2018. június 12., kedd

A végtelenség szomja (Visszatérés 18)

Justinas Marcinkievicius: Magunkról



Elfogadjuk egymást sors helyett:
alig értjük már, minek-mit.
Élünk változatlan. Meglehet,
asztalunk-székünk öregszik.

De a lányunk, nézd, kinyitja már
egyedül az ajtó szépen.
Szerelmünk mottója körbejár,
ártatlanság nagy szemében.

Olyan szörnyen köznapi, ezért
oly szörnyen felfoghatatlan
ingoványba süpped évre év,
menthetetlen fogyva lassan.

Csak a szív nem adja meg magát,
visszahúz oda ma is még,
hol szerelmünk érlelt gabonát, 
mint nem gyógyuló betegség,

mely átjár, édes kínokat
sajdít, s szíved egyre könnyebb…
S ha földre rogyok súlya alatt,
legalább tudom, mi öl meg.

Tandori Dezső fordítása


Gleb Gorbovszkij: Ketten



Feleségét nem látta tíz éve.
Éjjel jött meg.
Kopottan, sután.
De nem külországból hazatérve,
nem is hosszú háború után.
Csak úgy elment egyszer a világba,
jószerencsét űzni,
könnyű pénzt.
Elpazalta erejét – hiába.
Hazajött.
Ó istenem… No nézd!
Mint egy film. A nő kövülten áll.
Nézi férjét csüggedten. Leülnek.
Megbocsátott ő ennél különbet!
Bor is kerül. „Aljona, igyál...”
Vastag derék. Zsírpárnák.
Igen…
Tíz év. Merre lelni meg a múltat?
Ugyan melyik
réteg alatt nyughat
a törékeny régi szerelem?
Most poharát bámulja a nő.
Mintha más bolygó
lakója volna.
Forgolódik köztük hánytorogva
az idő.
Az óceán-idő.

Rab Zsuzsa fordítása


Ellen Niít: Ez a föld




 „...hogy mívelné a földet,
    Amelyből vétetett vala...”
                  Mózes 1. 3. 33.

Ez a föld
tele szedetlen krumplival,
az enyém.
Ez a vadvizes, sovány rét,
csenevész, gyér boglyáival,
az enyém.
Ez az aszatos, köves szántó,
ez a szulákos útszél,
ez az ingovány,
ez a holt mocsár
az enyém.

Felelek értük.
Felelnek értem.

*

Az utam itt ered.
Zsombékról zsombékra lépek
földem puha héján,
mocsárszemek: lihogók körülöttem,
és napfényes meder.

Jobb-e vajon a só-kiverte
zsombékok biztonsága
a lihogók napos szeménél?

*

Ez volt a dolgom - 
a sáros földből felszedni a krumplit.
Derekam hétrét, tíz ujjam a földben.
Fakó-szürke sőben ázó
ponyva
a vállamon.

Meg kellene vetnem
ezt az esőtől szürke szüretet,
vagy szeretnem
hátam görnyedt ívét?

*

Ez volt a földem -
borzas aszat, mészkő-kavics,
termőföld, egy maroknyi,
tózegmocsár, pólingok füttye fölötte,
út menti bozót dzsungele,
málnaindát fogjtogató szulák.

A szulák világító virága
fehér és tiszta.
Mintha nem sejtené,
mit művel a szára.

*

A mészkő méhébe
magot vetettem,
kihajtottam a semlyékre a nyájat.
Megyek haza.
Fülemben pólingok szava,
lábam alatt szúrós aszat,
szívem fölött szulák virága.

Hogy is gyűlölném a szulákot?
Mért átkoznám a lankák kavicsát?
Mért vágyódnék a pálmaerdők édenébe,
áhítoznék zsíros feketeföldre?

Az utam itt ered.
Ez volt a dolgom.
Ez az én földem.
Felelek érte.
Ő meg
felel értem.

Rab Zsuzsa fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése