2011. június 15., szerda

David Kugultyinov: Versek

Kalmük vének


Ha időnként kalmük véneket 
hoz elém a sors, az élet, 
bronz-arcukon nem lelni jelet,
 mit tán múltjuk belevésett.


Felszínre sosem tör semmi sem; 
némán hallgatnak a ráncok... 
mind férfi, derék, bennük pihen, 
szemük mit valaha látott.


Szomj, éh vagy akármi gyötretés 
sújthatja: nem átkozódnak. 
Nyelvükre sosem jön kérkedés, 
bár hős szívvel hadakoznak.


Jó, rossz — történhet akármiképp, 
nem rendül bennük a lélek. 
A sztyeppi népek jellemét 
hűséggel őrzik e vének.




Életkor


Hol morcan néz egy kurgán ránk a sztyeppén,
a vén mesélőt megkérdeztem ekként:
„E földön nyilván régen itt lehet?"
Ő erre: „Egykorú vagyok veled."
S látván: nem értettem jól, mit beszélt,
hozzátoldotta még a kedvemért:


„Életkorunk ne, hogy mikor születtünk, 
számítsuk onnét, hogy halálra lettünk. 
Mind egyidősek egymással, kik élnek. 
S a holt? Akárkinél ifjabb a holt." 
Úgy éreztem: nem szája szólt a vénnek, 
az ősi sztyeppi kurgán válaszolt.




Midőn a sztyeppén


Midőn a sztyeppén egymagam 
állok csak, a síkba bezártan, 
orromban friss üröm szagával: 
felnyúlok óriásian. 
A végtelen érzete bennem, 
s az öröklét korsaja lelkem.


Hol zárul a lét köribém?! 
Lét-nemlét: egyetlen folyamban. 
Csak a sztyepp, csak az ég, csak az van, 
csak a sztyepp, a madár, csak én! 
Ó, lélek boldogsága, testé! — 
Ó, nincs-határa végtelenség!


CSORBA GYŐZŐ fordításai



A koldus


Egy félkarú, kicsit imbolyogva, kéreget. 
Rendőrt nem lát, hát kinyújtja csupasz csonkját, – 
Az emberek sietnek, majd elsodorják, 
De hát; ilyen koldusnak nem adni nem lehet. 
S nyűtt sapkájába pár fillért mindenki dob, 
Csengve koppannak benne a pénzdarabok.


Jó neki, ha együttérzést kér, nem magának, 
Nem szorul rá, s mintha más tartaná kezét, 
Szerencsétlenségét ő osztogatja szét, 
Háború tépte sorsát aprópénzre váltva. 
S gyűlik-gyűlik a sapkában fillérenkint — 
Az emberi fájdalom, a szégyen s a kín.


SZILÁGYI ÁKOS fordítása




Emlékszem. Rég volt


Emlékszem. Rég volt. Nem felejtem:
vad éhség tántorogtatott.
Egy orosz anyó
— hogy feledjem? —
kezembe kenyérkét nyomott.


Kereszttel áldotta meg lopva 
a zsebemben a kenyeret, 
eltipegett, s még azt susogta 
vissza: „Isten legyen veled!"


Kiáltás zendült a szivemben 
utána: „Nagyanyóka, lelkem!" 
Körül minden zengett, zenélt. 
Megtapogattam a zsebemben 
a Jó bizonyságtételét.




Nők


Jönnek-mennek csapatban, párosan. 
Nézem őket — mint te, egy sincs olyan. 
Tekintetük, járásuk, hangjuk is más. 
Közel-messze százhangu nő-zsibongás.


Mások, mint te. Közömbösek nekem. 
Mégis: mind, aki szembejön velem, 
valakinek — egy percre eltűnődöm —
 bizonyosan legfontosabb a földön.


Akár nekem te. Arcát és szavát 
idézik, sajgó szívvel, vágyakozva. 
Képzeletem arcodat idehozza — 
már mindegyik nő hasonlít terád.




Fülemüle


Fakó lombú városi parkban 
por és benzingőz gomolyán át, 
mint gyógyforrás, fáradhatatlan 
gyöngyöztetve a szépség álmát, 
szívedet csordítva tele, 
énekel egy fülemüle.


Dicsérd a kis fülemülét! 
Se fű, se rózsa nincs körötte. 
Miből teremti énekét? 
A város mérgeiből szőtte. 
Tiéd a zengő hang-patak — 
a méreg az ő testében marad.


RAB ZSUZSA fordításai




A kalmük költő népéről, saját költészetéről vallott Havas Ervinnek, 1979-es budapesti tartózkodása idején. Alább két részlet olvasható a Szovjet Irodalomban megjelent részletes interjúból (Felelősség a történelemmel szemben).



— A kalmükök a nyugati mongolsághoz, az ojrátokhoz tartoznak, a történelem viszontagságai következtében az ő turkesztáni szállásaikról a XVII. században költöztek mai, Volga melléki hazánk területére. Létszámunk mindössze 120—130 ezer, de jelentős irodalmi hagyományokkal rendelkezünk. Tápláló forrásaink elsősorban a régi mongol, a tibeti és az indiai kultúrtájakon eredtek, de valamit merítettünk a kínai műveltségből is. A megtartó erőt évszázadokig a közös vallás, a buddhizmus jelentette. Sok hindu népmese például csak kalmük nyelven maradt fenn, tőlünk fordították azután vissza. Ősi folklórunk nagyon változatos, talán csak Indiáé gazdagabb. Népköltésünk legkiemelkedőbb alkotása a Dzsangar eposz, de a Nagy Honvédő Háború előtti évtizedekben még éltek, énekeltek a dzsangarcsik, a népi énekesek, akiknél a népi epikus és lírai hagyomány már új tartalommal vegyítődött. Új irodalmunk megteremtődését a húszas-harmincas évektől számítjuk; jellemző vonása, hogy kezdetben a népi irodalomba oltotta az orosz nyelvű irodalomból tanultakat. Egyik legnagyobb alakja a prózaíró Amur-Szanan volt, akivel gyerekkoromban személyesen is találkoztam... Saját kiadóval és irodalmi folyóirattal rendelkezünk.


— Gyakran hazautazom a faluba, ahol születtem, ilyenkor szeretek egyedül kisétálni a sztyeppre, eltöprengeni. Nézelődöm, beszívom levegőjét, megcsodálom virágait, melyekre a kalmük birka nem tapos rá, mert tudja mit jelent a sztyepp virága. Felfedezem a sztyeppén bátyáim-nővéreim csapásait, s mint materialista, arra gondolok, hogy magam is ugyanezekből az elemekből tevődöm össze, mint ez a föld, ez a növényzet, hogy emberré eszmélésemet e föld meséi, dalai formálták, hogy ez az én nagy titkom, lelkem nagy titka, lelkem-szellemem lényege. Enélkül nem fogadhatom be a világot, mint ahogy nagy népi eposzunk, a Dzsangara nélkül másként értelmezném a Hamletet vagy a Rómeó és Júliát is. Én úgy vagyok szovjet költő, hogy elsődlegesen kalmük vagyok. A kalmük nép fia, „produktuma", folklórjának, nemzeti tudatának, karakterének hordozója. Ezért kell ismét-ismét hazatérnem — nemcsak gondolatban, hanem fizikai valóságomban is.


Néhány szó David Kugultyinovról:


Sz. Abganer-Gahankini, 1922.  Gorkij-díjas kalmük költő. 1936 óta publikál, kalmük és orosz nyelven ír. Első verseskötete Sztyihi junosztyi (Ifjúkori versek) 1940-ben jelent meg. Részt vett a Nagy Honvédő Háborúban. 1960-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. A Moabitszkij uznyik (A moabiti fogoly, 1958) című poémájában Musza Dzsalilnak állít emléket. A folklór hatása érződik Ravnije szolncu (A nappal egyenlők, 1960) és a Peszny csugyesznoj ptyici (A csodamadár dala, 1961) című filozofikus meséiben, valamint Zolotoje szerdce (Aranyszív, 1961) című kötetében. Szár-Gerel (1963 — 64) című filozofikus-romantikus poémájának témája az egyén és a nép kölcsönös kötelességei. A Zsizny i razmis-lenyija (Élet és elmélkedés, 1963 — 64.) versciklus az életről, az emberről és az időről szóló elmélkedéseit tartalmazza. Szoros barátság fűzte a nagy kirgiz íróhoz, Csingiz Ajtmatovhoz.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/8. sz., 132-143. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése