi megolvadt havak 
Álmokat erről mesélnek, 
Erdők zugnak, sudarasak, 
Villámvert rögök regélnek.

Gólya is róla kelepel, 
Lápon ébreszt, hirét keltve; 
Falvakat, ha moha lep el: 
Az ő kuporgóit rejtve.

Erről bégetnek a birkák 
A legelőn bánatosan, 
Temetők egére irják 
Sírjáró varjak komoran.

S engem mintha nappal-éjten 
Csak egy gondolat gyötörne: 
Hogy ez a kincs, örökrészem, 
Nem megy-e majd veszendőbe.

És így érzem: olthatatlan 
Láng lobog a lelkem mélyén, 
Járjak bár komor vadonban, 
Ott világol éjek éjén.

Vele szárnyal a gondolat, 
Vele a dal, feltörőben... 
Neve mindennél igazabb: 
Szülőföldem! Szülőföldem!

1918

Melegebb vidékre!

Hej, szabad madarak! Fel, ti sólyomnak! 
Melegebb vidékre! Nap vígabb útjára! 
Nézzünk a szemébe, mint szór sugarakat, 
Halljuk, hogy zeng a fény vad sasszárnyalásra!

Hej, szabad madarak, bátrak utódai! 
Égbe! Hol mennydörög és a hajnal hasad... 
Kit a messzeség hív, szárnyát jól tárja ki! 
Szelek ezüstöznek boldogsághoz utat.

Hej, szabad madarak! Született-dalosak! 
Fel, zászlaja alá Szabadságnak, Szépnek! 
Dicsőségre! Vesszen, ami itt korhatag —
És csak a tüzes dalt csodálják a népek!

1919

Aleszja

Kakukk harsán, víg hangja 
Zöld erdőkön száll át. 
Dédelgette jó anyja 
Aleszját, a lányát.

Fenyveserdő sötétlett 
Reggel, estelente; 
Hársbölcsőnél az ének, 
Szólt a tente-tente.,

— Aludj, kedves virágom, 
Szunnyadozz, te drága! 
Madár alszik az ágon, 
Csicsíjja babája.

Békén szunnyadj, ringatlak,
Becézzen az álom, 
Úgyis eljő majd egy nap, 
S felnősz majd, leányom.

Magad szövöd gyolcsodat. 
Simítod a vásznat, 
Boldogságos sorsodat 
Várod, tavasz árad.

Kakukk harsan, száll hangja 
Zöld erdőn, a bátor. 
Nem sejtette jó anyja, 
Mi lesz Aleszjából.

Ahogy felcseperedett 
Anyja szép leánya, 
A napig emelkedett, 
Erős madár, szállva.

Gyors repülőn szállt oda 
Aleszja leányzó; 
Tárult lent kedves hona, 
Sok hű színben játszó.

Felszáll jó hazájából, 
Egeket hasítva, 
S ejtőernyővel bátor 
Sólyomként hull vissza.

Újra nap-magasba száll, 
Egyre magasabbra, 
Szárnyával a gépmadár 
A felhőt riasztja.

Lesi a kisablakból 
Anyóka-mamája: 
Nem jön-e a magasból 
Nap-járó leánya?

Kakukk harsant, szállt hangja 
Zöld erdőn, a bátor. 
Nem sejthette jó anyja, 
Mi lesz Aleszjából.

1935 június
                             

TANDORI DEZSŐ fordításai

Néhány szó Janka Kupaláról:

Sz. Vjazinyka, 1882- mh. Moszkva, 1942. Lenin díjas szovjet-belorusz költő. Eredeti nevén: Ivan Damіnіkavіch Lutsevіch. Elszegényedett dzsentricsaládból származott. Egyetemi tanulmányait Péterváron és Moszkvában folytatta. Újságíró lesz, Vilniuszban telepedik meg, majd Pétervárra költözik. A forradalmi események után költészetét az optimizmus jellemzi, de konfliktusba kerül a hatalommal, nacionalizmussal vádolják, vizsgálat indul ellene. Aktívan részt vesz a világháborúban, 1941-ben Sztálin-díjat kap. Dramaturgiai tevékenysége is jelentős. Gyanús körülmények között hunyt el, váratlan lépcsőházi "balesetben".

JAKUB KOLASZ versei

Ne csüggedj!

Ne csüggedj, hogy ősz kopogtat, 
Fogy a világ, fogy a fény, 
Árnyak nőnek, súlyosodnak,
 A nap roskadt, gyönge vén.

Ne bánkódj, ha majd a földet 
Fagyok gúzsa fonja át: 
Átvirrasztja szülőfölded 
A dermedt, nagy éjszakát!

Lesz még idő, elhidd, testvér — 
Tavasz toppant, hó szalad, 
Hazád egén nap nevetgél, 
Hazád földjén rügy fakad.

Ne csüggedj, hogy éj-bilincsben, 
Fénysugár nélkül, vakon 
Tengünk, száz görnyesztő nincsen, 
Torz szegénység súlya nyom.

Ne bánkódj, hogy nap-anyácskánk 
Csúf fellegek rejtik el, 
S az éj-eget láng hátán láng 
Sebes tűzvész dúlja fel — 

Sose csüggedj, testvér, testvér, 
Szegénységünk, sok bajunk 
Füstbe hull még, meglásd, felkel 
A mi vágyott hajnalunk.

1907  

 NYILASY BALÁZS fordítása

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

"Meghallottuk a hírt és jöttünk..." (2)

MIHAIL LOHVICKIJ

Zúg a Kura a zuhogókon

Az egész falu csodálja Bagratot; senki sem emlékszik rá, hány esztendős, bizonyára már a nyolcadik X felé settenkedik az öreg, de nem elég, hogy megint dolgozni kezdett, ráadásul úgy iparkodik is, mintha ezért a mennyországot ígérték volna cserébe neki.
—  Nohát,   Bagrat,  így  minden fiatalt zsebre vágsz — mondják a klubnál, a szálfarakáson tanyázó öregek.  —  Vagy eltökélted, hogy elölről kezded az életet? Akkor már kezdd a gyökerénél: feküdj bölcsőbe, oszt kiabálj: cicit akarok!
Bozontos szemöldökét összehúzza Bagrat, szúrósan néz az öregekre, aztán gúnyosan a bajuszába nevet, és szólásmondással felel:
—  Honnét tudná a szamár, mi fán terem a banán? Tejfelesszájúak vagytok ti még.
Bagrat szemében mindenki fiatal, aki még innen van a hetvenen, ha pedig hatvanéves valaki, az őszerinte egészen tejfölösszájú.

Bagrat tejfölösszájúaknak csúfolja az öregeket, vállára veti az elemózsiás tarisznyát, és elmegy a hegyek közé, oda, ahol a sziklák között meg a lucfenyőerdő tisztásain kicsiny foltokban feketéllik a szórványos friss szántás.
Megy Bagrat a meredek lejtőn felfelé, és mosolyog.
Csakugyan: már régóta nem érezte magát ilyen erősnek, mint ezen a nyáron. Valósággal mintha visszatért volna az ifjúsága. Azok a tréfamesterek csodálkoznak, de ő jól tudja, hogy az ereiben miért lüktet most pezsgőbben a vér. Négy évig ugyanis nem csinált semmit, otthon gunnyasztott, unatkozott.és épp az unalomtól már-már úgy rémlett neki, hogy megbetegedett. Anikó meg a menye szinte erőszakkal vitte be az öreget Borzsomiba. Járt doktorokhoz, feküdt kórházban, mégis egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát.

Nagy nehezen megszabadult az orvosoktól, félt, hogy végképp agyongyógyítják — meghal a kórházban, es nem látja többé a faluját. Amikor hazakerült, fogta magát, és a felesege, a fia, a menye meg a doktorok bosszantására megint dolgozni ment. Az első napon majd meghalt a légszomjtól, amikor kezébe vette a kaszát. De egy kurta hét múlva úgy érezte, hogy teljesen meggyógyult.

Ma különösen jó hangulatban van. Rekedt hangján még dalt is dúdol.

Holnap érkezik Nugzar, az öreg kedvenc unokája — a legnagyobb öröme ezen a világon. Nugzar először jön egyedül, apja, anyja nélkül. Bizonyára örül majd a legényke — egészen felnőttnek érzi magát. De hát szinte felnőtt is már.
Bagrat már eljutott a céljához. Az elemózsiás tarisznyát ledobta a földre, a bokrok közül kihajtotta az ökröket, befogta őket a járomba, és nekikezdett a szántásnak.
Innen a hegyről jól látni az egész völgyet, a Kura mentén haladó vasút keskeny szegélyét, a kis gerendaházakat — amelyeknek tetőit szinte ellepik a virágzó fák rózsaszínű-fehér hullámai — meg az itt-ott szétszórt, talpalatnyi szántásokat. Az egyiken, fehér füstkarikákat lövellve egy traktor kúszik. Nincs ott hol nekilendülnie a traktornak, parányi, szinte csak tenyérnyi táblákon fordul oda-vissza: ide, a hegyek nyúlványaihoz pedig egyáltalán nem is tud felkapaszkodni. Ezért hát ökrökkel kell szántani. Még az a jó, hogy rájöttek: az ő kolhozuknak egyáltalán nem kell búzát vetni, hanem inkább konyhakertészettel kell foglalkoznia, és bogyós cserjéket telepítenie az erdei tisztásokon. Itt, ahol ő szánt, majd ribizlit meg málnát ültetnek. A termést eladják az üdülőnek, és kapnak valamit a munkaegységre.
Bagrat érzi, ahogy szellő hűti izzadtságtól nedves hátát,
— Hé, ne-e-e te ne! — noszogatja az ökröket, amelyek felfelé lassan vonszolják a nehéz ekét.
Az öreg elfárad, meg-megállítja az ökröket, arcáról letörli a verítéket, és tűnődve néz le házikójára, amely mellett ott feketéllik és alig észrevehetően mozog egy kis pont — Aniko mos a tornácnál. Aniko is türelmetlenül várja Nugzar érkezését.

Bagrat már előkészítette az ajándékot az unokájának: azt az igazi vadászpuskát, amelyet tavaly kért. A fiú ujjongva felsikolt, ha meglátja a puskát, és máris igyekszik a nagyapjához, hogy megcsókolja. . .
Bagrat felsóhajt — tele van a lelke —. gyönyörködik a megduzzadt Kurában, amely teljesen elárasztotta azt a kis szigetet, ahol horgászni szoktak az unokájával.
Az öreg szeme önkéntelenül megnedvesedik. Szép! Milyen szép ezen a tavaszon minden köröskörül !
No, elég volt, kifújta magát, most hát - dologra!

Bagrat megfordítja az ekét, és azt kiáltja:
—  Ne-e, ne-e te! Hé, ne-e-e te!
Lefelé gyorsabban mennek az ökrök. Az öreg nekidől az eke szarvának, de a szántóvas minduntalan kisiklik a barázdából.
—  Ej, a mindeneteket!  — mérgelődik Bagral. Egyszer csak elgyengül a karja, az ökörfogat az ekét vonszolva előremegy.
Az öreg arcra bukik, fel akarna állni, de nem bír. Szélesen széttárt keze a zsíros, illatos rögöket el-elkapva karmolássza a földet.
Ez már a vég volna?
Bagrat nem érez se fájdalmat, se félelmet; mintha kábító, nehéz álom nyomná el. . .
Csak ne így, arccal lefelé, csak még egyszer felállhasson, és felnézhessen az égre, a napra, a kék lucfenyőerdővel benőtt hegyekre!...
Lassanként visszanyeri az erejét. Egy kissé felemelkedik, felül. Az ökrök megállnak a tisztás szélénél, farkukkal lustán hessegetik a vígan döngő apró legyeket, és visszanéznek a gazdájukra, mintha csodálkoznának rajta.
—  Mit bámultok, nyavalyások?! — szidja őket Bagrat.
Feláll, megtapogatja a lábát, és értetlenül vonogatja a vállát. Mi történt vele? Bizonyára napszúrást kapott...

A korsóból kilöttyintett vízzel megnedvesít egy nagy tarka kendőt, bekötözi a fejét, és megint nekifog a szántásnak. No lám, mégiscsak megijedt, azt gondolta: tán már vége van! Ne-em, korán akarta eltemetni magát! Tanítja még ö okos viselkedésre a dédunokáit, a Nugzar gyermekeit.
Másik tisztásra hajtja az ökröket, magasabbra, rövid időre leül falatozni, aztán szakadatlanul dolgozik egészen naplementéig.
Leveszi a jármot az ökrökről, és legelni ereszti őket a kis rétre.
A két ökör ropogtatva eszi a dús nedvű füvet. Bagrat egy erdeifenyőnek dőlve nézi, hogyan huny ki az égen az alkonyat pírja. Szó, ami szó, sehol se nyugszik le a nap úgy, mint a borzsomi szurdokban ! Fent még világoskék az ég, a felhők közötti nyílásban élénk búzavirágkék, egy kicsit lejjebb rózsaszínű, egészen lent, a hegynél pedig nagy-nagy bíborvörös tűz lobog. Lángját mindenre rászórja — még az ökröket is mintha tűzből mintázták volna meg; még a száraz avaron át kibúvó pici hóvirág szirma is mind vöröses lett.
Hunyóban a nagy tüz. Lila alkony lebeg a föld felett.
Hány évtized óta gyönyörködik már Bagrat a naplementében, mindannyiszor a nyugalom és az enyhe szomorúság egyforma érzése szállja meg, de ez az érzés sohasem volt ennyire teljes, mint ma.
Az ibolyaszínű sziklás hegyvonulat a völgy túlsó oldalán, az erdő, a bozót, a kis házak a folyóparton, maga Bagrat — minden haloványul, súlytalanná, áttetszővé válik, mintha egybeolvadna az éggel.
Bagrat mozdulatlanul ül.
A barázdában hagyott ekét látni lehet lentről — egy ezüstös felhőbe döfő szarvai árván feketéllnek.
Magasan az eke fölött, először alig észrevehetően, aztán mind fényesebben és fényesebben kigyúl az esthajnalcsillag. Sugara Bagrat félig nyitott, holt szeme felé nyújtózkodik.

MAKAI IMRE fordítása

Nugzár

A falun túl a völgy összeszűkül. A hegyek lejtői meredeken futnak alá a folyóhoz és a vasúthoz. Emitt a hegyoldalt lapos gyűrődés szelte derékba, s az így képződött kis földhátat sűrűn benőtte a szeder. Itt még a nyári rekkenő hőségben is szellő susog az erdei és lucfenyők ágai között. Fenyőtobozok koppanása visszhangzik az ősrégi kőlapokon. . .
Egy toboz pont vállon találta a kisfiút, aki egy friss sírhant mellett álldogált. Összerezzent. Gyakran megesett, hogy erdei sétáikon nagyapja tréfából tobozokat dobált feléje. De ez most a nagyapa sírjánál álló fenyőről hullott rá.
Hát valóban igaz lenne, hogy nagyapó nincs többé?

Nugzar saját szemével látta, ahogy ott feküdt a pamlagon lehunyt szemmel, mellére kulcsolt esetlen, súlyos kezeivel. Látta, ahogy koporsóba zárt testét a sírba eresztették, most mégis olyan érzése támadt, mintha a fák közül tüstént előlépne termetes, kissé hajlott hátú nagyapja... Bozontos ősz szemöldöke alól ráveti ravaszkásan csillogó, jóságos tekintetét és megkérdi:
—   No, hát jössz-e velem rőzsét szedni?

Eszébe jutott: egyszer nagyapa jól rászedte Hasuriban lakó rokonait. Már majd egy éve nem látogatták meg. ezért a szomszéddal megüzente nekik Aniko nevében, hogy ő, Bagrat, meghalt.
Megjöttek a rokonok, még aznap este, jajveszékelve, gyászban, koszorúkkal. A nagyapó pedig egy korsó borral fogadta őket a vasútállomáson. Megkínálta a vendégeket egy-egy pohárkával, aztán mindegyiket jól képen teremtette — hogy ne feledjék, ki a legidősebb a családban. Két napig tartott eztán a vigasság nagyapa házában.

Nugzar dobbantott a lábával és hívón szólt:
—  Nagyapa, hé nagyapa?!
A fenyők suttogni kezdtek a kisfiú feje fölött. Úgy rémlett, mintha a tűlevelek zizegésén át válasz jönne hívására. De lehet, hogy csak képzelődött. Biztosan képzelődött — csak a száraz gallyak ropogtak...
Odalent a házak mellett dübörögve húzott el a villamosvonat. Mindjárt jön a másik, az ellenkező irányból. Futva talán még eléri a peronnál.
Nugzar rohant lefelé a hegyoldalon, a füves ösvényen, és éppen akkor ért a peronra, amikor a vonat előbukkant a fák mögül.

A peron tele volt lányokkal és fiúkkal. Volt, aki a vonat elé jött, mások Borzsomiból érkeztek, de addig nem szélednek szét, amíg a hasuri vonat el nem megy. Itt van szinte az egész falu, csak nagymama nincs. Azt mondta, addig nem hagyja el a házat, amíg le nem telik a negyven nap nagyapa halála után.
Befutott a vonat. Csikorogtak a kerekek. A kocsikból lármásán özönlöttek kifelé a hazatérő falubeliek.
A mozdonyvezető sípolt.
A szerelvény meglódult, és néhány másodperc múlva eltűnt a hegy mögött. Csak a sínek hal-kuló^zúgása hallatszott még egy ideig.
Nugzar észrevette, hogy a tömeg szétvált, utat engedve egy férfinek és egy nőnek. Nugzar mindkettejüket ismerte: Ilót, az erdészt és Marót, a feleségét. Nem értette, miért csendesedett el hirtelen mindenki körülöttük. A peron szélére húzódott, ahol kevesebben voltak, és onnan nézte őket.
A sudár növésű. jól megtermett házaspár szorosan egymás mellett, szinte összesimulva lépkedett. Ilo városiasan karonfogva vezette feleségét. Bal kezében játéklovacskát tartott. Egymáshoz igazított, széles, magabiztos és ruganyos léptekkel haladtak.
Az emberek nézték az asszony elődomborodó hasát, nézték llo és Maró kipirult arcát, boldogságtól fénylő szemét, és gyengéden el-elmosolyodtak.

Nagymama mesélte Nugzarnak, hogy táncolt nagyapa Maró és llo lakodalmán. Nagyapó, mint díszvendég, méltóságteljesen ült a tamada [a lakoma rendezője, szóvivője - f. megj.]  mellett. Amikor a fiúk és lányok táncra perdültek, tapsolni kezdett. Végül nem bírta tovább, felállt az asztal mellől, és toporogva megállt a falu legszebb lánya előtt. Aztán sorra megtáncoltatta az összes többit. A menyasszony pedig, a tamada szavára, megcsókolta Bagrat ráncoktól barázdált arcát.

Nugzar mellett elhaladva llo megsimogatta a kisfiú fejét. S ebben a mozdulatában volt valami, ami Nugzart erősen emlékeztette a nagyapóra. Mintha az ő kérges, kemény tenyerének érintését érezte volna.
Nugzar hazaballagott. Odabenn találta lesoványodott, kicsike, fekete fejkendős nagyanyját. Unokája látására melegség csillant szomorú szemében, s ez nagyapó tekintetéhez tette hasonlatossá. Először történt meg. hogy Nugzar, aki különben nem szerette a becézést, most odalépett nagyanyjához, megölelte és hevesen megcsókolta.

—  Nagymama!
—  Tessék, Nugzar!
—  Hogyan halnak meg az emberek?
—  Hát, csak úgy. Meghalnak. . .
Az öregasszony zsebkendőjével megtörölte a szemét. Nugzar elgondolkodott.
—  Nagymama, én is meghalok?
—  Nem, te nagyon sokáig fogsz élni.
Nugzar homlokát ráncolva nézte nagyanyját. Az öregasszony felsóhajtott.
—  Vedd elő a puskádat. Akarod?
—  Ühüm.
—  De a töltényekhez ne nyúlj.

Nugzar fogta a puskát, és kiment a házból. Övébe dugta a kisbaltát, és sietős léptekkel elindult az erdőbe.
Kezében a puska — nagyapa ajándéka. Nadrágzsebében két töltény lapult. Hogyan is fogadhatott volna szót nagymamának? Mire való az olyan puska, amelyikkel nem lehet lőni?
Ahogy beért az erdőbe, Nugzar megtöltötte a dupla csövűt. Most már nem ijed meg se farkastól, se medvétől. Az is lehet, hogy nyúl vagy róka akad az útjába...

Kikerülte a felszántott tisztást, és nekivágott a sűrűnek. Lába alatt a száraz avaron arany foltokban táncolt a napfény. Fenyő- és gombaillat töltötte be a levegőt. Nugzar megállt, letört egy darabka ezüstfehérre szikkadt gyantát, szájába vette, és rágcsámi kezdte.
Az erdőben félhomály és csend honolt. Nugzar körülnézett, puskáján felhúzta a ravaszt. Tudta, hogy ilyentájt itt, a falu közelében nem találkozhat erdei vaddal, mégis szerette volna elképzelni, ahogy kisurran egy a páfrányok sűrűjéből, vagy megmoccan a ledőlt fenyő mögött.
Nugzar egyre beljebb ment. Átvágott egy hasadékon, felkapaszkodott a lejtőn, és hirtelen megtorpant. A bozótban valami mozgott. Nugzar vállához szorította puskáját. Gyönge szellő cirógatta meg az arcát.
A tisztáson megjelent egy szarvas: teljesen váratlanul bukkant fel, átugorva a bozótot. Előugrott és mozdulatlanná dermedt, magasra emelve sokágú aganccsal ékes fejét. Fülét hegyezve állt, kitágult orrlyukaiból párát fújt. Testén, a finom barna szőrzet alatt, jól kirajzolódott minden izom, minden kis ér.
Nugzar összerezzent. Izgalomtól remegve, visszafojtott lélegzettel óvatosan, ahogy nagyapától tanulta, felemelte a puskát...
Szarvas, egy igazi nagy szarvas! Az egész falu Nugzarról fog beszélni. A kisfiúról, aki elment vadászni, és lőtt egy szarvast! Hová is célozzon? A fejére? Vajon mi van a töltényekben: golyó vagy sörét?. .. Nugzar tisztán látta a szarvas csillogó, értelmes szemét. Soha nem látott még szarvast ilyen közelről. Milyen gyönyörű, milyen büszke a tartása!...
Lőj már, lőj! Két csőből egyszerre! — biztatta magát, de mozdítani se bírta ujjait. Mintha valaki megzavarta, lebeszélte, rosszallotta volna...

Nugzar leengedte a puskát. Megreccsent egy ág. A szarvas eltűnt, mintha ott se lett volna. Vajon nem csak a szeme káprázott?...
Nugzar elnevette magát. Miért nem lőtt? Maga sem tudta, nem talált rá magyarázatot, de se bosszúságot, se csalódást nem érzett.
Kiszedte a töltényeket, hátára dobta puskáját, és hozzáfogott a rőzseszedéshez. Összegyűjtött egy jókora köteget, vállára vetette, és elindult hazafelé.

Útközben a rőzsenyalábot átdobálta a szederbokrokon, ugrándozott, meg-megállva felszegte fejét, mintha képzeletbeli agancsokat hordozna, és nagyokat fújtatva, hangosan kacagott.

Az erdőből kiérve Nugzar lenézett a falura. A gerendákból ácsolt faházak, mint apró játékkockák sorakoztak a folyó mentén. A Kura habjai szinte a küszöbüket nyaldosták. A folyó túlsó partján, a műúton színes bogarakként kúsztak az autók — minden ugyanolyan volt, mint tavaly, amikor nagyapóval barangoltak errefelé. Úgy érezte, körös-körül minden megőrzött valamit nagyapa lényéből: az emberek, a ritkás felhőkkel borított égbolt, a sziklás hegyoldal, melyen pici fehér labdaként ugrándoznak a kecskék, az erdő zúgása, a páfrányok illata.

Nugzar belehajította a rőzseköteget a meredeken lefelé vezető árokba. Elnézte, ahogy az a földet karmolva lebukfencezik, s mielőtt utána eredt volna, a temető felé fordult. Nagyapó biztosan megdicsérné, amiért nem lőtt rá a szarvasra. Nugzar elmosolyodott, és futásnak eredt. Egyre gyorsabban száguldott, kitárt karjai úgy repítették, mint a szárnyak...

K. ÁROKHÁTI ZSUZSANNA fordítása

Merre folynak a folyók?

A háború rettenetes ostobaság; épp olyan, mintha a folyók a síkságról fölfele, a hegyekbe folynának.
A háború — bárcsak soha ne kelljen kiejteni többet ezt a rémséges szót! — nem kevés embert ragadott el a falunkból. A Gongadze-nemzetségből Németországban vesztek hárman, Mito Gongadze pedig, a falutanács jelenlegi elnöke, otthagyta a fél karját. Bidzasviliéknél apa nélkül maradt Data — az a legényke, aki most szobrásznak tanul Tbilisziben. Bicadzeéktől Szandro, a kertész sebesült meg, a lábán. Buacsidze öt pusztult el — mind Szevasztopolnál, egy fiuk pedig — Lado, eltűnt nyomtalanul.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

"Meghallottuk a hírt és jöttünk..." (1)

MIHAIL LOHVICKIJ
Egy lány lemaradt a vonatról

Jött lefelé a hegyről a jószág. Vörhenyes színű tehenek jelentek meg szétszórtan az erdei tisztásokon, fejüket a falu irányába tartották, megismerték már a falu illatát. A tehenek eltűntek a fák mögött, lökdösődtek a keskeny ösvényeken, majd meggyorsították lépéseiket. A kutyák nyelvüket lógatva, nyugtalanul tekintettek a pásztorra, és futottak a csorda után.
A folyó túlsó partján, egy meredek, sziklás lejtőn fehér labdákként szökdelltek a kecskék. Amint az útra értek, mekegve rohantak a függőhídra. Elöl ment csattogó patáival egy gőgös, szakállas kecskebak. A kecskék úgy tettek, mintha siettek volna haza, de valójában azon töprengtek, hogy hogyan lehetne a híd után bejutni egy kertbe.

A konyhák fölött könnyű füst lebegett. Valahol vödrökkel csörömpöltek. Az iskola udvarán fiúk futballoztak. Néhány szurkoló hol helyeslően, hol lekicsinylőén kiabált. Az állomáson a szálfahasábokon ültek az öregek, és az életről beszélgettek.
Mellettük ment el egy kilencvenéves, idős asszony, meggörnyedt hátán uborkával teli zsákot vitt. Az egész falu öreg szülének nevezte, ami azt jelenti szó szerint, hogy öreg anyóka, egyszerűen — nagymama. Nagymama sok volt a faluban, de öreg szülének egyedül csak őt nevezték.

—  Na, gyerekek — kiabált valaki az öregek közül —  nem látjátok, hogy segítség kell!? 
Az egyik futballdrukker, egy tizenhárom éves fiú odaszaladt az öreg nénihez. Az idős asszony ellökte magától.
—  Magam is elviszem, ne szégyeníts meg! A felső faluból cipelem, már nincs sok hátra!
—  Add ide, add ide, öreg szüle! — A fiú elvette az öregasszonytól a zsákot, hátára vette, és kivörösödve az erőlködéstől, futni kezdett a szűk utcán végig.
—  El ne ess, fiacskám! — mondta kiegyenesedve az öreg szüle. — Adjon neked az isten egészséget! — És szapora, apró lépésekkel követte a fiút.
—  Úgy legyen! — szólaltak meg az öregek.  - Régebben nem adta volna oda a zsákot.
—  Idegenek előtt most se adja!
—  Dehogy is adná! Dolgozik a konyhakertben, piacra megy, fát vág, amikor kedve támad, szilvapálinkát iszik.
—  Azért már nem olyan, mint régen, nem olyan.
—  Harminc évet is elél még.
—  Lehet, hogy negyvenet. A hangulatától függ, ahogy ő akarja.
—  Ez igaz. Ha az ember elfáradt, nem akar többé örülni, és az emberekre nézni, akkor a halál mindjárt kopogtat az ajtón — kip-kop.
—  Ne igyunk erre egy kis bort? Mulatunk és dalolunk, amíg lehet.
—  Helyesen beszélsz, és jókor mondtad a mondandódat. Csak Salikót nem hívjuk — vasárnap szinte támolygott végig a falun.
—  Férfi az ilyen? Asztalunkhoz ültethetjük-e az ilyen férfit? Úgy tűnik, mintha korábban semmit nem ivott volna.
Megjelenik az úton egy teherautó, a hídra ereszkedik, a rakodóra fordul, átmegy a vasúti síneken.
—  Árut hoztak a boltba.
—  Nem, filmet. Mesélték, hogy valamilyen olasz filmet hoznak. 
Két férfi megy el mellettük, vállukon kapa.
—  Kukoricát kapáltak. . . Hé, Vano, mi van a kukoricával?
—  Megvan — feleli az egyik férfi. — Csak néha betéved oda a medve, sok zsenge kukoricacsövet letördelt.
—  Meg kell lesni.
—  Meg is tesszük.
Két járomba fogott ökör hosszú gerendákat húz.
—  Georgij építkezik, a fiának épít, Misiko hamarosan hazajön a hadseregből.

Az alkonyi félhomályban csendesen beszélgetnek az öregek. Elsötétedtek a hegyek lejtői. A házak ablakaiban kigyúltak a fények. Az ég még világos volt, orgonalila színben derengett. Amikor keleten feltűnik az első csillag, az öregek felkelnek és szétszélednek, hazamennek. Aztán egyszer csak az egyik almáskertben a villanyoszlopon kigyullad egy lámpa. Az öregek újra kimennek a fényre, összegyűlnek, van, aki egy korsó bort hoz, egyesek savanyúságot, mások kenyeret és tányéron hacsapurit [túrával töltött kelt tészta, melegen fogyasztják - f. megj.]. Letelepszenek a fa alatt, megválasztják a tamadát, bort iszogatnak, beszélgetnek erről-arról, tréfálkoznak és nevetnek.

A zsúfolt, kis klubban zörög a mozigép. A filmvásznon egy fiatal pár, olaszok, hajlékot keresnek maguknak, hosszasan csókolóznak, hogy a nézők nevetnek, és valaki közbekiabál: „Megfulladtok!" Aztán megpofozzák egymást, a nézők morajlanak, jelezve nemtetszésüket. Az állomáson asszonyok ülnek a gerendákon, nézik, ahogy a másik parton, a vízben vérvörös színben visszatükröződnek a fáklyák — fiúk csalogatják a fényre a halakat.

Feltűnt az égen sok, nagy csillag. Szikrázó kékség vonta be a magaslatot.
—  Lehullt egy csillag! — jegyzi meg egy női hang.
—  Azt jelenti, hogy egy ember megszületett a földön.
—  Szona, a te lányod még nem szült?
—  Ide utazik szülni, úgy tudom. És a te menyed. Varo?
—   Azt írták, ikreket vár.
—  Jön a vonat, halljátok?

A hegyszorosból halk zakatolás hallatszott, aztán a sötétségben sárga szaggatott vonalakként tűnnek fel a kocsik ablakai. A reflektor fénye megvilágítja az erdős hegyoldalakat és a szirteket. Az imbolygó fény elvakítja az asszonyok szemét, bevilágítja a síneket, és szétárad a hegyek közti szurdokban. A villanymozdony mély hangon tűlköl, és megáll az állomáson. Valaki kihajol a kocsi peronjáról és azt kiabálja:
—  Hé, emberek! Egy nő magukhoz jött, de tévedésből leszállt a kőbányánál. Halljátok emberek, egy nő lemaradt, mondom!
Rövid, hangos füttyjel hallatszik. A vonat megmozdul, eltűnik a kanyarban. Az állomáson asszonyok jelennek meg.
—  Hallották? Egy nő rossz helyen szállt le!
—   Ki lehetett?
—  Egyedül a sötétben.

A kőbánya, amit dinamittal robbantottak ki a hegyoldalból. — a falutól öt kilométerre van. Ott nappal követ bányásznak. A kőbányánál a vonat lelassul, hogy ne okozzon hegyomlást, sőt előfordul, hogy néha meg is áll. Éjjel senki sincs a kőbányában.
—  Mit lármáztok? Mi történt? — kiabálják a kertből. Repül a válasz:
—  A vonatból azt kiabálták, hogy egy nő jött hozzánk, de eltévedt, és leszállt a kőbányánál.
—  Falunkbeli nem lehet! Biztosan idegen — kezdték tárgyalni az öregek. — Devadzénél nyaralók vannak. Tbilisziből. Lehet, hogy hozzájuk akart menni. Razmadzénál szintén nyaralók laknak, és Gelasvilinél is.
—  Nincs olyan messze, eljut odáig.                                
—  Szörnyű lehet egy nőnek, ilyenkor a kőbányánál, egyedül.
—  Tegnap medvék jártak a kukoricásban.
—  Csak ne történjék vele valami baj!
—  Van lámpám. Eléje megyek! — Az egyik öregember felkelt a helyéről. — Ne igyátok meg a bort nélkülem! Egy óra múlva jövök!
—  Igyál az útra, Vászo. Menj csak így, minek neked a lámpa? Mi az, nem ismered az utat?
—  Hogyhogy nem ismerem? Hatvan éve járok rajta. Sötét van, megijedhet. Nem tudja, ki vagyok, rossz szándékú embernek is gondolhat. Ha lámpával megyek és világítok, akkor megnyugszik.
—  Ej, te! Lehet, hogy még inkább megijed! Hátha azt gondolja, ez az öreg ördög talán a föld alól jött elő?!
—  Majd adok én neked ördögöt! - fenyegetőzött nagy nevetés közepette Vászo. A hírek úgy szóródtak szét a faluban, mint a permet.

Az egyik asszony benézett a.klubba, a másik asszony körbejárta azokat a családokat, melyek között a nemrég érkezettek voltak, a harmadik egyszerűen közölte a hírt szomszédjával. Csapódtak a házak ajtajai, felgyújtották a villanyt ott is, ahol már rég aludtak.

Vászo elindult, maga mögött hagyta a falut, lengett kezében a lámpa, fényt bocsátva a sínekre, a földiszeder-bokrokra, melyek a sziklás út fölött húzódtak. Vászo egy régi vadász gyors járásával ment, egyenest a cél felé.
A kőbányáig már csak fél kilométer maradt, amikor fény villant fel előtte, és lépések hallatszottak. Vászo megállapította, hogy ketten jönnek, jól szemügyre vette őket a szürkületben. Igen, ketten vannak, egy férfi és egy nő. A férfi kezében petróleumlámpa. Közeledtek. Vászo megismerte a szomszédját, a pályafelvigyázót, Georgijt.

—  Szervusz, Georgij! Kivel sétálsz éjszakánként?
—  Á, Vászo, te vagy az? Ez a fiatal nő tévedésből leszállt a kőbányánál. 
Vászo felemelte a lámpát.
—  Szervusz, kedves! Hogyan történt?
—  Elszenderedtem, úgy hallottam, mintha valaki azt mondta volna, Kortanyeti. Közel ültem az ajtóhoz, ledobtam a csomagjaimat és leugrottam. Mikor észrevettem, hogy körös-körül sötét van, és nincs állomás, kiabálni kezdtem, de a vonat már továbbment.
—  A gépész biztos megállt volna, de nem hallotta a maga kiáltását! Na, menjünk! Georgij, add ide a bőröndöt, hiszen én is a fiatalasszonyért jöttem! Most én is fiatal lánykával sétálok. Hogy hívnak kislány?
—  Nyina.
—  Kihez utazol?
—  Razmadzéhoz. Ott van anyám és a gyerekek.
—  Menjünk! Viszontlátásra, Georgij!
—  Viszontlátásra, Vászo!
—  Köszönöm, Georgij! — mondta Nyina.
—  Ugyan már, mit köszön!
Vászo és Nyina a talpfákon lépkedtek.
—  Megijedtél? — kérdezte Georgij.
—  Kicsit.

A fák között felvillant egy zseblámpa fénye.
—  Valaki jön — mondta Nyina.
Vászo kurtán felnevetett. Két fiú lépett hozzá.
—  Elkéstetek, de azért derék gyerekek vagytok! — mondta nekik Vászo.
—  A klubban filmet néztünk, mikor megtudtuk, hogy egy nő a kőbányánál maradt — kezdte mesélni az egyik.
—  Úgy gondoltuk, el kell mennünk érte! Vászo bácsi, add ide a bőröndöt! És magánál mi van még? Ez a szatyor? Adja ide, adja csak!

Négyen bandukoltak a folyó mentén, s hogy lerövidítsék az utat, bal felé mentek, az ösvényre, a dombra és látták, hogy a vasúti pályán emberek jönnek gyors léptekkel, és fáklyákkal integetnek.
—  Ide! — kiabálta Vászo. — Álljatok meg! Találkoztunk már!
—  Ki szállt le a kőbányánál? — hallatszott válaszul a kérdés.
—  Razmadzéhoz jött, Nyinának hívják.
—  Van csomagja? Segítsünk?
—  Nem kell — felelte Vászo.
—  Megijedt a fiatalasszony?
—  Nem! — kiabálta Nyina. — Köszönöm a segítséget, köszönöm.
—  Halásztunk, meghallottuk a hírt és jöttünk.
—  Észnél kell lenni! — dörmögte Vászo. — „Meghallottuk, jöttünk." Persze az nem jut eszükbe, hogy majdnem meztelenek, fürdőruhában vannak. Így a sötétben halálra ijeszthetnek valakit! Nézd, még jönnek. Hallják a hangokat? Aj, de ostobák a falunkbeliek. Csapjanak agyon egy kővel, ha nem minden házból indult el valaki, ahelyett, hogy megkérdeznék, megtudakozódnák, elment-e már valaki segíteni?
A fiúk elnevették magukat.
—  Vászo bácsi, amikor útnak indultál, megkérdeztél valakit, hogy elment-e előtted? 
Az öreg zavartan köhögött, és úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

BENYÓ JUDIT fordítása

A kompnál

Kortanyeti faluban nem szerették túlságosan Uknarát, Svelidze konyhakertész fiát. Igazából Misikónak hívták a gyereket, de az Uknara gúnynév, ami naplopót jelent, úgy ráragadt, hogy még odahaza sem szólították másképp.
—  Itt valami idegen is benne lehetett a dologban — tréfálkoztak az emberek, ha feltűnt valahol lángvörös, loboncos üstöke. — Mifelénk soha, egyetlen vörös sem volt. És kire üt ez a csibész természete?

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)