MIHAIL LOHVICKIJ
Zúg a Kura a zuhogókon
— Nohát, Bagrat, így minden fiatalt zsebre vágsz — mondják a klubnál, a szálfarakáson tanyázó öregek. — Vagy eltökélted, hogy elölről kezded az életet? Akkor már kezdd a gyökerénél: feküdj bölcsőbe, oszt kiabálj: cicit akarok!
Bozontos szemöldökét összehúzza Bagrat, szúrósan néz az öregekre, aztán gúnyosan a bajuszába nevet, és szólásmondással felel:
— Honnét tudná a szamár, mi fán terem a banán? Tejfelesszájúak vagytok ti még.
Bagrat szemében mindenki fiatal, aki még innen van a hetvenen, ha pedig hatvanéves valaki, az őszerinte egészen tejfölösszájú.
Bagrat tejfölösszájúaknak csúfolja az öregeket, vállára veti az elemózsiás tarisznyát, és elmegy a hegyek közé, oda, ahol a sziklák között meg a lucfenyőerdő tisztásain kicsiny foltokban feketéllik a szórványos friss szántás.
Megy Bagrat a meredek lejtőn felfelé, és mosolyog.
Csakugyan: már régóta nem érezte magát ilyen erősnek, mint ezen a nyáron. Valósággal mintha visszatért volna az ifjúsága. Azok a tréfamesterek csodálkoznak, de ő jól tudja, hogy az ereiben miért lüktet most pezsgőbben a vér. Négy évig ugyanis nem csinált semmit, otthon gunnyasztott, unatkozott.és épp az unalomtól már-már úgy rémlett neki, hogy megbetegedett. Anikó meg a menye szinte erőszakkal vitte be az öreget Borzsomiba. Járt doktorokhoz, feküdt kórházban, mégis egyre rosszabbul és rosszabbul érezte magát.
Nagy nehezen megszabadult az orvosoktól, félt, hogy végképp agyongyógyítják — meghal a kórházban, es nem látja többé a faluját. Amikor hazakerült, fogta magát, és a felesege, a fia, a menye meg a doktorok bosszantására megint dolgozni ment. Az első napon majd meghalt a légszomjtól, amikor kezébe vette a kaszát. De egy kurta hét múlva úgy érezte, hogy teljesen meggyógyult.
Ma különösen jó hangulatban van. Rekedt hangján még dalt is dúdol.
Holnap érkezik Nugzar, az öreg kedvenc unokája — a legnagyobb öröme ezen a világon. Nugzar először jön egyedül, apja, anyja nélkül. Bizonyára örül majd a legényke — egészen felnőttnek érzi magát. De hát szinte felnőtt is már.
Bagrat már eljutott a céljához. Az elemózsiás tarisznyát ledobta a földre, a bokrok közül kihajtotta az ökröket, befogta őket a járomba, és nekikezdett a szántásnak.
Innen a hegyről jól látni az egész völgyet, a Kura mentén haladó vasút keskeny szegélyét, a kis gerendaházakat — amelyeknek tetőit szinte ellepik a virágzó fák rózsaszínű-fehér hullámai — meg az itt-ott szétszórt, talpalatnyi szántásokat. Az egyiken, fehér füstkarikákat lövellve egy traktor kúszik. Nincs ott hol nekilendülnie a traktornak, parányi, szinte csak tenyérnyi táblákon fordul oda-vissza: ide, a hegyek nyúlványaihoz pedig egyáltalán nem is tud felkapaszkodni. Ezért hát ökrökkel kell szántani. Még az a jó, hogy rájöttek: az ő kolhozuknak egyáltalán nem kell búzát vetni, hanem inkább konyhakertészettel kell foglalkoznia, és bogyós cserjéket telepítenie az erdei tisztásokon. Itt, ahol ő szánt, majd ribizlit meg málnát ültetnek. A termést eladják az üdülőnek, és kapnak valamit a munkaegységre.
Bagrat érzi, ahogy szellő hűti izzadtságtól nedves hátát,
— Hé, ne-e-e te ne! — noszogatja az ökröket, amelyek felfelé lassan vonszolják a nehéz ekét.
Az öreg elfárad, meg-megállítja az ökröket, arcáról letörli a verítéket, és tűnődve néz le házikójára, amely mellett ott feketéllik és alig észrevehetően mozog egy kis pont — Aniko mos a tornácnál. Aniko is türelmetlenül várja Nugzar érkezését.
Bagrat már előkészítette az ajándékot az unokájának: azt az igazi vadászpuskát, amelyet tavaly kért. A fiú ujjongva felsikolt, ha meglátja a puskát, és máris igyekszik a nagyapjához, hogy megcsókolja. . .
Bagrat felsóhajt — tele van a lelke —. gyönyörködik a megduzzadt Kurában, amely teljesen elárasztotta azt a kis szigetet, ahol horgászni szoktak az unokájával.
Az öreg szeme önkéntelenül megnedvesedik. Szép! Milyen szép ezen a tavaszon minden köröskörül !
No, elég volt, kifújta magát, most hát - dologra!
Bagrat megfordítja az ekét, és azt kiáltja:
— Ne-e, ne-e te! Hé, ne-e-e te!
Lefelé gyorsabban mennek az ökrök. Az öreg nekidől az eke szarvának, de a szántóvas minduntalan kisiklik a barázdából.
— Ej, a mindeneteket! — mérgelődik Bagral. Egyszer csak elgyengül a karja, az ökörfogat az ekét vonszolva előremegy.
Az öreg arcra bukik, fel akarna állni, de nem bír. Szélesen széttárt keze a zsíros, illatos rögöket el-elkapva karmolássza a földet.
Ez már a vég volna?
Bagrat nem érez se fájdalmat, se félelmet; mintha kábító, nehéz álom nyomná el. . .
Csak ne így, arccal lefelé, csak még egyszer felállhasson, és felnézhessen az égre, a napra, a kék lucfenyőerdővel benőtt hegyekre!...
Lassanként visszanyeri az erejét. Egy kissé felemelkedik, felül. Az ökrök megállnak a tisztás szélénél, farkukkal lustán hessegetik a vígan döngő apró legyeket, és visszanéznek a gazdájukra, mintha csodálkoznának rajta.
— Mit bámultok, nyavalyások?! — szidja őket Bagrat.
Feláll, megtapogatja a lábát, és értetlenül vonogatja a vállát. Mi történt vele? Bizonyára napszúrást kapott...
A korsóból kilöttyintett vízzel megnedvesít egy nagy tarka kendőt, bekötözi a fejét, és megint nekifog a szántásnak. No lám, mégiscsak megijedt, azt gondolta: tán már vége van! Ne-em, korán akarta eltemetni magát! Tanítja még ö okos viselkedésre a dédunokáit, a Nugzar gyermekeit.
Másik tisztásra hajtja az ökröket, magasabbra, rövid időre leül falatozni, aztán szakadatlanul dolgozik egészen naplementéig.
Leveszi a jármot az ökrökről, és legelni ereszti őket a kis rétre.
A két ökör ropogtatva eszi a dús nedvű füvet. Bagrat egy erdeifenyőnek dőlve nézi, hogyan huny ki az égen az alkonyat pírja. Szó, ami szó, sehol se nyugszik le a nap úgy, mint a borzsomi szurdokban ! Fent még világoskék az ég, a felhők közötti nyílásban élénk búzavirágkék, egy kicsit lejjebb rózsaszínű, egészen lent, a hegynél pedig nagy-nagy bíborvörös tűz lobog. Lángját mindenre rászórja — még az ökröket is mintha tűzből mintázták volna meg; még a száraz avaron át kibúvó pici hóvirág szirma is mind vöröses lett.
Hunyóban a nagy tüz. Lila alkony lebeg a föld felett.
Hány évtized óta gyönyörködik már Bagrat a naplementében, mindannyiszor a nyugalom és az enyhe szomorúság egyforma érzése szállja meg, de ez az érzés sohasem volt ennyire teljes, mint ma.
Az ibolyaszínű sziklás hegyvonulat a völgy túlsó oldalán, az erdő, a bozót, a kis házak a folyóparton, maga Bagrat — minden haloványul, súlytalanná, áttetszővé válik, mintha egybeolvadna az éggel.
Bagrat mozdulatlanul ül.
A barázdában hagyott ekét látni lehet lentről — egy ezüstös felhőbe döfő szarvai árván feketéllnek.
Magasan az eke fölött, először alig észrevehetően, aztán mind fényesebben és fényesebben kigyúl az esthajnalcsillag. Sugara Bagrat félig nyitott, holt szeme felé nyújtózkodik.
MAKAI IMRE fordítása
Nugzár
A falun túl a völgy összeszűkül. A hegyek lejtői meredeken futnak alá a folyóhoz és a vasúthoz. Emitt a hegyoldalt lapos gyűrődés szelte derékba, s az így képződött kis földhátat sűrűn benőtte a szeder. Itt még a nyári rekkenő hőségben is szellő susog az erdei és lucfenyők ágai között. Fenyőtobozok koppanása visszhangzik az ősrégi kőlapokon. . .
Egy toboz pont vállon találta a kisfiút, aki egy friss sírhant mellett álldogált. Összerezzent. Gyakran megesett, hogy erdei sétáikon nagyapja tréfából tobozokat dobált feléje. De ez most a nagyapa sírjánál álló fenyőről hullott rá.
Hát valóban igaz lenne, hogy nagyapó nincs többé?
Nugzar saját szemével látta, ahogy ott feküdt a pamlagon lehunyt szemmel, mellére kulcsolt esetlen, súlyos kezeivel. Látta, ahogy koporsóba zárt testét a sírba eresztették, most mégis olyan érzése támadt, mintha a fák közül tüstént előlépne termetes, kissé hajlott hátú nagyapja... Bozontos ősz szemöldöke alól ráveti ravaszkásan csillogó, jóságos tekintetét és megkérdi:
— No, hát jössz-e velem rőzsét szedni?
Eszébe jutott: egyszer nagyapa jól rászedte Hasuriban lakó rokonait. Már majd egy éve nem látogatták meg. ezért a szomszéddal megüzente nekik Aniko nevében, hogy ő, Bagrat, meghalt.
Megjöttek a rokonok, még aznap este, jajveszékelve, gyászban, koszorúkkal. A nagyapó pedig egy korsó borral fogadta őket a vasútállomáson. Megkínálta a vendégeket egy-egy pohárkával, aztán mindegyiket jól képen teremtette — hogy ne feledjék, ki a legidősebb a családban. Két napig tartott eztán a vigasság nagyapa házában.
Nugzar dobbantott a lábával és hívón szólt:
— Nagyapa, hé nagyapa?!
A fenyők suttogni kezdtek a kisfiú feje fölött. Úgy rémlett, mintha a tűlevelek zizegésén át válasz jönne hívására. De lehet, hogy csak képzelődött. Biztosan képzelődött — csak a száraz gallyak ropogtak...
Odalent a házak mellett dübörögve húzott el a villamosvonat. Mindjárt jön a másik, az ellenkező irányból. Futva talán még eléri a peronnál.
Nugzar rohant lefelé a hegyoldalon, a füves ösvényen, és éppen akkor ért a peronra, amikor a vonat előbukkant a fák mögül.
A peron tele volt lányokkal és fiúkkal. Volt, aki a vonat elé jött, mások Borzsomiból érkeztek, de addig nem szélednek szét, amíg a hasuri vonat el nem megy. Itt van szinte az egész falu, csak nagymama nincs. Azt mondta, addig nem hagyja el a házat, amíg le nem telik a negyven nap nagyapa halála után.
Befutott a vonat. Csikorogtak a kerekek. A kocsikból lármásán özönlöttek kifelé a hazatérő falubeliek.
A mozdonyvezető sípolt.
A szerelvény meglódult, és néhány másodperc múlva eltűnt a hegy mögött. Csak a sínek hal-kuló^zúgása hallatszott még egy ideig.
Nugzar észrevette, hogy a tömeg szétvált, utat engedve egy férfinek és egy nőnek. Nugzar mindkettejüket ismerte: Ilót, az erdészt és Marót, a feleségét. Nem értette, miért csendesedett el hirtelen mindenki körülöttük. A peron szélére húzódott, ahol kevesebben voltak, és onnan nézte őket.
A sudár növésű. jól megtermett házaspár szorosan egymás mellett, szinte összesimulva lépkedett. Ilo városiasan karonfogva vezette feleségét. Bal kezében játéklovacskát tartott. Egymáshoz igazított, széles, magabiztos és ruganyos léptekkel haladtak.
Az emberek nézték az asszony elődomborodó hasát, nézték llo és Maró kipirult arcát, boldogságtól fénylő szemét, és gyengéden el-elmosolyodtak.
Nagymama mesélte Nugzarnak, hogy táncolt nagyapa Maró és llo lakodalmán. Nagyapó, mint díszvendég, méltóságteljesen ült a tamada [a lakoma rendezője, szóvivője - f. megj.] mellett. Amikor a fiúk és lányok táncra perdültek, tapsolni kezdett. Végül nem bírta tovább, felállt az asztal mellől, és toporogva megállt a falu legszebb lánya előtt. Aztán sorra megtáncoltatta az összes többit. A menyasszony pedig, a tamada szavára, megcsókolta Bagrat ráncoktól barázdált arcát.
Nugzar mellett elhaladva llo megsimogatta a kisfiú fejét. S ebben a mozdulatában volt valami, ami Nugzart erősen emlékeztette a nagyapóra. Mintha az ő kérges, kemény tenyerének érintését érezte volna.
Nugzar hazaballagott. Odabenn találta lesoványodott, kicsike, fekete fejkendős nagyanyját. Unokája látására melegség csillant szomorú szemében, s ez nagyapó tekintetéhez tette hasonlatossá. Először történt meg. hogy Nugzar, aki különben nem szerette a becézést, most odalépett nagyanyjához, megölelte és hevesen megcsókolta.
— Nagymama!
— Tessék, Nugzar!
— Hogyan halnak meg az emberek?
— Hát, csak úgy. Meghalnak. . .
Az öregasszony zsebkendőjével megtörölte a szemét. Nugzar elgondolkodott.
— Nagymama, én is meghalok?
— Nem, te nagyon sokáig fogsz élni.
Nugzar homlokát ráncolva nézte nagyanyját. Az öregasszony felsóhajtott.
— Vedd elő a puskádat. Akarod?
— Ühüm.
— De a töltényekhez ne nyúlj.
Nugzar fogta a puskát, és kiment a házból. Övébe dugta a kisbaltát, és sietős léptekkel elindult az erdőbe.
Kezében a puska — nagyapa ajándéka. Nadrágzsebében két töltény lapult. Hogyan is fogadhatott volna szót nagymamának? Mire való az olyan puska, amelyikkel nem lehet lőni?
Ahogy beért az erdőbe, Nugzar megtöltötte a dupla csövűt. Most már nem ijed meg se farkastól, se medvétől. Az is lehet, hogy nyúl vagy róka akad az útjába...
Kikerülte a felszántott tisztást, és nekivágott a sűrűnek. Lába alatt a száraz avaron arany foltokban táncolt a napfény. Fenyő- és gombaillat töltötte be a levegőt. Nugzar megállt, letört egy darabka ezüstfehérre szikkadt gyantát, szájába vette, és rágcsámi kezdte.
Az erdőben félhomály és csend honolt. Nugzar körülnézett, puskáján felhúzta a ravaszt. Tudta, hogy ilyentájt itt, a falu közelében nem találkozhat erdei vaddal, mégis szerette volna elképzelni, ahogy kisurran egy a páfrányok sűrűjéből, vagy megmoccan a ledőlt fenyő mögött.
Nugzar egyre beljebb ment. Átvágott egy hasadékon, felkapaszkodott a lejtőn, és hirtelen megtorpant. A bozótban valami mozgott. Nugzar vállához szorította puskáját. Gyönge szellő cirógatta meg az arcát.
A tisztáson megjelent egy szarvas: teljesen váratlanul bukkant fel, átugorva a bozótot. Előugrott és mozdulatlanná dermedt, magasra emelve sokágú aganccsal ékes fejét. Fülét hegyezve állt, kitágult orrlyukaiból párát fújt. Testén, a finom barna szőrzet alatt, jól kirajzolódott minden izom, minden kis ér.
Nugzar összerezzent. Izgalomtól remegve, visszafojtott lélegzettel óvatosan, ahogy nagyapától tanulta, felemelte a puskát...
Szarvas, egy igazi nagy szarvas! Az egész falu Nugzarról fog beszélni. A kisfiúról, aki elment vadászni, és lőtt egy szarvast! Hová is célozzon? A fejére? Vajon mi van a töltényekben: golyó vagy sörét?. .. Nugzar tisztán látta a szarvas csillogó, értelmes szemét. Soha nem látott még szarvast ilyen közelről. Milyen gyönyörű, milyen büszke a tartása!...
Lőj már, lőj! Két csőből egyszerre! — biztatta magát, de mozdítani se bírta ujjait. Mintha valaki megzavarta, lebeszélte, rosszallotta volna...
Nugzar leengedte a puskát. Megreccsent egy ág. A szarvas eltűnt, mintha ott se lett volna. Vajon nem csak a szeme káprázott?...
Nugzar elnevette magát. Miért nem lőtt? Maga sem tudta, nem talált rá magyarázatot, de se bosszúságot, se csalódást nem érzett.
Kiszedte a töltényeket, hátára dobta puskáját, és hozzáfogott a rőzseszedéshez. Összegyűjtött egy jókora köteget, vállára vetette, és elindult hazafelé.
Útközben a rőzsenyalábot átdobálta a szederbokrokon, ugrándozott, meg-megállva felszegte fejét, mintha képzeletbeli agancsokat hordozna, és nagyokat fújtatva, hangosan kacagott.
Az erdőből kiérve Nugzar lenézett a falura. A gerendákból ácsolt faházak, mint apró játékkockák sorakoztak a folyó mentén. A Kura habjai szinte a küszöbüket nyaldosták. A folyó túlsó partján, a műúton színes bogarakként kúsztak az autók — minden ugyanolyan volt, mint tavaly, amikor nagyapóval barangoltak errefelé. Úgy érezte, körös-körül minden megőrzött valamit nagyapa lényéből: az emberek, a ritkás felhőkkel borított égbolt, a sziklás hegyoldal, melyen pici fehér labdaként ugrándoznak a kecskék, az erdő zúgása, a páfrányok illata.
Nugzar belehajította a rőzseköteget a meredeken lefelé vezető árokba. Elnézte, ahogy az a földet karmolva lebukfencezik, s mielőtt utána eredt volna, a temető felé fordult. Nagyapó biztosan megdicsérné, amiért nem lőtt rá a szarvasra. Nugzar elmosolyodott, és futásnak eredt. Egyre gyorsabban száguldott, kitárt karjai úgy repítették, mint a szárnyak...
K. ÁROKHÁTI ZSUZSANNA fordítása
Merre folynak a folyók?
A háború rettenetes ostobaság; épp olyan, mintha a folyók a síkságról fölfele, a hegyekbe folynának.
A háború — bárcsak soha ne kelljen kiejteni többet ezt a rémséges szót! — nem kevés embert ragadott el a falunkból. A Gongadze-nemzetségből Németországban vesztek hárman, Mito Gongadze pedig, a falutanács jelenlegi elnöke, otthagyta a fél karját. Bidzasviliéknél apa nélkül maradt Data — az a legényke, aki most szobrásznak tanul Tbilisziben. Bicadzeéktől Szandro, a kertész sebesült meg, a lábán. Buacsidze öt pusztult el — mind Szevasztopolnál, egy fiuk pedig — Lado, eltűnt nyomtalanul.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
A mai napig emlékszik rá mindenki. Ahogy a közmondás mondja: az ember meghalt, de neve örökkön él. Hiszen ő volt a legszebb, a legokosabb és a legbátrabb a faluban. A fiúk hallgattak rá — követték, ahova csak ment. Az ő figyelő, jóságos szeme pedig sok mindent meglátott a világból. Emlékszem, Guliko Devadze háza leégett. Amíg a falutanács meg az igazgatóság töprenkedett-tanakodott, Lado brigádot állított ki a barátaiból. Jöttek a gyerekek a tanácsra, fát követeltek. Egy álló hónapig dolgoztak minden este és fölépítették Guliko házát — különb lett, mint volt.
És akkor tessék, ez a Lado is elment a frontra.
Eleinte kitépett irkalapokból, sőt újságpapirosból összehajtogatott, háromszög alakú tábori lapok jöttek tőle, orosz címzéssel.
Negyvenegy őszén röppent föl először anyai jajszó a falunkból.
Mi persze rögtön odafutottunk a Baucsidze-portára. Megtudtuk, hogy Lado megsebesült.
— Ej-ej, Nato — mondtam —, mit szomorkodsz? Inkább büszke lennél! Nem tudod vajon, hogy a férfi ékessége — a sebhely?
Nato csak sírt. Nyiko helyeslően bólintott.
— Jól mondod, Andro, igen. Nem bánom, ha kéz nélkül is, csak megtérjen Lado. — Gondolkodott egy keveset, majd kiigazította: — Akár láb nélkül is. — Várt még egy kicsit, azután hozzátette: — Ha tetőtől talpig sebektől borítottan is, csak hazajöjjön. Semmi az. A sebek beforrnak.
Rá egy hónapra Nyiko meghívott, asztalához ültetett, almavodkát töltött és magasra emelte a kupicát:
— Fiaink sikereire. Levelet kaptunk — Ladót kiengedték a kórházból.
Két üveg almavodkát megittunk Nyikóval. Ittunk a sebekre, amelyek ékesítik a férfit, a szülőkre, akik jó harcosokat neveltek, ittunk a győzelemre...
Több levél aztán nem jött Ladótól.
A háború véget ért. Hazajött az én Mitóm. Az ínséges esztendőkben félreraktam egy kvevri [nagy űrtartalmú grúz agyagedény - f. megj.] bort meg néhány nagy agyagkorsó vodkát — erre a napra. Elhívtam Nyikót és Natót. Ültek, hallgatták a fiamat, és amikor csönd lett, Nyiko megkérdezte:
— Hát Lado, róla nem hallottál semmit?
Mito bűntudatosan tárta szét a karját.
Nato mindennap kiment a vonatokhoz és reménykedve leste a kocsik ablakában-ajtajában álldogáló katonák arcát. De Lado nem volt köztük.
Nyiko írt Tbiliszibe, írt Moszkvába, levelet küldött a tábori postára. De az égvilágon senki nem tudta, hova lett Lado. Az egyedüli, amit mondtak róla: Vlagyimir Nyikolajevics Buacsidze őrmester nyomtalanul eltűnt.
— Hogy tűnhet el csak úgy egy ember? — kérdezgette a falutanácsban Nyiko.
- Talán fogságba esett és ottmaradt külföldön? — gondolkodott hangosan Sziko Grigolasvili.
Nyiko csak egy szigorú pillantást vetett rá.
Megesik, hogy a harci tőrrel gyújtóst kezdenek hasogatni. Az idő mindennek elveszi az élét, még a bánatét is. Nyiko mind ritkábban beszélt Ladóról. De mi tudtuk: az efféle bánat nem tud kialudni, csak mélyebbre húzódik. Nyiko és Nato minden reggel azzal a reménnyel kelt, hogy ma hazajön a fiuk, és minden este azzal a gondolattal aludtak el, hogy holnapra megjön.
És egyszer csak eljött a napja, hogy hírt hallottunk felőle.
Mi öregek ott üldögélünk a vasúti peron mellett, a lócákon, a lányok meg a legények föl s alá sétálgatnak. A vonatot várjuk. A helyiérdekű késik. Csilingelése helyett a szurdokból rekedtes gőztülök hangja száll. Odanézünk — hát két mozdony kocsikat vontat. A kocsikon autók meg kezeslábasba bújt legények.
— Munkába mennek — szólt valaki, amikor a kocsik eldübörögtek mellettünk.
Nyiko mellett ültem. Nézem — nem tudja levenni a szemét a vonatról. Arca megkeményedett, szeme, akár a vaké. Aztán föláll, nem néz se jobbra, se balra, csak elindul egyenest haza.
A szerelvény elsüvöltött és hamarosan befutott a helyiérdekű.
A negyedik kocsiból kitódulnak a falunkbeliek — tudjuk, melyik kocsi áll meg a peronon és mindig abba szállunk —, karjukon kosarak, hálók, úgy ugrálnak lefelé: ki Hasuriból jön — ajándékot vett az itthoniaknak, ki Szuramiból — szintén hoz valamit.
A vonat füttyentett és elment. Lökdösődünk, csevegünk, kicseréljük a híreket, kezdünk szétszéledni. És akkor látjuk: a sínek mellett lassan lépked egy asszony. Kezében súlyos fa utazóláda, a másikkal egy kisfiút vezet. Arcáról, öltözékéről, arról, ahogy nyugtalanul nézeget köröskörül, látnivaló, hogy a jövevény első ízben jár itt a mi völgyünkben.
A peronon állók egy csapásra elhallgatnak, és az asszony felé fordulnak. Állnak, és szó nélkül nézik. Az meg, szegényke, egyre lassabban lépked az idegen tekintetek alatt, ráadásul nehéz neki a súlyos bőröndöt cipelni. Elsőnek Vaszo Devadze ocsúdik fel és elkiáltja magát:
— Gyerekek, segítsetek a fiatalasszonynak!
Egy szempillantás alatt kikapják a kezéből a ládát, és már viszik is a peronra. Állunk. Hallgatunk. Mi őt nézzük — ő meg bennünket.
— Jó napot! — mondja oroszul.
— Jó napot! — felelünk összevissza.
— Ez Kortanyeti?
— Kortanyeti, az hát, Kortanyeti! — örülünk meg.
Azt kérdi, minek örültünk? Hát először is: annak, hogy az asszony nem tévedt el, és oda érkezett meg, ahova igyekezett. Másodszor: ha egyszer Kortanyetibe jött, ez azt jelenti, hogy a mi vendégünk lesz. És van-e kellemesebb dolog egy vendégnél, kivált, ha ez a vendég — szép fiatalasszony? Mit csóválja a fejét? Azt gondolja talán: nem való már neked, vén Andro, szép asszonyokról beszélni? Ej-ej, kedvesem, a szépség az szépség, és senkinek se tilos a viruló őszibarackban gyönyörködnie, se öregnek, se fiatalnak. És különben is, ha a vendégünk öregember lenne, azt mondanám: lehet-e kívánatosabb vendég egy bölcs öregnél? Ha pedig egy makkegészséges, bajszos fiatalember lenne az, akkor is csak örvendeznék: látod-e, ivócimborát küldött neked az isten, öreg!
— Buacsidzét keresem. Nem tudják, hol lakik? — kérdezte a jövevény.
— Melyik Buacsidzére van szükséged? Erre mifelénk vannak egypáran — mondom neki.
— Nekem az kell, akinek a fiát Ladónak hívták.
Kis híján felnyögtem. Elkiáltom magam:
— Nyiko-o! Ide, Nyiko-o-o!
— Mi a-az?
— Hozzád jötte-ek... Gyere-e.. .!
Nyiko odajön, lihegve.
— Ez az asszony Lado apját keresi — jelentem.
— Én vagyok Lado apja, kedvesem — mondja nagy nehezen Nyiko. Látom, a jövevény elsápad, ajkai remegnek.
— Igen, igen — szól —, hasonlítanak is...
Állunk, moccanni se merünk, most mindjárt történik valami, gondoljuk. Az asszony a kisfiú vállára teszi a kezét, és maga elé tuszkolja a gyereket.
— Ez itt a fiam, Vologyának hívják. . . mint az apját. . .
Nyiko lassan közelebb lép, leguggol és a gyerek arcát szemlélgeti. A fiúcska az anyja szoknyájába kapaszkodik.
Nyiko nem emelkedik fel, onnan lentről nézi az asszonyt:
— Hát Lado?
Az bólint:
— Eltemettük tisztességgel. . . Ott van, a ládában, egy szvetter. Elhoztam... Lado azt mondta, hogy az anyja kötötte.
Nyiko nehezen áll fel, mindnyájan halljuk, hogyan ropog a térde, — nagyot sóhajt, aztán lehajol, és magához öleli a kisfiút.
A peronon összeverődött az egész falu.
A vendéget Nyiko házáig kísérjük. Elöl mennek a legények a ládával, mögöttük az asszonyok és Nyiko. Ahogy megfogta a kisfiú kezét, el se engedi többé. A kisfiú elcsöndesedett, csak az öreget nézi nagy figyelmesen.
Egy hét múlva az asszony — Másának hívták — elment, magával vitte a kis Ladót. Úgy hallottam, Nyiko és Nato megpróbálták rábeszélni, költözzék véglegesen Kortanyetibe. Nem tudom, rávették-e vagy se.
Ha én volnék Mása helyében, feltétlenül Kortanyetibe jönnék. Találsz-e valahol még egy ilyen helyet? Én amondó vagyok — sehol!...
Állok a meredély szélén, hallgatom, hogyan ciripelnek a tücskök az erdőben, elnézem a házikókat — mintha egy marék mag lenne széthintve a folyópart mentén —, és nem találok szavakat, hogy kifejezhetném, milyen nagyon szép is ez a mi mély, dajkáló völgyünk.
Persze, mindenki a magáét szereti. A hazai földet. És mégis, az én szememben olyan ez a hely itt, a Borzsomi-szurdokban, mint tejben a megsűrűsödött vajcsöppecske. Ezeknek a helyeknek adtam oda szívem minden kincsét, karom erejét. Ezért olyan drágák nekem.
Estére leballagtam a peronra, s letelepedtem a padra.
A zuhogók előtt, ahol a folyó nyugodtabb, a sötét vízben kigyúltak a csillagok. A túlsó parton a tehenészet kis ablakocskája fénylett. Amikor Lado a frontra ment, a gazdaság még nem volt. A háború után létesítették...
Későre járt. Mégse tudtam rászánni magam, hogy fölálljak a padról, és folyton csak arra gondoltam — vajon megengedik-e az emberek, hogy a folyók a síkságról a hegyekbe folyjanak?...
KÓNYA LILLA fordítása
Néhány szó Mihail Lohvickijról:
Sz. 1922 (Puskino), mh. 1989 (Tbiliszi) - cserkesz származású orosz író. Egyetemi tanulmányait Tbilisziben végezte, 1968 után ott telepedett meg. A második világháborúban cselekvően részt vett. Elbeszélései, regényei 1949 óta jelennek meg. 1956-ban írószövetségi tag lesz. Pausztovszkij barátságába fogadja, csodálja stílusművészetét. 1968-ban kizárják a pártból, mert részt vett egy disszidens temetésén. A cserkeszek büszkén tartják számon munkásságát.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1982 / 8. sz., 111.-116., 132-135. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése