2011. szeptember 24., szombat

Válogatás a mai lett irodalomból (7)


DAINA AVOTINA
(sz. 1926)
Berkenyebogyó


Erőd izzik, lángol, éget, 
fanyar berkenyebogyó, 
duzzadó, vérpiros élet, 
hívó, bűnre csábító.


Egyet kaptam csak be éppen, 
s lám, erőm sokkal nagyobb, 
hordozok piros reményben 
szürke szeptember-napot.


Kettőt-hármat is megettem, 
s lám, mint rőt mókus, öröm 
szökdel már a rengetegben, 
köröttem, mohás kövön.


Berkenyém, bohó gyümölcsöm, 
mit tettél velem, hamis? 
Megszól a nép, súgja rögtön: 
virul az én ágam is...


Nézd, az ősz már itt lopódzik,
 s őszi rügy — baljós nagyon! 
Berkenyém, tüzes bogyóid 
mért szórod el utamon?


MAJTÉNYI ZOLTÁN fordítása



VIZMA BELSEVICA
(Sz. 1931)
Lábamban még a végtelen utak


Lábamban még a végtelen utak. 
De már megérkeztem. 
Ereimben az öröm úgy remeg, 
Ahogy a csorda szagát hozó széltől 
Az elbitangolt vad orrlika tágul. 
Megállhatok, itthon vagyok. 
Hosszú, okos pofájukkal felém 
Bólintgatnak a kikötő-daruk. 
Ez az én csordám, ez a nyájam. 
Itt súlyok űzik egymást szakadatlan.
Itt telhetetlen, nyíló hajógyomrok 
Kivánnak terhet —
mit törődnek ők 
Az élő fém elgyötört testével. 
És a daruk nem zúgolódnak, ez 
Az életük — vonni a terheket. 
Beállok őközéjük. 
Kiván a munka engem is — 
A költészet szén-terhével tele-
Rakni az ember-vágyak mozdonyát. 
Milyen nehéz, állat-súlyú teher: 
Fölemelni a virág illatát. 
De jól van így.
 És vannak békés esték, 
Mikor a gőzhajók füstje letörli 
A verítéket és a nap jászlában alkony páráll. 
Ó, milyen boldogság, 
Hogy együtt, nyájban él az ember.


NYILASY BALÁZS fordítása




MIRDZA BENDRUPE
(Sz. 1910)
Nyári zászló


Rövid a selyem pipacs-élet,
Kurtább, mint a tiszavirágé,
Még a boldogság is tovább tart —
A pillanatnál épp alig több...
De pillants rá — reszket a lángja
A föld felett, hová lehajlik,
Szürkés füveket gyujtogat...
Az, amit ott remegni látsz, már
Másik pipacs, nem ugyanaz, ami volt:
Kis fényes zászlaját egy holt pipacs
Épp hogy elengedi, szomszédja már
Szelesen, vígan felkapja, merészen
Csiholja a szikrát még messzibb s magasabbra...
Az már nem az a pipacs, mely ott virul,
Az már egy másik...
Nem mindegy-e? Látszik!
Lobog! A szürke fűszálak közt szüntelen:
A tüzes nyári zászló.


TANDORI DEZSŐ fordítása




LEONS BRIEDIS
(Sz. 1949)
Sajog tompán


Tompán, tompán sajog a kín 
és karodba hasít, 
s egy kis mellékes micsodán 
töprengesz tébolyig.


Miért vet ily hullámokat, 
magasat mellkasod? 
Szemedből sem huny ki a fény 
azért, mert lehunyod.


A hársak — birkafalka, nézd! 
s virággal hintve mind a rét... 
Két fecske csivitel


szemem előtt, 
hol a küszöb 
szegellik, anyámnál...


KISS BENEDEK fordítása





ARVÍDS GRIGULIS
(Sz. 1906)
Hulló csillagok idején


Éjszaka
Csillagok hulltak.
Egy magában,
Kettő párban,
Rá a többi...
Mintha ott fenn,
Feketéllő fenőkövön
Ezüst fejsze fenődne,
S a világ szikrázna tőle.
Mentem, mentem,
Ónos esőbe dermedt földön,
Hullt csillagot szedtem volna,
Lenne belőlük:
Mint az asszonyok kezében kosár gomba,
Ajándék neked.
De nem leltem csillagot,
Szél fésült tavalyi füvet,
Nevetett.
—  Megbocsáss — 
Szóltam én —,
Nem hozhattam, lásd, egyetlen
Csillagot sem;
Őszi sötétben
Nem tudom, hol leljek rájuk. -
—  Mókust fáról 
Lecsalogathatsz mogyoróval, 
Sose ám a boldogságot — 
Válaszolsz,
És nyugodtan melengeted
A kályhán kezed.
Bár találnék
Ezen az őszi éjszakán
Csak egyetlen csillagot:
Másképp beszélnél velem,
Tudom, másképp...
De most őrződ e szavakat,
Annak, akinek ölébe
Hullanak a csillagok,
Aki sosem
Keresi őket
Az esőbe dermedt földön.
Mert van, akinek ölébe
Hullnak mind a csillagok.


TANDORI DEZSŐ fordítása




ANATOLS IMERMANIS
(Sz. 1914)
A mélység mámora


Magára ölti békaember-arcát, 
Lemerül s látja, az ég csupa fény. 
Vére fölpezsdül. Áramok sodorják.
Ím, a mélység mámora kezdetén. 
Erőlködik. Kábulatát legyőzi. 
Fölmerül. Föld a talpa alatt. 
De a mámort zsigereiben őrzi. 
Forr ereiben. S a mély hívogat.


Búvár vagyok. Forgó szigeten élek, 
Földünknek hívják az emberek. 
Körülöttem a vég nélküli mélyek, 
S a mélységekben csillag-tömeg. 
Idő végtelen mélye körülöttem,
 S ily végtelen mélység önmagam.


Csábít a mélység mámorát szeretnem, 
Bár tudom — a búvár könnyen zuhan; 
A mélységekben mind mélyebbre vágyom, 
Részegedjék csak a szívem s eszem. 
Kezemen kagyló, fölhozni kívánom, 
S benne gondolat gyöngyét fényesen. 
S újra merülni. S fölrugódzni szépen. 
S kábulni. S fölérni józanul.


Míg egyszer a mélység mélyét elérem, 
S a kábulat végképpen rám borul. 
S lesznek emberek. A szigeten élnek. 
Más merül, kábul. Marad odalenn. 
S körülöttük a vég nélküli mélyek, 
S bennük is a mélység, a végtelen.


KALÁSZ MÁRTON fordítása




OLGA LISOVSKA
(Sz. 1928)
Jaj, könnyű kacagva, a szélben


Jaj, könnyű kacagva, a szélben! 
Jaj ne nyüszíts: „fukar élet. ... !" 
Terhem alig-alig érzem, 
és hordom, amíg csak élek! Koldulni... 
De büszke hitben!
—  S egy nap, ha valamit érez, 
valami jót meg szépet a szívem —, 
én létrát nyomok az éghez,
s a kék tetőt beszakítom, 
hogy az ég tovább emeljen, 
hogy szavak súlya ne nyomjon, 
hogy ne csak rám nehezedjen;
hogy kezembe szökjön a villám, 
s mondjam neki: „lám csak, elérlek..." 
Azt a percet odahívnám, 
amit csak az élet mér meg... 
Aztán — lejövök. És később, 
majd egyszer, újra — de szép lesz!
—  nekiindulok újra, s lépcsőt, 
lépcsőt támasztok az éghez...


LOTHÁR LÁSZLÓ fordítása




JANIS PETERS
(Sz. 1939)
Malomkő a nap fölött


Kék malomkő köröz a mag fölött —
a nyári, telt, földszagú nap fölött. 
Szántóinkon, mezőnkön, mindenütt
szent, legszentebb kincsünk e fény. 
Őt szívtam én be már anyácskám mellén,
ereje csontjaimba költözött. 
A sok-sok barna napkaréjtól
lett népem is szívós, serény. 
Mi szárnyakba fogjuk a zöld szelet.
Szorgos malmokat alkotunk.
Tenyerünk magokkal telik.
Arany nap-porként hull a liszt. 
Mi alig cseperedvén máris
csűrt és magtárakat rakunk. 
Ezért oly fénylő az én népem,
minden hombárt nappal telít. 
Mi villamos erőművekké váltjuk
a Daugava sodrát s őrölünk. 
És ismerős nekünk a hélium,
és vizsgáljuk a csöpp szem belsejét. 
Malmainkban búgnak a zöld szelek.
Én látom forgó, kék malomkövünk, 
s a kérges, sebhelyes molnár tenyért —
lett népemét.


NYILASY BALÁZS fordítása




ARVlDS SKALBE
(Sz. 1922)
Ehhez a rideg földhöz


Ehhez a rideg földhöz, mondd, mi köt! 
Halántékomon kopácsol a harkály. 
A rozsmezőbe szinte belenőtt 
a márga itt, a Daugava-partnál.


Az ellenség hát éhkoppon maradt, 
mert beletört foga e rozskenyérbe. 
Barátaim meg — furcsa fordulat — 
erősek lesznek, morzsáit fölélve.


Ki érti! Én is ámuldozva csak, 
ha rozsszemekkel megtelik a markom: 
én ott vagyok, ha földbe hull a mag, 
vagy aratnak a Daugava-parton.


Van ki halászik csak hínár között, 
kenyeret héj nélkül majszol a másik. 
Ehhez a rideg földhöz, mondd, mi köt 
elvághatatlanul és mindhalálig!


VERESS MIKLÓS fordítása



OJÁRS VACIETIS
(Sz. 1933)
Fehér éjszakák


Simogatják a rétet, láthatod — 
Az árkokon hűvös harmat folyói. 
Apadnak. S holnap: utad, távlatod 
Nem lengik be a köd tejlobogói. 
Maradj, harmat. Merő önző öröm 
Mért pocsékolná nedveit a földnek! 
Nyuszi fürödjön derűs körödön, 
Te gyermekszem-mosdató hajnalünnep. 
Nem, nézd — még a hold fakó fénye is 
Örvend e roppant fehér éjszakáknak. 
Ezüst rozst vág a harsogó haris, 
Nem törnek meg, állnak tovább a szárak. 
A nagy fehér éjfél csendje oson, 
Meg-megáll alvó nyárfák ágközében — 
Fehér csend a milliomodikon, 
E század második félidejében. 
Einstein meghalt. Iskolás lesz fiad. 
A táj fölött repülők — súlyos árnyak. 
Csitul majd a reaktív indulat; 
Sose lesz vége a szárnysurrogásnak. 
Adók új szavakra váltanak át, 
A tágas földön új zászlók lobognak, 
Gyorsul az emberiség... Halld, világ! 
De a fehér éjszakák sose kopnak. 
Csak az idő fut. S csodálják mesém, 
Arról, hogy harmaton gázoltam átal; 
S hogy e szívtelen század közepén, 
Kérdik, mi volt a fehér éjszakákkal: ...?


TANDORI DEZSŐ fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/12. sz., 80-89. oldalak)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése