Emlékeim Mihail Rommról
 |
| Mihail Romm |
Mihail Romm akkortájt forgatta a Gyilkosság a Dante utcában című filmjét. Behívtak a film egyik kis epizódszerepére. Romm még nem volt ott, nekem meg azt mondták, „ne legyek láb alatt", leültem hát és vártam. Romm hamarosan megérkezett. Az volt a benyomásom: siet valahova vagy vár valakire, s bár úgy beszélgetett asszisztenseivel meg a színészekkel, mintha élénken figyelne rájuk, a gondolatai mégsem voltak ott, máshol jártak.
— Jönnie kell egy... Szmoktunovszkij nevű színésznek. Vezessék majd ide, a felvevőgép elé... hozzám.
— Már itt van, ő az.
Nem fordult felém azonnal, így közben sikerült fölpattannom, sőt még vártam is, amúgy állva; amikor aztán megfordult... Ó, az igen érdekes volt. Ilyesmi tükröződött az arcán: „Hát ez volna az? Ugyan miféle ember lehet?" De ez csak nekem rémlett így; lehetséges, hogy képzelődtem: sok minden juthat egy várakozó ember eszébe. Azután amikor a színházban elmondtam kollégáimnak, hogy Romm hívat, először hitetlenkedve, majd meg irigykedve néztek rám, s így szóltak: „Hívat? Romm.. . a legnagyobb rendezőnk."
De Romm nem emlékeztetett „nagy rendezőre". Egyáltalán semmi, de semmi nem volt benne, amitől fönnakad a szemünk, elámulunk, és csak sóhajtunk: „Ez igen!" Ember volt, s ez azonnal kitűnt. Ragyogó, okos, tiszteletre méltó ember. Úgy éreztem: olyan, aki nemcsak gondolkodni, kapcsolatot teremteni, filmet csinálni képes, hanem tévedni is.
Derűsen, jóakarattal, szinte bocsánatkérően indult felém.
Nem tudom már, miért, talán ez az első félszeg találkozás volt a ludas benne, de később mindig gyöngéden és tisztelettel bánt velem.
Ha most rá emlékezem, életemnek azt a szakaszát idézem föl, amikor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy együtt dolgozhattam vele, és gyakran találkoztunk. És ha erről akarok írni, nem kerülhetem ki, hogy azt ne mondjam; „ő meg én, én meg ő." Márpedig ebben akaratlanul benne van a vissza nem fojtható hlesztakovi kérkedés: „A francia követ, a német követ meg én."
Mégis ezt az utat választom, hiszen csak azt mondom el, ami történt. Romm személyisége, ragyogó, nagyszerű emléke nem engedné meg, hogy bármit is kitaláljak vagy költsék róla.
 |
| A filmet ide kattintva, angol feliratozással megtekinthetjük a jútubon |
Danyiil Hrabrovickij elfogott a stúdió lépcsőházában, és közölte: javasolta Rommnak, hogy velem játszassa el Ilja Kulikovot az Egy év kilenc napja című filmben, mire Romm, úgymond, egy másodpercnyi gondolkozás után ezzel a mondattal „fejelte meg" a kitűnő ötletet: „Magának is elment a sütnivalója!" Hrabrovickij elbeszélő modora semmi kétséget sem hagyott az iránt, hogy ez csakugyan így történt. Emlékszem, a história, egyáltalán nem lelkesített. Rosszul esett, elszomorított, hogy elmaradt az az öröm, amely mindjárt elfogott volna, látva: ha nem hisznek is bennem, legalább bizalommal vannak irántam, legalább a bizalom megvan.
És mégis fogtam a forgatókönyvet, amelyet Romm és Hrabrovickij közösen írtak, s egy szuszra végigolvastam, habzsoltam, ittam magamba. Kacagtam, sírtam, elmentem hazulról, hazatértem, örültem, hogy vagyok, játszottam és újra játszottam, a végsőkig föl voltam kavarva. És, úgy emlékszem, éjszaka nem aludtam. Kitűnő volt a könyv, Ilja figurája magával ragadott. Ritkaság, ha ugyan nem unikum az én gyakorlatomban az ilyen tökéletes dramaturgia. Talán a rendező elutasító magatartása is ösztönzően hatott rám; azért éreztem olyan tökéletesnek az akkori időkhöz képest a forgatókönyvet. Minden igen jó volt, teljes volt, szerettem volna belekerülni.
Bensőmben pedig.ért s nőttön nőtt a dühös vágy, hogy megmutassam, hogy bebizonyítsam a magam igazát, és... győzzek. Megérkeztem a próbára, nem szóltam senkinek semmit. Magamba zárkóztam. Látni szerettem volna, hogyan viselkedik, milyennek mutatkozik a rendező, akinek olyan színészt ajánlanak, aki neki nem kell. Ennek a várható színjátéknak a dramaturgiája szinte túl egyszerű volt: én tudom, hogy ő nem akar szerepeltetni a filmjében, de ő nem tudja, hogy én mindenről, de mindenről tudok, és nem lehet átejteni: engem sem a gólya költött.
Alekszej Batalovval, akit már szerződtettek Guszev szerepére, próbáltunk egy jelenetet. Romm természetes volt, nyugodt, nem vettem észre semmi olyasmit, amiből ki lehetett volna olvasni: hogyan hat rá ez a futó próba ezzel a véletlenül nyakába varrt színésszel. Az egyetlen, ami szokatlan volt az ilyen próbán, az, hogy a Batalovval folytatott dialógusunk közben Mihail Romm egyszer csak olyan nevetésbe tört ki, hogy az másokra is átragadt. Én, anélkül, hogy megszakítottam volna a dialógust, a szemem sarkából odapillantottam, szerettem volna látni, megérteni: miért a jókedv.
Úgy fejeztük be ezt a részletet, hogy már minden jelenlévő jóízűen nevetett, Romm kedvesen heherészett, és a könnyeit törölgette. Elégedett voltam, boldog, és áthatott az alkotóerő hatalmának tudata: ha akarom, nevetni fognak, de ha akarom, sírnak.
Romm a könnyeit törölgette. Valaki vállon veregetett s a fülembe vihogott. Hrabrovickij egy karosszékben ült, egyik lábát átvetette a másikon, előredőlt, harsogva kacagott. Magam pedig, boldogan nézelődve, hogy én hintettem szét a jókedv magvait, ugyanúgy nevettem, mint a többiek, s jártattam körül a szemem, és kerestem az arcokon a helyeslést: „Ugye, remek? Ugye, így igaz?..."
- El nem tudtam volna képzelni, hogy ezt ilyen mederbe is lehet terelni. Nagyon mulatságos, nagyon érdekes, rendkívül merész. Szóhoz sem tudok jutni...
Majd váratlanul:
— Csakhogy, kedvesem, ez egyáltalán nem az, amit én szeretnék.
A győzelem tudatát, az örömujjongást mintha szél fújta volna el. „Értem, hogyne érteném, velem mindig így történik, hogy: ne így, ne ezt és ne oda.. . Ha kiadom a lelkem, akkor sem" — füstölögtem. De mondani mást mondtam:
— Akkor hát hogyan kellene, Mihail Iljics?
— Kell az elpuhultság, a magabiztosság, kell a lustaságra hajló úri tempó a kerekded gesztusokkal, de Kulikov nem hetvenkedik, nem excentrikus, hanem egyszerű, könnyed, ironikus és végtelenül jóindulatú. És ami a legeslegfontosabb: okos. Tehát nem ráncigálja a gombjait, hogy mutassa: milyen ideges. Kulikovnak még a zakója gombjai is gondolkodnak. Az ő számára a gondolkodás: maga az élet, ez az ő normája.
Magabiztosságom jócskán megcsappant, de megmaradt bennem a vágy, hogy enyém legyen a szerep, s hogy megszerezzem a rendező jóindulatát.
A próbafelvételek légköre igen aktív s egyúttal családias volt. Variánsokat készítettünk, mindenki elégedett volt. A felvételek végén Romm melegen megölelt, és a következőket közölte:
— Azt hiszem, minden rendben lesz. A stáb befogadta. Nyugodtan utazzék haza Leningrádba, pihenjen, gyűjtsön erőt, önbizalmat, majd telefonálok magának. A címét, telefonszámát fölírták? Akkor jól van. A viszontlátásra. Igaz, mondja csak, miért mosolyog mindig olyan titokzatosan? Nem áll jól magának. No, a viszontlátásra!
Mindenki megcsókolt, átöleltek, a kezemet rázták, a vállamat veregették, mindenféle jót mondtak, a tükör keretében viszont, amikor lemaszkíroztam, észrevettem egy odatűzött papirost, a következő nap munkarendjével, fehéren feketével oda volt írva: „Próbafelvétel. Alekszej Batalov, Jurij Jakovlev 11.00 órakor. Eljdar Rjazanov 13.00 órakor", és még két ismeretlen név, belőlük teljes nyugalom áradt, s ebből arra lehetett következtetni, hogy a Kulikovok raja jött és ment, és ezek a Kulikovok ápoltak is voltak, bágyadtak is, kövérek is, ironikusok is.
Nem volt ez számomra ünnep. Hideg, üres feleslegesség, hiábavalóság érzésével távoztam el a filmgyárból, sokáig nyomasztott ez az érzés, rátelepedett a lelkemre, levert, meggörnyesztett, szinte letörölt a föld színéről. Gyalog mentem, szótlanul, erről senkivel sem beszélhettem, a feleségem pedig messze volt, Leningrádban.
Sokakat kipróbáltak. Még a híres, de akkoriban elterebélyesedő filmrendezőt is; és ő nehézkesen mozgott Ilja Kulikov elméleti fizikus sokszínű szerepe próbáin.
Csábító volt ez a szerep, sokakat csábított. Kemény volt, friss, új, és abban az időben szokatlan a maga emberi megnyilvánulásaival. Igaz, a próbafelvételre érkező színészek zöme Ilját nemcsak második főszerepnek tekintette, hanem olyan negatív figurának, akit csak azért hívtak életre, hogy a pozitív hős valóban pozitív legyen, akiben nincs semmiféle ingadozás, sem kétely.
Bennem még csak fel sem ötlött az a gondolat, hogy Ilja Kulikovnak szociális, lelki vagy erkölcsi fogyatékosságai lehetnek. Számomra ő nemcsak pozitív-ultrapozitív volt, de, bármennyire különösen hangozzék is: a film főszereplője, az első számú és alighanem az egyetlen hőse. Ez persze talán szélsőséges felfogás, a színészi önzés produktuma. Egyébként mindez természetesen munkahipotézissé, közös kiindulási ponttá válhatott, és így Romm meg én sokkal könnyebben megtalálhattuk a kulcsot ahhoz az emberhez, akit a közönség elé tártunk: nagyon okos, könnyed, excentrikus természetű ember, aki korántsem könnyelmű, de bonyolult alkat, mély, nagyszerű és gyermeklelkű, könnyen sebezhető.
Már a film úgynevezett „hasznos métereit" forgattuk, de folytattuk a próbákat, keresgéltünk, változtattunk, csiszoltunk.
Mi, színészek, meglehetősen sokszor halljuk az együttérző mondatot: „Hogyan tud fejből megjegyezni ilyen tengernyi sok szöveget?" Ha ezek a kérdezősködők tudnák, hogy vannak a munkának és a színészek közérzetének olyan időszakai, amikor az, hogy rengeteg bonyolult szöveget könyv nélkül tudunk: semmiség, vagy ha tetszik, egyszerűen üdülés ahhoz képest, hogy ezt a szöveget úgy tudjuk elmondani, hogy meglegyen a jogunk az elmondásához. Hogy ezt a szöveget ne mi mondjuk, hanem az a személy, akit meg kell lelnünk önmagunkban, hogy élő legyen és egyszeri. Ez aztán a munka! Ez a gránit, a gyémánt, a kőtömb; a többi pedig: gyerekjáték, tarka virág napfényes mezőn, nyáridőben.
Nem tagadom: olykor a szöveg nem megy az ember fejébe azonnal, talán azért nem, mert a szerep az egyik irányban halad, mi viszont a másik irányba óhajtunk indulni.
Milyen szépen szól erről Puskin:
Kápráztatón nagy és szép titkokat:
Mindent, mit addig ismertem s szerettem,
Miben hevülten hittem, sutba dobtam,
S bátran követtem őt, nem lázadozva,
Mint aki hosszú tévelygés után
Megtudja, hol a másik — jobbik — út.
(Mozart és Salieri. Gáspár Endre fordítása)
Egyszer is, ablakot nyitva, lazítva és robbanva, azon igyekezvén, hogy eljussunk a gyökerekig: szerepet cseréltünk Alekszej Batalovval: ő lett Kulikov, én pedig Guszev, hogy kívülről nézhessük meg, hova indulunk s mit kell vinnünk a nagy útra. Egyszer-kétszer végigmentünk a szövegen, nekilelkesedtünk, és emlékszem, valami egészen jó sikeredett ki az egészből. Mindezt avatatlan tekintetek nélkül csináltuk, kettesben, egymással vitatkozva, és várva a rendező érkezését.
Romm megjött, és emlékszem: jó hangulatban volt. Összekacsintottunk, Aljosa meg én, egy szót sem ejtettünk ravaszkodásunkról, s könnyeden teljesítettük Romm instrukcióit: Batalov Ilja, én pedig Guszev szerepében.
Mihail Romm cigarettázott, s egyetlen arcizma sem rándult meg, nem zavarta és nem lepte meg a jelenet. Talán az ábrázatunk és az a „komoly" hév, ahogyan az egészet csináltuk, valahogyan igaznak hatott. Romm csak cigarettázott tovább, töprengett valamin, majd elnyomta a cigarettát, és egyszerű hangon megszólalt:
— Tökkelütött hülyének látszom talán?... Gyerünk, próbáljunk, úgyis kifutottunk az időből... N-n-na... akár a gyerekek...
Az a nap nehéz volt. Az egyik utolsó nap volt, amikor még mindig úgy éreztük: nem akadtunk rá a helyes útra. Idegeink pattanásig feszültek. Beszéltünk, vitatkoztunk, ötleteket dobtunk föl, hallani akartuk, de nem hallottuk egymást, hiszen saját tehetetlenségünkben mindig valaki bűnbakot kell keresnünk.
Régen elmúltak azok a félórák, amikor meg kellett találnunk önmagunkat, és érezni egészen közel a partner jelenlétét. Nekem együttesre volt szükségem, közösségre, hogy élni tudjak az eszközeimmel. Batalov a maga ábrázolta figura megszállottságát és rendkívüli természetét hangoztatta.
Romm nyilván elfáradt villámlásainktól és fölösleges szövegeinktől, megállapította, mit akarunk mind a hárman, lecsillapította indulatainkat, kijelentvén:
— Halasszuk el a fölvételt. Még nem vagyunk készen... Vagyis: készen volnánk, csak egy kissé valami másra. Csupán a színészek maradnak — mindenki más hazamehet... Aljosa, Tanya, kérem, jöjjenek ide... Kesa, Kesa, maga meg hova lett?
Árnyéka sincs hangjában annak, hogy elégedetlen a színészekkel; mintha mindennek így kellene lennie.
— Aljosa, kedves barátom, hallgatom magát. Mondjon el mindent, ami nyugtalanítja, kínozza, gyötri... Kesa, üljön ide... Tanya, maga is szóljon...
És ez a két ember, Mihail Romm és Alekszej Batalov hosszú órákon át beszélgetett, ráérősen, férfimód komolyan, fölösleges szavak nélkül.
Én hamarosan elmentem, sok mindent nem hallottam, egyet azonban tudok: mindaz, ami abban a filmben jó, csak ez után a találkozás után született meg. A terv szépen haladt. És mi, színészek, türelmesebbek lettünk egymás iránt, megtisztogatva a barátságnak az utat.
Romm meg tudta teremtem egy közösségben azt a boldog alkotó légkört, amikor a vele együtt dolgozó ember egyszer csak gazdagnak és tehetségesnek mutatkozik meg, és Gorkij szavaival szólva olyan lesz, „miként csillag a többiek előtt".
Egyáltalán nem emlékszem, hogy a forgatáson ült volna. Pedig hosszú filmet forgatva nem lehetett mindig talpon! És az emlékezet mégis úgy látja, ahogy ott áll a felvevőgép mellett, s amikor csöndesen beszélget a színészekkel és előjátszik nekik valamit, akkor is okvetlenül áll. Nem tudom ezt mivel megmagyarázni ; lehet, hogy a keresés légköre és a forgatás, ha már valami kialakult, lelkesítette így, s tartotta talpon.
De egyszer a műteremben (a díszlet a klinika előcsarnokát ábrázolta, ahol a beteg Guszev látogatására érkező Ljolja és Kulikov találkozik) elnyúlva feküdt egy padon a fal mellett. Ez hihetetlen volt, ez lehetetlen volt, ez már nem is Romm volt! Csönd a műteremben, magatehetetlenül csoportosultak az emberek, holott mindennek sisteregnie kellett volna, a felvételt megelőző, mindennapos semmittevő tevés-vevésnek, türelmetlenségnek kellett volna uralkodnia!... Helyette csönd volt, dermedtség: Romm soványán, lehunyt szemmel feküdt, ez bizony baj volt. Sokat dohányzóit, és a túlzsúfolt utolsó felvételi napokban ez megbosszulta magát: Romm szívgörcsöt kapott.
Suttogva beszéltünk, halkan közlekedtünk, lábujjhegyen, bár erre senki sem kért minket. És ebben a csöndben egyszer csak felharsant Mihail Romm hangja:
- Lika! Nézzen, kérem, utána, a díszletezők a mennyezeten befedték-e azt az eresztéket, különben arról a pontról, ahonnét forgatunk, látszani fog.
- I-i-igen, Mihail Iljics - dadogva, de nyugodtan válaszolt az asszisztens. - Le-le-lemázoljuk... azt a ré-é-ést... azt a... rögtön...
Romm elmosolyodott, mintegy megkönnyebbülve mélyet sóhajtott és fölült.
Mindannyian rábámultunk. A szó szoros értelmében nem fájt semmije, és most ő bámult ránk. Egy ideig néztünk egymásra, aztán Romm fölállt és így szólt:
— Na, elég a szimulálásból, a bámészkodásból! Dolgozzunk!
Forgatás közben vannak megmagyarázhatatlanul sikeres napok, amikor minden megy, mint a karikacsapás, önmagától megoldódik, minden látható erőfeszítés nélkül megszületnek az eredmények, holott máskor megszakadhatunk, akkor sem sikerül semmi. Az ilyen nyomasztó „műszakokon" az ember rosszkedvűen, szinte ellenségesen fog munkához.
- Mihail Iljics - fordultam Rommhoz, s becsületes képet igyekeztem vágni -, ön tegnapelőtt javasolta, hogy ezt a mondatot végleg hagyjuk ki, vagy írjunk be helyette másikat. Hát akkor most meghagyjuk, vagy mi legyen?
— Én semmi ilyet nem javasoltam, ne találjon ki ilyesmit. Ha az a mondat magának nem a szája íze szerint való, szóljon. Ezzel megkíméli magát a ravaszkodás fáradságától, meg hogy mindenféle valótlanságot kiötöljön.
Megörültem neki, hogy elértem, amit akartam, nagy sietve javasoltam valami új mondatot. Romm nyugodtan végighallgatott, csak nézett rám, nem lepődött meg, nem akart hirtelen letorkolni, nem borult ki és nem dobott ki a műteremből, ami pedig helyénvaló lett volna azon a balkörmű napon. Semmi efféle nem történt. Teljes csönd volt. És még a pillantása is csöndes volt, Rommnak nem volt egy fölösleges mozdulata. Néha az a gondolatom támadt, hogy ha járt volna a fronton, nagyszerű műszaki lett volna, és csak úgy egyszerűen ártalmatlanná tett volna bármiféle aknát, akármilyen szövevényes drótakadályt.
— Kedves Kesa — szólalt meg olyan hangon, mintha egy jubilánshoz beszélne, akit egyáltalán nincs kedve üdvözölni, mégis meg kell tennie. — Miért dobjuk ki az egyik mondatot, ha ide egy másikat akar beírni? Dobjuk ki ezt a mondatot végleg, nyilván semmi hasznunk sincs belőle. Tessék — és ceruzával áthúzta a mondatot. — Megfelel? Na, akkor nagyszerű.
Agyonkoptatott szerelmi háromszöget forgattunk, amely azonban el is tért a hagyományostól; az volt benne az új, hogy az Egy év kilenc napja alakjai eszesek is, érzékenyek is, intelligensek is — el kellett dönteni, ki hogyan viselkedik és milyennek mutatja magát.
A néző ezt a barátságos háromszöget az áradó érzelmek közepette, abban a kritikus percben látja, amikor végül is partot kell választani, az egyetlent és szükségeset, ki kell kötni, partra kell szállni, föl kell állítani a szerelem sátrát, és... és talán el kell kezdeni sajnálkozni és kétkedni azon: vajon ez az igazi part, nem pedig a szemközti? Ez volt a forgatókönyvben vázlatosan. És Romm jó és tapintatos magatartást várt tőlünk egymás iránt ebben a szerelmi csereberében, de anélkül, hogy sajnálnunk kellene a „harmadikat", a fölöslegeset, Uját. Azért élezem így ki a dolgot, mert egyáltalán nem értett egyet a jóságnak és gyöngédségnek azokkal a kifejezési eszközeivel, amelyeket partnereim, a nagyszerű Tatjana Lavrova és Alekszej Batalov javasoltak.
Azután a távírdai jelenet. Olyannak vettük föl, amilyennek próbáltuk, de nem olyannak kellett volna lennie, ha finoman érző és gondolkozó emberekről van szó.
Más színhelyre kellett ráállnunk. Mindnyájan élénkek voltunk. Romm az operatőr, German Lavrov mellett állt, mereven maga elé nézett, töprengett valamin — gyakran koncentrált így egy gondolatra —, és érdekes volt megfigyelni, milyen lassan tér vissza „onnét". Odamentem hozzá, melléje álltam. Romm úgy folytatta és úgy fejezte be gondolatát, hogy közben rám nézett, majd Lavrovhoz fordult:
— Hátra van még ennek a dialógusnak a vége és a páros jelenet. Azt hiszem, azzal kezdünk ebéd után. Mit akar mondani, Kesa?
— Nem tetszik nekem, ahogyan ezt az előbb felvettük. Ön is azt mondja: ők jó, mai emberek, akkor miért van bennem és bennük annyi maró élesség? Jó, rendben van, hozzájuk ez illik, isten neki, de én derűs vagyok, könnyed, becsületes, miért ne hallgathatnám őket nyugodtan, belenézve kárörvendő arcukba (egyébként ők pontosan így éreznek), és egyszer csak.. . féktelen, .. .féktelen, derűs, nagy és hosszú nevetésbe törnék ki, amire ők önimádatukban és egoizmusukban egyáltalán nem számítottak...
És fölkacagtam!
Kacagtam és játszottam, mutattam, hogyan csinálnám végig ezt a jelenetet Tanya és Aljosa előtt: nem sokkal jobb, nyíltabb és becsületesebb ez a mód? Öt perccel előbb a lány még a menyasszonyom volt, hova lett hát a meghatottsága, esze, női gyöngédsége? Az kellene, hogy ők mind a ketten bátortalanul tegyék meg ezeket a lépéseket, Ilja annál inkább a féltékenység halvány árnyéka nélkül viselkedik. Egyébként ez a mondata: „No, veled nem unatkozik az ember" - csak így hangzik szemrehányás nélkül, emberi módon, szeretettel.
Befejeztem, és szótlanul hol Rommot, hol az operatőrt, Lavrovot kérdeztem a tekintetemmel. Romm lágyan, kissé szomorúan pillantott German Lavrovra, s így szólt:
- Igaza van. Nem az önhitt középszerűség, hanem a nyugtalanság és a megpróbáltatás tudja feltárni képességeinket, ha egyáltalán vannak. Igaza van, Kesa. Milyen kár, hogy nem volt itt sem Aljosa, sem Tanya.
Jóval lassabban haladtunk, mint azt a terv előirányozta, ezért nem vettük föl ismét azt a távírdai jelenetet. De annak a nagyszerű pillanatnak ereje és Romm felindultsága meghozta a maga gyümölcseit a film következő részeiben. Ez volt - így írták később a kritikusok - formáját és lényeget tekintve Romm „legfiatalabb" filmje. „Az Egy év kilenc napja - jegyezte meg Pontecorvo fizikus - vonzza a közönséget, pedig ugyanolyan megszokott hangnemben beszélnek benne a neutronokról, a reaktorokról és a termonukleáris kutatások iránti szeretetről, mint más filmekben az autókról, a lovakról és a féltékenységről." A hatvanéves filmrendező a tudomány legmodernebb területe felé fordult, és egy ifjú nemzedéket mutatott be olyan bonyolult szenvedélyek és érzelmek közepette, amelyek egy tudományos felfedezés megvalósításához és az emberi-erkölcsi eszmény megszilárdításához kapcsolódnak. Rommnak ez a filmje a filmművészet új lépcsőfoka lett.
Az elkészült filmet elvittük Csehszlovákiába, a nemzetközi fesztiválra. Karlovy Vary nedves éjszakai levegője, hegyek övezte sötét völgykatlan csodálatos torka nyelte magába a várost, a színpompás ünnepi, zsibongó fesztivállal együtt. A seregszemle ünnepi fényei messziről halovány párában látszanak, a különálló hatalmas lámpák pedig mint nedves, sötét bársonyon elhullajtott gyöngyszemek. Mintha csak azt jeleznék, hogy jó néhány világsztár van jelen ezen a fesztiválon. Prága felől egy későn jövő gépkocsi reflektorainak fénye fölpáráztatta a sűrűsödő homályt, valahová a sötétség bugyrába hajtván a csöndet és az alighanem pisztránggal teli szapora kis folyó kellemes csobogását.
Ott lent, ahova a gépkocsi siet, most fülledt a levegő. Itt üde-friss. Miután a helybeliektől ezt megtudtuk, Romm meg én úgy határoztunk, hogy elalvás előtt sétálunk egyet. Szórakoztató volt hallgatni a sötétségből előúszó beszédegyveleget, a cseh, a lengyel, a német szót.
Először jártam ilyen filmseregszemlén. És az Egy év kilenc napjának nyilvánvaló sikere magával ragadott. Örömöm csak nőtt attól, hogy ez a siker sok vonatkozásban Ilja Kulikov figurájának sikere. Nem volt egy percnyi nyugtom. Föl voltam kavarva. Bár a fesztivál éppen csak hogy elkezdődött, és még csak most jött lendületbe, ez sokakat nem akadályozott meg abban, hogy filmünk megtekintése után ne nézzenek rám úgy, mint a legjobb férfialakítás díjának várományosára. Ezek a barátságos jóslások mindenfelé, mindig elhangzottak, és sokszor Romm füle hallatára. Láttam, tetszik neki, ami történik. Ez bátorrá tett; elhatároztam, beszélek vele.
Sötét volt, lassan baktattunk hegynek föl, valami jelentéktelen dologról csevegtünk, aztán hallgattunk, egy távolodó, áradó női nevetésre figyeltünk... ismét elhallgattunk, majd hátraszegtem a fejem, és közömbösen megjegyeztem:
— Kíváncsi vagyok, lesz-e holnap eső?
A sötétségből semmiféle meteorológiai előjelzés nem hangzott fel. Miért is hozakodtam elő ezzel az ostoba esővel? Pedig másképp akartam elkezdeni.
— Magának meg talán reumája van, vagy mi? — hangzott föl a csöndes érdeklődés, én pedig minden kertelés nélkül, primitív ravaszkodásommal is felhagyva — amely néha már bosszantó butaság számba ment - azt mondtam Rommnak, hogy sajnos, későn kezdtem filmezni, igyekeznem kell, hogy bizonyítsak, és ez az én díjam a fesztiválon lesz az első fecske...
Ezután hosszú szünet következett. Egyre hosszabbra nyúlt. Elképzelhető: mindezt egy szuszra kitalálni, sőt egy kissé ki is fulladni a rózsaszínű tervek elsorolásában, és válasz semmi, semmi, de semmi. A szemem sarkából Rommra sandítottam.
— Maga elragadó színész! Ehhez kétség nem fér, de én nem értem, mit nyugtalankodik, hogy bizonyítania kell. Maga már jócskán bizonyított. Efelől nyugodt lehet. A maga sikere a filmünkben akkor is a magáé marad, ha a filmet díjazzák. Abban reménykedni, hogy megkapja a legjobb férfialakítás díját, bocsásson meg, csacsiság. Maga sokkal jobban, teljesebben játszotta el Kulikovot, mint azt feltételezni lehetett, de nem adnak egy filmnek két díjat. Még egy ilyen fontos, mai témájú film nem lesz a fesztiválon. Ez mindabból világos, amit láttunk. Szerelmi témák, nők vetkőzése, ilyesmiket csináltak, nem is rosszul. De ma... — A sötétségben ez a „ma" — bár ugyanolyan egyszerűen ejtette ki, mint a többi szót — egyszer csak ott maradt a levegőben, mintha fölfüggesztették volna. — Ma sokkalta fontosabb dolgok vannak.
Elhallgatott, én is hallgattam. Nem volt mit válaszolnom neki.
— Igyunk éjszakára egy kis ásványvizet.
A terem közepén játszó féktelen hangerejű dzsesszzenekar mint valami akusztikai centrifuga mindenkit a sarkokba és a távoli falakig kergetett. E hangmegpróbáltatás epicentrumának szomszédságában mutattak nekünk szabad asztalt. Romm valamit beleharsogott a teljes közömbösségbe süppedt pincér fülébe, amaz kihúzta magát, mint valami kiábrándult királyfi, egy pillanatig még állt, majd lassú léptekkel távozott: nem volt ínyére, hogy olyan alkoholmentes, prózai rendelést kihozzon, amilyen két ásványvíz.
A zenekar továbbra is terrorizálta a zaklatott idegzetű filmeseket, akik naivan és ódivatúan feltételezték, hogy valamennyi ismert elemi csapás közül — amilyen az árvíz, a vulkánkitörés és az ellenőrzés — még ma is a film a legsúlyosabb. Azt hiszem, ez a meggyőződés csak addig tarthatta magát, nem tovább, amíg nem találkoztak ezzel a zenekarral.
Ez a hangorkáncsapás önmagában nem is szolgált rá, hogy annyi szót ejtsünk róla, ha nem lett volna túlságosan észrevehető jele egy nemzet egészségének egyfelől, és egy váratlan fölfedezés oka — ez az, amiről éppen szólni akarok — másfelől. Romm szemközt ült velem az alacsony kis asztal mellett, s nyugodt maradt. Egy taglejtéssel, pantomimikusan, türelemre intett.
— Ne keseredjék el, már nem bírják sokáig. — És otthonosan a várakozás álláspontjára helyezkedett.
Ránéztem a zenészekre.
Ez hihetetlen! „Kihallgattak" minket. Egy jóképű, fiatal cseh, a puzonos, aki a maga belépésére várt, mosolyogva, tagadóan ingatta fejét: erre ne is várjanak, úgymond, nem kerül rá sor! És elnézést kérve, éppolyan pantomimikusan, amint Romm tette, szenvedélyesen megnyalta a szája szélét, hangszerének ágyútorkát asztalunk felé irányította, s ránk zúdította kínzón-harsogó trilláinak özönét. Mi nevetve húztuk össze magunkat karosszékünkben.
Különös, de ettől a pillanattól már nem zavart a hangos zenekar, meg hogy várni kellett az ásványvízre, az sem, hogy nem vagyunk egyedül, éppen ellenkezőleg: föltaláltuk magunkat az emberek, a ritmusok, a hangok éjszakai közösségében. Minden könnyebb lett. Abbahagytuk a várakozást. Romm ennek a hirtelenül kellemessé váló muzsikának ütemére „táncoltatva" kezét, ugyanolyan halkan mondta nekem:
— Látja, minden önmagunktól függ. Öt perccel ezelőtt úgy jöttünk ide, hogy azt áhítottak: „teremtsenek nekünk csöndet", mert mi tehetségesek vagyunk, kiváló képességűek, de ez minket zavar. És mi van most? Minden ugyanúgy van, ahogy eddig, s mégis minden megváltozott. És legelsősorban mi változtunk meg. És mindent merőben másként fogunk föl. Mindjárt hozzák nekünk az ásványvizet, és az a pincér fogja hozni, aki magának valami miatt nem tetszett. És most már ebben sincs igaza. Ha az ember ásványvizet kér, ne nézze, milyen ábrázattal adják.
Mi színészek ritkán, ó, igen ritkán engedhetjük meg magunknak — amikor a film már elkészült és egyszerűen nem is akaródzik, hogy fölhívjuk telefonon a rendezőt, akivel együtt dolgoztunk —, hogy az ügyetlenség vagy a félelem árnyéka nélkül tapintatlanok legyünk, vagy nem érthetőek, vagy (ami annál is rosszabb) nehezen elviselhetőek, sőt mi több: telefonon át s váratlanul megszólaljunk:
— Mihail Iljics? Szeretném önt meglátogatni. Ráadásul meglehetősen éhes vagyok. Remélem, mehetek?
Rövid, feszült csönd, amelyről könnyen megállapíthattam: a vonal túlsó felén a hangról igyekeznek kitalálni, azonosítani, ki lehet ez a szemtelen alak. Aztán: a békés, bár zavart kérdés:
— Szabadna tudnom, kicsoda az éhező?
— Én vagyok...
— No jó... Meglehetősen kimerítő és érdekes a válasz. De azért nem tudná... nem tudná közelebbről meghatározni?
— Én vagyok az, Ilja Kulikov. Hja Alekszandrovics Kulikov.
— Aha... Ilja Alekszandrovics Kulikov... Bocsásson meg, miféle Kulikov?
Hangjából kitetszett, hogy emlékezetében sorra veszi valamennyi Ilját, valamennyi Kulikovot, akiknek ilyen, vagy lehetséges, hogy ilyen pimasz a hangja. Majd hirtelen rikkantás, mint amikor valaki mezítláb békára lép:
— Meddig fog még a maga Kulikovjával az orromnál fogva vezetni? Moszkvában van? No jöjjön, jöjjön, várjuk. Ljolja majd ellátja magát, és magával együtt én is harapok valamit... Ljolja! — kiáltotta, de nem tette le a kagylót - Szmoktunovszkij hozzánk jön, kész minket megtisztelni látogatásával. De azt kéri, hogy etesd meg, mert mint mindig, most is éhes. Egy hang távolról:
— De itt ám nincsenek ínyencfalatok mártásban, amikkel mindenféle falatozókban kényeztették.
— Nem baj, eszi, amit kap — morgott Romm, majd szívélyesen a telefonba: — Jöjjön csak, Kesa. Azt ígérték, hogy ünnepélyesen fogadják, és fejedelmi ellátásban lesz része. A címünket tudja? Igen-igen, Dolgorukij szobra mögött.. . Nem felejtette el, ugye: az udvar felől. Várjuk.
Úgy megyek oda, mintha hazamennék. Egyszerűen mondanám: „haza", de a valóság talán több is ennél. Amit érzek, az nem izgalom, nem, és nem félszegség, egyáltalán nem, hanem tiszta felhőtlen öröm, felvillanyozottság, hogy viszontlátom a házat, a ház asszonyát és urát.
Jelena Kuzmina egyszerűen, nők módjára összecsapta a kezét, amikor megpillantotta golyósimára lenyírt, kerek fejemet (a Csajkovszkij-film különböző életkort ábrázoló maszkjaihoz és parókáihoz volt erre szükség).
— Romm — kiáltott föl nevetve —, nézd csak, kicsoda állított be hozzánk! Nem hiszek a szememnek
— Csakugyan. , . Ha az utcán találkozunk, nem ismerek magára. Ez a Csajkovszkij miatt van? Érdekes ... Kesa, ezzel a fejjel magának Ernst Thalmannt kellene alakítania.
— De nincs forgatókönyv. Ha meg lesz, a rendező más színészt akar.
— Jó, magának is csak a szája jár. Ne haragítsa meg az Istent. Ugyan ki akar mást, amikor itt van maga, a maga ösztönével, s ráadásul ilyen koponyával: nézze csak, abszolúte nincs tarkója, valóságos anatómiai fenomén...
— Ösztönömmel? Mi vagyok én, kutya vagy mi?
— Túl sokat beszél. Menjen, mossa meg a kezét. Segítsen Ljoljának teríteni, aztán majd eszünk. Jó, hogy ha ritkán is, de eljön, vagyis van valami sütnivalója... Nézze, itt a tiszta törülköző, ezt Ljolja csak a maga kedvéért... Engem ebben a házban nem kényeztetnek ennyire...
Később leültetett a dolgozószobájában. Akkortájt gyakran jártam külföldön. Romm hallgatott, dohányzott közben, hosszan elnézegetve a cigarettáját, s amúgy „rommosan" forgatta a szájában. És láthatóan megszűrte, összehasonlítgatta, latra vetette a hallottakat. Jól éreztem magam, kedvem támadt beszélni, gondolkozni, emlékezni. Csak arról beszéltem, amit láttam, az első és éppen ezért éles benyomásokról, kitalálások nélkül, játék nélkül, hozzátoldás nélkül, minthogy a következtetés, az általánosítás, az értékelés, a jelenségek summázása, szintézise: ez Mihail Romm világa.
Az ő óriási, hajlékony szelleme lehetővé tette, hogy egy hosszú és tiszteletre méltó élet tapasztalataiból következtetéseket vonjon le és ezeket fesztelenül, bőkezűen ajándékozza oda beszélgető partnerének, gazdagítva a következtetéseket nézeteinek jóságával, hajthatatlan becsületességével, és tehetségének hatalmával. Vajon nem azért volt-e számára a filmművészet mindig szószék, a film pedig csatatér? Maupassant Gömböce klasszikus példa arra, hogyan kell filmre vinni a világirodalom legjobb alkotásait. A sivatagi tizenhármak az emberi állhatatosságról szól a megpróbáltatás idején. A Lenin Októbere és a Lenin 1918-ban: forradalomtörténeti eposz nagy vezetőnkről. Kísérleti film az Ábránd, antifasiszta film A 217-es deportált, a Titkos megbízatás, a Gyilkosság a Dante utcában és a Hétköznapi fasizmus, amelyet a világon mindenütt vetítettek.
Rommot akkoriban teljesen lekötötte A világ ma című film terve, már régóta készült rá. Később meg is jegyezte: „Sorozatnak tervezem A világ ma című filmet, három vagy négy részből állana, dokumentum- és játékfilmelemekkel." Közösségi ember volt, nem tudott félreállni, amikor az emberiséget az aggasztotta, az a veszély fenyegette, hogy megéri-e a holnapot.
Elbúcsúztunk. Friss szélroham. A bulvár, mint egy alagút. Virrasztanak a TASZSZ telexgépei. A fél világ alszik most, de ők kopognak.
A Moszfilmnél mindenki ugyanúgy siet, sürög-forog vagy filozofikus nyugalommal cselleng. A gyártási tervet teljesítik. A jövendő szociológusai, közgazdászai, egyesítve hipotéziseiket a kriminalistákkal talán nem is egy csésze feketét isznak meg, mielőtt valami határozott világos következtetésre jutnak. Mi is az élet, a norma, a terv? A film világa éli a maga életét. A kacskaringós, hosszú folyosókon gondterhelt filmesek lépdelnek: eszméik vagy egyszerűen csak ötleteik vannak arról, mi kellene. Itt ugyanaz a szorgos stúdiólárma folyik, beszélgetések, jóslások, tolongás. Minden öt-hat évben megjavítják a világító táblákat: „Csönd! Felvétel!" és ugyanúgy nem hederít rájuk senki sem: körös-körül ugyanakkora a lárma, a zaj. Itt minden ugyanolyan, mint sok esztendővel ezelőtt.
Csak a gyártási épület harmadik emeleti folyosójának falán jelent meg egy réztábla. Arról ad hírt, hogy ekkor meg ekkor itt dolgozott a szovjet filmművészet kiváló alkotója, Mihail Iljics Romm.
... Fénylő szomorúság tölti el mindazokat, akik ismerték és szerették. A fém csillogását nem érezzük annyira hidegnek, ha közben az emberre gondolunk. Máris más szemmel tekintünk a réztáblára, szeretnénk megérinteni sima felületét, hogy megköszönjük tárgyilagosságát és állandóságát. Hiszen ennek a kis táblának az a dolga, hogy az ő emlékét még tovább őrizze, mint ahogy mi tehetjük, akik valaha mellette éltünk, rokonai, barátai, tanítványai... Igen, ez a kis tábla nyilván túlél minket. Néha valószínűleg ettől olyan szemtelen-hideg a színe.
Túlél... De hiszen azok helyezték ide kegyelettel, érzéseik, szívük melegével, akik szerették Rommot, akiket ő szeretett, akik emlékeznek rá.
DALOS LÁSZLÓ fordítása
Néhány szó Innokentyij Szmoktunovszkijról:
Sz. 1925, Tatjanovka. Szovjet Lenin-díjas színész. Orvosi tanulmányokat folytatott, majd 1945-46-ban a krasznojarszki Puskin Színház iskoláját járja. Színészi pályafutását 1946-ban kezdte. Első jelentős sikerét Miskin herceg alakításával szerezte (Dosztojevszkij: A félegyelmű). Számos igen jelentős, nagysikerű film főszereplője, világszerte nagy feltűnést keltett eredeti Hamlet-alakítása, Kozincev 1964-es filmjében.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/2. sz., 162-170. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése