Majd a régi sörházat becsukják,
új verébhad ül az ágakon.
Szerelmem utcáját, ezt az utcát
újrakeresztelik egy napon.
És majd ráillő nevet találva,
becézgetik újdonsült nevén,
ronggyal fényesített utcatábla
ragyog frissen minden szögletén.
Hanem őrzik még a kapualjak
verseimnek cinkos dallamát.
Lányok mátkasorban így maradnak
férfivesztő háborúkon át.
A kőműves persze nem gyanítja,
vagy ha tud is róla, mit neki!
Csákányát a falakra zuhintja,
ezt az utcát úgy szépítgeti.
De mi összegyűlünk, nyugtalan had,
felrepülünk, mint verébcsapat,
amint a hó roskadozva olvad,
szerelmünk utcája hívogat.
Sima aszfalt feszül ott azóta,
kéklik, mint a januári jég,
emlékek kölkesszeme kiszórva,
kóbor hadunkat csábítja még.
Anna Ahmatova: Utolsó pohárköszöntő
Éljen hát felperzselt tanyám,
én ádáz életem,
a kettesben cipelt magány.
Neved is éltetem.
Éljen az árulás szava,
szemed, a rámfagyott,
a világ durva igaza…
S hogy Isten elhagyott…
Szilva Kaputikjan: Feltételes megálló
Mint ódon könyvlapok, úgy zizegnek a fák.
Tolsztoj vén erdeje, fenséges, vad, magányos.
Balzsamot hint reám a hűvüs, zöld világ,
messze az ördögi, az eszevezett város.
Megyek, nehéz az út, ólmosan lépkedek
a te vidékeden, ó Karenina Anna!
Koloncnehéz szívem botlasztja léptemet,
vagy a te hajdani bánatod üszke-hamva?
Fájdalmas áldozat, Anna!… Mi haszna volt?
Azért töretted szét büszke fejed a fémen,
hogy esendő szívünk, ez a szegény bolond,
vergődjön csak tovább, füstölgő szenvedélyben?
Megint – a szűk világ, egysejtű ösztönök,
megint – a férfi: ész, akarat, vágtató ló,
megint – a női szív, az oktalan, örök
szeretetszomjazó, láb alatt hánykolódó,
s megint – az állomás, sínek ollóival,
kísértő telefon, úton-útfélen ránk les,
elég egy mozdulat – valahol felrivall,
és beleszól egy hang, mosolygó-győzedelmes…
Taníts meg, Anna hát – inkább a sínre hullni,
semmint győztes elé megadón leborulni!
Rab Zsuzsa fordításai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése