A dinnyecsősz
I.
.
Az apa jókedvűen érkezett haza a sztanyica atamánjától, láthatólag nagyon örült valaminek. Sűrű szemöldöke alatt nevetés bujkált, ajkát ráncosra húzta a visszafojtott mosoly. Mityka rég nem látta apját ilyennek, mint ma. Amióta megjött a frontról, örökké dühös és komor volt, sűrűn osztogatta a tizennégy esztendős Mitykának a nyakleveseket, és hosszan, elgondolkodva babrálta vörös szakáilát. Ma viszont mintha kibukkant volna a nap a felhők közül, még Mitykát is csak tréfából lökte le a tornácról, amikor a keze ügyébe került, aztán nevetve odaszólt neki:
— Hé, te pernahajder... Fuss a kertbe, hidd anyádat ebédelni!
Az ebédnél ott ült az egész család: az apa a szentképek alatt, az anya a lóca legszélén kuporogva, hogy közelebb legyen a kemencéhez, Mityka pedig a bátyja, Fjodor mellett. Amikor aztán bekanalazták a híg, hústalan scsít, az apa kétfelé simította szúrós szakáilát, és ráncos, kékes ajkát mosolyra húzta.
— Adassék tudtára az egész családnak az örömhír: ma kineveztek a sztanyica tábori hadbíróságához kommendánsnak... — Aztán kis szünet után hozzátette: — Nem hiába szógáltam meg a német háborúban a rangjelzésemet, a feljebbvalóság nem felejtkezett el se tiszti mivoltomról, se virtusomról.
Arcát egyszerre sűrű vér öntötte el, s kivörösödve rávillantotta szemét Fjodorra:
— Hát te bitang, mit lógatod a fejed? Nem örülsz apád örömének? Mi? Hát csak vigyázz magadra, Fegyka!... Azt hiszed, nem tudom, hogy összeszűröd a levet a parasztokkal? Temiattad, te gazember, még az atamán is rámpirított: „Maga — azt mondja —, Anyiszim Petrovics, csakugyan tartja a kozák becsületet, hanem a fiacskája, a Fjodor, a bolsevikokkal cimborál. Húszesztendős a legény, kár érte, még baja eshet..." Mondd csak, te pokolfajzat: csakugyan odajársz a parasztokhoz?
— Oda.
Mityka szíve megremegett; azt várta, az apjuk most megüti Fjodort, de csak keresztülhajolt az asztalon, és kezét ökölbe szorítva rárivallt:
— Aztán tudod-e te vörös fattyú, hogy holnap letartóztatjuk a cimboráidat? Tudod-e, hogy Jegorkát, a szabót, meg Gromovot, a kovácsot még holnap agyon is lövik?
— Nem, nem tudtam, de most már tudom — hallotta Mityka a kemény választ sápadt bátyja szájából.
Az anyjuk a testével takarta volna el Fjodort, de Mityka még kiáltani se érkezett, mikor az apa nagy lendülettel odavágta a súlyos rézkorsót. A korsó törött fülének éles széle végigszántotta Fjodor homlokát a szeme fölött/Messzire fröccsent a vékony vérsugár. Fjodor szó nélkül tapasztotta tenyerét vérrel elöntött szemére. Az anya feljajdult, úgy ölelte fia fejét, az apa nagy robajjal felborította a lócát, és az ajtót becsapva kirontott a házból.
Az anya egész estéig tett-vett. A szuszékból elővett egy köteg szárított halat, kétszersültet rakott a tarisznyába, aztán leült az ablakba, hogy megfoltozza Fjodor fehérneműjét. Amikor Mityka arra járt, anyjuk ott ült a halom fehérneműbe rejtve arcát, mozdulatlanul, s csak a válla emelkedett és süllyedt görcsösen a szakadozott kartonblúz alatt.
Az apa sötétedés után jött meg a kozákfalu elöljáróságáról, és le se vetkőzve végigvetette magát az ágyon. Fjodor lábujjhegyen, hogy a padló meg ne csikorduljon, kisurrant a kamrába, előszedett egy nyerget meg egy kantárt, és kiment az udvarra.
— Mitya, gyere ide!
Mityka beterelte a borjakat, elhajította a botot, és odament a bátyjához. Homályosan sejtette, hogy Fjodor meg akar szökni, át a Don túlsó partjára, a bolsevikokhoz, oda, ahonnét minden pirkadatkor tompa ágyúszó hömpölyög ide és árad szét a falu felett.
— Nem tudod, Mityaj, az istálló be van zárva? — kérdezte Fjodor félrefordított fejjel.
— Be... Minek kérded?
— Csak úgy. Kell. — Fjodor hallgatott, a foga közt fütyürészett, aztán hirtelen suttogva megszólalt. — Az istálló kulcsa ott van apánk párnája alatt... a fejénél... lopd ki onnét... el akarok menni...
— Hová?
— A vörös gárdába, szolgálni... Te még kicsi vagy, de egyszer majd meg fogod érteni, kinek az oldalán az igazság... Tudd meg, harcolni megyek a földért, a szegény népért, és azért, hogy mindenki egyenlő legyen, hogy ne legyenek se szegények, se gazdagok, hanem mindenki egyenlő legyen.
Fjodor elengedte Mityka fejét, és keményen azt kérdezte:
— Elszeded a kulcsot?
— El — válaszolta Mityka habozás nélkül. Sarkon fordult, és hátra se tekintve bement a házba.
A szobában félhomály van, a mennyezeten vontatottan duruzsolnak az elszenderedő legyek. Mityka az ajtóban ledobta a cipőjét, a kilincsnél fogva kissé megemelte az ajtót, hogy ne nyikorogjon, benyitott, és meztelen lábbal puhán odasurrant az ágyhoz.
Az apa fejjel az ablaknak hevert az ágyon, egyik keze a zsebében, a másik lelógott az ágyról, dohányfoltos nagy körme a padlót érte. Mityka visszafojtott lélegzettel odaosont az ágyhoz, megállt, és egy darabig leste apja bugyborékoló hortyogását. Sűrű, moccanatlan csend... Az apa vöröses szakállába kenyérmorzsa és néhány tojáshéjdarab ragadt, tátott szájából undorító pálinkabűz dőlt, valahonnan a torka mélyéről egy elakadt köhögés hörgött, s tört volna kifelé.
Mityka a párna felé nyúlt, szíve csak úgy zakatolt: tak-tak-tak-tak.
A fejében lüktető vér csengőn zúgott fülében. Előbb egyik ujját dugta be a koszlott párna alá, aztán a másikat. Kitapogatta a csúszós szíjat és a hideg kulcsköteget, óvatosan meghúzta, de az apja hirtelen elkapta a gallérját.
— Hát te mit settenkedsz itt, te bitang? Kitépem a hajad, te!
— Apám! Kedvesapám! Az istálló kulcsáért jöttem... Nem akartam felébreszteni...
Az apa Mitykára sandított bedagadt, sárgás szemével.
— Minek a kulcs?
— A lovak nyugtalankodnak...
— Akkor azt mondd. — Az apa odavetette a kulcscsomót, azzal falnak fordult, fújt egyet, s egy perc múlva már újra horkolt.
Mityka usgyé, ki a házból, Fjodorhoz, aki ott lapult a csűr eresze alatt. A markába nyomta a kulcsokat, s megkérdezte:
— Melyik lovat viszed?
— A csikót.
Mityka Fjodor nyomában lépkedve nagyot sóhajtott, aztán halkan így szólt:
— Fegyka, apánk agyonver engem, tudod?...
Fjodor hallgatott, szótlanul kivezette az istállóból a csikót, fölnyergelte, lábával sokáig bök-döste az engedetlen kengyelt, aztán már amint kifelé léptetett a kapun, lehajolt a nyeregből, és odasúgta:
— Tűrd, Mityaj! Nem tart örökké a nyomorúság, apánknak, Anyiszim Petrovicsnak pedig add át a szavaimat: mondd meg, ha csak egy ujjal is bántani merészel téged vagy kedvesanyánkat, kegyetlen bosszút állok rajta...
Azzal lovát nógatva, kilovagolt a kapun, neki a nagy útnak, Mityka pedig lekuporodott a sövény tövében, szerette volna tekintetével elkísérni Fjodort, de szemére sós fátyol borult, és elszorult a torka.
II.
Az apa teli torokból bugyborékolva horkolt a szobában. Mityka pitymallat előtt kelt, felkantározta a Pejkót, s indult a Donhoz, hogy megitassa és megfürössze az igást. A Pejkó patája alatt zörögve pergett a száraz mészkő; Mityka lelovagolt a part tövébe, a vízhez, leszedte a kantárt, a hajnali homályban a nyirkos hidegtől dideregve ledobta ruháját. A víz felett valahol messze-messze visszhangos dörej terült szét, és végighömpölygött a folyó mentén. Mityka fejest ugrott a vízbe, mely a reggeli hidegtől mintha millió tűvel lett volna tele. „Fjodor alighanem ott van már a bolsevikoknál — gondolta elmosolyodva... — A Vörös Gárdában szógál..."
Gondolatai visszaterelődtek haza, az apjára, s öröme egy szempillantás alatt kihunyt, mint szikra a szélben. Görnyedten lovagolt hazafelé, szemében kialudt a fény.
„Kereket kéne oldani... — gondolta már a ház közelében. — Oda, a bolsevikokhoz... Azt mondta Fjodor, az ő oldalukon az igazság. Vele kellett volna tartani. Apám ma lenyúzza bőröm, az orrom vérét fakasztja..."
A tornácnál leszedte a lóról a kantárt, és lassan bement a házba. Az apja rekedten kiszólt a szobából:
— Miért nem vitted a csikót fürödni?
Mityka pillantása az anyjára rebbent — az asszony dermedten állt a kemence mellett —, s érezte, hogy vére mind a szívébe zúdul.
— A csikó nincs az istállóban!...
— Hát hun van?
— Nem tudom.
— És Fjodor?
— Nem láttam.
Az apa csoszogva csizmát húzott a szobában. A konyhán keresztül kiment a kamrába, álomtól bedagadt szeme csak úgy villogott.
— Hol a nyereg?... — dörgött a pitvarból.
Mityka közelebb húzódott az anyjához, és mint régen, kisgyerek korában, belekapaszkodott a kezébe. Az apa bőrszíjat szorongatva lépett a konyhába.
— Kinek adtad oda a kulcsokat?
Az anya a testével védte Mitykát.
— Ne bántsd, Anyiszim Petrovics. Krisztus nevére, ne verd!... Szánd meg a tulajdon fiadat.
— Ereszd, te pokolfajzat!... Nem érted? Neked beszélek!... – Azzal félrelökte az asszonyt, Mitykát földre teremtette, és rugdosni kezdte, módszeresen, kitartóan, kegyetlenül, míg végül Mityka torkából nem tört fel több tompa jajkiáltás.
III.
Az ágyúk moraja egyre erősebben hallatszott. Reggelente, amikor a ménest kihajtották legelni, Mityka soká elüldögélt a rét mellett a szélmalom tövében. A tetőn sivított, nyikorgott a szélben a bádog, a malom szárnya vontatottan és keservesen nyekergett, de a dombon túlról hallatszó dübörgés el-elnyomta a félénk hangokat.
A sűrű visszhangot verő moraj soká oszladozott a falun túl, a hajnal kékes ködébe vesző vízmosásokban. Reggelente lőszerrel, tölténnyel, szögesdróttal rakott szekérkaravánok vonultak keresztül a falun, a Don felé. Visszafelé összesebzett, eltetvesedett kozákokat hoztak, ott rakták le őket a téren, a falu elöljárósága mellett. A kíváncsi tyúkok gondosan bekaparták a csikkeket, az átvérzett kötéseket, a száradt vércsomóval tele vattadarabokat, és figyelmesen hallgatták a sebesültek nyögését, sírását, rekedt káromkodását.
Mityka igyekezett, hogy ne kerüljön az apja szeme elé.
Amint megreggelizett, fogta horgászbotját, és ment ki a Don partjára, ott üldögélve nézte a hídon vonuló lovasságot, a zörgő géppuskásszekereket, a fagyos port kavaró gyalogságot. Alkonyatkor tért haza. Este egy csoport fogoly vörösgárdistát hajtottak be a faluba. Sűrű csapatba verődve jöttek, mezítláb, szakadozott hitvány köpenyben. A kozák asszonyok kifutottak az utcára, beleköptek a foglyok poros, szürke arcába, ocsmányan szidták őket, a kozákok és az őrök harsány hahotája kíséretében. Mityka a nyomukba szegődött, s nyelte a foglyok lábától felkavart, torkát kaparó port; szíve, melyet ökölbe szorított a fájdalom, egyenetlenül kalimpált... Sorra belenézett a foglyok kékesfekete karikával körülvett szemébe, tekintete egyik bajusztalan arcról a másikra ugrált, hátha valamelyik szürkeköpenyesben felismeri a bátyját, Fjodort.
A téren, a közös magtár előtt, ahová azelőtt a falu gabonáját hordták össze, megállították a foglyokat. Ekkor az elöljáróság tornácára kilépett Mityka apja, és bal kezével kardbojtját babrálva elordította magát: — Sapkát le!...
A vöröskatonák lassan levették a sapkájukat, s bozontos fejüket lecsüggesztve egy-egy suttogó szót váltottak egymással. Ekkor újra felharsant az ismerős fenyegető hang:
— Sorakozó!... Mozgás, vörös kutyák!
Csoszognak a mezítelen lábak. Az elkínzott arcú foglyok szürke sorfala egész az elöljáróság tornácáig ért.
— Sorszám szerint jelentkezz!...
Rekedt hangok. Begyakorolt fejfordítások. Mityka torka elszorult, olyan szánalom fogta el, hogy szinte égette, majd megfulladt tőle, s életében először izzó gyűlöletet érzett apja iránt, gyűlölte önelégült mosolyát, kefeszerű vörös szakállát.
— Irány a magtár — lépés indujj!...
Egyenként beléptek az ajtó tátongó fekete nyílásán. Az utolsónak, egy alacsony termetű katonának, aki alig állt a lábán, Mityka apja a kardhüvellyel a fejére sújtott, mely átvérzett ronggyal volt bekötve; a szerencsétlen bukdácsolva tántorogva futott vagy öt lépést, aztán súlyosan végigzuhant a számtalan láb tapodta kemény földön. A téren röhögés, zsivaj támadt. Nevetéstől ösz-szeszűkült szemek, nyálas vihogásra tátott női szájak. Mityka halkan felsikoltott, arcát beletemette hideg tenyerébe, s az embereknek ütközve futásnak eredt az utcán.
IV.
Anyja a kemence körül sürgölődött, épp végzett a főzéssel. Mityka odaoldalgott hozzá, és másfelé tekintve kérlelni kezdte:
— Anyuska... süssél buktát... elvinném amazoknak, akik a magtárba ülnek... a foglyoknak.
Az anya szeme elhomályosult.
— Vigyed csak, fiacskám, tán a mi Fegyánk is így szenved valahol... A foglyoknak is van édesanyjuk, azoknak se szárad meg a párnájuk éccaka, tudom én azt.
— De mi lesz, ha apám megtudja?
— Attól mentsen az isten! Este vidd, Mityenka. Add oda a kozákoknak, akik őrzik szegényeket, és kérd meg őket, hogy adják át...
A nap mintha készakarva lassabban lépkedne az égen, alig vánszorgott a kozákfalu fölött, közömbösen, mit se törődve Mityka türelmetlenségével. A fiú alig győzte kivárni, amíg leszáll a sötétség, akkor kisietett a térre, gyíkként átsurrant a drótkerítésen, egyenest az ajtóhoz, közben egyre az inge mögé rejtett elemózsiás batyut szorongatta.
— Ki az? Állj, vagy lövök!...
— Én vagyok... ennivalót hoztam a foglyoknak.
— Ki vagy te? Takarodj, amíg meg nem kóstolod a puskatust! Mi az ördögöt kószálsz itt éjszaka? Nem elég neked a nappal, hogy elhozd azt a kosztot?
— Várj csak, Prohorics, nem a kommendáns fia ez a legényke?
— Te Anyiszin Petrovics fia vagy?
— Az...
— Ki küldött téged azzal az elemózsiával? Az apád?
— Ne-e-em... Magam jöttem.
A két kozák közelebb lépett Mitykához. Az idősebbik, egy szakállas kozák elkapta Mityka fülét.
— Ki tanított ki téged, te ebadta, hogy kosztot hozz a foglyoknak? Nem érted meg magadtul, hogy ezek a mi legveszedelmesebb ellenségeink? Mi lesz, ha megjelentem ezt az egészet az apádnak? Mit fog szólni hozzá?
— Hagyd, Prohorics! Ne sajnáld a más kenyerét! Úgyse tudsz két torokkal zabálni. Vedd csak el azt az ennivalót, majd átadjuk!
— Aztán mi lesz, ha Anyiszim Petrovics megtudja? Te könnyen prédikálsz, te egyedül vagy, de nekem családom van. Az ilyesmiért kiküldik az embert a frontra, de még meg is vesszőzik...
— Eredj a pokolba, mit siránkozol!... Hé, te kölyök, hová iszkolsz? Adjad azt az elemózsiát, majd átadjuk, ne félj.
Mityka a kezébe nyomta a fiatalabbik kozáknak a kis batyut; az lehajolt és a fülébe súgta:
— Szerdán és pénteken én vagyok ügyeletben... Olyankor hozhatsz...
Mityka minden szerdán és pénteken este odament a térre; óvatosan, hogy be ne akadjon a szögesdrótba, bemászott a kertbe, átadta az őrnek az elemózsiásbatyut, és a sövény mellett görnyedezve lépten-nyomon hátrapillantva futott hazafelé.
V.
Mindennap, amint a falu felett szétterült az éjszaka aranypettyes sátora, a magtárból kivezettek egy csoport fogoly vöröskatonát, és fegyveres kísérettel kihajtották a sztyeppére, a tejfehér ködbe vesző vízmosáshoz. A szél aztán sortűz ropogását és magányos puskalövések hangját sodorta a falu felé. Ha egy-egy alkalommal húsznál több foglyot vezettek el, géppuskás szekér haladt utánuk nyikorgó, surrogó kerékkel. A kezelők el-elbóbiskoltak a széles bakon, a kocsis kezében cigaretta világított, lustán mozgatta a gyeplőt, a lovak kelletlenül, összevissza lépkedtek, a géppuska pedig, melyről leszedték a huzatot, fakón fénylett, lyukas csöve mintha ásítana félálomban. Egy fél óra múltán valahol a vízmosások között szárazon és szaggatottan felugatott a géppuska. Visszafelé a kocsis ostorral hajtotta a nagyokat horkantó tajtékos lovakat, a kezelők zötyögve rázkódtak a bakon, végül a trojka hetykén megállt a kommendánsiroda előtt, mely három világos ablakkal bámult az álmos utcára. Szerda este az apa odaszólt Mitykának:
— Egyre a napot lopod? Vidd ki ma éjszakai legelésre a Pejkót, de vigyázz, be ne ereszd a vetésbe ! Ha kárt tesz valakinek a gabonájában, megnyúzlak!...
Mityka felkantározta a Pejkót, s még odasúgta az anyjának:
— Vidd ma el az elemózsiát te magad, anyácskám. Add oda az őrnek.
Azzal kilovagolt a többi falubeli fiúval együtt a legelőre, az atamán földjén túlra. Másnap hajnalban tért vissza, még napfölkelte előtt. Kinyitotta a kertajtót, leszedte a Pejkóról a kantárt, megpaskolta az állat hasát, mely kissé felpüffedt a fűtől, aztán bement a házba. Belépett a konyhába — a falon, a padlón vértócsák. A kemence sarkán valami véres-fehér folt. A szobából bugyborékoló hörgés és nyögés hallatszik... Mityka belépett az ajtón — a padlón ott feküdt az anyja, csurom véresen, arca dagadt, vörös, haja véres csimbókokban lóg a szemébe. Észrevette Mitykát, felnyögött, teste rángatózni kezdett, de megszólalni nem bírt. Feldagadt szájában ide-oda rángott elkékült nyelve, a szeme vadul, őrülten nevetett, elferdült szájából rózsaszín habos nyál csurgott...
— Mi... mi... tya... tya... tya...
Tompa, nyögő nevetés...
Mityka térdre esett, csókolgatta anyja kezét, fekete vérrel elöntött szemét. Átölelte fejét, s ujjára vér és fehér, nyálkás csomócskák tapadtak. A padlón ott hevert az apja pisztolya, a markolata csupa vér...
Maga se tudta, hogyan futott ki. A sövény mellett lerogyott. Ekkor a szomszédasszony átkiáltott a másik udvarból:
— Jaj, menekülj, kedveském, amerre a szemed lát! Megtudta az apád, hogy az anyád élelmet vitt a foglyoknak, holtra verte, és most ellened fenekedik!
VI.
Egy hónap telt el azóta, hogy Mityka elszegődött dinnyecsősznek. A csőszkunyhóban lakott a hegy tetején. Látni lehetett onnan a Don tejfehér szalagját, a hegy lábánál meglapuló kozákfalut, meg a temetőt, a sírok barna foltocskáit. Amikor jelentkezett, hogy elszegődik, a kozákok zúgolódtak:
— Ez Anyiszim fia! Nem kell nekünk ilyen! A bátyja a Vörös Gárdában van, az anyja meg, az a szuka, a foglyokat etette! Nyárfára vele, nem hogy dinnyecsősznek!
— Azt mondja a fiú, tisztes öregek tanácsa, hogy nem kér fizetséget. Azt mondja, Krisztus nevében, ingyen fogja őrizni a dinnyét. Ha megszánják, adnak egy darab kenyeret, ha nem, hát hamarább felfordul...
— Nem adunk, csak hadd forduljon fel!...
Azért mégiscsak hallgattak az atamánra. Fölvették. De hát hogy is ne vett volna fel a közösség ilyen cselédet: semmi bért nem kér, és ingyen fogja őrizni a dinnyét, Krisztus nevében, egész nyáron. Tiszta haszon...
Érlelődtek, dagadoztak a napon a sárgadinnyék meg a foltos, csíkos görögdinnyék. Mityka le-horgasztott fejjel járt közöttük, riogatta a vetési varjakat, kiáltással, éles hangú kereplővel. Reggelente előbújt a kunyhóból, lefeküdt a fal tövében az átfülledt gazba, hosszan fülelt, hallgatta az ágyúk dörgését a Donon túl, és párás szemmel nézett arrafelé.
A dinnyeföldék közt, a meredek meszes vízmosások mellett kígyófarokként kanyarog föl a hegyre egy rögös nyári út. Ezen hordják be nyáron a szénát a falubeli kozákok, ezen hajtják a vízmosások felé a kivégzésre szánt vöröskatonákat. Mityka éjszakánként gyakran ébred rekedt ordítozásra, lövöldözésre; odalent, a pagonyon túl, a kecskefüzek sűrű fala mögött a lövések után kutyák vonyítanak, a nyári ösvényen lépések dobognak, néha géppuskáskocsi zörög, cigaretta parázslik, fojtott beszélgetés hallatszik. Mityka egyszer arra járt, ahol a zegzugos vízmosások kanyarognak, s a partfal tövében odaszáradt vért látott, lent pedig, az árok köves fenekén, ahol a víz kimosott egy sekély sírt, egy mezítelen láb nyúlt ki a földből, a talpa száraz, ráncos, és a sztyeppéi szél hullabűzt sodort. Attól fogva nem járt arra...
Ezen a napon egész tömeg jött a faluból fölfelé a nyári úton, s korábban a szokásosnál: két oldalt az őrosztag, középütt a vörösgárdisták, vállukra vetett köpenyben. A nap lassan merült le a Don csillogó fehér sávjába, mintha látni akarta volna, amit sose csinálnak napfénynél. A pagonyokban a füzek csúcsára fekete varjúfelhők települtek. A csend pókhálóként terült szét a dinnyeföldeken. Mityka a csőszkunyhóból egész a kanyarig kísérte tekintetével a nyári úton haladókat. Egyszerre kiáltozást és lövéseket hallott, aztán még, még...
Mityka kiugrott a kunyhóból, fel a dombtetőre, és meglátta, hogy néhány vöröskatona fut a nyári úton a vízmosások felé, a kozákok térdre ereszkedve kapkodva lövöldöznek rájuk, ketten pedig kardjukkal hadonászva futnak utánuk.
A lövések csattanása felverte a dermedt csendet.
Ta-tak, tak-tak... Ta-ta-tak!
Egyik megbotlott, a karjára esett, felugrott, futott tovább... A kozák egyre közelebb ért...
Most, most... félkörben megvillan a kard, és lesújt a menekülő fejére... aztán a fekvőt vagdossa...
Mityka előtt elsötétült a világ, száját fullasztó forróság öntötte el.
VII.
Éjféltájt három lovas vágtatott a kunyhóhoz.
— Hé, dinnyecsősz! Jer ki egy percre!
Mityka előjött.
— Nem láttál este erre futni három embert katonaköpenyben?
— Nem láttam.
— Vigyázz, ne hazudj. A fejeddel felelsz érte!
— Nem láttam... nem tudok semmit...
— Hát akkor nincs mit tenni, el kell mennünk a vízmosások mentén a filonovói erdőig. Körülvesszük az erdőt, ott majd elcsípjük a rohadtakat...
— Indulj, Bogacsev...
Mityka pitymalatig nem tudott elaludni. Keleten mennydörgött, az eget sűrűn ellepték az ólomszürke rongyos fellegek, vakítón villant a villám. Megeredt az eső.
Virradat előtt Mityka zörgést és nyögdécselést hallott a kunyhó közelében.
Fülelni kezdett, igyekezve, hogy meg se moccanjon. A rémület megbénította egész testét. Újabb zörgést hallott, majd megint egy elnyújtott nyögést.
— Ki van itt?
— Jó ember, gyere ki, az istenért!...
Mityka kiment, remegő lába bizonytalanul lépkedett, s a kunyhó hátsó falánál ott talált a földön elterülve egy embert.
— Ki vagy?
— Ne adj ki... ne hagyj elveszni... Tegnap megszöktem a kivégzés elől... a kozákok keresnek ... a lábam át van lőve...
Mityka szólni akart, de a torka görcsösen elszorult, térdre ereszkedett, négykézláb odakúszott, és átölelte a lábszártekercsbe bugyolált lábat.
— Fegya... Édes bátyám!...
Levágott egy nyaláb száraz napraforgószárat, becipelte a kunyhóba, lefektette rá Fjodort a sarokba, rászórt egy csomó gazt meg napraforgó kórót, ő maga kiment a dinnyeföldre.
Délig hajkurászta a bodros zöld parcellákról a tolakodó varjakat, közben alig tudta megállni, hogy vissza ne menjen a kunyhóba, hogy belenézzen édes bátyja szemébe, s újra meg újra végighallgassa, amit mesél szenvedéseiről, örömeiről. Szilárdan elhatározták, hogy amint besötétedik, erősebben átkötik Fjodor sebesült lábát, az ismerős erdei ösvényeken kerülőúton eljutnak a Donhoz, s átúsznak a túlsó partra, azokhoz, akiknek az oldalán az igazság van, akik a földért és a szegény népért harcolnak a kozákok ellen. Reggeltől délig sokan lovagoltak a falu felől fölfelé a nyári úton. Ketten Mitykához is betértek a kunyhóba vizet inni. Már estefelé járt, amikor Mityka észrevette, hogy egy világítón fehér tetejű tar kurgán felől vagy nyolc kozák ereszkedik alá lassan léptetve fáradt, botladozó lova hátán. Mityka leült a kunyhó mellett, szemével követte a görnyedt lovasokat, s fejét nem mozdítva halkan beszólt Fjodornak:
— Feküdj, Fegya, ne mocorogj! Az egyik lovas erre tart a dinnyeföldön át, a kunyhó felé.
— Hát a többiek? — szólt ki tompán a korókéve alól Fjodor. — Várnak rá vagy tovább mennek a faluba?
— Amazok elvágtattak, mindjárt eltűnnek a hegy tövében!... Hát csak feküdj.
A kozák a kengyelben felágaskodva imbolyog a nyeregben, korbácsát suhogtatja: a ló csurom verejték.
— Fegya... — súgja Mityka elsápadva. — Apánk jön!...
Apjuk vörös szakálla csapzott az izzadságtól, napégette arca szederjes vörös. Közvetlenül a kunyhó előtt megállította a lovat, leszállt és odalépett Mityka elé.
— Hol van Fjodor, ki vele!
Vérbeborult szemét belefúrta Mityka elfehéredett arcába. A kék kozák egyenruhából verejték és naftalin bűze áradt.
— Itt volt nálad az éjjel?
— Nem.
— Hát ez miféle vér a kunyhó körül?
Az apa lehajolt a földhöz, hájas vörös nyaka kibuggyant a gallér mögül.
— Gyerünk be a kunyhóba!
Beléptek a kunyhóba, elöl az apa, mögötte a félelemtől szürke Mityka.
— Vigyázz, te viperafajzat... Ha te rejtegeted Fegykát, őtet is, téged is ízekre vagdallak!
— Nincs... nem tudom...
— Hát ez miféle kóró ott a sarokban?
— Azon alszom.
— Na, megnézzük! — Az apa odalépett a sarokba, leguggolt, lassan széttúrta a hitvány zörgő gazt és napraforgószárat.
Mityka mögötte. Az apja hátán feszülő kék egyenruhán káprázó körök táncolnak. Egy perc múltán az apa szájából rekedt ordítás tör elő:
— Há-á-á-á... Ez mi?
A barna szárak közt előbukkan Fjodor mezítelen lába. Az apa jobbjával az oldalán lógó pisztolytáska után kap. Mityka imbolyogva felugrik, keményen megmarkolja a fal mellé támasztott baltát, felnyög a torkát hirtelen elszorító görcstől, aztán teljes erőből meglendíti a baltát, és lesújt apja tarkójára...
A kihűlt testet betakarták kóróval, aztán elindultak. Vízmosásokon, vihar döntötte fákon keresztül, sűrű kökénybozót között haladtak, kúsztak, törtettek át. Vagy nyolc versztányira a falutól, ahol a Don éles kanyart vetve egy őszfejű hegynek tart, leereszkedtek a vízhez. Egy homokpad felé úsztak; az éjszakára lehűlt víz gyorsan sodorta őket. Fjodor fájdalmasan nyögve kapaszkodott Mityka vállába.
Kiúsztak. Sokáig feküdtek a nyirkos szemcsés homokban.
— Indulás, Fegya. Ez az ág már biztos nem olyan széles.
Leereszkedtek a vízhez. A Don vize újra arcukat és nyakukat nyaldossa, karjuk a pihenés után biztosabban szeli a habokat.
Föld a lábuk alatt. A sötétben egy erdő dermedt sűrűje. Sietve elindultak...
Világosodott. Valahol egész a közelben ágyú dörrent. Keleten lázvörös fényudvart gyújtott a hajnal.
SOPRONI ANDRÁS fordítása
ALEKSZANDR SZERAFIMOVICS
Előszó a Doni elbeszélések első kiadásához
Akár a mezei virág, élénk foltként tűnnek fel Solohov elvtárs elbeszélései. Egyszerű, világos minden, érzékeled, amit elmond — a szemed előtt áll. Képi nyelv, az a színes nyelv, amelyen a kozákság beszél. Tömör, és ez a tömörség élettel, feszültséggel és igazsággal van tele.
Mértéktartás a kiélezett pillanatokban — ettől hatnak erősen. Óriási ismerete annak, amiről beszél. Mindent megragadó, éles szem. Ért ahhoz, hogyan kell a sok vonás közül kiválasztani a legjellemzőbbeket...
1926
MAKAI IMRE fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/5. sz., 7-15. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése