Lev Tolsztoj emlékszám (2)

LEV TOLSZTOJ:

A naplóból

1847. április 8, reggel 6 óra

Az iró ifjúkorában

A remény átok a boldog és áldás a boldogtalan ember számára.

Bár már sokat fejlődtem, amióta elkezdtem nevelni magamat, még mindig roppant elégedetlen vagyok magammal. Az ember minél előbbre halad az öntökéletesítésben, annál jobban látja fogyatékosságait, és igaza van Szókratésznek, aki szerint az ember tökéletességének legfelső foka, ha tudja, hogy nem tud semmit.

Április 9, reggel 6 óra

Tökéletesen elégedett vagyok azzal, ahogy tegnap viselkedtem. Kezdek uralkodni a testemen; de szellemi erőim még igen gyengék. Csak türelem és szorgalom – és bizonyos, hogy elérem mindazt, amit akarok.

1851. augusztus 10.

Harmadnapja pompás éjszaka volt, itt ültem Sztarogladkovszkajában,1 házam ablakában, és minden érzékemmel – a tapintást kivéve – gyönyörködtem a természetben. A hold még nem kelt föl, de délkeleten már kezdtek rózsásodni az éjszakai felhőcskék, a könnyű szellő friss illatot sodort felém. A békabrekegés és a tücsökcirpelés valami sejtelmes, egyhangú éjszakai nesszé olvadt össze. Az égbolt tiszta volt, telehintve csillagokkal; á nagy, fényes csillagokon túl parányi csillagrajok látszottak, melyek fehér foltokká álltak össze. Az ember bámulja őket, gyönyörködik bennük, és egyszerre eltűnik minden – és a csillagok mintha közelebb jöttek volna. Tetszik nekem ez az érzékcsalódás.

Nem tudom, miképp ábrándoznak mások, de mindabból, amit csak hallottam vagy olvastam, az derül ki, hogy egész másképp, mint jómagam. Azt mondják, vannak, akik a szép természet látványától elméláznak az Isten nagyságán, az ember kicsinységén; a szerelmesek kedvesük arcát látják a víz mélyén. Mások azt állítják: úgy érzik, mintha a hegyek megszólítanák, a falevélkék beszélnének hozzá, áfák hívnák valahová. Hogy juthat az ember eszébe ilyen gondolat? Komoly igyekezet kell ahhoz, hogy ilyen ostobaságot bemagyarázzunk magunknak. Ahogy idősödöm, egyre jobban megbékélek azzal a sokféle mesterkéltséggel (affectation), mely életünket, beszédünket stb. elárasztja; de ehhez a mesterkéltséghez; minden erőfeszítésem ellenére se vagyok képes hozzászokni. Amikor azzal foglalkozom, amit ábrándozásnak neveznek, sose jut eszembe egyetlen értelmes gondolat sem; ellenkezőleg – képzeletemben csupa ostoba gondolat fut át, olyanok, amelyek képtelenek megragadni figyelmemet. Mikor aztán olyan gondolatra bukkanok, mely újabb gondolatok egész sorát vonzza, egyszeriben elillan az erkölcsi lustaságnak az a kellemes állapota, melyet ábrándozásnak nevezek, és elkezdek gondolkodni.

Nem tudom, mi módon villantak fel csapongó képzeletemben a cigányozással töltött éjszakák emlékei. Katya dalai, szeme, mosolya, keble, gyengéd szavai még frissen élnek emlékezetemben, minek írnék róla, hisz egész másról akarok beszélni. Észrevettem, hogy hajlamos vagyok a kitérőkre ; márpedig éppen ez a rossz szokásom, nem pedig – mint korábban hittem – a gondolatok bősége az, ami gyakran megakadályoz az írásban, és arra kényszerít, hogy felálljak az íróasztal mellől, és egész máson kezdjek el gondolkodni, mint amiről írtam. Veszedelmes szokás. Bár kedvenc írómnak, Sterne-nek óriási tehetsége van a meséléshez és az okos csevegéshez, a kitérők még az ő műveiben is nehézkesek. Aki megismerte a cigányokat, nem tud leszokni arról, hogy minduntalan a dalaikat dúdolja, jól vagy rosszul, de mindig élvezettel, olyan élénk marad az emlékük. Néha egyetlen jellegzetes vonás képes rá, hogy egész sereg eseményt idézzen fel, amely ezzel a vonással kapcsolatos. Nehéz meghatározni, mi volt a cigányok énekének az a jellegzetes vonása. Talán a szavak sajátos kiejtése, a cifrázás (fioratúra) egy sajátos válfaja és a különleges hangsúly.

Egy ilyen dalt, a Mondd, miértet dúdolgattam tehát, ez ugyan nem legkedvesebb nótáim közül való, de ez volt az, melyet Katya énekelt az ölemben ülve azon az estén, amikor azt magyarázta, hogy csak engem szeret, másokhoz azért kedves, mert a kórus megköveteli, de rajtam kívül senkinek nem engedi meg azokat a szabadosságokat, melyeket a szemérem fátyla kell hogy takarjon. Akkor este igazán hittem ezt a ravasz cigányfecsegést, jól éreztem magam, és egyetlen „vendég" sem zavart meg, ezért szeretem azt az estét és azt a nótát. Nagy átéléssel énekeltem, nem zavartattam magam, hangom nem akadozott, nem hibáztam el a hajlításokat, és nagy élvezettel hallgattam saját magam. A hiúság szokás szerint ismét belopódzott a lelkembe. „Nagyon kellemes hallgatnom önmagamat – gondoltam –, de bizonyára még kellemesebb másoknak hallgatni engem"; egyenest irigyeltem gyönyörűségüket, melytől én meg voltam fosztva; egy pillanatnyi szünetet tartottam, belefüleltem az éjszaka hangjaiba, hogy aztán még nagyobb átérzéssel nekifogjak a következő szakasznak, de ekkor neszezest hallottam az ablakom alatt. „Ki az?" – „Én vagyok, uram" – felelte egy hang, melyet nem ismertem föl, bár oly határozottan csengett, mintha biztos lenne, hogy ez a válasz tökéletesen kielégítő. „Ki az az én? – kérdeztem, bosszúsan attól, hogy valami profán alak megzavarta ábrándozásomat és dalolásomat. „Épp hazafelé tartottam, uram, aztán megálltam hallgatni." – „Á, te vagy az, Marka?"2 – „Én, hát, uram. A nagyságos úr méltóztatik ezeket a kalmük nótákat énekelni?" – „Kalmük nótákat?" – „Csak hallgatom" – folytatta, észre se véve bosszúságomat és sértődöttségemet, hogy az ő lamentálásukra hasonlít. – „Igen, kalmük nóták." Kellett nekem, hogy ez a sánta Marka az ostoba fecsegésével elrontsa a gyönyörűségemet! Ezután persze nem folytathattam se az ábrándozást, se az éneket. Most egyszerre úgy gondoltam, hogy nagyon rosszul éneklek, s hogy a nevetést, amit az imént a szomszéd udvarból hallottam, az én nótázásom váltotta ki. A kellemetlen érzés kijózanított. Tanulni nem tudtam, aludni sem volt kedvem; ráadásul Marka szemmel láthatólag jó kedvében lehetett, és tulajdonképpen teljesen ártatlan eszköze volt kiábrándíttatásomnak. Csodálkozásomat fejeztem ki, hogy még nem alszik, erre roppant nyakatekert és érthetetlen szavakkal kifejtette, hogy álmatlanság gyötri. Belemelegedtünk a beszélgetésbe. Amikor megtudta, hogy nincs kedvem aludni, engedélyt kért, hogy bejöhessen hozzám, én beleegyeztem, és Marka a mankóit fogva letelepedett az ágyammal szemközt.

Marka, akit valójában Lukának hívnak, olyan érdekes és annyira tipikusan kozák egyéniség, hogy érdemes elidőzni mellette. Házigazdám Japiska... ,3 aki nagy kópé és tréfacsináló, azon az alapon keresztelte el Markának, mert szerinte három apostol van: Luka, Marka és Vértanú Nyikita, de mind a három egykutya. Ezért keresztelte hát el Lukaskát Markának, és ezt a nevet átvette az egész falu.

Marka huszonöt esztendős forma, alacsony termetű nyomorék; az egyik lába aránytalanul kicsi törzséhez képest, a másik aránytalanul kicsi és görbe az egyikhez képest; ennek ellenére, vagy talán éppen ezért – hogy el ne veszítse egyensúlyát –, meglehetős gyorsan jár, mégpedig nemcsak mankón, hanem anélkül is, oly módon, hogy egyik lábával majdnem a fél talpára támaszkodik, másikkal épp csak a lábujja hegyére. Ha ül, azt mondanánk rá, hogy középtermetű, jó felépítésű férfi. Érdekes, hogy akármilyen magas széken ül is, a lába mindig eléri a padlót. Tartásának ez a sajátossága mindig meglepett; először annak tulajdonítottam, hogy ennyire ki tudja nyújtani a lábát; de ahogy alaposabban kitanulmányoztam, rájöttem, hogy az ok hátgerincének rendkívüli hajlékonysága és hátuljának az a képessége, hogy a legkülönbözőbb helyzeteket tudja fölvenni. Szemből nézve úgy látszik, nem is ül rajta a széken, hanem csak nekitámaszkodik és hátradől, hogy karját a szék támlája mögé vesse (ez kedvenc póza); de amikor háta mögé kerültem, legnagyobb csodálkozásomra úgy találtam, hogy tartása tökéletesen megfelel az ülés követelményeinek.

Arca nem szép; kozák mód simára nyírott, kis feje, elég magas, okos homloka van, alóla ravaszkás szürke szempár tekint ki, melyből nem hiányzik a tűz sem, orra hegye lefelé hajlik, széles ajka előreugrik, állat rőt kecskeszakáll fedi – ezek arca jellegzetességei. Személyét általában vidámság, önelégültség, ész és félénkség jellemzi. Erkölcsi tekintetben nem tudnám jellemezni, de leírom, milyennek mutatkozott az akkor kezdődő beszélgetésben. Már korábban is volt dolgunk, egyszer-kétszer elbeszélgettünk. Ugyanaznap történt, hogy odajött hozzám, amint csomagoltam a másnapi utazáshoz. Épp ott ült nálam Japiska, akitől Marka fél, mivel – teljes joggal – úgy véli, hogy amaz irigyelni fog mindent, amit őneki ajándékozok. Markát választottam tanítómul a kumik nyelvben. „Volna nekem, kegyelmes uram, hogy úgy mondjam (kedveli azt a töltelék mondatot) egy aprócska kérésem" – „Éspedig?" – „Engedje meg, hogy később mondhassam el: különben – szólt aztán meggondolva magát, és mosolyogva Japiskára pillantott –, ha méltóztatna adni egy ceruzát meg egy kis papirost, akkor írásban..." Megmutattam az asztalon az írókészletemet, ő pedig fogott egy lapot, két lábát és mankóit valami különös csomóba rendezve letelepedett a padlón, fejét félrebillentette, és a ceruzát nyálazgatva, mosolyogva, nagy erőfeszítéssel teleírta térdén ákombákomokkal a papírt; öt perc múlva átnyújtotta girbegurba sorokkal írt episztoláját, és Japiskához fordulva azt mondta: „Látod, bátyám, itt ülsz, mégse tudod, mi van ide írva." – „Ni, az írástudó!" – felelte az csúfondárosan. – „Bátorkodom arra kérni, kegyelmes uram, hogyha méltóztatik kegyes lenni, mármint az úti szamovárt illetőleg, és előre is készséggel megszolgálom, ha régi és nem szükségeltetik." A mosolyt, melynek kíséretében azt mondtam: – „Jól van, vidd", – bizonyára irodalmi tehetsége elismerésének vette; mivel ugyanazzal az önelégült és ravasz mosollyal válaszolt, amellyel az imént Japiskához szólt. – Ennyi az egész.

Éjszaka a következő beszélgetés alakult ki köztünk. „Még nem méltóztatik pihenni?" – „Nem, nem tudok elaludni; hát te merre jártál?" – „Nekem se volt, megvallom, aludhatnékom – sétáltam egyet a faluban, benéztem valahová, aztán most épp hazafelé tartottam." Meg kell jegyezzem, amikor behívtam és beszédbe elegyedtem vele, volt egy titkos célom: nem lenne-e a Mercuriusom, nem vállalná-e el azt a feladatot, melyet tudom, nagyon szeret, s ezért nem képes egyenest a nevén nevezni. Én úgy vagyok vele, hogy ha valamit nem hévből csinálok, hanem átgondoltan, sehogy se tudom rászánni magam, hogy a nevén nevezzem és egyszerűen nekifogjak. Az ő beszédjének az a különlegessége, hogy kétféle hangnemben szól: egyik fajtát, a közönségeset, olyan esetben használja, amikor semmi különösebbet vagy kellemeset nem vár; ilyen esetekben egyszerűen és szerényen viselkedik; amikor viszont beszélgetés közben olyasmire tér ki, ami kizökkenti a megszokott kerékvágásból, nyakatekert, érthetetlen nyelven, bonyolult körmondatokban kezd beszélni; ilyenkor még a külseje is teljesen megváltozik: szeme szokatlan fényt kap, szája határozatlan mosolyra húzódik, egész teste mozgásba jön, valósággal magán kívül van. Marka beszéde és történetei nagyon szórakoztatóak, különösen közbenjárása K.L... érdekében, aki „nagyon le volt kötelezve" neki, és aki, amikor elérte az áhított célt, gyenge egészsége folytán nem tudott élni Marka fáradozásainak eredményével.

Augusztus 22.

Huszonnyolcadikán születésnapom lesz, huszonhárom éves leszek; szeretném, ha ettől a naptól kezdve a magam elé tűzött célok szellemében élnék. (...)

Napkeltétől rendbe rakom papírjaimat, számláimat, könyveimet, dolgozataimat; aztán elrendezem gondolataimat és másolni kezdem a regény első fejezetét. Ebéd után (keveset enni!) tatár nyelv, rajzolás, lőgyakorlat, séta és olvasás.

1853. október 24.

Korábban keltem a szokásosnál, és nekiültem írni az utolsó fejezetet. Sok gondolatom gyűlt össze; de valami leküzdhetetlen viszolygás akadályozott benne, hogy befejezzem. A műben, akárcsak az életben, a múlt meghatározza a jövőt – a zavaros művet nehéz lelkesedéssel, következésképpen jól folytatni. Gondolkodtam a változtatásokon a Serdülőkorban,4 de nem tettem egyet sem. Leghelyesebb hevenyészve följegyezni a megjegyzéseket, aztán egyszerűen neki kell látni átmásolni az egészet.

Ebédig az 1799-es orosz–francia háború kritikáját olvastam, ebéd után pedig minden különösebb kedv nélkül elmentem célba lőni Gromannal. A gyönyörű idő elcsábított, elmentem vadászni, és lőttem egy nyulat. Vacsora után tizenkettőig kártyáztam. Milyen könnyen alakulnak ki a rossz szokások! Már hozzászoktam, hogy vacsora után játszom.

Olvasás, főképp tisztán szépirodalmi mű olvasása közben leginkább a szerző jelleme érdekel, ahogy a műben kifejeződik. De vannak olyan művek is, ahol a szerző leplezi vagy többször is változtatja véleményét. A legkellemesebbek azok, amelyekben a szerző úgy tesz, mintha el akarná rejteni személyes nézetét, mégis hűen kitart mellette, valahányszor színt kell vallania. A legsivárabbak viszont azok, amelyekben a szerző nézete oly gyakran változik, hogy végül tökéletesen elvész.

Október 25.

Délelőtt átnéztem a Serdülőkort, elhatároztam, hogy újra lemásolom, és döntöttem a változtatásokról, átrendezésekről és toldásokról, amelyeket el kell végeznem rajta. Tíz óra felé elmentem vadászni, és estig oda voltam. Elolvastam a Szovremennyik legutóbbi, igen rossz számát. Megvacsoráztam, és most lefekszem aludni. A mai egész nap morális pihenő volt számomra. Az ember öntudatlanul is gyakran szükségét érzi az ilyesminek.

(...) Kezdem sajnálni, hogy túlságosan sietve küldtem el az Egy biliárdfelíró feljegyzéseit5. Tartalmát tekintve nem sok változtatni, vagy kiegészítenivalót találtam volna rajta, de a formája nincs elég gondosan kidolgozva.

Október 26.

Nem valami korán keltem, és minden tagom sajgott a fáradtságtól. Délelőtt rendesen dolgoztam a Serdülőkor másolásán és rendbetételén, de hamarosan elhívtak ebédelni, ebéd után pedig olvasgattam egy kicsit.

Mindig természetellenesnek éreztem azokat a leírásokat, melyek arról szólnak, hogyan küzd a jó és a rossz a helytelen cselekedetre készülő emberben. Az ember könnyen és észrevétlenül teszi a rosszat, és csak jóval később rémül meg és csodálkozik el azon, amit csinált.

Az egyszerű nép a maga munkával és nélkülözéssel teli életével olyannyira felettünk áll, hogy a magunkfajtának egyszerűen nem illik a rosszat keresni és azt leírni benne. Megvan bennük a rossz, de jobb ha nem mondunk róla mást csak csupa jót (mint a halottról). Ez Turgenyev erénye, és Grigorovics Halászokjának 6 fogyatékossága. Kit érdekelhetnek e szánalomra méltó érdemekben gazdag osztálynak a vétkei? Több benne a jó, mint a rossz; ezért természetesebb és nemesebb az előbbi okait keresni, mint az utóbbiakét.

Régebben úgy gondoltam, hogy ha egyszer elhatároztam, hogy alapos és gondos leszek dolgaimban, képes leszek követni ezt a szabályt; aztán a gyakran ismételgetett és soha pontosan be nem tartott szabályok kezdtek meggyőzni arról, hogy ezeknek semmi hasznuk; most arról kezdek meggyőződni, hogy ezek a hol gyengülő, hol újra megújuló rohamok, ez a periodikusan ismétlődő önkontroll normális jelenség.

Hozzá kell szoknom, hogy mindig mindenütt gondosan és világosan fogalmazzak, mert az ember hajlamos rá, hogy a gondolat homályosságát vagy hamisságát ösztönösen mesterkélt fordulatokkal, javításokkal és lendülettel igyekezzen elleplezni önmaga elől.

1863. február 8.

Jasznaján vagyunk. Iszlenyjev és Szerjozsa megzavart ugyan bennünket, mégis olyan jó, olyan jó! Annyira szeretem őt.10 A gazdaság és a folyóirat ügyei jól állnak. Az egyetemisták terhemre vannak a helyzetük természetellenessége és akaratlan féltékenységük miatt. Ez utóbbiért egyébként nem neheztelek rájuk. Milyen világos most minden számomra. Fiatalos rajongás volt ez az egész, majdnemhogy komédiázás, amelyet – felnőtté válván – nem tudok folytatni. Ő a mindenem. Ő még nem tudja, nem érti, mennyire átformál engem, összehasonlíthatatlanul jobban, mint én őt. Csak nem tudatosan. Tudatos igyekezetünk – az enyém is, az övé is – hasztalan. Út közben az jutott eszembe, hogy a tudomány egy-egy felfedezése: egy új látásmód felfedezése, melyek birtokában az, ami régebben helytelen volt, helyesnek és következetesnek látszik, más oldalak viszont sötétebbé válnak. Tudom például, hogy a vas hideg, a bunda meleg, a nap felkel, lemegy, a test meghal, a lélek halhatatlan. Az új nézőpontból el kell feledkeznem a bundáról és a vasról, és nem tudhatom, mi a bunda és a vas, és nem láthatok mást, mint egymást taszító és vonzó atomokat, melyek úgy helyezkednek el, hogy jó vagy rossz vezetőivé válnak valaminek, amit hőnek nevezünk; vagy el kell feledkeznem arról, hogy a nap felkel és lemegy, hogy mi a hajnalpír, mi a felhő, és el kell képzelnem, hogy a föld forog, és vele keringek én is. (Sok mindent meg lehet magyarázni az ismert úton ezzel a nézettel, de ez a nézet nem maga az igazság, mert egyoldalú.) A vegytannál még inkább ez a helyzet. Vagy például felejtsem el, hogy lélekből és testből állok, ehelyett gondoljak arra, hogy test és ideg vagyok. Az orvostudomány szempontjából ez – eredmény; a lélektan szempontjából – ellenkezőleg.

Február 23.

Elkezdtem írni.11 Nem az igazi. Sokáig lapozgattam a papírjaim között. Gondolatok rajzása, és visszatérés vagy visszatérési kísérlet a líraisághoz. Tetszik. Úgy érzem, nem tudok kiforrott gondolat és lelkesedés nélkül írni...

1901. február 6. Moszkva

(...) Elég sok mindent feljegyeztem és lényegesnek találtam.

1. A legfontosabb, hogy állandóan törekedni kell eloszlatni a kormány által terjesztett ködösítést, miszerint mindent, amit tesz, a rend érdekében, az alattvalók üdvéért teszi. Mindent, amit tesz, azt vagy a maga javára teszi (kirabolja a leigázottakat), vagy azért, hogy leur donner le change12 és elhitesse velük, hogy az ő érdekükben cselekszik.

(...) 6. Az öt külső érzékszervünk kényeztetésére szolgáló eszközök, a díszes lakberendezés, használati tárgyak és ruházat, különösen a nők öltözködésében, ezek gerjesztik a buja vágyakat, így a zene, parfüm, az ínyenc ételek, a sima, kellemes tapintású felületek. A csillogás, a fény, a nap, a fák, a fű, az ég szépsége, sőt az emberi test látványa is, mindenféle mesterséges feldíszítés nélkül, a madarak éneke, a virágok illata, az egyszerű étel, a gyümölcsök íze, a természetes dolgok tapintása nem gerjeszt buja vágyat. Azt a villanyvilágítás, az elegáns öltözetek, a zene, a parfüm, az ínyenc ételek, a sima felületek keltik.

1901. április 22. Moszkva

(...) A pedagógiának három válfaja van, minthogy a gondolkodásnak is három neme van: 1. logikai, 2. tapasztalati és 3. művészi. A tudomány, a tanulás nem más, mint annak elsajátítása, amit okos emberek már előttünk elgondoltak. Az okos emberek mindig ebben a három nemben gondolkodtak: vagy logikai következtetéseket – gondolatokat – vontak le valamely tételből: matematika és matematikai tudományok; vagy megfigyeléseket végeztek és a megfigyelt jelenségeket elkülönítve a többitől, következtetésekre jutottak a jelenségek okaira és okozataira vonatkozóan; vagy leírták azt, amit láttak, tudtak, elképzeltek. Röviden: 1. gondolkodtak, 2. megfigyeltek, 3. kifejeztek. Ezért a tudomány három neme 1. matematikai tudományok, 2. tapasztalati tudományok és 3. nyelvek (…)

1903. március 11. Jasznaja Poljana

Mindegyre próbálgatom az élet meghatározását, de elégedetlen vagyok vele. Tegnapelőtt megfogalmaztam, de megint csak át kell fogalmazni. De mielőtt belefognék, szeretnék feljegyezni néhány gondolatot ebből az időszakból.

Egészségem jelentősen javult. Tegnap megérkezett Ljova. És boldog vagyok, hogy megint olyan jó vele lennem (...)

1. Csak akkor élünk, amikor tulajdon lelki „én"-ünkre eszmélünk. Ez pedig a lelki öröm pillanataiban, vagy a lelki tényezőnek az állati tényezővel folytatott küzdelme pillanataiban van így.

2. Nem egészen kiderített mozzanat, hogy gyakran (talán mindig) elégedetlenségünk és elégedettségünk az élettel, az eseményekkel kapcsolatos benyomásaink, nem mindig magukból ezekből az eseményekből erednek, hanem lelkiállapotunkból. Ilyen nagyon bonyolult és meghatározott lelkiállapot nagyon sokféle van. Igy a szégyen állapota, a rosszallás, a meghatottság, az emlékezés, a szomorúság, a vidámság, a nyomottság, a könnyedség állapota. Hogy jönnek létre ezek az állapotok? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha a szégyen állapotában vagyok, akkor mindent szégyellek, és ha nincs mire irányulnia a szégyenemnek, akkor tárgyatlanul is szégyenkezem. Ugyanígy van a rosszallás, a meghatottság, valamint az emlékezés állapotával is, bármilyen furcsán hangozzék ez. Az ember egyre csak emlékezik, holott semmi emlékeznivalója, vagy arra emlékezik, ami most történik, vagy arra, hogy erre már emlékezett már régebben, és ugyanígy van ez a szomorúsággal, a vidámsággal... és sok más állapottal, amelyet meg kell határozni és végig kell gondolni eredetüket.

(...) 4. Az emberek, a liberális politikusok vagy általában a mindenféle doktrinerek, gyakran úgy látják jónak, hogy felveszik a harcot a hazugságok egyik formájával, és közben érvényesülni hagyják a többi hazugságot, azzal nem szállnak szembe. Ez ugyanolyan, mint hogyha árvíz idején a ránk zúduló áradatot egyik helyen megállítanánk, s hagynánk, hogy a többi betörésből zuhogó ár elborítson...

Hajól tudom, 1903. november 30. Jasznaja Poljana

(...) Tegnapelőtt azt álmodtam, hogy formáját tekintve komikus elbeszélést írok egy parasztról, aki mindenféle érthetetlen szavakat zagyvál, az elbeszélés azonban nagyon megható. Nagyon jól éreztem magam. Egyáltalán, egész éjjel valami különös frissességgel működött az agyam: elképzeltem három népi típust is: az egyik vasgyúró, dalia, lassan mozduló, de olykor elkapja az őrület, valósággal vadállattá válik ilyenkor. A másik fecsegő, hencegő, költő, néha gyengéd és önfeláldozó. A harmadik önző, de szép, tehetséges és nőcsábász.

Mindennap szeretnék legalább egy keveset megírni emlékeimből.

1904. január 22. Jasznaja Poljana

(...) Tisztázni kell az ember viszonyát a kormányhoz. Ez a viszony nem lehet felemás: vagy a kormány a rend szükséges feltétele, és akkor alá kell vetnünk magunkat neki és szolgálnunk kell; vagy el kell ismernünk, mint ahogy én elismerem, s mint ahogy lehetetlen el nem ismerni, hogy a kormány banditatársaság, és akkor azonkívül, hogy törekedni kell e banditák megvilágosítására, meggyőzéssel rábírni őket, hogy hagyjanak föl a banditizmussal, magunkat, amennyire csak lehetséges, el kell határolnunk attól, hogy a banditákkal megosszuk zsákmányukat, részt vegyünk annak felhasználásában. A legfontosabb az, hogy ne tegyünk úgy, mint most a liberálisok: szükségesnek ismerik el a kormányt és saját eszközeivel próbálnak harcolni ellene. Ez gyerekes játék (...)

1904. április 29. Jasznaja Poljana

(...) Az ember csakis saját élete révén ismerhet meg valamit teljességgel. Teljességgel magamat, ismerem, egész önmagamat a születés függönyéig és a halál függönye előtt. Azáltal ismerem magamat, hogy én – én vagyok. Ez a legmagasabb vagy még inkább a legmélyebb tudás. A következő az érzékelés útján nyert tudás: hallok, látok, tapintok. Ez külső tudás; tudom, hogy ez van, de nem ismerem úgy, mint önmagamat, hogy mi az, amit látok, hallok, tapasztalok. Nem tudom, hogy a maga részéről mit érez, mit tud. A harmadik tudás még kevésbé mély. Ez az értelem útján szerzett tudás; érzékeinkből nyert vagy más emberek szóbeli közléséből átvett tudás - ilyen a megfontolás, az előrelátás, a következtetés, a tudomány.

Az első. Szomorú vagyok, fájdalmat érzek, unatkozom, boldog vagyok. Ez kétségtelen.

A második. Szagolom az ibolya illatát, látom a fényt és az árnyékot stb., itt már becsúszhat hiba.

A harmadik. Tudom, hogy a föld gömbölyű és forog, hogy létezik Japán és Madagaszkár stb. Ez mind kétséges.

Az élet, úgy gondolom, nem más, mint az, hogy a harmadik és második tudás átalakul elsővé, hogy az ember mindent magában él meg (…)

Most 1905. december 31. éjszakája van, 1906 kezdete.

Ez idő alatt „A kormányhoz, a forradalmárokhoz, a néphez"-t egészítgettem ki. Néha fontosnak látszik, néha gyengének. Egészségem nem rossz. De hiányzik a gondolat elevensége (...) Felemás voltam. Némelykor kora reggel és éjszaka valóban bölcs és jó ember vagyok, némelykor gyenge, nyomorúságos lény, aki nem tudja, mit kezdjen magával. A különbség az, hogy az első igazi állapotom, a másikban pedig tudom, hogy ködben tévelygek.

Még egy világos gondolat jutott eszembe arról, hogy az élet nem más, mint hogy a lelki lényeg végigjárja a tőle elkülönült, egyre szélesedő formát.

Most kezdődik az új, 1906-os esztendő. Uram, segíts meg, hogy teljesíthessem a te akaratodat. Nem azért, hogy valamit tegyek, csakis azért, hogy azt tegyem, amit kell.

1909. január 18. Jasznaja Poljana

(...) Egy napot kihagytam. Nagyon gyenge voltam fizikailag, se tegnap egész nap, se este, se ma nem írtam semmit. Ma csak egy kis kiegészítést írtam a Sztolipinről szóló cikkhez, a cárról, azzal a titkos céllal, hogy kihívjam magam ellen hajszájukat.13 Ez a cél sem valami jó, az pedig még rosszabb, hogy gyűlölettel vagyok iránta. Ki kell javítani. Egy kicsit javítottam a cikken, jobb is lett. Hála istennek – úgy látszik, legyőztem emberi becsvágyamat.

Tegnap éjjel nagyon nem jól voltam, de igen kellemes érzés fogott el, ahogy vártam a halált, nem kívántam, de a legkisebb ellenállást sem tanúsítottam, úgy tekintem, mint bármely természetes és ésszerű lépést vagy eseményt. Úgy érzem, hogy mindenesetre közel van a halál, néhány hét, ha sok, akkor néhány hónap választhat el tőle. Ma egész reggel pasziánszot raktam, de nem fogtam munkához, mert éreztem gyengeségemet. Témáim pedig nagyon jók, nem akarom őket elrontani. Eszembe jutott egy új téma. Mégpedig: hogyan tekinti az újságot, azt, ami ott ki van nyomtatva, a szabad ember, vagyis a valóban vallásos ember. Meg kellene mutatni az emberek eltorzulásának, rabszolga voltának, gyengeségének minden fokozatát – az emberi méltóság elvesztésének fokozatait. Nagyon jól végiggondoltam. Nem tudom, hogyan sikerül majd megírni. Talán holnap. Most este van. Csertkovot várom. Semmit sem kezdeményezek.

1909. március 6. Jasznaja Poljana

Nagyon – azt akartam mondani: rosszul, no jó, nem rosszul – gyöngének érzem magam: a szívem szorul, semmit sem tudok következetesen végiggondolni. A lábam is rosszabb. Nem tudtam, mit kell tennem. Kérdeztem hát magamtól: mit kell tennem, hogy az Istennek, az én uramnak tetsző legyen? És most már világos legalábbis az, hogy mit nem kell, mit nem szabad tennem.

1. Olvastam az újságban a halálos ítéletekről és a bűntettekről, amelyekre kiszabják, s így világossá lett előttem, hogy milyen torzul cselekszik az egyház, amely elleplezi az igazi kereszténységet, elferdíti a lelkiismeretet és az állam, amely törvényesíti, nemcsak igazolja, hanem piedesztál-ra helyezi a gőgöt, a becsvágyat, a haszonlesést, az emberek megalázását és legfőképp mindenfajta erőszakot és az emberölést a háborúban és a kivégzéseken. Az ember azt hinné, mindez olyan világos, de senki sem látja, nem akarja látni. És az egyház meg az állam, holott látja, hogy nőttön nő a rossz, csak csinálja tovább. Olyan ez, mintha szántóvető emberek, akik egyébhez nem értenek s eszközük is csak a szántásvetéshez van, szántóvető munkájukból kell hát megélniük, mégis kiszántanák a sarjadó vetést.

Lehet, hogy annak idején szükség volt az egyház meg az állam tevékenységére, de ma pusztító hatású, és csak folyik tovább.

(1910) Ma, április 13.

Ötkor ébredtem és mindegyre azon gondolkodtam, hogyan találjak kiutat, mit tegyek? És nem tudom. Gondoltam, írni fogok. De még az írás is undorító, ha megmaradok ebben az életben. Beszéljek Szofja Andrejevnával? Elmenjek? Apránként változtassak?... Talán ezt az utóbbit fogom tenni, és ezt tehetem. Akkor sem könnyű. Talán, sőt majdnem bizonyosan, ez a jó. Segíts, segíts te, aki bennem vagy, és mindenben, és aki vagy, akihez könyörgöm és akit szeretek. Szeretlek, igen. És most sírok a szeretettől. Nagyon.

Április 14.

Tegnap nagyon nehéz volt (...) Semmit sem írtam, csak egy fölösleges levelet. Lovagoltam. Nehéz, de nem tudom, mit tegyek. Szása elutazott. Szeretem őt, hiányzik – nem azért, hogy a munkában segítsen, a szívemnek. Goldenvejzerék eljöttek, hogy elbúcsúzzanak tőle. Goldenvejzer zongorázott.14 A gyengeségtől elszomorodtam.

Éjjel fizikailag rosszul voltam, egy kicsit kihat a lelkiállapotomra is. Későn keltem (...) Jó voltam a koldusokhoz is, egy kérelmezőhöz is. Kikocsiztam Ovszjannyikovóba. Elővettem a könyveimet.15 Nem szabad többet írnom. Azt hiszem, ezen a téren megtettem, amit tehettem. Pedig de szeretnék még írni, nagyon szeretnék.

Este Az életről írott gondolataimat javítgattam. Most tizenkét óra van. Lefekszem. Még mindig rossz a lelkiállapotom. Vigyázz, tartsd magad, Lev Nyikolajevics.

Szeptember 3.

Tegnap reggel jártam egyet, Obrazcovkáig nem jutottam el. Hazajöttem, és olyan hévvel fogtam az íráshoz, amilyet régóta nem tapasztaltam.16 Ellovagoltam Trehanyetovóba egy muzsikhoz. A ló felbukott. Erős benyomást tett rám az öreg, öregebb nálam, csépelnek nála. Mamontova. Szása megérkezett. Itthon változatlanul nyomasztó a helyzet. Tartsd magad, Lev Nyikolajevics. Igyekszem. Este nem akartam kártyázni, de beültem mások helyett.

Szeptember 4.

Keveset aludtam, korán reggel ellovagoltam Trehanyetovóba és Obrazcovkába. Elborzasztó szegénység. Alig tudom elfojtani a könnyeimet. Levelek. Az egyik szidalmaz. Jártam egyet a parkban. Aludtam egy keveset. Megyek ebédelni (…)

1910. szeptember 5.

Ma későn keltem. Sétáltam a parkban. Feljegyeztem valamit, azt hiszem, egész jó gondolatokat a mozgásról, a térről és az időről. Aztán igyekeztem folytatni a munkát, de keveset végeztem, nem ment. Szörnyű idő volt, eső után meglátogattam Andrej Jakovlevicset.17 Hazakísért. Megérkezett Szofja Andrejevna. Nagyon izgatott, de nem ellenséges. Később megérkezett Sz. Sztahovics. Lefekszem. Tizenegy óra.

Szeptember 6. Kocseti

Betegen ébredtem, bizonyára az öregkori üszkösödés. Jólesett, hogy nem volt kellemetlen érzés, hanem inkább egyenesen kellemes a halál közelsége. Ezenkívül gyengeség, étvágytalanság. Jó hír Transvaalból, az erőszakot elutasítók kolóniájáról.18 Semmit sem ettem, most este van. Megjött a kinematográfus.19 Megpróbálok lemenni, hogy megnézzem. Beszéltem Szofja Andrejevnával, minden jó (…)

(Szeptember 8.) 7-8.

Tegnap jobb volt az egészségem. Csak a lábam fáj és pas pour cetté fois. Ahogy fent elhatároztatott, úgy legyen. Mert már megvan a döntés, csak én nem tudom.

Csak leveleket írtam, egyet az indusnak,20 egyet pedig egy orosznak az erőszak elutasításáról. Szofja Andrejevna egyre ingerültebb és ingerültebb. Nehéz. De tartom magam. Még nem tudom nyugodt szívvel megtenni azt, amit kellene. Félek Csertkov mostanában várható levelétől...21 (...) Szofja Andrejevna mindenképpen azt akarta, hogy Drankov filmezze le velem. Azt hiszem, nem fogok dolgozni. Nyugtalan vagyok. Semmit sem írtam. Jártam a parkban, feljegyeztem egyet-mást. Levelet kaptam Csertkovtól, külön Szofja Andrejevna is. Még ezt megelőzően nehéz beszélgetésünk volt az elutazásomról. Védtem a szabadságomat. Elmegyek, amikor úgy látom jónak. Nagyon szomorú dolog, persze, mert rossz vagyok. Lefekszem aludni.

Október 2.

Betegen ébredtem. Jártam egyet. Kellemetlen északi szél. Semmit sem jegyeztem fel, de éjszaka nagyon jól, tisztán elgondoltam, milyen kitűnő művészi ábrázolást lehetne adni a gazdagok és a hivatalnok osztályok, illetve a paraszt dolgozók életének egész sekélyességéről, és itt is, ott is megmutatni legalább egy, a lelke szerint igazi embert. Esetleg egy asszonyt és egy férfit. Milyen jó lehetne! És hogy vonz ez a gondolat. Milyen nagy mű lehetne. És már el is gondolom anélkül, hogy a következményekre gondolnék, amelyek pedig minden igazi műben, így minden igazi műalkotásban is olyan jelentősek. Milyen nagyszerű is lenne. Tegnap Maupassant novelláját olvastam, és ettől kedvem támadt, hogy ábrázoljam az élet sekélyességét, amilyennek ismerem, és éjszaka eszembe jutott, hogy ebben a sekélységben el kellene helyezni egy eleven lelkű embert... Talán lesz is belőle valami (... )22

SOPRONI ANDRÁS, MAKAI IMRE, ELBERT JÁNOS fordításai

Jegyzetek:

1 Tolsztoj 1851-ben lépett katonai szolgálatba, egyik első állomáshelye volt az Észak-Kaukázusban fekvő Sztarogladkovszkaja.

2 Marka: Luka Szehin, fiatal kozák Sztarogladkovszkaja kozák faluból. Tolsztoj felhasználta egyes vonásait a Kozákokban, Lukaska alakjában.

3 Japiska: pontosabban Jepiska, Jepifan Szehin, öreg grebenyi kozák, Sztarogladkovszkaja kozák faluból. A Kozákok Jepiskájának prototípusa.

4 Az önéletrajzi trilógia második részéről van szó.

5 Az elbeszélés a Szovremennyikben jelent meg (1855./1.).

6 A „naturális iskolához" tartozó Grigorovics regényében Tolsztoj voltaképp a tényékhez való túlzott tapadást kifogásolta.

10 Feleségéről, Szofja Andrejevnáról van szó, akivel Tolsztoj 1862. szeptember 23-án kötött házasságot.

11 Talán a Holsztomert vagy a Háború és béke első változatát.

12 becsapja őket (fr.)

13 Tolsztoj arra az újsághírre, hogy II. Miklós „életben hagyta" a jekatyerinoszlavi vasútvonalon kitört felkelés harminckét résztvevőjét, A halálbüntetés és a kereszténység című cikkébe kiegészítést illesztett, amelyben szemére veti a cárnak, hogy „csak századrésze ez annak a számnak, ahány embert kívánságára vagy beleegyezésével kivégeztek".

14 A. B. Goldenvejzer zongoraművész Tolsztoj szoros baráti köréhez tartozott.

15 Tolsztoj Abból jön minden rossz című komédiáján dolgozva elővette A műveltség gyümölcse című darabját, azt olvasgatta.

16 A feljegyzés a Nincsenek bűnösök a világon című befejezetlenül maradt elbeszélés egyik változatának munkáira vonatkozik.

17 A. J. Grigorjev parasztot, akinek Kocseti közelében volt tanyája.

18 Tolsztoj a dél-afrikai Transvaalból levelet kapott Mahatma Gandhitól és barátjától, G. Kallenbach-tól, amelyben értesítették, hogy Johannesburg mellett farmot létesítettek a fajgyűlölők megtorlásától menekülő indiaiaknak, akik állampolgári kötelezettségük megtagadásával harcolnak jogaikért.

19 A. I. Drankov filmoperatőr elhozta Tolsztojnak levetíteni a Jasznaja Poljanában régebben készített képsorait és egyben újabb felvételeket forgatott.

20 Tolsztoj Mahatma Gandhi augusztus 15-i levelére válaszolt.

21 V. G. Csertkov igyekezett levelében mindent megmagyarázni Tolsztoj feleségének. 1910. szeptember 6-i levele azonban csak további bonyodalmakat eredményezett kapcsolataikban.

22 A terv nem valósult meg, Tolsztoj 1910. október 28-án hajnalban elhagyta Jasznaja Poljanát, az op-tyinai kolostorba utazott, majd innen orvosa, Dusán Makoviczky ás Csertkov titkára, Szergejenko társaságában, Samorgyinóba. Október 31-én Kozelszk állomáson egy déli irányba menő vonatra szálltak, de csak Asztapovo állomásig jutottak el. Tolsztoj lázas beteg lett, az utazást meg kellett szakítani. Az állomásfőnök egész lakását Tolsztoj rendelkezésére bocsátotta. Utolsó naplóbejegyzésének kelte november 3.: „Váljon minden a mások hasznára, meg az éri üdvömre." 1910. november 7-én reggel 6 órakor halt meg,

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám

Egy jobbágy naplója

AGNYIJA KUZNYECOVA
A kegyetlen sors viharában
(Regényrészlet)

Kezemben megsárgult papírlapok, házilag összefűzött füzetek. Az őseim naplói: az ükapám, a dédapám és a nagyapám jegyzetei. Valami csoda folytán íródtak meg, és csodaszámba megy az is, hogy másfél évszázadon át épségben megmaradtak és felelevenítik a múltat...
Ha nem lennének ezek a füzetek, akkor nem állnék most itt a sebesen száguldó szárnyashajó orrában, és nem gyönyörködnék a Káma szépségében.
Iljinszkoje... Valamiféle hatodik érzékemmel messziről is megismerem ezt a falut. A kis házakat, amelyek felkúsztak a domboldalra és hátsó udvaruk az Obva patak partjáig nyújtózik, csodálatos, ősi fafaragásokkal díszített ablakaik pedig a széles utcára néznek. Biztos akad köztük nem egy, amelyik már abban az időben is állt.
A kikötőben virággal fogadnak az iskolások. A falu lakói már mindent tudnak, és kíváncsian bámulnak rám, a Sztroganov grófok jobbágyainak leszármazottjára. A Sztroganov kúria a mai napig megtalálható Iljinszkojéban.
1851-ben itt kapta meg dédapám a szabadságlevelét, amelyben ez állt:
„Én, Natalja Pavlova grófnő, Sztroganov gróf leánya, az altábornagyné, örökre felszabadítom a jobbágyi függőség alól az én jobbágy szolgámat, Pjotr Jakovlevics Kuznyecovot feleségével, Olimpiadával és lányával, Fedorával meg Nyikolaj nevezetű fiával együtt, akiket 1845-ben örököltem megboldogult szülőanyámtól, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova altábornagynétól, született Golicina grófnőtől... És ezentúl sem én, sem az utódaim nem rendelkezünk sem a Kuznyecovok, sem majdani leszármazottaik felett."
A fogadásomra összegyűlt tömegből megindult felém egy öregasszony, talpig feketében, mint egy apáca. Ráncos, fekete kezében egy kissé hervadt ágacskát tartott, rajta néhány levél. Átnyújtotta nekem és bölcs tekintetével mélyen a szemembe nézett:
— Ültesd el, kedvesem, egy virágcserépbe. Majd kiterebélyesedik. Emlékül őseid szülőföldjéről — ez a szomorúfűz.
Kísérő nélkül járkálok Iljinszkojéban. A naplóban őseim olyan szemléletesen írták le a falut, hogy megrémít a hirtelen rám törő érzés: én már jártam itt valaha.
Ez az a hely, ahol az Iljinszkaja templom állt, amelyről a falu a nevét kapta. Ebben a templomban tartották az ükapám keresztelőjét, esküvőjét és gyászszertartását, itt keresztelték meg a dédapámat és a nagyapámat.
Képzeletben a nemlétből felhúzom a falakat a kupolákkal, és tetejükön a falu felett csillogó aranyozott keresztekkel.
Emitt meg a plébániai iskola régi épülete. Hányszor tatarozták már fennállása óta! Most is benne helyezkedik el Iljinszkoje iskolája. Itt tanult az én dédapám is, és amikor kijárta, még gyerekfejjel, a permi Sztroganov birtok intézőségében dolgozott, ahogy a naplójában írta, „írnokoskodott".
Az intézőség épületében ma a Sztroganov múzeum van.
A múzeumban töltöm az egész napot. A megszállott helytörténészek kikeresik a Sztroganovok rendelkezéseiből az őseim nevét. Rájuk is átragad, akárcsak az iskolás gyerekekre, az izgalmam. Enyhe irigységgel és néma áhítattal bámulnak az iljinszkojei emberek a megsárgult füzetekre, amelyekből többet tudok meg, mint az iljinszkojei, permi, moszkvai és leningrádi levéltárak dokumentumaiból összesen.
Ezek a füzetek varázserővel ruháznak fel. Segítségükkel meg tudom állítani az időt, és vissza tudom pörgetni a kerekét. Ha úgy tetszik, elvezethetem önöket Polotnyanij Zavodba, a Goncsarov házba és megmutathatom a kis Natasát, Grigorij Alekszandrovics Sztroganov másodunokatestvérét. Vagy részt kívánnak esetleg venni a Jekatyerina Goncsarova és d'Anthes Heeckeren tiszteletére rendezett esküvői ebéden Grigorij Sztroganov házában, szinte Puskin halálának előestéjén?
Megmutathatom önöknek az öreg Golícina hercegnőt, akiről az utódai, a Sztroganovok, azt híresztelték, hogy ismeri a három kártya titkát, az isteni Puskin pedig halhatatlanná tette A pikk dámájával.
Olyan tisztán látom magam előtt a dédapámat, hogy megkísérlem felidézni önök előtt, milyen is volt a senki által soha le nem írt, le nem fényképezett jobbágylegény, Sztroganov embere.
A „szabadságlevélben" így írták le:
„A termete meg 2 arsin 5 versok. Az arca tiszta, a szeme nagy, barna, az orra egyenes, a haja és a szemöldöke fekete, az álla kerek, a fogai fehérek, szabályosak. Életkorát tekintve harmincöt éves."
Ilyen volt a dédapám, amikor felszabadult. Még hozzáfűzöm a naplókból: „Szép volt, bár nem magas termetű". „Megakadt rajta a falubeli lányok szeme", „Gyors mozgású volt", „Hangosan és magával ragadóan tudott nevetni", „Az volt a szokása, hogy az első találkozás alkalmával alaposan szemügyre vette az embert". „Nyílt, sötét szemének pillantását hosszan belemélyesztette az ismeretlen tekintetébe, aztán minden restelkedés nélkül tetőtől talpig végigmérte." „Nyilván megszokta, hogy így nézzen, mivel a világon a legjobban rajzolni szeretett — emlékszik vissza rá az apja, az én üknagyapám, Jakov Petrovics —, és Isten adta tehetséggel rendelkezett ehhez a mesterséghez."

Iljinszkojéban az öregek sem emlékeztek a mostanihoz hasonló kegyetlen, csikorgó hidegre, mint a mesében, az előkertekben és a falu végén mozdulatlanul álltak a fehér, dérlepte fák. És ppen úgy, mint a mesében, szállt fel a kéményekből a füst az égbe, egyenletesen, mintha kirajzolták volna, aztán a hideg napsugarak fényében, amelyek alig tudták áttörni a jeges homályt, halvány rózsaszín oszlopokba rendeződött.                                   
A kunyhóban azonban meleg van. A kemence tetején erősen horkol Szemjon apó. Időnként csendesedik, teleszívja levegővel hatalmas mellkasát, de aztán olyan öblös ráadással szolgál, hogy az unokája, a tizenhét éves Akulina ijedten rezzen össze és keresztet vet. Az anya és az apa édesen szuszognak, bent alszanak a szobában a maguk készítette széles ágyon, a kelmedarabkákból összevarrt takaró alatt. Csendesen alszik a szalmazsákon a nagyobik fiú, Iván, subájával takarózik.
A kisszéken ülve keresztbe font karján nyugtatva fejét, az asztalra borulva szuszog és nyögdécsel álmában az idősebbik lány, Jevlampija — a féleszű.
Akulina — mosolygós képű, pufók kislány, kicsattanó, feszülő orcával — meg a barátnője, Dáska, aki olyan vékony csontú és napbarnított, mint valami kis csóka, aki éppen most tanult meg repülni, a jövendőt faggatja. Viaszt öntenek a fatálba, amit alig világít meg a szilács fénye.
Petyka, Akulina kisöccse sem alszik. Érdekli, hogy mit jósolnak a lányok.
Dáska sziszegve súgja:
—  Férjhez mész. Látod — legény...
—  Mintha egy szán is lenne — bizonytalankodik Akulina.
—  Elvisz majd a legény egy idegen faluba! Még ezen a télen elvisz! — suttogja szenvedélyesen Dáska és átszellemülten lehunyja a szemét.
—  Most meg, Petruha, neked jósolunk — fordul Akulina az öccséhez, és az már rá is hajlik az asztalra.
A kunyhóban újra csend honol. Még a nagyapó is elhallgat egy másodpercre a kemencén, mintha unokája jövőjét kutatná, de aztán olyan hangerővel csap le rájuk, hogy Petyka felhorkan, Akulina keresztet vet, Jevlampijának pedig megremeg a karján nyugvó feje.
—  Neked is az jött ki, Petyka, út. Messzi, nagy út.. . — mondja elragadtatva Dáska. — Nézd csak!
—  Az, út — bólint Akulina —, a lehető legigazibb. Vajon hová vezet? Petyka a vízbe öntött viaszt nézi és látja a könnyű, dermedőfélben levő csíkot.
„Tényleg út! Ejha! Ha megláthatnám, hogy mi van a Kámán túl, Perm városának határán kívül" — ábrándozik magában, féktelen öröm ébred a szívében, fellángol a remény, és egyre jobban megerősödik benne a jóslatba vetett hit.
Ezen az éjszakán Iljinszkojéban minden ablak világos volt. Mindenki, aki előtt még ott volt az élet, látni akarta a jövőjét. Még ha nem is lesz aztán minden úgy, ahogy megjósolták, akkor is jó álmodozni! Csak azok aludtak, akik számára már beteljesültek a jóslatok, akik már belefáradtak az örömtelen és hosszú jobbágyéletbe, akiknek még a múltjukba visszatekinteni is merészség lett volna, nemhogy a jövőt faggatni.

Ezen az éjszakán Puskinék pétervári lakásának az ablakai is világosak voltak. A három lánytestvér a háromágú gyertyatartó fényénél öntött viaszt a csészébe. Suttogva beszélgettek; a házban aludtak a gyerekek és Nataljának, a legfiatalabb lánynak a férje.
—  Tása, most neked — súgja Kátya, felkapja szép kis fejét, és a falon az árnyék imbolyogni kezd hatalmas loknijaitól. Kátya csillogó, nagy szemével nővérére néz, és apró szája mosolyba görbül. Vár egy másodpercig, de aztán feláll a helyéről, és Natalját átölelve megpróbálja az asztalhoz vezetni. De az egy vállrándítással kiszabadítja magát, és nővérének a keze lecsúszik a virágos kendőről. Natalja sötét haját otthonosan, félig leeresztve viseli, és csak egy-két tű tartja a tarkóján. A vállán kendő. Hideg az éjszaka, a házban pedig nincs túl meleg.
—  Az én sorsom már beteljesedett — mondja mosolyogva. Nem kell suttogóra fognia a hangját; anélkül is nyugodt és halk. Ilyen a beszédmodora.
—  Most Azenykának — aranybarna szemével becéző pillantást vet középső nővérére. Egy picit bandzsít. De csak annyira, hogy alig észrevehető, inkább csak valami különös, titokzatos kifejezést kölcsönöz tekintetének.
—  Nekem sincs már mit megjövendölni — suttogja elkeseredetten Alekszandra, eltolja magától a viaszt és feláll. — Gyerünk, nővérkék, menjünk aludni. Katyenkának hol menyegző, hol meg temetés jött ki.
Gyors, türelmetlen mozdulattal szedi ki, szinte kitépi a tűket a hajából, a jobb kezébe gyűjti őket és megrázza a fejét. Ebben a percben valahogy egészében véve szögletes, feszült és egyáltalán nem szép.
—  Mi van veled, Azenyka, miért vagy ma olyan rosszkedvű? — kérdi Natalja, és erőnek erejével uralkodni akar szép arcán, hogy ne árulja el nyugtalanságát, közben pedig leszedi az asztalról a csészét, hogy reggelre a jóslásnak nyoma se maradjon. Alekszandr Szergejevics kinevetné. — Miféle temetés? Menyegző! Igazi menyegző!
A mély lelki gyötrelem jeleként azonban ilyenkor bal szemöldöke mindig éles törésvonallal rándult össze, amitől homloka szenvedővé vált, éles ellentétben mosolyával és biztató szavaival.
Ezt a tragikus homlokot örökítette meg A. P. Brjullov Natalja Nyikolajevna Puskina portréjában.

És beteljesedett mindaz, amit karácsonykor Petykának jósoltak! Kitárult előtte a széles nagyvilág. A jószágkormányzó a grófnőtől egy sürgönyt kapott, hogy azonnal küldjön fel Pétervárra, Grigorij Sztroganovhoz, ideiglenes szolgálattételre írnoknak egy írástudó jobbágyot. És a választás Pjotrra esett. Fiatal kora ellenére a hivatalban írás dolgában valamennyi írnokon túltett.
A karácsonyi jövendölés bevált a Goncsarov nővérek esetében is. Volt mennyegző, furcsa esküvő, amit még ma sem értenek meg igazából. Megvolt a temetés is, amely mélyen megsebezte nemcsak a hozzátartozók, hanem az egész orosz nép lelkét. És másfél évszázad elteltével sem csitult el ez a fájdalom, a súlyos veszteség, a nagy orosz költő értelmetlenül korai halála miatt. Erről írnak. Erről beszélnek, vitatkoznak, és megpróbálják megfejteni mindazt, ami a nemlétbe merült.

Grigorij Alekszandrovics gróf Pjotrot egy megbízatással Golicina hercegnő birtokára, Bolsije Vjazomiba, Moszkva mellé küldte.
Szofronov apóval, a kocsissal több napon át zötyögtek a poros, hepehupás úton. Pjotr Iljinszkojéban, még kisfiú korában, sok mendemondát hallott Golicina hercegnőről, Szofija Vlagyimirovna Sztroganova anyjáról. Az iljinszkojei gyerekek sokat emlegették azokat a kártyákat, amelyeket állítólag megbabonázott a hercegnő és amelyekkel mindig nyert. Állítólag ismert három olyan kártyát, amivel lehetetlen veszteni. A nép körében „boszorkánynak" tartották.
Golicina hercegnő diplomata lánya volt. Fiatal korától fogva külföldön élt, és nagy hírnévnek örvendett sok országban. III. György angol király udvarában szívesen fogadták mint okos, érdekes beszélgetőpartnert. Amikor Golicina Franciaországban élt, Mária Antoinette-nek, a királynőnek volt állandó kártyapartnere.
Kártyaszenvedélye egész életén át elkísérte, és már öreg korában, amikor már majdnem teljesen megvakult — akkorra szemlátomást kiserkent a bajsza is, és a nagyvilágban „bajszos hercegnőnek" nevezték —, számára külön készítettek kivételesen nagy alakú kártyákat.
Pétervárott Pjotr gyakran kijárt a Grohovaja és a Bolsaja Morszkaja sarkára, hogy Natalja Petrovna Golicina hercegnő házát megnézze. És most nagyon kíváncsi volt a birtokára is.
—  Amott, Bolsije Vjazomi mellett — magyarázta élvezettel Szofron apó, ostorával a távolban látszó düledező, ütött-kopott házakra mutatva —, az ott Zaharovo. A hannibálok hajdani birtoka — annak a költőnek a nagyanyjáé, aki az egyik Goncsarov lányt vette el. Aszongyák, hogy amikor Lekszan Szergejevics kislegény vót, Puskinék itt tanyáztak, a nagyanyónál, minden nyáron. Ha akarja, betérhetünk Zaharovóba!
Pjotr beleegyezett.
Túlmentek Bolsije Vjazomin, és jobbra fordultak. Ráérősen hajtottak végig a széles úton. Szofron apó ostorával felfelé mutatott, valahová távolra, a düledező és zöld mohával benőtt tetők fölé, és azt mesélte: 
—  Látja, ott, a templomnál, Bolsije Vjazomiban van eltemetve Puskin öccse. Az is van ráírva a kőre: „Nyikolaj Szergejevics Puskin." Saját szememmel láttam.
Egy vadonatúj kapujú, szépen gondozott, nagy ház mellett hajtottak el. A kertajtó kinyílt, és idős asszony lépett ki rajta, festett vízhordórúddal a vállán, és lépteinek ütemére fecsegő és csörömpölő vödrökkel. Az asszony csúnya volt: vaksi, mélyen ülő szemek, meghökkentően nagy, likacsos orr és keskeny, mintegy mindig undorral összeszorított ajkak.
Szofron megállította a lovakat.
—  Szervusz, Marija, hogy megy a sorsod?
—  Szofron apó! — húzódott mosolyra az asszony ajka. — Mindig úton vagy, de az évek mégsem fognak rajtad.
—  Bizony, bizony, folyton úton vagyok, Marija, folyton. Mit tehetek, ha ilyen az életem? — válaszolta tettetett vidámsággal Szofron. — És hogy van Arina Rogyionovna?
—  De Szofron, hogy mondhatsz ilyet — vetett keresztet Marija. — Hiszen anyácska már régen meghalt. Alekszandr Szergejevics nagyon megsiratta! Ő dajkálta az összes Puskin gyereket, Alekszandr Szergejevicset is ő pesztrálta Mihajlovszkojében, de úgy, mint a sajátját.
Pjotr rájött, hogy Puskin dajkájáról van szó. Eszébe jutott néhány verssor:

...Mord sötétség ült be hozzánk, 
a szobánkba, s keserít. . . 
Anyó, drága kis anyókám, 
szólalj meg, mondj valamit! 
A komor szél kurrogása 
altatott el, jó öreg? 
Vagy a rokka zurrogása 
hozta szelíd szendered? 
Édes dajkám, ifjúságom 
barátnője, tiszta szív, 
igyunk! Tűnjön a vad álom!. . .
[Puskin: Téli este. Szabó Lőrinc fordítása]

Amikor Pjotrnak eszébe jutott ez a vers, figyelmesen szemügyre vette Mariját. Megállapította, hogy nagyon módos az öltözéke. És a ház, amelyből kijött, az is kivált a többi közül — újabb, nagyobb és gondozottabb volt.
Szofron később elmesélte, hogy Arina Rogyionovna, amikor felszabadult, Puskinék szolgálatában maradt. Ó nevelte fel Puskint, a húgát, Olgát és az öccsét; Levet. Mariját pedig, a saját lányát, előnytelen külseje ellenére egy gazdag paraszthoz adta feleségül.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

Mihail Bulgakov: Morfium (2)

IV.

A Bukgakov múzeum - az író szobája

... 7. január 20.
... és nagyon örülök. Hála istennek: minél messzebb, annál jobb. Látni se akarom az embereket, itt meg úgyse látok senkit, csak betegeket meg parasztokat. Azokat aztán igazán nem izgatja az én sebem. Mellesleg, a kollégáimat is ugyanígy szétszórták falusi körzetekbe. Az egész évfolyamot, akik megúsztuk a háborút (ez az 1916-ban végzett évfolyam, katonai szempontból másodosztályú népfelkelőnek minősítve), falusi elöljáróságokhoz helyeztek. Különben, ez amúgy is érdektelen. A barátaim közül csak Ivanovról és Bomgardról tudok. Ivanov az arhangelszki kormányzóságot választotta (ízlés dolga), Bomgardról pedig azt mondja az itteni felcsernő, hogy három járással odébb egy ugyanilyen isten háta mögötti körzetben gubbaszt, Gorelovóban. Gondoltam, írok neki, de meggondoltam. Senkire se vagyok kíváncsi.


Január 21. 
Hóvihar. Semmi.


Január 25.
Micsoda fényes napnyugta. Migrenin: kombinált por. 1,0 az adagolás... Hát lehet 1,0?... Lehet.


Február 3.
Ma megjöttek a múlt heti újságok. Nem volt kedvem elolvasni őket, de azért nem állhattam meg, hogy bele ne nézzek a színházi műsorba. Az Aida ment a múlt héten. Eszerint ott állt a színpadon, és Amneris ruhájában azt énekelte: „Térj vissza, győztesen..."
Gyönyörű hangja van, furcsa, hogy egy ilyen sötét lélek ilyen tiszta hanggal párosuljon.
(Itt megszakadnak a feljegyzések, két vagy három lap kitépve.)
... nem szabad így gondolkodni, Poljakov doktor, méltatlan dolog ez. Micsoda gimnazista tempó: ilyen ocsmány szavakkal mocskolni egy asszonyt, csak azért, mert faképnél hagyta. Nem akar velem élni, hát elmegy, és kész. Tulajdonképpen milyen egyszerű minden. Egy operaénekesnő összeállt egy fiatal orvossal, egy évig élt vele, aztán otthagyta.
Megöljem? Megölni! Milyen ostoba, milyen üres minden. Reménytelen!
Nem akarok gondolkodni. Nem akarok...


Február 11.
Hóvihar és hóvihar... Betemet itt a hó. Egyik este a másik után, és csak ülök egyedül. Lámpát gyújtok és ülök. Nappal még látok embereket. De gépiesen dolgozom. A munkát megszoktam. Nem olyan szörnyű, mint hittem. A hadikórházi tapasztalat is sokat segít. Mégiscsak tudtam már egyet-mást, amikor idejöttem.
Ma először operáltam bélcsavarodásos beteget.
Hárman vagyunk itt eltemetve a hóban: én, Anna Kirillovna, a szülésznő, meg a felcserünk. A felcser nős. Ők ketten (a szülésznő meg a felcser) a szárnyépületben laknak. Én külön, egyedül.


Február 15.
Tegnap éjszaka érdekes dolog történt. Már lefeküdni készültem, amikor egyszerre csak fájdalmam támadt a gyomor tájékán. De micsoda fájdalom! A homlokomat kiverte a hideg veríték. Ez a mi egész orvostudományunk eléggé kétes tudomány. Az embernek abszolúte semmi baja a gyomrával vagy a beleivel (pl. vakbél), tökéletesen rendben a veséje és a mája, száz százalékig normálisan funkcionál a bélrendszere, és éjszaka egyszerre csak olyan fájdalom jön rá, hogy fetreng az ágyán!
Nyögve kibotorkáltam a konyhába, ahol a szakácsnő alszik a férjével, Viasszal. Viaszt átszalajtottuk Anna Kirillovnáért. Ő mindjárt éjjel átjött hozzám, és kénytelen volt morfiumot beadni. Azt mondja, egészen zöld voltam. Mitől?
A felcserünket nem szeretem. Mogorva ember, Anna Kirillovna viszont nagyon kedves, fejlett gondolkodású ember. Nem győzök csodálkozni rajta, hogy egy asszony, aki még nem idős, hogyan élhet ilyen árva magányban ebben a hókoporsóban? A férje német hadifogságban van.
Hálával kell gondolnom arra, aki elsőnek sajtolt morfiumot a mákgubókból. Igazi jótevője az emberiségnek. A befecskendezés után hét perccel elmúlt a fájdalom. Egyébként érdekes: addig egyetlen áradatban jött a fájdalom, egy pillanatra sem enyhült, a szó szoros értelmében fulladoztam tőle, mintha tüzes vasat forgattak volna a hasamban. Négy perccel a befecskendezés után már érzékelni lehetett a hullámok egymásutánját, köztük a szüneteket.
Jó lenne, ha az orvos minél több gyógyszert kipróbálhatna önmagán. Akkor egészen másképp ítélhetne a hatásukról. A befecskendezés után hosszú hónapok óta először aludtam mélyen és igazán jól — egyáltalán nem gondoltam őrá, aki megcsalt.


Február 16.
Anna Kirillovna ma a rendelésen megkérdezte, hogyan érzem magam, és azt mondta, mióta itt vagyok, először lát nem mogorvának.
—  Hát mogorva szoktam lenni?
—  Nagyon — felelte mély meggyőződéssel, és még hozzátette, azon sem győz csodálkozni, hogy sohasem lehet a szavamat venni.
—  Ilyen a természetem.
De ez hazugság. Nagyon is vidám ember voltam, míg meg nem csaltak.
Korán alkonyodik. Egyedül vagyok a lakásban. Este rám jött a fájdalom, de nem volt erős, mintha csak árnyéka volna a tegnapinak, valahol a mellcsontom mögött. Attól féltem, hogy visz-szajön a tegnapi roham, és beadtam magamnak egy centigrammot.
A fájdalom szinte azonnal megszűnt. Szerencse, hogy Anna Kirillovna itthagyta a fiolát.


18.
Négy befecskendezés nem vészes.


Február 25.
Furcsa ez az Anna Kirillovna. Mintha bizony nem orvos volnék. Másfél fecskendőnyi... Ugyan már.


Március 1.
Poljakov doktor, azért csak legyünk óvatosak!
Hülyeség.
Alkonyatkor.
Már egy fél hónapja, hogy egyszer se gondoltam arra az asszonyra, aki megcsalt. Az Amneris-ária sem jutott eszembe. Büszkén gondolok erre. Férfi vagyok.
Anna K.-val titokban úgy élünk, mintha feleségem volna. Nem is lehetett másképp. Itt vagyunk összezárva, ezen a lakatlan szigeten.
A hó valahogy megváltozott, megsötétedett. Már nincsenek azok a kemény fagyok, de még időről időre fölkavardul a hóvihar.
Az első percben azt érezni, hogy az ember nyakához ér valami. Aztán ez az érintés melegebb lesz és fokozatosan terjed. A második percben hirtelen hideg hullám fut végig a gyomorszájnál, és a nyomában rendkívüli módon megvilágosodnak a gondolatok, szinte robbanásszerűen nő a munkaképesség. Minden kellemetlen érzés abszolút módon eltűnik. Az ember lelkiereje a csúcsponton! Ha nem fertőzött volna meg az orvosi képzés, megkockáztatnám, hogy az ember csakis akkor dolgozhat normálisan, ha morfiumot fecskendezett be magának. Végtére is mit ér az ember, ha a legkisebb idegfájdalom is földre teperheti!
Anna K. fél. Megnyugtattam, hogy gyermekkoromtól fogva mindig is hatalmas akaraterővel rendelkeztem.


Március 2.
Óriási eseményekről érkeznek hírek. Állítólag megdöntötték II. Miklós uralmát.
Nagyon korán fekszem le aludni. Kilenc óra tájt.
És nagyon nyugodtan alszom.


Március 10.
Ott forradalom van. A napok hosszabbak, az alkonyatok mintha egy kicsit kékesebbek volnának.
Még sohasem láttam hajnalban ilyen álmokat. Afféle megkettőzött álmok.
Az alapálom, talán így mondanám, üvegszerű. Átlátszó.
Például vakítóan világító lámpát látok, belőle tarka tűzfények lobognak. Amneris zöld toll-legyezőjével integetve énekel. Rendkívüli erővel harsog a földöntúli zenekar. Különben szavakkal ez úgysem adható vissza. A normális álomban a zene hangtalan... (A normális álomban? Egyelőre még kérdéses, hogy melyik álom a normálisabb! Különben csak tréfálok.) Igen, hangtalan, az én álmomban viszont mennyei hangon szól a zene. És ami a leglényegesebb: tetszés szerint erősíthetem vagy halkíthatom ezt a zenét. Emlékszem, a Háború és béke leírja, hogy Petya Rosztov élt át félálomban ilyesmit. Lev Tolsztoj — micsoda író!
Ami az átlátszóságot illeti: az Aida összemosódó színein keresztül átüt íróasztalom teljesen reálisan érzékelhető pereme, ahogy a dolgozószoba ajtajából látom, és ugyanígy a lámpa, a csillogó padló, a Nagyszínház zenekarának hullámán, a világosan kopogó léptek ütnek át, a kaszta-nyetta csattogására emlékeztető ritmikus lépések.
Eszerint nyolc óra van — Anna K. jön, hogy felébresszen és jelentse, mi a helyzet a rendelőben.
Nem is sejti, hogy nem kell engem ébreszteni, mindent hallok, máris beszédbe elegyedhetem vele.
Tegnap is folytattam egy ilyen kísérletet:
ANNA: Szergej Vasziljevics...
ÉN: Hallom... (És halkan a zenének: „Harsányabban!") Hatalmas akkord a zenében.
Dísz...
ANNA: Húszan iratkoztak fel.
AMNERIS: (énekel)
Különben mindezt úgysem lehet visszaadni a papíron.
Ártalmasak-e ezek az álmok? Dehogy. Utánuk erősen és frissen pattanok ki az ágyból. És jól megy a munka. Még érdeklődöm is újabban a dolgok iránt. Ez azelőtt teljességgel hiányzott nálam. Nem csoda, hiszen akkor minden gondolatom a volt feleségemre koncentrálódott.
Most pedig nyugodt vagyok.
Nyugodt.


Március 19.
Éjszaka összevesztem Anna K.-val.
—  Többet nem készítek oldatot. 
Kérlelőre fogtam a dolgot:
—  Csacsiság, Annuska. Mi vagyok én, taknyos kölyök?
—  Nem teszem. Elpusztul így.
—  Jó, ahogy akarja. De értse meg, micsoda fájdalom van a mellemben!
—  Kúrálja magát.
—  Hol?
—  Menjen el szabadságra. A morfium nem gyógymód. — Aztán gondolkodott egy darabig és még hozzátette: — Nem tudom megbocsátani magamnak, hogy akkor készítettem magának egy második üvegcsével is.
—  Mi az, talán morfinista vagyok?
—  Igen, így morfinista lesz magából.
—  Szóval, nem hajlandó érte menni?
—  Nem.
Akkor először fedeztem fel magamban azt az undok hajlamot, hogy gyűlölködve haragudjak, sőt ráförmedek az emberekre, ha nincs igazam.
Különben ez se egyik pillanatról a másikra történt. Bementem a hálószobába. Körülnéztem. Az üvegcse alján még lötyögött egy kevés. Felszívtam a fecskendőbe — a negyedére volt elég. Odacsaptam a fecskendőt, kis híja, hogy el nem törtem, egészen beleborzongtam. Óvatosan felemeltem, alaposan megvizsgáltam — sehol egy repedés. Húsz percig gubbasztottam a hálószobában. Mire kijöttem, neki se híre, se hamva.
Elment.
Képzeljék csak el, nem bírtam megállni, átmentem hozzá. Bekopogtam a szárnyépület kivilágított ablakán. Nagykendőbe burkolózva kijött a tornácra. Csendes, nesztelen éjszaka. Körül a megereszkedett hó. Valahonnan messziről már érződik a tavasz.
—  Anna Kirillovna, legyen szíves, adja ide a patika kulcsait. Suttogva felelte:
—  Nem adom.
—  Kartársnő, legyen szíves a patika kulcsait. Mint orvos mondom.
Láttam, ahogy a homályban elváltozott az arca, egészen elsápadt, a szeme beesett, feketén néz rám. És ahogy válaszol, a hangjától megmozdul bennem a szánalom. De máris megint elönt a düh. Ő:
—  Miért beszél így? Jaj, Szergej Vasziljevics, hisz sajnálatból teszem.
Kiszabadítja a két kezét a kendője alól, és látom, hogy a kulcsok ott vannak a kezében. Szóval magához vette, mielőtt kijött hozzám. Én (durván):
—  Adja ide a kulcsokat!
És már ki is téptem a kezéből.
És rohanok egyenest a kórház fehérlő épületéhez, a billegő korhadt fapallókon.
Sistergett bennem a vad harag, főképpen amiatt, mert a leghalványabb fogalmam sincs róla, hogyan kell morfiumoldatot készíteni a bőr alá fecskendezéshez. Orvos vagyok, nem pedig felcser!
Mentem, és csak úgy rázott a düh.
És hallom: jön mögöttem, mint a hűséges kutya. Gyöngédség ébredt bennem, de elfojtottam. Hátranéztem és vicsorogva kérdeztem:
—  Elkészíti vagy sem?
Csak legyintett rá, beletörődve: „úgyis mindegy", és halkan annyit felelt:
—  Jó, elkészítem.
... Egy óra múlva normális állapotban voltam. Természetesen bocsánatot kértem tőle esztelen gorombaságomért. Magam sem értem, hogyan történhetett meg velem. Azelőtt udvarias ember voltam.
Furcsán fogadta a bocsánatkérésemet. Térdre borult előttem, arcát a két kezemhez szorította, és azt mondta:
—  Nem haragszom én magára. Dehogy. Most már tudom, hogy elveszett ember. Most már tudom. És átkozom magamat, hogy akkor beadtam magának azt az injekciót.
Amennyire lehetett, megnyugtattam, egyre azt hajtogattam, hogy ő aztán semminek sem az oka, magam felelek a tetteimért. És megígértem, hogy már holnaptól mindent megteszek, hogy leszokjam, csökkentem az adagokat.
—  Most mennyit fecskendezett be?
—  Ugyan már, ne nyugtalankodjon!
... Az igazat megvallva, megértem a nyugtalanságát. Valóban nagyon hamar rászokik az ember. De az a kis megszokás még nem morfinizmus...
Az igazat megvallva, az egyetlen igaz, hűséges emberem ez az asszony. Őt kell feleségül vennem. Azt a másikat elfelejtettem. Igen. El.


1917. április 8. 
Kínszenvedés!

Naplótöredékek az igazságról

NYIKOLAJ ATAROV
"Ami élni segít..."

Vannak írók, akik a legjobban naplójukban fejezik ki magukat. És nem is a legrosszabbak közül valók! Kivételes becsületességük kötelezi őket, megköti a kezüket; megtorpannak a mű egészének építészeti elgondolása előtt, mert az igazság elleni erőszakot látják benne, és megdermednek attól való félelmükben, hogy elpusztítják az életet. Viszont milyen csodálatosan fejezik ki lelkűket, emberségüket, nyíltszívűségüket személyes feljegyzéseikben. Effendi Kapijev (1909-1944, szovjet-dagesztáni - a szerk.) ilyen író volt.


Éjszaka. A Vernadszkij-sugárút foghíjas telkei és a templom, amelyet körül lehet járni, és egészen közelről szemügyre lehet venni fényszórókkal sejtelmesen megvilágított téglafalait.
„Fényes hétfő" (fényeshét: a görögkeleti vallásban  a húsvétot követő hét neve - a szerk.) — az Ordinka (XVIII. sz. utca neve Moszkvában - a szerk.) fehér kolostorfalai. Ezeket a helyeket ma is bejárhatod, újra és újra elgyönyörködhetsz bennük.


Mi is az a stimulus? Nem tudják? Nos, én megnéztem a szótárban. Mindkét végén kihegyezett pálcikák, amelyek a csacsi oldalát böködik, hogy gyorsabban fusson. Hát ez a stimulus.


Nem tesz jót az ember lelkiismeretének, ha életét dogmatikus elvek uralják. Kevesebb dogmatizmust a művészetben és a propagandában. A dogmatizmus a tudat formalizmusa. A képmutatás — a lelkiismereté. A pedantéria — a kötelességé, és az akaraté. Alkotás és dogmatizmus. Élet és halál.


Egyáltalán nem arról van szó, hogy vannak jómódú családok, amelyekben — állítólag — gyerekjáték a nevelés, és vannak kevésbé jómódúak, ezekben a gyerekek nevelésére már nem futja, csak a puszta eltartásukra. Azt mondta nekem valaki, aki egy javító-nevelőintézetben dolgozik: „Én az öltözetükről meg tudom különböztetni az újoncokat: kivel lesz könnyű a munka, kivel kell majd sokat bajlódni. Jönnek gyerekek egészen tiszta, meglehetősen új ingben, és jönnek piszkosban, szakadtban, is, ezek mind nehéz esetek. Jönnek azután néhányan foltozott ingben, megfejelt cipőben. Tudja, ahogy telik az idő, rájövök, hogy valamiért ezekkel a „foltozottakkal" a legkönnyebb. El kéne ezen gondolkodni.
Érvelésre a mi korunkban nincs idő.


Mennyi szó esett már a publicisztikáról, és gyakran még mindig direktívákat tartalmazó írásokat adunk ki publicisztika gyanánt.


Nyekraszov írja: „Minél fennköltebb a téma, annál hamarabb megmutatkozik az író tehetségtelensége. De arról, hogy a téma magasztossága a tehetségtelenséget ellensúlyozná — senki nem tesz említést..."
Belinszkij azt mondja: „A gyakorlati elképzelések és a nagy ügy tehetséges, eleven ábrázolása csakis akkor lehetséges, ha áthatja a szerző személyisége." Herzennek írta ezt.
Egy kortársunk, Mihail Szvetlov szerint pedig az a legnagyobb érték a művészetben, ha a könyv a szerzőjére hasonlít.
Íme, különféle emberek, különféleképpen, de ugyanazt mondták. Szerintem a publicisztika — tárgyiasult gondolat. Egyetlen ember mondja ki — mindenki helyett. A publicisztikába költészetet is kell vinni.


Amikor a filmrendező nem tud mit mondani a színész mentségére, bizonyítékok híján csak azt hajtogatja: „De hiszen látom, hogy jó." 
Így van ez a szerelmes asszony életében is.


A bunda prémmel, a gyűlölet jósággal van kibélelve. Nem a gyűlöletről akarnak leszoktatni bennünket a humanizmus bajnokai, és nem — ahogy az ének mondja — a „nemes dühről", amely, mint a negyvenes év rettenetes megpróbáltatásai idején „tajtékzik, mint a hullám", hanem a kegyetlenségről. A gyűlölet mozgatóerő, motor — épp úgy, mint a szeretet, vagy talán emberségénél fogva még hatékonyabb.
A kegyetlenség, a gonoszság, a rosszindulat senkit semerre nem mozdít. A kegyetlenség — önemésztő tűz, az ember megsemmisítése önmagunkban.
Nemrégiben azt írtam egy cikkemben: „Az emberség magasabb rendű, mint a jóság" — és elgondolkodtam. Lelki felindulásomban vajon elvesztettem az eszem, és elhajítottam egész eddigi jóság-hitvallásomat? Nem, hanem az emberség az, amely irányítja a jóságot is, és a gyűlöletet is.


Az öngyilkosság a magány végletes kifejeződése. Lehetsz valakinek nagyon fontos, és mégis magányosnak érzed magad, ha nem melegítenek át a másik érzelmei. Milyen iszonyatosak e kiégett kis lámpák! Nem tudnak a fényre fénnyel válaszolni. A melegségre meleggel. Tudják, hogy kéne, akarják is — de nem megy. Ez a legrettenetesebb magány.


De van kényszerű magány is — ha az élet alakul úgy. Az anya magánya, aki elvesztette gyermekét, és az özvegyé. Valami — legtöbbször a háború — elszaggatott minden összekötő szálat. És nincs már lelkierő, pedig a pókhálót újra kell fonni. Már kétségbeesés sincs. Csak éldegélünk... És ez szörnyű. Az ember elpusztul. Nem szabad, hogy hiába használódjon el az ember.
Az öregkori magány sok esetét ismerem — Nágya, Marja Anatoljevna, a szerkesztőségi küldönc cigarettával a fogai közt, az egykori színésznő, alázatos, panaszos pillantással, a valamikor bájos arc fölött ősz hajcsomók; lyukas sarkú harisnyában, nyáron is fázós, hosszú ujjú ruhákba bújtatott, keresztbefont karral.
És van magány — a ragadozó hímé, mint Vászja B. magánya. És a macska magánya, akitől elvették újszülött kölykeit.
A nagyvárosokat, és a villanyfényt a klasszikus magány számára teremtették, melyet a nyugati irodalom és a német festészet olyan remekül megrajzolt. A németek — a magány mesterei. Szentimentalizmus és magány. Van köztük valami kölcsönhatás, hiszen a német festészet oly jól ki tudta fejezni ezt.