A ravasz Cuki
 |
| A csíkos "potyautas" |
- Vigyen egy kis burundukot - tanácsolta vadászok. - Egy pillanat alatt fogunk egyet. Nem bánt senkit, aranyos, és szállítani is kényelmes.
Kerítettek is egy burundukot. Kicsi állat, kisebb a mókusnál, rőtes szőrű, a hátán meg a farkán fekete csíkok húzódnak. Pofácskáján nagy, kíváncsi szempár és ugyanolyan kíváncsi fül van. Egyáltalán — nem is állat, hanem cuki pofa. Így is neveztem el.
A Cukinak egy kis ládát készítettünk - lyukakkal —, egy kevés magot meg bogyót szórtunk bele. Csak az útra!
Fogtam a kis ládát és indultam a repülőtérre. TU-104-esen tizenegy óra az út Moszkváig. Az idő jó. Idejében hazaérek!
A Cuki olyan nyugodtan viselkedett a repülőgépen, hogy szomszédaim még csak ügyet sem vetettek az ismeretlen utasra. Felzúgtak a motorok, gépünk a felhők fölé emelkedett. Most már egészen jó: senki se hallja meg, ha mocorog a Cuki.
A Cuki csakugyan mocorgott, pofácskáját oda-odadugta a láda lyukaihoz, és fújtatott. Úgy látszik, nagyon szerette volna megnézni, hol is van.
Eltelt néhány óra a levegőben, - és máris Irkutszkban vagyunk. Leszállás, megint felszállás, és hamarosan itt van Novoszibirszk. Novoszibirszktől pedig egy karnyújtásnyira esik Moszkva!
Már ereszkedik is lefelé a gépünk. Fülelek. A Cuki valahogy elhallgatott. Az imént még rágta a magot, percenként odaszaladt a lyukakhoz - és most egyszerre minden csendes.
Kiszálltunk a repülőgépből. Rögtön kinyitottam a ládát - meg akartam nézni, mi történt, de szó sem lehetett róla. Még észbe sem kaphattam, amikor az én Cukim már futott a repülőtér betonpályáján az erdő felé. De úgy szaladt, hogy bizonyára autóval sem lehetett volna utolérni, nemhogy gyalog. Egy perc múlva már a farka se látszott.
- Ez a büntetése, amiért potyautasokat szállít! — jegyezte meg tréfásan egy pilóta.
- Hát igen! Bosszantó. Túljárt az eszemen ez a Cuki - mondtam. - Potyán szállítottam Vlagyivosztokból Moszkvába, ő pedig elinalt!
Eltelt egy hónap. Egyszer egy pihenőnapon az erdőbe indultunk a kislányommal. Az erdő épp a repülőtér közelében terült el.
Járjuk az erdőt, gombát szedünk.
Egyszer csak felkiált ám a lányom:
— Papa! Papa! Oda nézz, egy kis állat!
Odaszaladtam. Nézem — és nem hiszek a szememnek: az én Cukim ül egy ágon. Ül, és olyan ravaszul tekinget ránk.
— Mókus — mondja a lányom. — Csak valahogy nagyon mulatságos: csupa csík.
Hát, én bizony nem akartam elkeseríteni, nem árultam el, hogy szökött meg az én távol-keleti ajándékom. Magamban pedig azt gondoltam: „Egészen biztosan az enyém! Különben ugyan honnan kerülne burunduk Moszkva környékére?!"
MAKAI IMRE fordítása
Néhány szó Szergej Baruzgyinról:
Sy. 1926, Moszkva. Orosz író, költő. Miután végigharcolta a világháborút, 1958-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. Korábban inkább ifjúsági műveket írt. Részt vett a szovjet írószövetség vezetőségének munkájában. A Druzsba Narodov c. folyóirat főszerkesztője is volt.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/3. sz., 138-139. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése