NYIKOLAJ ATAROV
Ahol örök álmukat alusszák
„A fiam, Igor Pavlovics Fosztyenko néhány nappal a háború kitörése előtt fejezte be a Poltavai Katonai Tanintézetet, és szolgálati helyére, a határ közelében lévő Lida városába irányították másodtechnikus rangban. A harcokban állítólag harckocsizóként vett részt, így mondta el nekem egy bajtársa, aki sebesülten tért haza. Együtt harcoltak, de a bajtársa megsebesült és szem elöl veszítették egymást. De lehet, hogy nem mondott igazat. Értesítést kaptam: - Fia nyomtalanul eltűnt! Az édesanyák számára a háború soha nem ér véget; halálomig visszavárom a fiamat. Ott maradt a férjem, a fiam, felnőtt lányom és a fivérem, aki tengeralattjárón szolgált. Talán valahol az erdőben vagy az emberek között, a beszélgetések során nyomára akadnak a fiam sírjának. Hiszen mi mindent hall az ember! Lennék csak egészséges, bejárnék minden falut, talán hírt hallanék róla, de betegség kínoz, a legsúlyosabb - a szívem; már tél óta nyomom az ágyat de egyre csak várok és várok. 1962 decemberében az Izvesztyijában olvastam egy olasz író, Ugo Manochi Igornak hívták című cikkét. Arra gondoltam, talán az én fiamról szól a cikk. Megint leírtam mmdent és elküldtem Moszkvába. De nem, megerősítették, hogy eltűnt a fiam A cikk többi részét nem olvastam. Más dolog, ha itt lenne Oroszföldön ez az író, de hogyan kérdezhetném meg tőle, hogy hol van most az az Igor nevű partizán?"
A szerkesztőségi nap zűrzavarában csak a szavak fájdalmas fensége ragadott meg: az édesanyák számára a háború soha nem ér véget. Örök igazság rejlik ezekben a szavakban... De egy-két nap múlva eszembe jutott valami és elgondolkoztam: megesik, hogy távoli alakok úgy összemosódnak, hogy nehéz elhatárolni őket egymástól. Hiszen negyedszázada találkoztam egy ugyanilyen asszonnyal, csak nem Pjatyihatkiban, hanem Krasznodarban. Nála laktam egy függönnyel elkerített részben, és otthon tartózkodtam, amikor egyszer benézett hozzá a fia bajtársa, aki rövid időre hazalátogatott. A két fiú rövidített időben végezte el a katonai tanintézetet és mindegyikük elutazott a maga szolgálati helyére. Szevka már ütközetekben vett részt, Vologyát pedig - nem sebesülten, makkegészségesen - hogyan, hogyan sem, hazaengedték egy napra és a háziasszonyomhoz beugorva nem titkolta örömét, az órájára tekingetett és elhadart mindent, amire csak vissza tudott emlékezni a barátjával kapcsolatban, nem is sejtve, mekkora örömet szerez az asszonynak.
Semmi komoly... - mindössze egy nagyra nőtt kölyök fecsegése. Tanfolyamhallgatói odüsszeájában Szevka a neki megfelelő helyet foglalta el, de az asszony csupa fül volt, és a zagyva és vidám eseményekből kibontotta az egyetlen kedves szálat és belefonta, beleszőtte saját visszaemlékezéseibe. Hogyan borotválkozott az ő Szevkája. Milyen vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére. Hogyan mászott be az ablakon éjszakánként. Fél éven át várta a leveleket az asszony, ez éltette csupán, nem úgy hallgatta a rádiót, mint mások, hanem mintha a Szovjet Tájékoztató Irodának minden reggel kötelessége lenne beszámolni az ő Szevkája egészségéről.
— Ittunk, kész vicc... — hadarta Vologya —, lányok búcsúztattak bennünket, én a vasúti kocsi lépcsőjén álltam, és egy térképtáskát hajítottam föl Szevkának az ablakba, kapd el! Egy neki szóló levélke volt benne Ljubától. Hol nem jártunk azon az éjszakán...
— Jártatok? Emlékszel, milyen Szevka járása — suttogta maga elé az édesanya.
— Aztán Vorozsbán — megáll az ember esze —, dobszóval fogadtak bennünket. A városi parkba kísértek... , — Keveset éltetek még meg, az ilyesmire is emlékeztek, csak érnétek meg... — jegyezte meg csendesen az anya. — Ugye, Szevka nevetett a leghangosabban? Kiskorától fogva ilyen. Ha cirkuszba mentek az apjával — azt is ugyanarról a fáról metszették —, hogy hahotázott: Ha-ha-ha! Szevka annyira nevetett, hogy görcs állt az állkapcsába. Én meg egyre szidtam: „Miért nevetsz ilyen hangosan, még elvisz a rendőr!" — „Anyu, ugyan mi van abban, hogy nevetek? Minden ember nevet."
Vologya, meghökkenve egy pillanatra, megértette, hogy a látogatása mennyire felkavarta az asszony szívét. Nem ő jött haza, hanem Szevka.
— Ha nagyon nehéz, odamegyek egy katonához az állomáson, megkérdem: mikor jött el otthonról, mikor kapott levelet — vallotta be az éltes asszony a fiú előtt.
2
Fél évszázaddal a borogyinói ütközet után Lev Tolsztoj felidézte ezt az eseményt, amely megrázta a korabeli Európát.
„A legkülönfélébb testhelyzetekben és egyenruhákban tíz- meg tízezer ember feküdt a Davidov uraságok és a koronajobbágyok mezőin és rétjein, azokon a mezőkön és réteken, amelyeken évszázadokon át egyszerre arattak is meg legeltették is jószágaikat Borogyino, Gorki, Sevargyino és Szemjovonszkoje falvak parasztjai. Az azelőtt oly vidám és szép mezőn, ahol a reggeli napfényben megcsillantak a szuronyok a füstön át, most mindenütt füst és nyirkos köd ült, és furcsa savanyú salétrombűz és vérszag érzett."
Mi pedig csak néhány évtizeddel vagyunk túl azon a semmihez sem hasonlítható ütközeten, amelyben Oroszország és Európa nem négy faluja, hanem negyvennégyezer faluja és városa mezőin, rétjein feküdtek holtan, a legkülönfélébb testhelyzetekben a szívünkhöz oly közel álló emberek milliói, akik vérükkel fizettek a győzelemért. Csak én magam hány temetetlen holtat láttam a Donnál Kletszkaja mellett, a Dnyeperen túl Aposztolovo környékén, a Dunántúlon Várpalotánál, hogy is lehetne mind felsorolni... Emlékszem, hogyan dobáltak a szerbek Pozarevácban ezüstpénzt elesett katonáink közös sírjába. Megőriztem egy levélkét, amelyet egy összetört csónak mellett találtam Adony közelében; a szétázott papiroson kivehető néhány mondatfoszlány: „Ha nem kelünk át... tudjátok meg, hogy a Dunában maradtam... Akkor ne egyetek több dunai halat..."
Halálos óráján mindegyikük tudta, miért hal meg. Napjainkig elhatol, hozzánk is elér tudásuk halványuló fénye, a füstből és a nyirkos ködből a magasba emelkedik. És az emberek még mindig aggódnak, keresnek. De hát csakugyan, miért, ha — nyilvánvaló, hogy miért — ennyi év múlva sem jelentkeztek szeretteik? De nem, tollat ragadnak, keresnek, várják a részleteket. A részletekben, amelyek napvilágra kerülhetnek, mintha benne lenne a visszatérés.
Eltűnt? Ez pontatlan, bizonytalan. Tehát eltűnt, elveszett a füstben és a nyirkos ködben? Tehát nem mond többé semmit nekünk, élőknek? De itt vannak a Kozminka falubeli kisfiúk, akik Livni mellett egy erdőcskében egy rozsdás töltényhüvelyt találtak, a hüvelyben egy nyírfakéreg darab, belekarcolva néhány szó: „Kilcsenko L. Sz. és Szamojlov I. V. 1942. május 3. Isten veletek". És hogy, hogy nem, nem dobják el ezt a hüvelyt a gyerekek, elviszik az iskolába, féltve őrzik, mint drága ereklyét, két teljes éven át töprengenek, mihez kezdjenek vele. L. Sz. Kilcsenko és I. V. Szamojlov, akik elsuttogták Livni mellett a nyírfaligetben 1942. május 3-án ezt a két szót „Isten veletek", visszatértek és mondanak, sugallnak valamit a kozminkai gyerekeknek. Különben miért írt volna levelet az újságnak L. Szuhova úttörővezető az ötödik osztály nevében.
Írnak, tudatják a részleteket.
„A következő esetről szeretnék beszámolni: körülbelül 1941 októberének végén történt, amikor visszavonuló csapataink elhagyták a csernyigovi területen lévő Prilukit — írja A. Rizsenko Kijevből. — A helyet, ahol akkoriban laktam, Zagrebljának hívják. Ott folyik az Udaj. Galnyikov nevű rokonommal csónakon kieveztünk a sásba, egyszer csak az evező valami puha dologba ütközött, széthánytuk a békalencsét, a rokonom lenyúlt, és azt mondta: ember. Kihúztuk — katona volt. Megnéztük a zsebeit, tölténytárakat találtunk nála és egy kerek kis pipát, benne egy darabka papírt, rajta a katona családneve: Mingulov. Szait Grigorjevics. Eltemettük az udvaron a fűzfák alá."
Vagyis nem tűnt el, nem veszett el a békalencsés Udaj folyóban Szait Mingulov, mond valamit az udvaron a fűzfák alatt, amit mindenkinek meg kell hallania, hiszen negyedszázad múltán A. Rizsenko keresi a katona rokonait és kéri: „írjanak nekem". Valaki ezentúl mindig őrizni fogja a nyírfaligetből származó töltényhüvelyt, valaki más ezt a halmot az udvaron a füzek alatt, ismét más az agyagtól sáros fényképet.
„Egy fiatalember fényképét küldöm — a neve Csicsennyikov, Vaszilij Fjodorovics, 1924-ben született. Elesett, halálos sebet kapott 1941. december 5-én. Ezen a napon a németek támadást indítottak a Donyeci területen lévő Rota állomásáról. A tüzet viszonozva Csicsennyikov megsebesült, Troickoje falvában hagyták, mivel reménytelen állapotban volt. December 6-ára virradó éjjel hunyt el, és a halála előtt azt mondta, hogy él az édesanyja, Oroszországban maradt".
Ezt egy történelemtanár hozta nyilvánosságra, A. G. Kicsik, Gyebalcevo városából. Állhatatosán keresi, hogyan adhatná vissza Vaszilij Csicsennyikovot a jelennek, nekünk, élőknek. Ismerjük halála részleteit, és ezek a részletek gyökeret eresztenek az életbe.
Nagyon kevés részletet tartalmaz egy másik levél, csupán egy halvány fénysugár a füstből és a nyirkos ködből.
„Huszonöt éve őrzöm egy ismeretlen fiatal férfi fényképét, aki harcban esett el a Bialistok környékén levő Gajnov mellett a háború első napjaiban —, írja Nyina Parfenyjuk Volkoviszkből. — A csata után megtaláltam a térképtáskáját, egy vázlat volt benne, néhány kötvény és ez a fénykép, amelytől azóta sem váltam meg. Kedves, kissé szomorkás, töprengő fiúarc..."
Egy ovális alakban kivágott, homályos fényképet tartok a kezemben, a szerkesztőségbe küldték. A hátlapján tintaceruzával ez áll: „Osztrov városa — olvashatatlan kacskaringó... hadnagy". Úgy tűnik, ha nem a megfelelő borítékba csúsztatja az ember, elveszti a levélkupacban, eltűnik az utolsó nyom is, és a katona soha többé nem tér vissza. Hirtelen arra gondoltam: és ha ez az a Szevka, aki vastagon kente a vajat és a mézet a kenyér serclijére? De hogyan hozzuk vissza, hogy szólaltassuk meg azt a katonai vattakabátos, tiszti vállszíjas drága fiút?
Hátha nincs is névtelen fénykép? Csak egy álnév maradt meg az emlékezetemben, amelyet bizonyára konspirációs okokból találtak ki: Misa bácsi. Így hívták 1942 augusztusában a rosztovi hadifogolytábor vízhordóját. Éjszakára a németek hazaengedték, kora reggel pedig bevárta a foglyokat a kocsival a kútnál. Olyan ügyesen vette fel és engedte szabadon minden fordulónál a kisegítő munkásokat, hogy egyetlen nap alatt hat foglyot is kivitt a táborból, és nehéz lenne megmondani, hány embert mentett meg. Hogyan alakult a sorsa? Vajon ő maga életben maradt? Ki lehet? Semmit sem tudunk róla.
„Örmény vagy tatár lehetett, szakállas, arányos testalkatú férfi volt. 55 — 60 év körüli, nem fuvarosnak néztem, hanem inkább parancsnoknak vagy politikai munkásnak — emlékezik P. G. Arkov. Őt is Misa bácsi mentette meg: Königsbergben fejezte be a háborút, kitüntetéseket kapott. — ... Csak fej biccen téssel tudtunk elbúcsúzni egymástól, észrevétlenül leugrottam a kocsiról. Azzal a kérdéssel fordulok önökhöz: hogyan kutassam fel ezt az embert?..."
Olvasom, és már nem Misa bácsira gondolok, hanem magára Arkovra: egy mai ember, akinek erkölcsi érzéke nem tud beletörődni, hogy ez az ember nyomtalanul eltűnt. A múlt emlékének élnie kell ma, mert van holnap. És Arkov kérését — hogy hogyan kutassa fel Misa bácsit —, úgy kell értelmeznünk, hogyan nem szabad átadnunk a hősöket a feledésnek, nem szabad földdel egyenlővé tenni a szüleink sírját, ahogy nem vághatjuk ki a vén és nem a mi kezünk ültette fákat sem, mert szükség van az emberi cselekedetek folyamatosságára. Az emlékezet kiosztja és ellenőrzi a fegyvert.
„Egy emberről szeretnék hírt adni, akit soha életemben nem felejtek el — így kezdi Alekszej Rozscsenko a levelét a Cserkaszi terület Jorki falvából. — A családneve: Kiszeljov. Mihail Andrejevics, a Krasznodari területben született, a rangja főhadnagy. Ez minden, amit tizenkét éves kisfiúként meg tudtam jegyezni, ahogy elolvastam a bilétáját, amely mellette feküdt a földön. Ez 1941. szeptember 6-án történt a Szacska tanyán (Karl Marx kommuna), a Zaprozsje területen. A fasiszták megsemmisítették a keletre visszavonuló tábori kórházakat. Tizenhat katona és a parancsnokuk — akik életben maradtak, teherkocsin áttörtek a mi falunkba, Zaharjovkába — valamennyien sebesültek voltak. Magukkal vittek két egészségügyi nővért a faluból és Volodarszkba indultak. Nyolc kilométerre a falutól egy német motorkerékpáros tisztbe ütköztek, a tisztet két páncélkocsi kísérte. A harc egyenlőtlen volt, de a tisztet megölték. A németek a katonáinknak és a lányoknak kezét lábát kicsavarták, aztán agyonlőtték őket. Kiszeljov főhadnagyot a többiekkel együtt ott temették el a sztyeppén, betakarták az ezredzászlóval, amely mellette feküdt. Arra pontosan emlékszem, hogy az ezredzászló volt, de az ezred számát már elfelejtettem. (A felszabadulás után a többiekkel együtt a zaharjovkai emlékművel jelölt közös sírba helyezték őket örök nyugalomra.
A fronton gyors, energikus ásólendítésekkel dobálták az agyagos földet. A kórházban meghaltak sírját a lábadozók és az egészségügyi katonák ásták, de úgy tűnt, piszmogva, és miért, miért nem, mindig a sárba. A ceruzafeliratos, kis fa táblával jelölt sírok mellett gyakorta szénatörmelék maradt a matracokból, amikor a kórháznak sietősen indulnia kellett új táborhelyére.
Ma gyermekeink gondoskodása sok ilyen sírt rendbe tett és ápol. A gyerekek jegyzékeket állítanak össze, pontosan megállapítják a halottak család- és keresztnevét, felkutatják a rokonaikat. A gyermekek levelének gondos írása buzgóságról, belső erőfeszítésről árulkodik, és én, őszintén szólva, ezt tartom a hazaszeretetre, a kötelességtudásra és az internacionalizmusra nevelés legfontosabb eszközének.
„Nem orosz, magyar fiú vagyok, a hibákért elnézéseteket kérem" — írja új harkovi barátainak Szuromi István Egerből, és nemcsak megerősíti, hogy a hajdani harkovi iskolás, Anatolij Visnyevszkij, a Szovjetunió Hőse Egerben nyugszik, de még harmincnyolc szovjet katona nevét is közli, akiket a város főterén temettek el.
Herszonesz sziklás partján fennmaradt egy szerény síremlék, rajta két név: Babikov I. P. szakaszvezető és Moszkalik I. P. közkatona. Vajon kik lehetnek? A haditengerészek elmentek a múzeumba, kapcsolatba léptek a levéltárral, és ezt írják az újságba:
„Hadd legyen kevesebb a névtelen hős! A Herszonesz-foknál, közvetlenül a víz mellett, örökmécsesnek kellene égnie, hogy a keresztben áthaladó hajók kürtszóval róják le a tiszteletüket azoknak az embereknek, akik életüket áldozták boldog jelenünkért."
A Nyezsini Pedagógiai Főiskolán Vaszilij Tokarevről szeretnének hírt kapni. A hallgatók és a tanárok százhatvankétezer rubelt gyűjtöttek össze, az ebből a pénzből épült repülőgépet átadták a harci repülőnek. Kezdetben Vaszilij levelezett a hallgatókkal, a „Harci Dicsőség" szobában őrizték a fényképét. Aztán nem jött több levél.
„Kedves barátaim, segítsetek felkutatni V. P. Tokarevet, a tábori postája száma 83302 volt."
Nem ő zuhant az ingoványba a Dnyeper melléki réteken, Pozdnyaka falu mellett? A pilóta bennégett, az esetről negyedszázad múlva V. Szinyelnyicsenko tudósít.
Így dolgozik egy — úgy is nevezhetném — országos kitüntetési osztály. És a halottak, kezükben a fegyverrel, visszatérnek. Itt van Misa bácsi, Jurij Goncsar Vaszilij Csipilenkóval, akinek a dicsőségét márványlap őrzi a bulgáriai Mihajlovgrád városában, és itt van az a hét fogoly, akiket egy amerikai bomba ölt meg egy barakkban a Rajnán túl, és az az ismeretlen, daliás termetű őrnagy, aki nem fért bele a koporsóba, amikor egy lengyel városban, Miliczben eltemették.
Cilja Moskovics húsz évig kereste a férje sírját. Eltűnt a falu, ahol egykor harc folyt, helyén most búza terem. A kerületi kiegészítő parancsnokság megjelölte a falut, ahová átvitték a sírokat. A falusi tanítónő a nyári szünidő miatt nem válaszolt. Attól jött levél, akitől nem is várta Cilja Moskovics: Sura Cvetkova postástól. Elmeséli az özvegy, hogyan fogadta az állomáson az ismeretlen asszony, milyen szívesen fogadta...
„Két kislánya van: Ljuba és Tolik. Mindenre jut ideje. Vezeti a háztartást, neveli a gyerekeket, kerékpáron bejárja a falvakat, a leveleket kézbesíti, és közben át tudja érezni a más bánatát is — az enyémet is. Mintha az édesanyja lettem volna, amíg nála laktam, tíz napig."
Az özvegy elküldte Sura Cvetkova levelét, idézzük a levél néhány sorát:
„Jöjjön el, és én minden sírt megmutatok magának, ahová a katonákat temették. Megnézzük a helyet, ahol örök álmukat alusszák... Én postás vagyok, a férjem pásztor. Jöjjön el, örülni fogunk, jó helye lesz nálunk. Most különösebbet nem írok. Táviratozzon, hajon, várjuk, csak hogyan ismerjük meg? Az autóbusz Kokoskino falvában áll meg, ott megmutatják magának: az első ház a miénk a nyírfaerdő szélétől..."
Nincs semmi a világon, ami olyannyira hallható és tisztán érthető lenne, mint ez a két egymásnak felelgető asszonyi hang. Hangjuk visszaidézi a férfi hangokat, a dalokat és sóhajokat, amelyek sok-sok éve hangzottak el. Csak az ágyúk hallgattak el, és nem zúgnak a Junkers repülők, de minden más változatlan, minden folytatódik, semmi sem tűnt el, semmi sem veszett el nyomtalanul : sem a lélek, sem a testvériség hangja. Ott vonulnak a felhők, ahol emberek alusszák örök álmukat; örök álmukat alvó emberek fölött vonulnak az élő felhők.
PÁSZTORI JUSZTINA fordítása
Néhány szó Nyikolaj Atarovról:
Sz. 1907 (Vlagyikavkaz), mh. 1978 (Moszkva). 1928-ban végezte a Gorkij Intézetet. 1936-ban jelent meg első elbeszélése, egy évre rá regényt adott ki. Részt vett a második világháború harcaiban. Szerkesztői-újságírói munkát végzett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése