2011. augusztus 4., csütörtök

Ady Endre oroszul

JEVGENYIJ VINOKUROV
Ady olvasása közben


Ady Endre „népért síró, bús, bocskoros nemes"-nek nevezte magát egy versében. Ennek a népért égő fájdalomnak tisztasága, a boldogtalanokkal és kisemmizettekkel való önzetlen együttérzésnek tisztasága világítja be Ady írásait, ez adja verseinek a sugárzást, az emberiesség sugárzását, amely végső értelmezésben az emberiség lelki életének alapja.
Ady példája az olyanfajta költőnek, aki egy belső hangnak engedelmeskedik, mintha valami benső zengésre figyelne, és dionüszoszi szenvedéllyel közli a maga igéjét a világgal.


A drámai elemi erő — az igazi költő sajátja — a fordításon keresztül is megfogja az orosz olvasót. A fordítás természetesen nem közvetítheti adekvát módon költészetét, abból sok minden elvész, de Adynak még az orosz vers-zenébe „öltöztetett" szelleme is legyőz időt és teret, s az orosz olvasó megérzi a magyar költő alapvető tulajdonságát, azt, ami felett nincs hatalma sem térnek, sem időnek.


Ady szerette Oroszországot, érdekelte sorsa, sokat írt és nyilván még többet gondolkodott róla.


Nem volt idegen tőle az orosz irodalom sem (Turgenyev lányai), figyelt rá, mi történik Oroszországban. Foglalkoztatták képzeletét „azok az árnyszerű, ragyogó, fehér, szomorú szláv szüzek, akikről nekünk a Puskinok és a Turgenyevek zengtek dalt", akik várnak, remélnek valamit, vágyakoznak valamerre. Írt a fellázadt „Patyomkin" matrózairól, s még sok mindenről.


Belső ereje és művészi függetlensége kiváltságos helyzetet biztosított számára. Európa irodalmában. Ady példaképe a bátorságnak, az önleleplezésig menő őszinteségnek, az elhivatottsághoz való, halálig tartó hűségnek.


Szeretném, ha Ady az orosz olvasók szélesebb körében volna ismert, hiszen alkatánál, természeténél fogva különösen közel áll az orosz olvasóhoz, aki a határtalan őszinteséget és a fontolgatástól mentes, szenvedélyes erőt szereti a költészetben.


Azt hiszem, Ady költészete még számos fordítójára talál. Oroszra Leonyid Martinov, a kiváló költő fordította legtöbb költeményét, de meggyőződésem, hogy még sokan megpróbálják Ady verseit átadni olvasóinknak, hiszen a nagy magyar költő műve sokrétű, sokoldalú.


Éppen ez a nagyszerű — „sokan lakoznak az én Atyámnak hajlékában" —, hogy sokan „lakoznak" Ady költészetében is, és ebben az értelemben sok feladatot ad a fordítóknak, akármilyen költői iskolához tartozzanak is azok.


Ady költészetének összetett volta, polifóniája várja orosz nyelvű értelmezőit. Verseit olvasva látja az ember, mennyiféle elem alakította művét: a nemzeti, magyar, a nyugateurópai, és — merem remélni — még az orosz; Dosztojevszkij és Tolsztoj is felsejlik itt-ott a nagy költő világképében.


Személyesen hozzám Ady önmaga iránti kegyetlenségével jutott közel; példája annak, hogyan lehet a költő férfias, sőt heroikus önfeláldozó munkájában, megalkuvás nélkül következetes képalkotásában, hogyan mondhat el mindent égető szomjúságában, hogyan nézhet önmagába, legrejtettebb mélységeibe, oda, ahova nem hatolhat senki, csak a költő irgalmatlan és kérlelhetetlen tekintete.


Ez az indulatos tekintet — ez teszi Adyt azzá, aki: a hamis leplek leszaggatójává. A világnak nem a külsejét, hanem a lényegét, láthatatlan összefüggéseit leplezi le a költő, ahogy írták róla, „a földi élet rácsai mögé néz". Ez különíti el az életképíróktól, a felszínes fénymásolóktól, és ez viszi közel a XX. század orosz költészetéhez, ahhoz, amely nem leíró, hanem filozófiai feladatokat állított maga elé; azokhoz az orosz költőkhöz, akik nyitva tartották kozmikus tudatukat, akik a dolgok lényegébe akartak tekinteni.


Ady szerette Magyarországot és vitába szállt vele, szerette az emberiséget és vitába szállt azzal is. Mert a vita: a költészet apja.


Elégedetlen volt korának valóságával, az őt körülvevő világgal — csak azért, mert valamiféle „centrumot" hordozott magában, valami eszmei alapot, csak ez adott neki jogot, hogy megvetően és ingerülten szemlélje azoknak az éveknek európai rendjét, és valami újat reméljen.


A katasztrófák költője, a tragikum költője — igazi költő, mert minden mögött, amit leírt ott volt az egyetlen valódi nyomaték: az igazi átélés, a valóságos vér, hiszen enélkül csak puszta szó marad a költészet.


Ady megszenvedte, átélte, végigsajogta az emberi sorsokat, magára vette fájdalmukat, és ércbe öntött, örök emlékművet hagyott mindarról, amit megélt.


RAB ZSUZSA fordítása


Néhány szó Jevgenyij Vinokurovról:


Sz. Brajnszk, 1925. Orosz költő, a huszadik század hatvanas éveinek újító nemzedékének tagja (Jevtusenko, Ahmadullina, Rozsgyesztvenszkij stb. mellett), a magyar kultúrában is tájékozott értelmiségi. Több önálló kötete is napvilágot látott magyarul.


Nyikolaj Tyihonov fordítása
Borisz Dubin fordítása
David Szamojlov fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/12. sz., 141-153. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése