Két tárcanovella

RAGYIJ POGOGYIN
Ki melegítette fel a tengert?


Amikor Keska még egészen kicsi volt, a mamájával messzire, a Fekete-tengerhez, a Krímbe utazott.
Keska mamája gyárban dolgozott, és esti egyetemen tanult. A gyárban beutalót adtak neki, hogy pihenje ki magát rendesen, barnuljon le jól. A mama elhatározta, hogy Keskát is magával viszi. Minden leningrádi ismerőse azt mondta: „A Fekete-tenger nem olyan, mint a mienk, a Balti. Óriási és nagyon meleg." Még azt is mondták, hogy a Fekete-tengeren húzódik a bennünket Bulgáriától, Romániától és Törökországtól elválasztó államhatár... Keska roppant büszke volt, hogy mindezt a tulajdon szemével fogja látni.


Keska késő este érkezett meg a Krímbe, így hát alig bírta ki reggelig — annyira szerette volna már látni a Fekete-tengert.
A mama jókor reggel felvetette Keskával a szandált, és elindultak a strandra.


A tenger valóban nagyon nagy volt. A széle sötétkék, de középen arany, rózsaszínű és ezüstös fényben ragyogott. Keska szeretett volna mindjárt megfürdeni. Levetette a szandált, a trikót, sőt még az alsónadrágot is. De a mama azt mondta:
— Várj, először meg kell nézni, milyen a víz. 
Egy darabig járkált a tenger szélén, közvetlenül a parton, és megcsóválta a fejét. 
— Hideg a víz, Keska. Még nem lehet fürödni.
Keska is beledugta a lábát a vízbe. A mama persze túlzott egy kicsit, de azért mégis hideg a víz. Viszont azok a kis kerek kövek, amelyekkel tele van az egész strand, már melegek voltak.


A nap még alacsonyan függött, ott, ahol a tenger a látóhatárnál érintkezik az éggel. De a mama levetkőzött, leterítette köpenyét, és azt ajánlotta Keskának:
-  Feküdj le, napozz, reggel lehet a legjobban barnulni.


Keskának nem volt kedve feküdni. Csak járkált a strandon, és folyton a tengert nézte. Látni akarta a bolgár, a román meg a török határt. De — a lomha fehér sirályokon kívül — csak nem látott semmit. A mama hamarosan elaludt, Keska pedig nekifogott kavicsot gyűjteni. A kis kövek nagyon szépek voltak, és egytől egyig melegek.


„No — gondolta Keska —, ha ezeket a kis köveket beledobálom a tengerbe, akkor felmelegszik, és már lehet is fürdeni."


A partra indult, és beledobott a tengerbe egy követ, aztán még egyet és még egyet.


A strandon már gyűlni kezdtek az emberek, mind Keskát nézték, és azt hitték, hogy csak úgy csintalankodik - kacsázik. Keska pedig senkinek sem mondta meg, milyen fontos dolgot csinál.


A napocska mind magasabbra emelkedett. A kis kövek egyre forróbbak lettek. Keska meg dobálta, dobálta őket a vízbe, egyiket a másik után.


A kis hullámok, amelyeknek mulatságos nevük volt: bárányok - a partra gördültek, és helyeslőén, halkan azt susogták: „Helyesss, helyesss, kisss-fiú..."


Aztán felébredt a mama, felnézett a napocskára, és odament a vízhez.


—  No — mondta —, most már éppen jó a víz, lehet fürdeni... Iparkodott a napocska.


Keska elnevette magát, de nem akart vitatkozni a mamával. A mama aludt, így persze nem látta, ki melegítette fel a tengert. Utóvégre ő is tévedhet.


Néhány szó Ragyij Pogogyinról:


Sz. 1925, Duplovo, Kaplinszki terület. Orosz író. 1941-ben iskolásként került a frontra. 1946-tól gyerekszanatóriumi nevelő, majd több helyen munkás. Előszeretettel ír gyermekeknek, témája a gyermekek világa.






SZERGEJ IVANOV
A levél


A tavasz utójától a nyár derekáig nem voltunk a nyaralóban. Amikor pedig kimentünk — felkiáltottunk meglepetésünkben. A gazda szeme nélkül minden elburjánzott, valahogy idegen, vad lett... Az eperágyás fölött itt is, ott is magas dudvabugák lengtek. A paradicsom és az uborka csaknem teljesen elveszett a sűrű gyom között.


És maga a házunk is szinte felismerhetetlenné vált. A veranda padlójának résein át valamiféle sápadt hajtások bújtak elő, a falon — a padlótól a mennyezetig — hangyaút húzódott, az üres szobákban egerek garázdálkodtak. De a legváratlanabb dologra a levélszekrényben bukkantunk. Ott darazsak építettek fészket: az egyik oldalával a láda bádogfalának támaszkodott, a másikkal egy levélnek. És látszott, hogy ez a levél már rég vár itt bennünket.


Vita támadt, mit tegyünk.
-  Ki kell venni a levelet!  - mondta Vovka.
-  Ha kiveszed a levelet, tönkreteszed a fészket - felelte Tanya.


Vovkának is igaza volt, Tanyának is. Egyébként én csaknem pontosan tudtam, hogy ez a levél nekem szól: Vovka és Tanya egyelőre még nemigen kap levelet.


-  Még ha legalább méhek volnának, de — darazsak !...  — mondta Vovka. — A darazsak nem hajtanak semmi hasznot az embernek!
-  „Hasznot, hasznot!" - Tanya haragra gerjedt. — Mi az, nekünk mindent meg szabad rongálni, ami nem hoz hasznot? Ki mondta ezt neked?


Így hát nem tudtuk, hogy végül is mit tegyünk. A napok teltek egymás után, hetekké álltak össze. A levél meg továbbra is ott hevert a levélszekrényben, amely fölött állandóan mintha egy kis füstfelhő gomolygott volna — a darazsak repültek ki s be.


Július végén váratlanul nyirkosra fordult az idő, ritka nap múlt el eső nélkül. Így hát minden arra vallott, hogy levelünk az utolsó betűig teljesen átnedvesedik.


— A levél persze nem az enyém - szólt Vovka —, de bántani fog, ha valami fontos van benne. Már bizonyára minden szó elmosódott.
—  Ha fontosat írtak volna benne, akkor már történt volna valami — válaszolta Tanya.  — De hát semmi különös nem töljénik!...


Augusztus végén hirtelen eltűntek a darazsak. Talán mind egyszerre szálltak el, akár a füstfelhő a mozdony kéményéből, talán egyenként — hosszú-hosszú láncban, talán valahogy másképp... Nem tudom: ezt nem láttuk. Csak egyszer azt vettük észre, hogy kiürült a fészek.


—  No, ezek elrepültek — mondta Tanya —, még el se búcsúztak!


Vovka meg máris futott a levélszekrényhez. Kivette a fészket, amely igen silány szürke papírból csavart tölcsérhez hasonlított.


—  Ne törd szét! - kiáltotta a verandáról Tanya.
—  Miért törném szét? — szólt vállat vonva Vovka.


A levélnek jóformán nem esett baja, és nem nekem, nem Vovkának, nem Tanyának szólt, hanem mind a hármónknak. Egy ismerősünk azt írta, hogy valamikor a nyár elején betért volna hozzánk, de nem talált itthon senkit, így aztán a tornáclépcső alatt hagyott egy doboz cseresznyebefőttet.


Benéztünk a lépcső alá. Csakugyan ott volt a doboz. Teljesen megrozsdásodott, a befőtt pedig megsavanyodott.


—  Eh! — mondta legyintve Vovka. — Pedig nekem ez a kedvenc befőttem!


Az igazat megvallva, nekem is.

MAKAI IMRE fordításai

/Sajnos, Szergej Ivanovról nem találtam használható információt... — B. I./


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/7. sz., 183-186. oldalak)