Virágzik a hárs
Azt hittem, a gondok kavargásában teljesen feledésbe merült, hogyan születik a szó a csöndben, már mindenféle gonosz kis gondolatok kezdtek motoszkálni a fejemben, hidegek, mint a zuhogó őszi eső, és egyszer csak jön ez a visszafojthatatlan, hihetetlen írásvágy...
Mégpedig mi kínálkozik papírra — virágzik a hárs!... Lám, ott állnak az utca mentén, és én érzem, látom, ahogy minden kis gallyról — nem is csöpög, hanem ömlik a sűrű, illatos méz.
Meg-megállok, felemelem a fejemet, és nem tudok elszakadni a látványtól. Nem a telhetetlen orgona, nem az egy évet pihent almafa, nem is a zelnice, amely felhőként lebeg a horhos felett — a jámbor hárs szedte össze a bátorságát nyár derekára, és máris szinte tajtékként pezsegtek rajta a sárga porzószálakkal tarkított, áttetsző, pici csillagok.
Csupa virág a hárs - csupa méz az utca. Úgy megyek hazafelé az utcán, mintha méhesben haladnék.
Mikor fogalmazódott ez meg? És meg kellett-e fogalmazódnia? Hátha csupán leíródott az, ami régóta halasztódott? Az éveken túl, akár hegyeken túl — azért, hogy feltárd a múltat — néha olyasmin mégy keresztül, hogy elszorul a szíved a fájdalomtól.
... Minden így volt, csak valamikor régen, az idő távolában. Bevonuló bátyámat felkészítettük az útra. A távoli határon az első csatában elesett egy forrásnál. De én sose felejtem el, egész életemben álmodni fogok vele. Kaszával a búzában, aratógéppel a rozsban, júniusi székfűvel a poros mezsgyénél, zsákkal a szérűn vagy lóval a mezőn — ott az én Anatolij bátyám, Natolka, az én Tolikom...
Mindez így volt, bár valamikor régen...
Zúg a mézpergető gép. Falát aranysárga esővel szórja be a júliusi nyár virágos öröme.
— Nesze, egyél. — Nagyapa mézet önt egy kis tálba. — A hársméz használ minden baj ellen.
A méz meleg. Nem lehet sokat enni belőle. De otthagyni se lehet — utóvégre méz! Ha ma nem kell, holnap hiába kérsz, már nem adnak.
— Egy kis kenyérrel — tanácsolja nagyapa. És a fekete kenyérhéj elmerül az aranyban.
Hátranéz az ajtónyílásban álló Natolkára, és mélyebben hajol a pergetőgép fölé, megcsóválja a fejét, és mintha leseperne valamit a szeméről; a keze lecsúszik a korongról.
Én nem tudom, miért, de nem kívánom ezt a mézet.
Inkább ne legyen soha, csak a bátyus megmaradjon. Csak ő megmaradjon!
... Elkísértük az országútig. Nem maradt meg emlékezetemben sem a csókja, sem a búcsúszava, talán az se, hogy ment el.
De valahogy megmaradt emlékezetemben a nagyon csendes utca. Nem egy napra — évekre lett csendes. Alighanem egész gyermekkoromra...
És megmaradt hangosan síró anyám is. Este, amikor megjött a mezőről, lámpát se gyújtva leült az asztalhoz, két karjára ejtette a fejét, és úgy jajveszékelt: „Drága lelkem..."
Nem tudtam, kit-mit és miért sirat. Ő meg nem mondta. És mit is mondhatott volna? Félrehúztam a karját, az asztalról felemeltem a fejét, amelyet reggeltől átmelegített a nap, és két tenyeremen végigfolytak forró, perzselően forró könnyei.
Csak akkor hallgatott el, amikor én is sírva fakadtam; nehézkesen a kemencéhez ment, kivette a kis vasfazekat a sárgás forralt tejjel, töltött nekem egy csuporral, vágott egy-egy karéj kenyeret, és a keserves zokogástól szinte fuldokolva nézte, hogy tűnik el a kenyerem egy perc alatt. Aztán letörte a maga durva szemcsés sóval megszórt karéjának a felét.
- Edd meg, fiacskám, én nem vagyok éhes...
Hát így maradt meg bennem együtt a mézes kenyér meg a sóval és forró könnyel meghintett kenyer - örökké nyugtalanító emléknek.
Ki mondja meg, milyen utakon jönnek az emberhez a visszaemlékezések?! És vajon csak őneki világítanak - haloványan, mint a hársfa virágai? De azért ugyanúgy élnek, és a maguk rendkívüli egyszerűségében ugyanolyan szépek, mint azok a virágok.
MAKAI IMRE fordítása
 |
| Szemjon Kaplan. Tavasz Rigában |
Néhány szó Viktor Plotnyikovról:
Sz. 1934, Zenkinoban. Elvégezte a Kolomnai Pedagógiai főiskola orosz nyelv és irodalom szakát. Különböző szerkesztőségek munkatársa. 2008- ban prózaírói teljesítményéért nemzetközi Solohov-díjat kapott.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/10. sz., 167-169. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése