Rontás
Ki tehette? Kinek kellett Sura fényképe? Ha pedig kellett, miért nem kért képet egyenesen Surától? Csak erről töprengtek-tanakodtak az asszonyok mindhárom műhelyben, három napig egyfolytában.
Pelageja Ivanovna, az SZB-elnök, magához kérette Satrovát, és megkérdezte, nem tudja-e, kinek a műve lehetett a dolog. Sura csak vállat vont. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Ekkor Pelageja Ivanovna megkérte, hogy menjen el újra a fényképészhez. Nem állhat ott a tábla üres hellyel a közepén, ez igazán nem való. Satrovának, az élmunkásnak, ott kell lennie ezen a táblán.
Sura már öt éve dolgozik a játékpianínó-, zongora- és balalajkaosztályon. Festi a billentyűket, a hangszerek fedelére ráírja a „Lenne bár mindig napfény" kezdetű dalocska kottáját, a balalajkára meg virágokat rajzol. Nagyon finom, pontosságot és kézügyességet igénylő a munkája, és ő kitűnően is végzi. Szükség esetén szívesen elvállal más feladatot is. Megtanulta az egész gyártási folyamatot: a furnér felfűrészelésétől egészen addig, míg rá nem ütik a kész darabokra a „Zagorjev" márkajelet.
— Most menjek és a magam pénzén fényképeztessem le magamat? — komorodott el Sura. Nem volt fukar, de a pénzzel csínján kellett bánnia. Egyedül neveli a fiát és a tartásdíj bizony kevés.
— Mit tegyünk, Sura, a tábla sokba került, amit kiutaltak, azt rá is költöttük. Csináltasd meg a képet a magadéból, majd valahogy kárpótollak. Pénzt nem adhatok — de lecsúsztathatod. Olyan frizurát csináltass, mint azon a képen volt. És nézz bele egyenesen a gépbe. Minél komolyabban és szigorúbban. A dicsőségtábla fontos társadalmi ügy. Itt nincs helye a nevetésnek.
Pelageja Ivanovna nem véletlenül tette ezt a célzást: az eltűnt fényképen Sura egy picikét mosolygott.
Sura megígérte, hogy teljesíti Pelageja Ivanovna valamennyi kérését. Igaz, nem túl szívesen. De ha már megígérte, akkor meg is teszi. Mert Sura — önálló nő. Egyedül neveli a fiát. Pedig nagyon szép. És ezt mindenki látja. Még azt is kisütötték, hogy hasonlít a szépséges argentin színésznőre, Lolita Torresre. Ezen a nyáron Lolita a Szovjetunióban járt, fényképeivel tele voltak a lapok. Az újságok táblája pedig ott állt mindjárt a dicsőségtábla mellett. És valaki észrevette, hogy a két nő hasonlít egymásra. Csak egynek kellett elkezdenie, a többiek már ismételgették. Surát ez a legkevésbé sem érdekelte, épp elég dolga volt, több is a kelleténél.
Vovka, a fiacskája, most töltötte be a hetedik évét, a napokban kezdett iskolába járni. Sura mindössze tizenhét éves volt, amikor egy táncos szórakozóhelyen megismerkedett egy kiskatonával, belehabarodtak egymásba és, ahogyan később Sura mostohaanyja mondogatta, „addig-addig táncoltak, míg csak meg nem lett az eredmény". Sura félt a mostohájától. Ha az anyja élt volna, talán minden másképpen alakul. De hogyan vallhatta volna be a dolgot a mostohájának? Az apjával pedig ilyesmiről nem beszél az ember. Sura tehát egyre húzta-halasztotta a dolgot, míg aztán késő nem lett. És szült.
Nem kergették el otthonról. De, természetesen, megszégyenítették, ezt mindenki láthatta. Nem segítettek később a gyerek gondozásában sem. Így aztán Vovka háromhónapos korában bölcsődébe került, de a nevelését teljes egészében Sura vállalta magára.
Nehéz sora volt Surának, hát megszokta a szigorú életet. Nem szédítették meg könnyelmű gondolatok, és ha esetleg mégis eszébe jutott ilyesmi, jól titkolta. Mint most is: alig, hogy eljött Pelageja Ivanovnától, eszébe jutott: hátha Szergej Hohlacsev űz tréfát azzal a fényképpel? Az asszonyoknak az a véleménye. Mindannyian azt tartják, hogy a képet Szergej vitte el. Jól esik ezt hallani. De Sura azt gondolja: nem, mégsem Szergej vitte el. A fiú ugyanis nemegyszer próbált már közeledni hozzá, és Sura mindannyiszor elküldte őt magától. Mert minden egyedül élő nő betartja Zagorje íratlan törvényét: ha már egyszer férj nélkül szültél, akkor kergess el magadtól messzire minden férfit. És Sura ellenkezés nélkül, nyugodtan betartotta ezt a törvényt. Mindig elküldte a fiút. Elképzelhető lenne mégis, hogy a göndör hajú Szerjozska — ez a vidám tréfacsináló, az összes lány vőlegényjelöltje — vitte el azt a fényképet? Nem, itt valami nincs rendjén. De Sura nem sokat törte ezen a fejét, mégis hamarosan megtudta, hogy mások mit gondolnak.
Két napig készült a fényképészhez, harmadnapra megbetegedett. Megfázott. Fehérneműt vitt a folyóra öblíteni, a víz pedig hideg volt, hiszen már október közepe felé járt. Öt napig betegeskedett, azután pörsenéses szájjal, hidegrázósan ment be dolgozni újra.
Amikor Dunja néni, a gyár legidősebb asszonya meglátta, egyszeriben sopánkodni kezdett.
— Jaj, lányom, mi történt veled? Először esett veled ilyen gyalázat. — Dunja néni le nem vette a szemét Suráról, a fejét csóválta és jelentőségteljesen kijelentette: — Nem történik ilyesmi ok nélkül, nem bizony!
De Surának nem volt ideje, hogy megkérdezze Dunja nénit, mit is ért ezen, mert munkához kellett látnia, alaposan összegyűlt a tennivalója.
Pelageja Ivanovna meg szemrehányást tett Surának: hát látod, nem mentél el rögtön a fényképészhez, most meg várhatunk, míg vissza nem nyered a normális külsődet.
Mit volt mit tenni — várni kellett. Végül elmúlt a hidegrázás. Sura frissen készült frizurával (előző nap fodrászhoz ment), teljes díszben jelent meg a munkahelyén. Megnyugtatta Pelageja Ivanovnát: munkából egyenesen a fényképészhez megy. De alighogy kilépett a kapun, a lépcsőn megrándította a lábát. Megcsúszott egy almacsutkán. Még jó, hogy Szergej Hohlacsev elkapta, és nem esett el. De a lábára nem tudott ráállni. Szergej kerített egy lécet, le is csiszolta, hogy föl ne sértse Sura kezét, majd elment vele a rendelőintézetbe autóbusszal. Hiszen az az elővárosi járat körbefutja a fél várost, át is kell szállni, utazhat-e hát egyedül a beteg?
Szergej ott ült Surával a rendelőben és várt: a sebészre mindig sokan várnak.
Sura kérte a fiút, hogy menjen el, küldje ide hozzá inkább Vovkát. De Szergej nem ment el. „Aztán majd Vovka cipel haza?" Sura meg egyre csak azt nézte, nem látja-e valaki, hogy Szergej vele van. A fiú megértette a dolgot, és azt mondta:
— Ne félj, majd bekötöm a kezemet a zsebkendőmmel, mintha leharapták volna az ujjamat.
Erre már Sura is elnevette magát: jól kitalálta Szergej, hogy leharapták, mégiscsak azt leste, hogy nem látja-e meg őket valaki. A fiú egész a házukig kísérte, de Sura a kiskapunál tovább nern engedte, inkább féllábon ugrált be.
Surát megint kiírták betegállományba. Eltelt három nap, azután besántikált a gyárba. Másnap úgyis orvoshoz kellett mennie, akkor pedig már jobb, ha dolgozik.
Alighogy megérkezett, Dunja néni intett neki, hogy jöjjön félre vele.
– Nem hallgattál rám, pedig én mondom neked: nem ok nélkül betegedtél meg ismét. Rontást küldtek rád. A fényképedet is az lopta el, aki rád küldte a nyavalyát.
— Hogy érted azt, hogy „rontást küldtek rám"? - kérdezte Sura. - És minek ahhoz a fénykép? Magyarázd már meg!
– Valaki rád olvasott. A fényképed segítségével küldte rád a rontást.
— Butaság, Dunja néni. Miféle rontást? Megfáztam, aztán megrántottam a lábamat. Véletlenül...
— És a pörsenések az arcodon? Soha életedben nem volt rajtad egyetlen pörsenés sem, most meg az a hidegrázás is.
— Kiütött rajtam a láz... Az is megeshet. Másokkal is előfordul. Hideg volt. Én meg gumicsizmában másztam bele a vízbe.
Dunja néni előrenyújtotta a nyakát, és Sura fülébe súgta:
— Nem gondolod, hogy ez Pantyuskina Klanyka műve? Azt beszélik, hogy együtt él Szergej Hohlacsevvel. Az a fiú meg teutánad fut. Mindenki tudja.
Sura hátrább lépett.
— Semmi közöm hozzá. Klávának férje is van. Sok mindent összefecsegnek. Különben is, fáj a lábam — nem bírok állni.
Sura arca elszürkült, összevonta a szemöldökét. Egész nap nem váltott szót senkivel, egyetlenegyszer sem mosolyodott el.
Jaj, ezek az asszonyi nyelvek! Telebeszélik a fejedet, te meg három napig másra sem tudsz gondolni. Ha nem is akarod, akkor is eszedbe jut. Mintha kényszerítenének rá. De mi köze Surának ahhoz, hogy mit művel Szergej Hohlacsev azzal a Klanykával? Nem mindegy neki? Teljesen közömbös! Mégis az eszébe jut. Talán éppen Dunja néni szavai küldték Surára a „rontást". Ostobaság. Nevetséges. Aztán elgondolkodott: évekig nem volt betegállományban, most meg kétszer is egymás után. Meg aztán, kinek kellhetett a fényképe? Márpedig mégiscsak elvitték.
Így töprengett Sura vagy két napig. De nem sok idő jut a töprengésre. Dolgozni kell. A lába is rendbe jött lassan. Ma már eldobta Szergej botját is. Amikor munkából hazafelé ment a hídon át, behajította a botot a vízbe, és azt mondta: „Moszkvába vigyen utad, vidd el a bánatomat." Aztán elnevette magát: miféle bánat ez? Az volt a bánat, amikor nyolc évvel ezelőtt ugyanitt azon töprengett: ne ölje-e magát a vízbe? Igaz, hogy nem sokáig töprengett, csak amíg át nem ért a hídon. Már a hídon megértette: úgysem sikerülne a vízbe ölnie magát. Itt nőtt fel a folyón, végigúszta, jól ismerte az egészet. És bár örvényes, alattomos folyó volt ez, és sokan belé is fulladtak, Sura semmiképpen sem fulladt volna bele a saját folyójukba. Kiúszott volna a partra. Magától mozog a keze-lába, kiviszi a partra maga a folyó is. És Sura letett arról, hogy a vízbe ölje magát.
Kár is fölidézni! Fiatal volt még, ostoba. És milyen szép itt minden. A fűzfa a dombon a kis forrás fölött még nem hullatta el a leveleit — ragyog, akár egy aranygömb. Körben a vízmosásokban pedig sötét fenyők szunnyadnak. A vetési varjak már kilármázták magukat a jövő tavaszig. A folyó fölött csend honol — senki sem fürdik már. A tiszta, sebes folyású vízben pedig egy helyben állnak, csodával határos módon az áramlást leküzdve az apró halak.
Sura csizmái hangosan kopogtak a híd faburkolatán, könnyedén, egyenletesen lépett a lába. "Elűztem a rontást" — nevette el magát Sura.
De az éjszaka kellős közepén beleállt a fájás a fogába. A felső zápfogába. De még hogy beleállt, mintha valaki szöget vert volna az ínyébe, és most egyre csak forgatná. Hánykolódott Sura — egyik oldaláról a másikra. Fölkelt, teát főzött, hogy meleggel öblögesse a fogát. Még rosszabb lett. Valeriánát csöpögtetett vattára, ráharapott, és járkálni kezdett föl-alá. Nem segített. Elfáradt, kimerült, és reggelre földagadt az arca. Honnan jött rá ez a baj? A fogai egytől egyik épek, fehérek, sohasem fájtak. A gyárba pedig be kellett mennie. Majd aztán elkéredzkedhet, elmehet a fogorvoshoz.
Kendőt kötött, betakarta az arcát, és bement a gyárba. Dunja néni, amint meglátta, sopánkodni kezdett.
— Még most sem hiszed! Megigéztek, én mondom, hogy megigéztek! Meddig megy ez még így? Nosza, lányom, gyorsan űzd el a rontást.
— Istenem — nyögte Sura, alig mozdítva az ajkát. — Még hogy űzzem el a „rontást"! Fogorvoshoz kell mennem, de gyorsan.
— Fogorvoshoz menni, magától értetődik, és az is magától értetődik, hogy el kell űznöd a rontást. Kitanítalak. Meg kell szerezni Klanyka fényképét, vissza kell rá fordítani a ráolvasást, minden betegséget vissza kell rá küldeni.
Sura csak legyintett, mintha azt mondaná, elég volt a fecsegésből, nincs nekem erre időm. Míg nagy nehezen végzett, mire elkéredzkedett és odaért a rendelőbe, elmúlt dél. Az ügyeletes orvos — bodorított hajú fiatal nő — dolgozott, kezelt, de az egész folyosó rá várt. Surára csak este került sor. A doktornő kis tükrével belenézett Sura szájába, végigkopogtatta a fogait, amitől még erősebb lett a fájdalom, majd kijelentette, hogy minden fog ép és egészséges, röntgen nélkül nem lehet megállapítani, melyik fáj.
— Menjen el hétfőn kilenc és egy között röntgenre, aztán jelentkezzen az orvosánál. És adott Surának egy beutalót — röntgenre.
— Ma péntek van... — Sura szemét könnyek öntötték el, mikor a doktornőre nézett. — Még három napig szenvedjek?
— Ha nem akar várni, utazzon be Moszkvába a fogászati elsősegélyhelyre. — És behívta a következő beteget.
Mikor Sura kilépett az utcára, már égtek a lámpák. Hirtelen megtorpant: „De hol lehet az az elsősegélyhely? Buta vagyok, hogy nem kérdeztem meg."
Az utcai padról hirtelen fölállt egy férfi, eldobta félig szívott cigarettáját, és Surához sietett. Szergej Hohlacsev volt!
A már említett íratlan törvények szerint Surának most ezt kellett volna mondania: „Mit akarsz? Nem hívtalak." De Sura már egy teljes napja kínlódott, és elkínzott lelke nem bírta tovább. Melegség öntötte el, és halkan nyüszítve, mint egy kiskutya, belefúrta magát Szergej vállába.
A fiú átölelte, és nem engedte el maga mellől.
— Megéreztem, hogy nem fognak segíteni rajtad. Mindenféle varázsszert beszereztem... Elengedte Surát, és üvegcséket, dobozkákat, apró csomagokat vett elő a zsebeiből — az összes fogfájás elleni szert, amit csak a gyógyszertárakban kapni lehetett. De egy szót sem szólt a csemegében vásárolt negyedliteres üvegről. Úgy vélte, kár kockáztatni, ha már eddig nagyon jól alakult minden. Hátha Sura véleményét megváltoztatja és nem a kellő irányba tereli az a negyedliteres üveg. Hát hallgatott, bár ezt a gyógyszert sem tartotta a többinél rosszabbnak, sőt inkább jobbnak.
Holnap úgyis mindenképpen elmegy Surával Moszkvába. Meg fogják találni az elsősegélyhelyet — a pályaudvaron van információs iroda. Sura semmiképpen nem utazhat egyedül — elkínzottan, kialvatlanul...
Kora reggel indultak Moszkvába, a hatórás vonattal. És jó, hogy ketten mentek, mert az információs iroda zárva volt, így Szergej fölváltott egy kettest, és telefonon tudta meg a címet. Nagyszerű rendelőintézet volt a moszkvai - éjjel-nappal nyitva tartott. Így aztán bármikor segítséget nyújthatott, megszabadíthatta a betegeket a fogfájástól.
Vagy két órát kellett várniuk. Sok fiatal házaspár volt a várakozók között, és ki tudja, miért, de mindenütt az asszonyok foga fájt. Egyesek sírtak, mások sóhajtoztak, megint mások meg csak odabújtak a férjükhöz, a férjek pedig halkan vigasztalták az asszonykákat. És tompított hangon valamennyien megosztották egymással az átélt kínokat.
Sura Szergej vállára hajtotta a fejét, és hallotta, ahogy a fiú azt mondta a szomszédjának: "Olyan a foga, mint a gyöngy, mind ép, egészséges, mégis fáj... már két éjszaka nem alszunk." Aztán a röntgen kimutatta Sura beteg fogát, amelyet rögtön kihúztak, és egy pillanat múlva Sura már mosolygott, és köszönetet mondott a fiatal, szakállas doktornak.
Tizenkettőkor már indultak is haza. A vonat majdnem üres volt, alig néhányan ültek a kocsiban, az útközben vásárolt tortát Szergej vigyázva maga mellé tette, hogy rá ne üljön valaki véletlenül. És az esküvőjükről beszélgettek. Sura nem akart nagy lakodalmat. Azok a szigorú törvények kimondták, hogy ha a menyasszonynak gyereke van, akkor nem illendő lakodalmat tartani.
— Férfi vagy, meg sem értheted — mondta Sura. — De engem megszólnak az asszonyok, így is meg fognak róni: elcsavarta a fejét egy két évvel fiatalabb fiúnak, ezt fogják mondani, és még meg is játssza magát...
— Ne hallgass te senkire. Csak rám hallgass. Az elmúlt két év alatt csak rád gondoltam. „No nézd csak — két éve. Pedig csak egy éve ismer."
— Rám gondoltál, de Klanykához jártál...
— Miféle Klanykához? Üres fecsegés. Ezek az asszonyok mindenfélét kitalálnak...
„Veszélyesek ezek az asszonyok — mindent pontosan megtudnak, ha pedig már megtudták, világgá is kürtölik."
— Szóval, nem hagysz ott engem Klanyka kedvéért?
— Mit nem mondasz! Mit képzelsz rólam? Elég vagy te nekem... Átfogta Sura vállát, és lágyan magához vonta az asszonyt.
Sura pedig csendes gyengeséggel ezt gondolta: „Eleinte valamennyien rendesek vagytok..."
Visszatértek a komoly beszédhez. Úgy határoztak, hogy fehér ruhát nem varratnak, fátylat nem vásárolnak, az autót nem díszítik föl szalagokkal és gömbökkel, és a hűtőjére, természetesen, nem ültetnek babát, de a többi csak legyen úgy, mint másoknál.
Vasárnap Sura végre csináltatott magáról egy képet a dicsőségtábla számára. Megígérték, hogy a fontos eseményre való tekintettel a kép három nap múlva készen lesz.
A gyárban Dunja néni már alig várta Surát. Félrehívta, és tenyerén egy olyan kis fényképet nyújtott felé, amilyet igazolványba szoktak ragasztani.
— Látod, csak megszereztem neked. Tessék. Űzd el magadról a rontást, míg el nem kap újból valami nyavalya.
— Ki ez? Nem tudom kivenni. Talán Klanyka...
De Dunja néni nem is felelt. Látszott, hogy minél előbb szeretné kipróbálni, él-e még benne a régi varázserő. És hangosan susogni kezdett, sziszegve ejtve a szót a műfogsorán keresztül:
— Legeslegelőször szúrd ki a szemét késsel, hogy meg ne láthasson, aztán ceruzával firkáld össze és közben így beszélj: „A rontás, mit küldtél rám, visszaszálljon minden rád... Távozzon tőlem minden nyavalya, betegség, tőlem távozzon, Froszkára visszaszálljon..."
Sura ettől a beszédtől sóbálvánnyá meredt, de amikor Froszkáról esett szó, mégiscsak megszólalt:
— Ki az a Froszka?
Dunja néni nem óhajtott részletesebb magyarázatot adni.
— Jól van, no, ne zavarj... „Mindkét lába törjön el, a keze száradjon el. Feje legyen, mint a hordó, ajka keléshez hasonló. Minden foga fájduljon meg, benne a szív is álljon meg... nyavalya végezzen vele..."
— Hagyd abba! - kiáltott föl Sura. - Elég volt! Meg kell bolondulni attól, amit beszélsz.
Megragadta Dunja nénit, és jól megrázta, hogy egyszeriben kiszálljon belőle a boszorkányság.
- És miféle Froszját kevertél a dologba... Ki az a Froszja?
Dunja néni zavarba jött. Úgy látszott, hogy Froszja - valami régi ismerőse, akivel elszámolni-valója akadt. Sura nem kérdezősködött tovább. Még jó, hogy nem Klanykáról volt szó. Még hallgatni is rettenetes, ha ilyeneket kellene mondania, leszáradna a nyelve.
Dunja néni nem válaszolt a Froszjával kapcsolatos kérdésre, de kitálalta a dolog lényegét: — A régi világban, lányom, amikor még az anyuskám is lány volt, ilyen ráolvasásokat mondtak, hogy elveszejtsék a lányok a vetélytársnőjüket. Levágtak például, egy hajfürtöt, vagy egy darabkát a szoknya aljából, és ráolvastak.
— De hát miért, miért ? És hogy vihet rá a lelkiismeret, hogy ilyet kívánj egy másik embernek.
— Hogyhogy miért? Féltékenységből. A féltékenység kínzó érzés. Kínzóbb a szerelemnél. Féltékenységből az emberek öltek is, megfojtották, megmérgezték, megátkozták egymást.
— Dunja néni, hagyd már abba! Minek ez nekem? Nem hiszek a rontásban, mégis a hideg futott végig a hátamon, mikor hallgattalak. Biztosan sokat szenvedtél az öreged miatt. Sokat kutyálkodott?
— Az öregem szent ember volt! Csak az asszonyok vitték a bűnbe... — Dunja néni sóhajtva-szipogva gondolt vissza azokra a szörnyű és boldog időkre, amikor olyan forró tűzben égett, aminek a szikrái még a hetvenedik évéig is elpattogtak.
Csütörtökön Sura behozta Pelageja Ivanovnának az új fényképet. Ezen a képen nem hasonlított Lolita Torresre. Az arca lefogyott, megnyúlt, a szeme is beesett, ajkát összeszorította. Pelageja Ivanovna nem volt elégedett Sura újfajta szépségével.
— Meg kellett volna várni, míg teljesen meggyógyul a fogad — mondta. — Még azt hihetik az emberek, hogy nálunk agyonhajszolják az élmunkásokat.
— A fogamat kihúzták — felelte Sura —, és férjhez megyek. Pelageja Ivanovna meg sem kérdezte, hogy kihez. Nyilván tudta.
— Mégis rászántad magad?
— Rászántam magam.
— Hozzád költözik?
— Míg a bátyám le nem szerel. Nekem fél házam van, nekik meg csak lakásuk, kevés ott a hely.
— No, sok szerencsét.
És Pelageja Ivanovna fölsóhajtott.
Jó, hogy Sura nem hallgatott Dunja nénire, és nem ment bele a gonosz varázslatba. És jó az is, hogy nem kezdett féltékenykedni Pantyuskina Klanykára. Mert Klanykának esze ágában sem volt féltékenykedni vagy rontást küldeni Surára. A fényképet sem ő lopta el.
Valka Vatruska, a hétosztályos iskola leleményes hetedik osztályos tanulója emelte el a fényképet. Sura fényképe Valka éjjeliszekrényén állt, a tankönyvek tetején. A képes oldalára pedig, vállmagasság alatt, golyóstollal, akkurátus kézírással ezt írták:
„Tisztelt Valentyina Vatruskának a nyári moszkvai vendégszereplés emlékére. Forró üdvözlettel Lolita Torres."
Vagyis, mégiscsak volt köztük hasonlóság.
Sura többet nem betegeskedett. Egy év múlva kislányt szült. Szergej Lolitának akarta nevezni a kislányt, de Sura lebeszélte. Végül a Nasztya nevet kapta, Sura édesanyjának az emlékére. Nasztyenka Hohlacseva most ment első osztályba, a bátyja, Vologya pedig (aki most már szintén Hohlacsev) most fejezi be az iskolát.
Sura kigömbölyödött és egyáltalán nem hasonlít a régi fényképeire, most megint valahogyan másképpen szép. A rontás történetét már majdnem elfelejtette, de azt még mindig fölemlegeti, hogyan várta Szergej a rendelőnél, amikor a foga fájt. És amikor erre gondol, megbocsát neki mindent. Azt is, hogy a meghűlést és a fogfájást vodkával kúrálja, hogy valaha látták Klanyka Pantyuskina háza táján, és még azt is, hogy az esküvőn, a rokonok előtt, féltékenységből baltával hasogatta szét Sura ünneplő cipőjét — mert Sura abban táncolt a kiskatonával.
GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása
Néhány szó Natalja Baranszkajáról:
Leningrádban született orosz prózaíró. A moszkvai egyetem bölcsészeti karának végzettje, Moszkvában él. Kiadókban, majd múzeumokban (Irodalmi, Puskin) dolgozott. 1968-ban debütált a Novij Mirben két novellával. Kedvenc témája a szovjet, oroszországi nő társadalmi helyzete. 1969-es Hét mint hét című kisregénye a szovjet rendszer elidegenedésének egyik első, remek látlelete, egy asszony egyetlen hetének metszetébe sűrítve.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/3. sz., 81-86. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése