Az orosz írodalom Dagesztánról
A Kaukázus
Kaukázusi táj van alant. A tetőn
Hócsúcsokon állok, a mély szakadéknál;
Egy sas fel az ég üde kékje felé száll,
Itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn:
Itt látom a hegy vizeit, ha születnek,
S a bősz lavinát, ha robajjal ered meg.
Lent fellegek úsznak alázatosan,
Lágy fátylukon át zuhatag vize ömlik
A felmeredő, csupasz oldalú tömbig,
Hol gyér moha, tar galyu cserje fogan;
Zöldárnyu berekben, egy erdei zugnál
Madár fütyörész, kecses őzcsapat ugrál —
Pár emberi fészek a szirtek alatt;
Ott kúszik a nyáj — s a szelíd juhok őre
Leballag a völgybe, a friss legelőre.
Hűs partjai közt az Aragvi szalad.
A nincstelen ott bújik el hegyodúkba,
S ott tombol a Terek, a mélybe lezúgva.
Úgy tombol, akár a bezárt fia vad,
Mely rácsain át vicsorog ki a koncra;
A partra csap, oktalanul nekirontva,
Mohón nyalogatja a sziklafalat...
Hiába! Se étele nincs, se reménye:
Lenyomja a zsarnoki bérc meredélye.
FRANYÓ ZOLTÁN fordítása
MIHAIL LERMONTOV
Kaukázus
Gyermekkorom elmúlt, a sors szele rég
Oly messze vitt tőletek, déli hegyek —
Emlékem örökre közétek vezet,
Édes, honi dalként szeretlek, te szép
Kaukázusi rengeteg!
Ifjan veszítettem el édesanyám,
De a rózsaszín este, ha arra lebeg,
Hangján susog egyre föl, érzem, a sztyep
S szívem ottfeledem csúcsaid magasán,
Kaukázusi rengeteg!
Mily boldogan éltem e vad hegyeken,
Öt éve, s a vágy tüze mind hevesebb,
Ott láttam először a mély szemeket,
Tekintetük egyre idézi szivem:
Kaukázusi rengeteg!
VIDOR MIKLÓS fordítása
FJODOR DOSZTOJEVSZKIJ
Feljegyzések a holtak házából / részlet
Röviden leírom barakkunk összetételét. Sok hosszú évet kellett együtt töltenem velük: egytől egyig jövendő lakó- és sorstársaim voltak. Érthető, hogy mohó kíváncsisággal vizsgálgattam őket. Balra tőlem kaukázusi hegylakók hevertek a priccseken, többnyire rablásért ítélték el őket rövidebb-hosszabb időre. Volt köztük két lezg, két csecsenc, három dagesztáni tatár. A csecsenc komor és magába zárkózott férfi volt. Jóformán senkivel sem beszélt, és sunyin, gyűlölettel nézegetett körül mérgezett, dühös, gunyoros mosollyal. Az öregebbik lezg hosszú, vékony, horgas orra már ránézésre is elszánt rablóra emlékeztetett, viszont a másik, Nurra, első pillantásra a legkellemesebb, a lehető legjobb benyomást keltette bennem. Eléggé fiatal, alacsony, de Herkules termetű, hirtelenszőke, világoskék szemű, pisze orrú ember volt, arca, mint egy finn leányé; a lába kissé görbe a sok lovaglástól. Egész testét golyó és szurony ütötte sebek forradásai barázdálták. Behódolt kaukázusi törzshöz tartozott, de titokban mindig felkereste a vad hegylakókat, és velük együtt rajtaütésszerűen megtámadta az oroszokat. A fegyházban mindenki szerette, mindig vidám, nyájas, nyugodt, csendes természetű fickó volt, zúgolódás nélkül dolgozott, bár nemegyszer felháborodva nézte a fegyencélet aljasságát és mocskát. Végtelenül feldühítette minden tolvajlás, szélhámosság, részegeskedés, általában minden becstelenség; de sohasem veszekedett, csupán méltatlankodva elfordult. Börtönbüntetése folyamán egyetlenegyszer sem lopott, semmi rosszat nem mívelt. Hivő ember lévén, nagy áhítattal imádkozott; fanatikus önmegtartóztatással betartotta a mohamedán ünnepek előtti böjtöket, és éjjeleken át ájtatoskodott. Mindenki szerette, és hitt a becsületességében. „Nurra: oroszlán" — mondták róla a foglyok. S így ragadt rá az Oroszlán név. Meg volt győződve róla, hogy a kiszabott büntetés lejárta után hazaengedik a Kaukázusba, s ez az egy remény éltette. Úgy hiszem, belehalt volna, ha megfosztják ettől a reménytől. Fegyházi életem első napján nyomban felkeltette figyelmemet. Jóságot sugárzó, együttérző arca nem maradhatott észrevétlen a többi fegyenc gonosz, mogorva vagy gúnyos arca között. Már rabságom első félórájában odajött hozzám, vállon veregetett, és jóindulatúan rám nevetett. Eleinte képtelen voltam megérteni, mit jelent ez. Nagyon törve beszélt oroszul. Röviddel azután ismét hozzám lépett, megint csak rám mosolygott, és barátságosan megveregette a vállára S ezt három napon keresztül többször megismételte. Később aztán rájöttem, s meg is magyarázták : ez azt jelentette nála, hogy sajnál, érzi, mennyire nehéz beleszoknom a fegyencéletbe, ki akarta mutatni barátságát, bátorítani igyekezett és biztosítani támogatásáról. Jóságos és naiv Nurra!
A dagesztáni tatárok hárman voltak, édestestvérek. Kettő közülük már idősebb férfi, de a harmadik, Alej, nem volt több huszonkét évesnél, de szemre még fiatalabbnak látszott. Közvetlenül mellettem aludt. Gyönyörű, nyílt, okos, de mégis szelíd, jámbor arca már első pillanatban megtetszett szívemnek, és örültem, hogy a sors őt és nem másvalakit szemelt ki szomszédomnak. Gyönyörű arca egész lelkét visszatükrözte. Mosolya gyermekien egyszerű, bizalomgerjesztő volt; nagy, fekete szeme bársonyos, simogató, úgyhogy valahányszor rápillanatottam, mindig különös örömet, sőt megkönnyebbülést éreztem bánatomban és szomorúságomban. Egyáltalán nem túlzók, amikor ezt mondom. Otthon egy ízben a legidősebb bátyja (öt bátyja volt; kettő közülük valamilyen rabüzembe került) rászólt, vegye magához a kardját, üljön lóra, és induljon velük együtt portyára. A hegylakóknál az idősebbek iránt oly nagy a tisztelet, hogy az ifjú nemcsak hogy kérdezni nem merte, de még gondolatban sem tette fel a kérdést, hová indulnak. Testvérei egyébként sem tartották szükségesnek közölni vele. Rabolni mentek, egy gazdag örményt szándékoztak meglesni és kifosztani az úton. Így is történt: a kíséretet lekaszabolták, az örményt megölték, és áruját elrabolták. Az ügy kipattant: mind a hat testvért elfogták, bíróság elé állították, mindent rájuk bizonyítottak, elítélték őket, és Szibériába száműzték kényszermunkára.
A bíróság egyedül Alejhoz volt annyiban kegyes, hogy büntetését csökkentették; csupán négy évre száműzték. Bátyjai nagyon szerették, szinte nem is testvéri, hanem atyai szeretettel. Ő volt vigaszuk a száműzetésben, s az egyébként komor és mogorva testvérek arcán mindig megjelent a mosoly, ha öccsükre néztek, vagy szóltak hozzá. Ez azonban ritkán esett meg, mert még mindig gyereknek tekintették, akivel komoly dolgokról nincs mit beszélni: komor arcuk ilyenkor felderült, és sejtettem, hogy amúgy tréfásan beszélgetnek vele, ahogy gyermekekkel szokás, hiszen össze-összenéztek, és jóindulatúan mosolyogtak, mikor válaszát meghallgatták. Alej szinte nem is merte megszólítani őket, annyira tisztelte bátyjait. Nehéz elképzelni, hogyan őrizhette meg ez a fiú egész börtönélete alatt szívének szelídségét, hogyan alakult ki benne ez a szigorú becsületesség, szívélyesség, együttérzés, és miként történt, hogy nem durvult és nem aljasodott el. Megjegyzem, szemmel látható szelídsége ellenére roppant erős és egyenes jellem volt. Később igen jól megismertem. Szemérmes volt, mint egy hajadon, és bármilyen csúnya, cinikus, mocskos vagy igazságtalan, erőszakos cselekedet fordult elő a fegyházban, gyönyörű szemében fellobbant a méltatlankodás tüze, s ettől még jobban megszépült a tekintete. Noha nem tartozott azok közé, akik büntetlenül hagyják, hogy megsértsék őket, és meg tudta magát védeni, mégis került minden civakodást, perpatvart. Soha senkivel nem veszekedett; mindenki szerette, mindenki dédelgette. Velem kezdetben csupán udvarias volt, de utóbb többször elbeszélgettem vele; néhány hónap alatt nagyszerűen megtanult oroszul, amit testvérei egész börtönbüntetésük alatt képtelenek voltak elérni. Rendkívül okos, szerény és tapintatos, sőt mondhatnám, túlságosan elmélyülő fiúnak találtam. Alejt kivételes lénynek tekintettem, és a vele való ismeretséget mint életem, egyik legértékesebb kapcsolatát tartom számon. Vannak a természettől nagyszerű jellemek, akiket az Isten gazdagon megajándékozott emberi értékkel, s akikkel kapcsolatban maga a gondolat, hogy valaha elromolhatnak, szinte lehetetlennek tűnik. Az ilyenekért mindig vállalhatjuk a felelősséget. Ma is tűzbe tenném Alejért a kezem. Vajon hol lehet most?...
Jóval a fegyházba érkezésem után egy ízben ott hevertem a priccsen, és nyomasztó gondolatok háborgattak. A mindig szorgos és munkaszerető Alej ez alkalommal tétlenül elnyújtózkodott a fekvőhelyen, bár még messze volt az alvás ideje. Ezekre a napokra estek a muzulmán ünnepek, és nem dolgoztak. Ott feküdt, karját feje alá téve, és szintén gondolkodott. Hirtelen nekem szegezte a kérdést:
— Mondd, nagyon nehéznek érzed a sorsod?
Érdeklődve néztem rá, és valahogy furcsának találtam ezt a váratlan, közvetlen kérdést a mindig tapintatos, alkalmazkodó és mindig józan szívű Alej részéről: de ahogy figyelmesebben megnéztem, az arcán emlékek ébresztette mélységes bánatot, szenvedést láttam, s ez rádöbbentett, hogy ezt a pillanatot ő is borzasztó nehezen viseli el. Ezt meg is mondtam neki. Felsóhajtott, és szomorúan elmosolyodott. Szerettem mindig gyengéd és szívélyes mosolyát; közben kivillant két gyöngy fogsora, amelynek szépségét a világ legszebb leánya is megirigyelhette volna.
— Te, Alej, ugye, most éppen arra gondoltál, hogyan ünnepelnek ma ott nálatok Dagesztánban. Ugye, jó ott?
— Igen - válaszolta felélénkülve, és szeme felragyogott —, honnan tudtad, hogy éppen erre gondoltam?
— Hát hogyne tudtam volna! Ugye, ott jobb, mint itt?
— Ó! Miért beszélsz erről...
— Nálatok már bizonyára minden virágba borult, olyan ott, mint a Paradicsomban!...
— Ó, jobb, ha nem beszélsz erről — mondta felhevülten.
— Mondd csak, Alej, van neked húgod?
— Van, de miért érdekel ez téged?
— Bizonyára gyönyörű leány, ha hozzád hasonlít.
— Ugyan, hol vagyok én tőle! Olyan szép lány, hogy egész Dagesztánban nincs párja. Ó, milyen gyönyörű lány is a húgom! Sose láttál hozzá foghatót! Anyám is gyönyörű volt.
— Mondd, szeretett téged anyád?
— Hogy is kérdezhetsz ilyet! Bizonyára elemésztette már miattam a bánat. Én voltam a legkedvesebb fia... Jobban szeretett, mint a húgomat vagy bárki mást... Ma róla álmodtam: itt volt mellettem, és sírt.
Elhallgatott, és ezen az estén egy szót sem szólt többé, de attól kezdve mindig szívesen beszélgetett velem, bár nem is tudom, miért, talán tiszteletből sohasem mert elsőnek megszólítani, viszont igen örült, amikor hozzá fordultam. Kérdezgettem a Kaukázusról, az ottani életről. Testvérei nem bánták, sőt örültek, ha beszélget velem. Látván, hogy Alejt egyre jobban megszeretem, ők is sokkal kedvesebbek lettek hozzám.
Alej segített a munkámban, kisebb-nagyobb szolgálatokat tett a barakkban; láthatóan nagyon örült, hogy megkönnyítheti az életem, és kedvemben járhat, de ebben a kedveskedésben a megalázkodásnak vagy haszonlesésnek a legkisebb nyoma sem volt, csupán a meleg, baráti érzésből fakadt, amelyet már nem is palástolt előttem. Megjegyzem, igen nagy kézügyességgel rendelkezett ; jól megtanult fehérneműt varrni, csizmát készíteni, és a későbbiekben úgy-ahogy kitanulta az asztalosmesterséget is. Bátyjai dicsérték, és büszkék voltak rá.
— Ide figyelj, Alej — szóltam hozzá egy ízben —, miért nem tanulsz meg oroszul írni és olvasni? Jó hasznát veheted itt később, Szibériában.
— Nagyon szeretnék. De kitől tanuljak?
— Akad itt elég írni-olvasni tudó ember! Ha akarod, megtaníthatlak én is.
— Ó, taníts meg, kérlek! — felemelkedett a priccsen, és kezét imára kulcsolva nézett rám. A következő este hozzá is fogtunk. Nekem megvolt az Újtestamentum orosz fordításban — az egyetlen engedélyezett könyv a fegyházban. Ábécéskönyv híján Alej egynéhány-hét alatt nagyszerűen megtanult olvasni ebből a könyvből. Három hónap múlva már tökéletesen megértette a nyomtatott szöveget. Nagy hévvel és lelkesedéssel tanult.
Egy ízben együtt olvastuk el a hegyi beszédet. Észrevettem, hogy egyes mondatokat valahogy különös átérzésse! ejt ki.
Megkérdeztem tőle, hogy tetszik neki, amit olvasott. Gyorsan rám nézett, és arca kipirult.
— Ó, igen! — válaszolta. — Igen, Jézus szent próféta, Jézus Isten szavait mondta. Nagyon szép!
— Mi tetszett neked a legjobban?
— Ahol azt mondja: bocsáss meg, szeress, senkit ne bánts, és szeresd ellenségeidet is. Ó, milyen szépen beszél!
Bátyjaihoz fordult, akik füleltek beszélgetésünkre, és nagy hévvel magyarázni kezdett nekik valamit. A testvérek hosszasan és sokáig beszélgettek egymás között, és helyeslően bólogattak. Majd komoly, jóindulatú, azaz igazi mohamedán mosollyal (és ebben a mosolyban én főleg a komolyságot szeretem) hozzám fordultak, és kijelentették: Jézus Isten prófétája volt, és valóban nagy csodákat művelt; agyagból madarat gyúrt, csak rálehelt, és máris elrepült... s mindez az ő könyveikben is meg van írva. Nem kételkedtek benne, hogy Jézus dicsőítésével nagy örömet szereznek, és Alejt is tökéletesen boldoggá tette, hogy bátyjai így kedveskednek nekem.
Az írással is igen sikeresen haladtunk. Alej szerzett papírt (nem engedte, hogy a saját pénzemen vegyek neki), tollat, tintát, és alig két hónap alatt megtanult írni. Ez még a testvéreit is elképesztette. Büszkeségük és örömük nem ismert határt. Azt sem tudták, hogyan hálálják meg nekem. Ha úgy esett, hogy együtt dolgoztunk, szinte vetélkedve segítettek, és ez boldoggá tette őket. Alejről már nem is beszélek. Meglehet, úgy szeretett, akárcsak a testvéreit. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor elhagyta a fegyházat. Odahívott a barakk mögé, nyakamba borult, és zokogott. Mindeddig sohasem csókolt meg, sohasem sírt. „Te annyi mindent tettél értem — ismételgette -, hogy apám, anyám se tehettek volna annyit: te faragtál embert belőlem, az Isten majd megfizeti, én pedig sohasem felejtlek el..."
Hol lehet most, hol lehet az én arany szívű, kedves Alejem!...
WESSELY LÁSZLÓ fordítása
LEV TOLSZTOJ
Levél Afanaszij Fetnek
Jasznaja Poljana, 1875. október 26.
Azért nem írtam ilyen sokáig, kedves Afanaszij Afanaszjics, mert egész idő alatt magam is gyengélkedtem, és szenvedtem házam népének betegeskedése láttán. Most már egy kicsit jobban vagyunk: ők is, én is. És remélem - csak remélem -, munkához láthatok.
Szörnyű dolog a mi munkánk. Rajtunk kívül ezt senki se tudja. Ahhoz, hogy dolgozhassunk, az kell, hogy lábunk alatt emelvény nőjön. És ez az emelvény nem tőlünk függ. Ha az ember emelvény nélkül kezd dolgozni, csak elfecsérli az anyagot, és teljesen értelmetlenül ledönt olyan falakat, amelyeket nem is lehet folytatni. Különösen érezhető ez akkor, amikor elkezdődött a munka. Mindig úgy látszik: miért ne folytassam? Az ember keresgélni kezd, hiányzik a kéz; csak ülsz és vársz. így ültem én is. Úgy látszik, most már felnövekedett az emelvény, így hát nekigyürkőzöm.
Ez idő alatt olyan könyveket olvastam, amelyekről sejtelme sincs senkinek, de én megmámorosodtam tőlük. Ez a kaukázusi hegyilakókra vonatkozó adatok gyűjteménye, amelyet Tifliszben adtak ki.1 Vannak benne legendák, rendkívüli költészeti kincsek - a hegyi lakók költészete. Szeretném elküldeni önnek. Olvasás közben állandóan ön jutott eszembe. De mégsem küldöm el, mert sajnálok megválni tőle. Hébe-hóba újra elolvasom. Itt egy kis ízelítő.
„Kiszárad a föld a síromon, és elfelejtesz engem, édesanyám.
Síri fű lepi be a temetőt; elfojtja a fű a bánatod, én öreg apám.
A könny felszárad húgomnak szemén; a bánat is elszáll a szívéből."
„Forró vagy te, golyó, és halált hozol, de nem te voltál-é hűséges rabom? Fekete föld, te betakarsz, de nem én tapostattalak-é téged paripámmal? Hideg vagy te, halál, de én voltam a te urad.
A testem a földnek zsákmánya,
Lelkemet az ég fogadja be!... "2
Ez már igen! Most pedig - egy poéma bevezetése.
„Szárnyain utoléri és horgas karmaival elkapja zsákmányát a fehér héja. Elkapja, és mindjárt vágja is csőrével — frissiben.
Sebes lábán utoléri és erős körmeivel széttépi a tarka párduc a rőt vadat.
Maga megett hagyja a Tyereket, átkel a bal partra bátor gihini lovasaival a merész Hamza..."
„Gyere ki, anyám, nézd ezt a csudát: zöld fű ütközik ki a hegyi hó alól. Gyere fel, anyám, a tetőre, a tetőnek legszélére: a szakadék jege alól kis tavaszi virág bújt ki. A hegyi hó alól nem ütközik ki zöld fű. A szakadék jege alól nem bújt ki tavaszi virág. Azért láttad a virágot, mert szerelmes a te szíved."3
Tetszik ez önnek? Adja át szíves üdvözletemet Marja Petrovnának és Pjotr Afanaszjevicsnek.
Az ön Tolsztoja
MAKAI IMRE fordítása
2 A szöveg A. P. Ippolitov Az arguni körzet néprajzi vázlatai című cikkéből való. Tolsztoj felhasználta a Hadzsi Muratban (XX. fejezet).
3 Idézet P. U. A kaukázusi hegyilakók népmeséi című cikkéből. Tolsztoj változtatott rajta.
AFANASZIJ FET
A kaukázusi hegyilakók énekeiből
Lev Tolsztoj grófnak
Mintha héjának, amely télen át
kalitka rúdján üldögélve gunnyaszt,
lőtt madarakon tengődik unottan —
tavasszal egy szárnyalőtt, eleven
galambot hozna étkül a vadász;
a vén ragadozó már méregeti, éles
szemével, kéjesen borzolva tollát,
és nyílsebesen, váratlan, mohón
lecsap a rémült, remegő madárra,
kampós, hegyes csőrével egy csapásra
feltépi mellét, röpteti pihéit
a levegőbe, s régen elfelejtett
vérszomjjal falja azt az eleven húst —
úgy vetetted elém a Kaukázus
énekeit, melyekben az a vér forr,
mit költészetnek hívunk. Hadd köszönjem -
jóltartottad a vén ragadozót.
*
Mire a föld szikkad sírom oldalán,
elfelejtesz engem, én szülőanyám.
Mire a temetőt fű növi be, friss,
benövi, apám, a te gyászodat is.
Mire hulló könnyed felszárad, tudom,
szivedből is elszáll bánatod, húgom.
*
Te izzó golyó, halált hozol nekem,
szolgám voltál, és most fordulsz ellenem.
Te fekete föld, te borulsz reám,
tiprattam akin vitéz paripán.
Még a csatában is hideg vagy, halál,
mégis, aki vitéz, veled szembeszáll.
Testemet a földnek zsákmányul adom,
lelkem égbe száll fényes szárnyakon.
*
- Jöjj ki édesanyám, csudát hadd mutassak:
télidőn hó alól zöld fűszál kisarjadt!
Nézz a háztetőről keletre, anyám:
virág nő a szurdok jeges partfalán!
- Nem sarjadhat fűszál hideg hóból, kincsem,
nem fakadhat virág a szurdok jegén sem.
Szerelembe estél, az történt veled,
azért látsz a télben virágot, füvet.
RAB ZSUZSA fordítása
NYIKOLAJ TYIHONOV
Borong a foghatatlan éj itt...
Borong a foghatatlan éj itt,
ovális áll a hold helyett;
megannyi sas bukott a mélyig,
rikoltva, mint a korhelyek.
S idők sötétje küldte röptét,
a szárnya ablakunkra vert;
avar lemezdalok pörögték
körűl a szirttömeg Kegert.
Lecsillapult a zaklató nesz
s baráti esküvésbe nőtt,
akár ha volna búcsúzó ez,
nagy út előtt, hadút előtt.
S akárha kútfenék alattról,
fagyos folyók igéje fútt:
„Nem mindetek kerül meg egykor,
ha végre véget ér az út..."
S az árnyba-bódult kert felett mi
nevetni tudtunk és fecsegni,
mig asszonyoknak adtuk át
a nagy-nagy éj ölelte sziklák
alatt a sok csalóka szikrát
előtüzeltető kupát.
HÁRS GYÖRGY fordítása
NYIKOLAJ GRIBACSOV
Mahacskala
Víz partján pompás város áll:
Mahacskala.
Dolgos nagyon, a gondja bár
nem fogy soha.
Rádöbbensz erre hirtelen
s régtől tudod,
mikor mulatsz vagy szép helyen
kocsid robog.
Hegyek lábánál kincset ád,
mely nem fogy el,
olaj fekete sugarát
lövellve fel.
S mikor száguld a gépmadár
sasként tova,
a munkájával véle száll
Mahacskala.
Kolhozkertekben mindenütt
dúsgazdagon
terem a szőlő és lecsüng
ógallyakon.
S ha a bor benned dalt fakaszt,
zengd érdemét,
a dagesztáni jó paraszt
kérges kezét.
A rét fenn majdnem megfagyott,
hisz alpesi,
kolhoznyáját a pásztor ott
legelteti.
Hogy hóviharban van subád,
mit felvehetsz,
dicsérd a pásztort érte s áldd,
boldog lehetsz.
Füstöl a Káspi s zúz — a hegy
remeg belé.
A vidék tisztább, élesebb
alkony felé.
Gépeit hajtja Dagesztán,
hol nyáj legel,
a sokat látott veterán
csúcsokra fel.
Sürög-forog és meg nem áll,
nem áll soha.
Víz partján fénylő város áll:
Mahacskala.
--------------
Mahacskala: Dagesztán fővárosa
SZOKOLAY KÁROLY fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1981/1. sz. 153-167. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése