AGNYIJA KUZNYECOVA
A kegyetlen sors viharában
(Regényrészlet)
Ha nem lennének ezek a füzetek, akkor nem állnék most itt a sebesen száguldó szárnyashajó orrában, és nem gyönyörködnék a Káma szépségében.
Iljinszkoje... Valamiféle hatodik érzékemmel messziről is megismerem ezt a falut. A kis házakat, amelyek felkúsztak a domboldalra és hátsó udvaruk az Obva patak partjáig nyújtózik, csodálatos, ősi fafaragásokkal díszített ablakaik pedig a széles utcára néznek. Biztos akad köztük nem egy, amelyik már abban az időben is állt.
A kikötőben virággal fogadnak az iskolások. A falu lakói már mindent tudnak, és kíváncsian bámulnak rám, a Sztroganov grófok jobbágyainak leszármazottjára. A Sztroganov kúria a mai napig megtalálható Iljinszkojéban.
1851-ben itt kapta meg dédapám a szabadságlevelét, amelyben ez állt:
„Én, Natalja Pavlova grófnő, Sztroganov gróf leánya, az altábornagyné, örökre felszabadítom a jobbágyi függőség alól az én jobbágy szolgámat, Pjotr Jakovlevics Kuznyecovot feleségével, Olimpiadával és lányával, Fedorával meg Nyikolaj nevezetű fiával együtt, akiket 1845-ben örököltem megboldogult szülőanyámtól, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova altábornagynétól, született Golicina grófnőtől... És ezentúl sem én, sem az utódaim nem rendelkezünk sem a Kuznyecovok, sem majdani leszármazottaik felett."
A fogadásomra összegyűlt tömegből megindult felém egy öregasszony, talpig feketében, mint egy apáca. Ráncos, fekete kezében egy kissé hervadt ágacskát tartott, rajta néhány levél. Átnyújtotta nekem és bölcs tekintetével mélyen a szemembe nézett:
— Ültesd el, kedvesem, egy virágcserépbe. Majd kiterebélyesedik. Emlékül őseid szülőföldjéről — ez a szomorúfűz.
Kísérő nélkül járkálok Iljinszkojéban. A naplóban őseim olyan szemléletesen írták le a falut, hogy megrémít a hirtelen rám törő érzés: én már jártam itt valaha.
Ez az a hely, ahol az Iljinszkaja templom állt, amelyről a falu a nevét kapta. Ebben a templomban tartották az ükapám keresztelőjét, esküvőjét és gyászszertartását, itt keresztelték meg a dédapámat és a nagyapámat.
Képzeletben a nemlétből felhúzom a falakat a kupolákkal, és tetejükön a falu felett csillogó aranyozott keresztekkel.
Emitt meg a plébániai iskola régi épülete. Hányszor tatarozták már fennállása óta! Most is benne helyezkedik el Iljinszkoje iskolája. Itt tanult az én dédapám is, és amikor kijárta, még gyerekfejjel, a permi Sztroganov birtok intézőségében dolgozott, ahogy a naplójában írta, „írnokoskodott".
Az intézőség épületében ma a Sztroganov múzeum van.
A múzeumban töltöm az egész napot. A megszállott helytörténészek kikeresik a Sztroganovok rendelkezéseiből az őseim nevét. Rájuk is átragad, akárcsak az iskolás gyerekekre, az izgalmam. Enyhe irigységgel és néma áhítattal bámulnak az iljinszkojei emberek a megsárgult füzetekre, amelyekből többet tudok meg, mint az iljinszkojei, permi, moszkvai és leningrádi levéltárak dokumentumaiból összesen.
Ezek a füzetek varázserővel ruháznak fel. Segítségükkel meg tudom állítani az időt, és vissza tudom pörgetni a kerekét. Ha úgy tetszik, elvezethetem önöket Polotnyanij Zavodba, a Goncsarov házba és megmutathatom a kis Natasát, Grigorij Alekszandrovics Sztroganov másodunokatestvérét. Vagy részt kívánnak esetleg venni a Jekatyerina Goncsarova és d'Anthes Heeckeren tiszteletére rendezett esküvői ebéden Grigorij Sztroganov házában, szinte Puskin halálának előestéjén?
Megmutathatom önöknek az öreg Golícina hercegnőt, akiről az utódai, a Sztroganovok, azt híresztelték, hogy ismeri a három kártya titkát, az isteni Puskin pedig halhatatlanná tette A pikk dámájával.
Olyan tisztán látom magam előtt a dédapámat, hogy megkísérlem felidézni önök előtt, milyen is volt a senki által soha le nem írt, le nem fényképezett jobbágylegény, Sztroganov embere.
A „szabadságlevélben" így írták le:
„A termete meg 2 arsin 5 versok. Az arca tiszta, a szeme nagy, barna, az orra egyenes, a haja és a szemöldöke fekete, az álla kerek, a fogai fehérek, szabályosak. Életkorát tekintve harmincöt éves."
Ilyen volt a dédapám, amikor felszabadult. Még hozzáfűzöm a naplókból: „Szép volt, bár nem magas termetű". „Megakadt rajta a falubeli lányok szeme", „Gyors mozgású volt", „Hangosan és magával ragadóan tudott nevetni", „Az volt a szokása, hogy az első találkozás alkalmával alaposan szemügyre vette az embert". „Nyílt, sötét szemének pillantását hosszan belemélyesztette az ismeretlen tekintetébe, aztán minden restelkedés nélkül tetőtől talpig végigmérte." „Nyilván megszokta, hogy így nézzen, mivel a világon a legjobban rajzolni szeretett — emlékszik vissza rá az apja, az én üknagyapám, Jakov Petrovics —, és Isten adta tehetséggel rendelkezett ehhez a mesterséghez."
Iljinszkojéban az öregek sem emlékeztek a mostanihoz hasonló kegyetlen, csikorgó hidegre, mint a mesében, az előkertekben és a falu végén mozdulatlanul álltak a fehér, dérlepte fák. És ppen úgy, mint a mesében, szállt fel a kéményekből a füst az égbe, egyenletesen, mintha kirajzolták volna, aztán a hideg napsugarak fényében, amelyek alig tudták áttörni a jeges homályt, halvány rózsaszín oszlopokba rendeződött.
A kunyhóban azonban meleg van. A kemence tetején erősen horkol Szemjon apó. Időnként csendesedik, teleszívja levegővel hatalmas mellkasát, de aztán olyan öblös ráadással szolgál, hogy az unokája, a tizenhét éves Akulina ijedten rezzen össze és keresztet vet. Az anya és az apa édesen szuszognak, bent alszanak a szobában a maguk készítette széles ágyon, a kelmedarabkákból összevarrt takaró alatt. Csendesen alszik a szalmazsákon a nagyobik fiú, Iván, subájával takarózik.
A kisszéken ülve keresztbe font karján nyugtatva fejét, az asztalra borulva szuszog és nyögdécsel álmában az idősebbik lány, Jevlampija — a féleszű.
Akulina — mosolygós képű, pufók kislány, kicsattanó, feszülő orcával — meg a barátnője, Dáska, aki olyan vékony csontú és napbarnított, mint valami kis csóka, aki éppen most tanult meg repülni, a jövendőt faggatja. Viaszt öntenek a fatálba, amit alig világít meg a szilács fénye.
Petyka, Akulina kisöccse sem alszik. Érdekli, hogy mit jósolnak a lányok.
Dáska sziszegve súgja:
— Férjhez mész. Látod — legény...
— Mintha egy szán is lenne — bizonytalankodik Akulina.
— Elvisz majd a legény egy idegen faluba! Még ezen a télen elvisz! — suttogja szenvedélyesen Dáska és átszellemülten lehunyja a szemét.
— Most meg, Petruha, neked jósolunk — fordul Akulina az öccséhez, és az már rá is hajlik az asztalra.
A kunyhóban újra csend honol. Még a nagyapó is elhallgat egy másodpercre a kemencén, mintha unokája jövőjét kutatná, de aztán olyan hangerővel csap le rájuk, hogy Petyka felhorkan, Akulina keresztet vet, Jevlampijának pedig megremeg a karján nyugvó feje.
— Neked is az jött ki, Petyka, út. Messzi, nagy út.. . — mondja elragadtatva Dáska. — Nézd csak!
— Az, út — bólint Akulina —, a lehető legigazibb. Vajon hová vezet? Petyka a vízbe öntött viaszt nézi és látja a könnyű, dermedőfélben levő csíkot.
„Tényleg út! Ejha! Ha megláthatnám, hogy mi van a Kámán túl, Perm városának határán kívül" — ábrándozik magában, féktelen öröm ébred a szívében, fellángol a remény, és egyre jobban megerősödik benne a jóslatba vetett hit.
Ezen az éjszakán Iljinszkojéban minden ablak világos volt. Mindenki, aki előtt még ott volt az élet, látni akarta a jövőjét. Még ha nem is lesz aztán minden úgy, ahogy megjósolták, akkor is jó álmodozni! Csak azok aludtak, akik számára már beteljesültek a jóslatok, akik már belefáradtak az örömtelen és hosszú jobbágyéletbe, akiknek még a múltjukba visszatekinteni is merészség lett volna, nemhogy a jövőt faggatni.
Ezen az éjszakán Puskinék pétervári lakásának az ablakai is világosak voltak. A három lánytestvér a háromágú gyertyatartó fényénél öntött viaszt a csészébe. Suttogva beszélgettek; a házban aludtak a gyerekek és Nataljának, a legfiatalabb lánynak a férje.
— Tása, most neked — súgja Kátya, felkapja szép kis fejét, és a falon az árnyék imbolyogni kezd hatalmas loknijaitól. Kátya csillogó, nagy szemével nővérére néz, és apró szája mosolyba görbül. Vár egy másodpercig, de aztán feláll a helyéről, és Natalját átölelve megpróbálja az asztalhoz vezetni. De az egy vállrándítással kiszabadítja magát, és nővérének a keze lecsúszik a virágos kendőről. Natalja sötét haját otthonosan, félig leeresztve viseli, és csak egy-két tű tartja a tarkóján. A vállán kendő. Hideg az éjszaka, a házban pedig nincs túl meleg.
— Az én sorsom már beteljesedett — mondja mosolyogva. Nem kell suttogóra fognia a hangját; anélkül is nyugodt és halk. Ilyen a beszédmodora.
— Most Azenykának — aranybarna szemével becéző pillantást vet középső nővérére. Egy picit bandzsít. De csak annyira, hogy alig észrevehető, inkább csak valami különös, titokzatos kifejezést kölcsönöz tekintetének.
— Nekem sincs már mit megjövendölni — suttogja elkeseredetten Alekszandra, eltolja magától a viaszt és feláll. — Gyerünk, nővérkék, menjünk aludni. Katyenkának hol menyegző, hol meg temetés jött ki.
Gyors, türelmetlen mozdulattal szedi ki, szinte kitépi a tűket a hajából, a jobb kezébe gyűjti őket és megrázza a fejét. Ebben a percben valahogy egészében véve szögletes, feszült és egyáltalán nem szép.
— Mi van veled, Azenyka, miért vagy ma olyan rosszkedvű? — kérdi Natalja, és erőnek erejével uralkodni akar szép arcán, hogy ne árulja el nyugtalanságát, közben pedig leszedi az asztalról a csészét, hogy reggelre a jóslásnak nyoma se maradjon. Alekszandr Szergejevics kinevetné. — Miféle temetés? Menyegző! Igazi menyegző!
A mély lelki gyötrelem jeleként azonban ilyenkor bal szemöldöke mindig éles törésvonallal rándult össze, amitől homloka szenvedővé vált, éles ellentétben mosolyával és biztató szavaival.
Ezt a tragikus homlokot örökítette meg A. P. Brjullov Natalja Nyikolajevna Puskina portréjában.
És beteljesedett mindaz, amit karácsonykor Petykának jósoltak! Kitárult előtte a széles nagyvilág. A jószágkormányzó a grófnőtől egy sürgönyt kapott, hogy azonnal küldjön fel Pétervárra, Grigorij Sztroganovhoz, ideiglenes szolgálattételre írnoknak egy írástudó jobbágyot. És a választás Pjotrra esett. Fiatal kora ellenére a hivatalban írás dolgában valamennyi írnokon túltett.
A karácsonyi jövendölés bevált a Goncsarov nővérek esetében is. Volt mennyegző, furcsa esküvő, amit még ma sem értenek meg igazából. Megvolt a temetés is, amely mélyen megsebezte nemcsak a hozzátartozók, hanem az egész orosz nép lelkét. És másfél évszázad elteltével sem csitult el ez a fájdalom, a súlyos veszteség, a nagy orosz költő értelmetlenül korai halála miatt. Erről írnak. Erről beszélnek, vitatkoznak, és megpróbálják megfejteni mindazt, ami a nemlétbe merült.
Grigorij Alekszandrovics gróf Pjotrot egy megbízatással Golicina hercegnő birtokára, Bolsije Vjazomiba, Moszkva mellé küldte.
Szofronov apóval, a kocsissal több napon át zötyögtek a poros, hepehupás úton. Pjotr Iljinszkojéban, még kisfiú korában, sok mendemondát hallott Golicina hercegnőről, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova anyjáról. Az iljinszkojei gyerekek sokat emlegették azokat a kártyákat, amelyeket állítólag megbabonázott a hercegnő és amelyekkel mindig nyert. Állítólag ismert három olyan kártyát, amivel lehetetlen veszteni. A nép körében „boszorkánynak" tartották.
Golicina hercegnő diplomata lánya volt. Fiatal korától fogva külföldön élt, és nagy hírnévnek örvendett sok országban. III. György angol király udvarában szívesen fogadták mint okos, érdekes beszélgetőpartnert. Amikor Golicina Franciaországban élt, Mária Antoinette-nek, a királynőnek volt állandó kártyapartnere.
Kártyaszenvedélye egész életén át elkísérte, és már öreg korában, amikor már majdnem teljesen megvakult — akkorra szemlátomást kiserkent a bajsza is, és a nagyvilágban „bajszos hercegnőnek" nevezték —, számára külön készítettek kivételesen nagy alakú kártyákat.
Pétervárott Pjotr gyakran kijárt a Grohovaja és a Bolsaja Morszkaja sarkára, hogy Natalja Petrovna Golicina hercegnő házát megnézze. És most nagyon kíváncsi volt a birtokára is.
— Amott, Bolsije Vjazomi mellett — magyarázta élvezettel Szofron apó, ostorával a távolban látszó düledező, ütött-kopott házakra mutatva —, az ott Zaharovo. A hannibálok hajdani birtoka — annak a költőnek a nagyanyjáé, aki az egyik Goncsarov lányt vette el. Aszongyák, hogy amikor Lekszan Szergejevics kislegény vót, Puskinék itt tanyáztak, a nagyanyónál, minden nyáron. Ha akarja, betérhetünk Zaharovóba!
Pjotr beleegyezett.
Túlmentek Bolsije Vjazomin, és jobbra fordultak. Ráérősen hajtottak végig a széles úton. Szofron apó ostorával felfelé mutatott, valahová távolra, a düledező és zöld mohával benőtt tetők fölé, és azt mesélte:
— Látja, ott, a templomnál, Bolsije Vjazomiban van eltemetve Puskin öccse. Az is van ráírva a kőre: „Nyikolaj Szergejevics Puskin." Saját szememmel láttam.
Egy vadonatúj kapujú, szépen gondozott, nagy ház mellett hajtottak el. A kertajtó kinyílt, és idős asszony lépett ki rajta, festett vízhordórúddal a vállán, és lépteinek ütemére fecsegő és csörömpölő vödrökkel. Az asszony csúnya volt: vaksi, mélyen ülő szemek, meghökkentően nagy, likacsos orr és keskeny, mintegy mindig undorral összeszorított ajkak.
Szofron megállította a lovakat.
— Szervusz, Marija, hogy megy a sorsod?
— Szofron apó! — húzódott mosolyra az asszony ajka. — Mindig úton vagy, de az évek mégsem fognak rajtad.
— Bizony, bizony, folyton úton vagyok, Marija, folyton. Mit tehetek, ha ilyen az életem? — válaszolta tettetett vidámsággal Szofron. — És hogy van Arina Rogyionovna?
— De Szofron, hogy mondhatsz ilyet — vetett keresztet Marija. — Hiszen anyácska már régen meghalt. Alekszandr Szergejevics nagyon megsiratta! Ő dajkálta az összes Puskin gyereket, Alekszandr Szergejevicset is ő pesztrálta Mihajlovszkojében, de úgy, mint a sajátját.
Pjotr rájött, hogy Puskin dajkájáról van szó. Eszébe jutott néhány verssor:
...Mord sötétség ült be hozzánk,
a szobánkba, s keserít. . .
Anyó, drága kis anyókám,
szólalj meg, mondj valamit!
A komor szél kurrogása
altatott el, jó öreg?
Vagy a rokka zurrogása
hozta szelíd szendered?
Édes dajkám, ifjúságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom!. . .
[Puskin: Téli este. Szabó Lőrinc fordítása]
Amikor Pjotrnak eszébe jutott ez a vers, figyelmesen szemügyre vette Mariját. Megállapította, hogy nagyon módos az öltözéke. És a ház, amelyből kijött, az is kivált a többi közül — újabb, nagyobb és gondozottabb volt.
Szofron később elmesélte, hogy Arina Rogyionovna, amikor felszabadult, Puskinék szolgálatában maradt. Ó nevelte fel Puskint, a húgát, Olgát és az öccsét; Levet. Mariját pedig, a saját lányát, előnytelen külseje ellenére egy gazdag paraszthoz adta feleségül.
(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)
