2015. október 9., péntek

Árasztás előtt (8)

VALENTYIN RASZPUTYIN: 
Isten veled, Matyora

18


Betakarították a gabonát, s három napra megint beköszöntött az eső. De most csöndes volt és szolgálatkész – elmosta a port, meglágyította a szikkadt, fáradt földet, lemosta a lombokat, amelyek elfonnyadtak és megfakultak a hosszan tartó napsütésben. Napvilágra siettette a rizike-gombát, amely az idén megkésett. Eloltotta a bűzölgő füstöt, elnyomta a tűzvészek keserű pusztulásszagát. Derűsen és csöndesen hullott ez az eső, nem töltötte meg a levegőt, nem takarta el a távolt, nem adott fölös vizet – a foszló, vékony felhőkön másodlagos, gyér fénnyel szivárgott keresztül a napvilág. Mind a három nap meleg, langyos volt, az eső nem zúgott, ahogy a földre hullt, s össze sem gyűlt, nem maradt utána tócsa, s minden gyorsan felszáradt. Amikor fölszáradt a talaj, kiderült, hogy itt az ideje kiszedni a krumplit.
A jövevények, miután a gabonával végeztek, hál' istennek, odább álltak – épp őutánuk jött ez az áldott, tisztító kis eső. Megkönnyebbültek, megnyugodtak az emberek, félelem nélkül ki lehetett menni a kapun, sétálgatni a szigeten. Búcsúzóul nagy zajt csaptak a jövevények, megint összeverekedtek, kiabálva kergették egymást végig a falun; kerepeltek a nők valakit nyugtatgatva. Márpedig ha az ilyen fehérnép nyugtatgat valakit, akkor az felér az uszítással, csak még jobban összecsapnak az indulatok; egész éjjel dühösen zavarászták egymást, mint a féleszűek, egész éjjel rettegésben tartották a falut. Reggel pedig, mielőtt elindult a hajó, „forró emlékül" felgyújtották maguk után az irodaházat, ahol a szállásuk volt. Alighogy indultak, kijött a bozótból a folyó felső ágánál még egy, ugyanabból a bandából való, megtépázott, piszkos és ijesztő alak – a ruhája csupa friss szakadás, bizonyára oka volt, hogy elrejtőzzön a többiek elől. Mihelyt meglátta a tüzet, rohant a faluba, futott megállás nélkül be az irodaajtón, nyilván bent maradt valamije. Csoda módra sikerült odabent megfordulnia, és kijött – üres kézzel. Megpörkölődve ugrált, ugrált egy darabig, aztán megnyugodott, és félrehúzódva nézte, hogyan ég a ház.
Meglepően sokáig égett, csak estefelé lohadt a tűz, de még a sötétben is forróságot árasztva lángolt a magas, tüzes halom – az, ami az irodából megmaradt. Senkinek sem jutott eszébe, hogy vigyázzon erre a tűzhalomra, úgyhogy reggel mire felébredtek, már égett a közelben álló istálló. De a hordától elmaradt fickóra nem háríthatták: az még nappal elutazott. Keserűen, büdösen parázslott a lóistálló udvarán felgyülemlett, a sok lábtól letaposott trágya. Ekkor eredt meg az eső. De egészen nem sikerült elvernie a füstöt – nem is hagyta el többé a füst Matyorát.
Iskolásokat hoztak, hogy azok szedjék fel a szovhoz krumpliját. Ez a lármás, cikázó népség – miután kiönzönlött a partra –, legelőször is azon iparkodott, hogy a tyúkólakban és kutricákban tollat gyűjtsön. Isten őrizz, hogy eleven tyúk kerüljön a szemük elé: elkapják és lecsupaszítják. Vera Noszareva alig bírta megmenteni a kakasát: ketten is a lábuk közé fogták, s már jól elbántak vele. Ezután a csudamód nagyhangú kakas többé már nem kukorékolt, csak panaszosan hápogott, mint egy kacsa – a halálos rémület nem múlt el nyomtalanul. A kis munkások a tyúktollat beledöfték a krumpliba, s nagy erővel feldobták – a játékszer szép, füttyös csigavonalban röpült visszafelé. S még mulattatóbb volt, ha valakinek a lehajló hátán ért célt. Csak úgy krumplit hajigálni, az csibészség. De tollal megtűzve – az játék. Játszottak – ilyen népség volt ez! Mit lehet várni tőlük? De amikor szétszóródtak a mezőn, időnként csak lehajoltak valamiért, fölszedtek valamit, a teherautó csak levitt valamit a partra. Bizonyára vigyáztak rájuk, és sürgették őket a velük levő felnőttek. Darja egy ízben távolról megfigyelte: lármáznak, tábortüzeket gyújtanak, s körülveszik, őrzik őket: meg ne szökjenek véletlenül, de aki dolgozik, az gyorsan mozog, úgy nyűvi ki a krumplibokrot, mint a kendert. De hogy mi marad benne a földben, azt csak a föld tudja. Azelőtt a föld magát őrizve s tisztítva, új terméshez készülve, maga mutatta volna meg a rossz munkát a szemnek, de most, holta előtt, mindegy volt neki is.
Különböző munkahelyekről – irodából, kórházból, óvodából, étkezdéből, ahonnan csak lehetett – asszonyokat is küldtek a gyerekek mellé segítségül. A szovhoz vezetősége – persze nem minden noszogatás nélkül – úgy tartotta, hogy mindenekelőtt a távoli és kényelmetlen Matyorán kell rendet teremteni. Ide küldték hát az embereket. S valóban gyorsan végeztek: azelőtt ilyentájt kezdődött a munka nagyja, a dandárja, most meg – kész, vége, lehet ünnepelni. Nem idegeskedtek a mázsák miatt: amennyi lesz, annyi elég, csak meg legyen tisztítva a föld. A mázsák senkit nem érdekeltek. Az új szovhoznak megengedték, hogy az első években ne nyereséggel, hanem veszteséggel vezesse a gazdaságot – mi értelme lett volna a pusztulásra ítélt, elárasztandó szántókon összeszedni a kalászokat, vagy kiásni az utolsó szem krumplit is? Eljött az ideje annak, hogy e föld adományai nélkül boldoguljanak.
A matyorai asszonyok közül kevesen jártak ki a szovhoz krumpliföldjére: ott volt a sajátjuk. Utoljára gyűlt össze az idevalósi nép a faluban. De most nem úgy volt, mint a szénakaszálás idején. Nem együtt voltak, nem daloltak, nem beszélgettek az eljövendő életről. Siettek; mindenki a maga házában lakott, a maga kertjében ásott; a közelgő elárasztás már szavak nélkül is fojtogatta őket. Kiszakították a gyerekeket az iskolapadból, asszonyokat fogadtak fel: minden negyedik zsák a tiéd, csak szedd gyorsan, gyorsan... Az emberek elkészülnek mindennel, nem jár többé a motoros hajó, nem húzza a kompot maga után, s kiáltozhatsz szállítóeszközért. A szovhoz javait már elszállították, csöndesek és üresek lettek a mezők a legelőn túl. Mind csupaszabb, gyérebb lett Matyora. Ugyan, hogy is dalolhatnának, a fél falu leégett, s a megmaradt, egymástól elszakadt házak – mint széttépett láncszemek – olyan elkínzottak, félelmükben úgy besüppedtek, olyan öregnek és szánalmasnak látszottak, hogy érthetetlen volt, miként lakhattak bennük. Dalok, ugyan! Hisz égtek már a matyorai erdők, s volt nap, hogy a túlpartról nem is látszott a füstbe burkolt sziget – csak a füst felé hajóztak.
Az erdőgazdaság gyújtogatói, miután a Béressel végeztek, habozás nélkül áttértek Matyorára. Hol öten, hol heten voltak, az előző hordával ellentétben már nem egészen fiatal, megfontolt, csöndes férfiak. A kolcsakista barakkban telepedtek meg, egy közfal választotta el őket Bogodultól: más, szállásnak alkalmatos hely már nem volt Matyorán; reggelenként végigmentek a falun a felső végétől az alsó felé, s azon is túl, munkára, este pedig a felső végétől visszatértek az alsóra. A munkájuk miatt voltak félelmetesek – ama utolsó, végső munka miatt, amely minden eljövendő időkre el kell hogy tüntesse Matyorát. Némán lépkedtek, senkivel sem elegyedtek szóba, semmire sem figyeltek. De keményen léptek. Az út közepén, a gazda magabiztosságával, s már a látványuk, a jelenlétük is sietségre késztetett: gyorsan, gyorsan, amíg alánk nem gyújtanak. Ezek nem fognak várni. Még a kutyák is megérezték, mifélék ezek az idegenek, s ha meglátták őket, behúzott farokkal kúsztak a kapuk alá. S akkor híre támadt, hogy „a gyújtogatók", mert így nevezték őket, arra készülnek, hogy az erdővel együtt a falut is fölgyújtják. S valóban. Bogodul észrevette, hogy Voroncov és még valaki a kerületi főnökök közül eljött hozzájuk a barakkba, és sokáig magyaráztak nekik valamit. Elvégre azért gyújtogatók. És habár haragudni rájuk, megítélni őket nem volt miért – hiszen ha ők nem, hát mások megteszik, amit meg kell tenni –, s azért érintkezni, beszélgetni mégsem kívánt a falubeliek közül velük senki: mégiscsak ők végezték, a szemek őket látták.
Az utolsó krumplitermés nem egyszerűen gazdag volt, hanem hihetetlen: két bokor egy veder, két bokor egy veder. A vedrek természetesen nem piaciak, a sajátjuk. És így volt mindenkinél, aki csak egy icipicikét is odafigyelt, kapált, töltögetett, vigyázott. De miközben ámuldoztak a malac nagyságú, fehér burgonyák láttán, ámuldoztak a zsákokon, amelyeket oly sokszor kell majd cipelni, mielőtt elindíthatnák őket a szigetről, nem is beszélve arról, hogy viszik el majd őket az új helyig. A kertből a szekérre cipeld, a szekérről a partra cipeld, a partról a kompra vagy a kishajóra cipeld, a szekeret pedig el kell kapni, mivel az egész faluban egyetlen kis kanca maradt, a többit mind elvitték, teherautó pedig már egy sincs. A komp sem vár a partnál. Kínlódtak, ó, mennyit kínlódtak ezzel a kinccsel! De a legszörnyűbb: hogy hová tegyék majd ott, a telepen? Igaz, hogy a szovhoz segítségül felajánlotta a maga zöldségraktárát, amely csak félig volt, de gondolja csak végig ezt egy háziasszony: egyetlen óriási, közös verembe szórni a maga krumpliját, amelyet jobbnak, megszokottabbnak, finomabbnak talál bárki másénál? S aztán ki tudja, kiét szedi ki onnan. Na meg aztán csak nem futkoshat a vödörrel vagy a bográccsal valahová az ördöghöz! Az meg, az ördög, a kulccsal vagy ott van, vagy a maga kemencéjén horkol. De hát minek is itt beszélni? Ami nem otthon van, az nem a miénk. Aztán meg tizenkét falunak semmiféle verem nem volna elég.
De hát ez még messzebbre van... Itt most minél gyorsabban ki kell szedni a krumplit, és elvinni, hogy ne kerüljön víz alá.
Pinyiginék három nap alatt végeztek a maguk krumplijával, a negyedikre alig maradt valami. Elkéredzkedett a munkából, e nyár folyamán először megérkezett Szonya, viszont nem egyedül érkezett, hanem „napszámost" is hozott magával, akivel együtt kopogtak az irodában a számológépen. Egy Mila nevű, vörös hajú, nevetős, fiatal nőszemélyt. Ez a Mila, amikor nevetett, hátravetette fejét, s égnek fordult a szeme, mivel pedig csaknem megállás nélkül nevetett, hát a szeme is mintha hályogos, vak lett volna. Akármit mondanak, nevet rajta, de hogy hol van, jó-e itt a fogait villogtatni, azt nem érti. Ezért aztán eleinte nem is tetszett Darjának.
–  Mit mondasz, hogy hívják? – kérdezte vissza szándékosan Szonyát, hogy a jövevény is hallja.
–  Mila.
–  Mila? Hát van ilyen név?
–  Van – nevetett a jövevény –, van, nagymama, van. Miért?
–  Hogyhogy miért? Azelőtt akármelyik lányt szólíthatta így egy legény. Mind kedveskék: mind milkák. Csasztuskákat írtak róluk. Tán nem hallottad? Manapság meg az üszőket hívják így.
–  Az üszőket! – nevetett még jobban a jövevény. – Mit mondasz, nagymama... Hogy én üsző vagyok? Üszőhöz hasonlítok?
–  Ahhoz bizony, ahhoz hasonlítasz – helyeselt elégedetten Darja. – Így illik is rád, a Milka név.
A „napszámos" két napig ásta a krumplit, méghozzá szorgalmasan, s ezért Darja megbékült oktalan nevetésével és komolytalan, a nevetéséhez illő nevével. S különösen megbékült, amikor kikérdezte és megtudta, hogy Mila férjnél van, s mint minden más, normális asszonynak, gyereke is van. Vagyis, kiderült, akad egy férfi, aki évek óta tűri ezt a lármás teremtést, hát hadd pihenjen egy keveset a szegény. A második nap vége felé, mikor Mila haza készült, Darja így szólt hozzá:
–  Mégiscsak cserélhetnél valami borjúval... Nagyon jó nevük van néha. Emlékszem, volt nálunk egy, azt Zojkának hívták – kell jobb? Akkor tán még kacarászni is kevesebbet kacarásznál. Mi olyan mulatságos neked állandóan?
Mila a hasát fogta, s amíg Szonya lekísérte a partra, egyfolytában hallatszott szüntelen nevetése, mintha valaki visszafoghatatlanul ráncigálna egy kötelet – és himbálózva csilingelt a csengettyű. Darja pedig azt gondolta: talán így jó, talán erre van szüksége ahhoz, hogy ne ismerje se a bánatot, se az aggodalmat. Akár van ilyesmi, akkor is hahaha, akár nincs, akkor is haha! Ha az ilyeneket bánat éri, nem értik meg, hogy bánat, csak kinevetik, mint a nemtetsző udvarlót; semmilyen csapást sem vesznek a szívükre. Mindent könnyelműen fognak fel, az egész élet – mulatság. Valóban – miért lenne ez rossz? Hogy lehetne ezt eltanulni?
Pavel harmadnap elvitte a krumplit. Mind a tizenöt zsákot megtöltötték, több nem volt, s a veteményeskertben felhalmozott krumplihegynek alig horpadt be az egyik oldala. S mennyi maradt még kiásatlan! Ez azt jelenti, hogy nem vihetik el mindet. Darja célzott arra, hogy segíteni kellene Katyerinának, el kellene szállítani vagy öt zsákkal tőle is. Petruhára nem lehet számítani: vagy felbukkan, vagy sem. Az öregasszonynak viszont élnie kell valahogyan, s ennie is kell valamit.
–  Hová tegyem?
Pavel vállat vont, nem elutasítóan, hanem mert valóban nem tudta, mit tegyen.
–  És a mienket hova?
–  Ami nem fér be, azt egyelőre ki kell szórni a verandára.
„Nem fér be" – ez a pincére vonatkozott. Pavel vagy egy hónapot kínlódott vele. Homokot hozott az Angaráról, leterítette, s így megszabadult a víztől (még jó, hogy a ház domboldalon volt; aki lent van, meg nem szabadul), de a pince most érezhetően kisebb lett, sokat nem lehetett belezúdítani. Ha oldalt kitágítják, nem kerülik el a vesződséget: a pince cementezett, s ha megbontják, ki tudja, nem tör-e fel újra a víz. Jobb nem játszani a veszéllyel, s megelégedni azzal, ami van.
Szonya, aki két napig meggörnyedve ásott, a harmadik napon már letérdelt. Mintha a szállásért akartak volna megdolgozni, megjelent segítségül Szima és Katyerina. Amíg Darja háza benépesedett, ők ketten Nasztaszja házában aludtak, de amint Szonya elutazott, visszatértek. Szonya estefelé utazott el, nyögések közepette: már sikerült az irodában elszoknia a testi munkától, és most, úgy látszik, túlerőltette magát. Ott az új telepen a nyáron úgy megváltozott, hogy Darja időnként úgy nézett rá, mint egy ismeretlenre: meghízott, elpetyhüdt, városi módi szerint levágatta és csigákba göndörítette a haját, amitől nagyobbnak és kerekebbnek látszott az arca; a szeme résnyi lett, s úgy látszott, mintha összement volna, mintha hunyorgatna. Megtanult eligazodni a betegségek között, s nagy hozzáértéssel beszélt róluk. Nevén nevezte őket, s hozzátette, melyiket mivel gyógyítják. Matyorán senki sem ért rá betegségekkel törődni, itt még a felcsernők sem maradtak meg. Eljöttek, látták, hogy körös-körül víz van, a nép pedig sürög-forog, nem nyavalyog, erre elmentek.
–  Hogy vagy ott, tetszik? – kérdezte óvatosan Darja Szonyától.
–  Hát nem úgy, mint itt – válaszolt valami okból haragosan és magyarázat nélkül Szonya. S hogy mit jelent az a „nem úgy, mint itt", tehát, hogy rosszabb vagy jobb ott – tessék kitalálni.
Darja elképzelte, hogy Szonya viszonya hozzá, az öregasszonyhoz másféle lesz ott majd. Itt Darja a maga házában lakott, körös-körül, hetedhét határra az övé volt minden, tőle eredt, és gazdasszonyként becsülték. Még ha nem is iparkodott, hogy annak lássék – elismerték maguktól. Ott Szonya lesz a gazdasszony. Ő sem fiatalka már, tudja, hogy nem sokáig lesz már jó erőben – ideje előtérbe állnia, hogy ne engedelmeskedjék, hanem neki fogadjanak szót. Az ember nem lehet meg anélkül, hogy valakinek ne parancsoljon, számára ez a legkellemesebb szolgálat. S minél tovább volt mások kommandója alatt, annál inkább igyekszik azután kialakítani a magáét.
A kishajó mindennap, de volt úgy, hogy napjában kétszer is áthúzta a kompot. Vitték, vitték a krumplit, s akinél volt még, a jószágot is. Mindenki összeszedte a maradékot, amire szüksége lehetett még. Most már nem volt minek halogatni bármit is: elérkezett az előre kijelölt határidő, szeptember közepe. Sokakat kisegített a váratlanul a parthoz érkező motoros uszály, amely krumplit vásárolt fel – négy rubelért egy zsákkal. Némi gondolkodás után, s főleg a fáradtság miatt, merthogy megelégelte már a vesződséget, Pavel is eladta az utolsó húsz zsákot. Amúgy is három fordulót csinált, mindannyiszor tizenöt zsákkal, több mint elég. Katyerinának azt tanácsolta, adja el az egészet, s amire a megélhetéshez szüksége van, azt odaadják majd a magukéból. Egyforma az a krumpli. De Katyerina mégis megtartott három zsákkal – annyi minden történhet. Szima is gazdagabb lett húsz rubellel – neki aztán végképp nem volt mit hová tennie, nem volt mire számítania, de a kis kertje meghozta, amit várt tőle, sőt még többet is. Később jajgatott, hogy többet kellett volna eladni, ő meg félt, a krumpli felét megtartotta, és az most ott hever a pitvarban, és csak zöldült.
Az öregasszonyok sokáig nem tudták, hogy mit csináljanak a Nasztaszja veteményeskertjével. Nasztaszja nem jött. Darja a nyár folyamán gondot viselt a kertre, öntözte, kalapálta, elkergette belőle a tyúkokat – miért vesszen kárba a munka és gyümölcse? Ez maradt az egész faluban utoljára: üresek voltak már a tápláló kertek. Csak itt-ott látszott egy-egy répa, cékla vagy retek. Káposztát, tudva, hogy nem lesz ideje kifejlődni, nem sokan ültettek. Mivel maga sem látta már szükségét, eldőlt a sövény, szél zizegtette a magas ágyasokon az uborka száraz levelét, borzolta a feleslegessé lett krumplibokrokat. Csak Vera Noszareva gyűjtötte össze a rend kedvéért, mint korábban is, egy kupacba, de ő sem volt hajlandó elvinni, takarmányt csinálni belőle: egyéb baja is van. Nem jut most idő a krumplíszárra – épp elég, hogy a szénát el tudta szállítani, annak nem győzött örülni.
Nasztaszja nem jött, és az öregasszonyok számára nem maradt más, mint hogy nekilássanak az ő veteményesének. Mit tehettek? Behajtották Nasztaszja házán az ablakdeszkákat, s a szoba padlójára szórták a krumplit, de hogy miért ásták ki, miért szórták oda? Azért-e, hogy a házzal együtt elégjen, vagy azért, hogy valaki mégis hasznát lássa, azt nem tudták. Mesélték ugyan a gyújtogató emberekről, hogy dicsekszenek a lábon megsült rizikegombával, amelyet erdőégetés közben szednek össze; nos, megtörténhet ugyanez: megsütik a krumplit is, mint a gombát. De meg restellik is a földben hagyni; valóban, hogy is engedhetnék, hogy ott maradjon? Az már aztán mindennek a teteje volna. Mégiscsak meg kell érkeznie Nasztaszjának, ha már megígérte – hogy lehetne el ott krumpli nélkül? Lehet, hogy valami visszatartja, de lehet, hogy a legutolsó pillanatban bukkan elő az Angarából, amikor ásni már nem lesz idő. De zsákba kaparni hamar megy. Összekaparni majd segítenek neki.
És felásták a krumplit, de Nasztaszja nem jött.
Elszállították a jószágot; Pavel csaknem utolsónak érkezett a tehénért. A tehén, az eszes és szófogadó Majka, a felfordulástól, a tűztől, a magányosságtól és zűrzavartól megrémülve már néhány napja ki sem ment az udvarból. Darja hajtotta volna kifelé legelni, a Majka bőgött, és visszament a sötét és piszkos istállóba. Csak éjszaka merészkedett elő, de akkor sem igazán a szabadba, hanem csak a ház mellé a veteményesbe, befalt néhány krumplibokrot, s ment vissza. Hosszú órákat állt, álldogált lehajtott, előre, az ajtó felé nyújtott fejjel, egész idő alatt feszülten várt valamit, készült valamire. Amikor Pavel kötelet dobott a nyakára és elvezette, a Majka engedelmesen ment vele – ahová akarják, amire akarják, csak el, el erről a félelmetes földről. És engedelmesen ment föl a komp deszkáira, hagyta, hogy megkötözzék, elfordult Matyorától, és a távoli túlsó partra sandított.
Darja sírva fakadt, amikor elkísérte.
–  No, anyám – mondta neki Pavel még otthon –, talán téged is elviszlek egyúttal. Úgy látom, nincs már itt mit csinálnod.
–  Nem – utasította el határozottan Darja. – Engem ne bánts még. Nem vagyok én tehén, hogy csak úgy elhagyjam Matyorát. Nektek nincs itt mit csinálnotok. Nekem van.
–  Nemsokára felgyújtják a házat.
–  Hadd gyújtsák.
És nem állta meg, hogy szemrehányóan és sértődötten meg ne kérdezze, bár tudta, hogy már késő, tehát kár megkérdezni:
–  A sírokat eszerint mégis itt hagyjuk? A mieink sírját? A víznek? Pavelre nézni is rossz volt, úgy összegörnyedt.
–  Látod, hogy alakult – kezdett mentegetőzni. – Készülődtünk mi... ha nem lenne ez... de hát most már mikor... Három nappal vagyok a váltótársam adósa. Azt hiszem, anyám, nem fog menni. Nem csak mi vagyunk ezzel így...
–  Ha mi sorsukra hagyjuk őket, bennünket is gondolkodás nélkül sorsunkra hagynak – jósolta Darja –, ó, ó, nem vagyunk mi emberek. Hát hogy lehet a drága sírok nélkül?!
Amikor Pavel elment, Darja, aki még nem nyugodott meg, nem csillapodott le e beszélgetés után, kiment a temetőbe. Késő délután volt, a nap az ég felén jóval túl járt, száraz, hűlő meleg szállt. Erősen, fojtóan áradt az égésszag: fölkelt a földről, és az ég felé röpült a legelőn túli fenyves, és az üresnek látszó, színtelen, nagy, játékos napfényfoltra emlékeztető láng hol felnyújtózott, hol meg visszahullott. Ha nem hallatszott volna ropogás és zúgás, ki sem lehetett volna találni, hogy ég a fenyves: a füstjét szinte egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni az Angara fölött elterülő idegen füsttől. Enyhe, üszökszagú szellő fújt, Darja torka kapart, a feje szédült, a lába találomra lépett. Jobbról, a forduló, a partfok mögül még egyre hallatszott a kishajó motorja, azé, amelyik elvitte a Majkát. Lám, elment a Majka is, miután sejtette a veszélyt itt, de nem sejti ott, ahol most annyi a gond, hogy hogyan tartsák el a fagy beálltáig, amikor már nem romlik meg a hús.
A temető kapuja tárva volt, és mindjárt a kapun túl, a legelső tisztáson egy nagy darab égett föld feketéllett. Darja felkapta a fejét, és nem látott a sírokon sem kereszteket, sem fejfákat, sem kerítéseket a sírhantok körül – azt, amit a nyár elején harciasan megzavartak az öregasszonyok, kikelve az ismeretlen férfiak ellen, azóta tűzzel és füsttel szép csöndesen véghezvitték. De Darja most nem érzett sem felháborodást, sem sértődést – egy a vég. Oly sok mindent látott és viselt el azóta – megkövesedett a szíve. Megérte hát ezt is – és rendjén is való, hogy megérte, nyilván ez a sorsa. Megharagudni nem szabad: az övéihez ment, s zavaros, zúgolódó lélekkel oda nem illik érkezni. Vissza kellene fordulnia. Egy a vég, egy a vég...
Balra fordult, és megkereste a fák sűrűjében azt a halmot, amely alatt apja és anyja pihentek, azok, akik életet adtak neki. A halom piszkos volt a kifordított kereszt nyomán szétszóródott földtől. Baloldalt – mert őt fektették ide előbb – az anyja nyugodott, jobb felől az apja. A fejtől, de nem a halmon, hanem a lejtős oldalán berkenye nőtt, amelyet Darja ültetett valaha. A füvön szerteszét hevertek a madárcsípte piros bogyók. A lábtól pedig fenyő állt; amikor a sírokat ásták, nyoma sem volt még. Később nőtt ki egy véletlenül idekerült magból. A halmot Darja már régóta túlságosan is kurtának látta, és alig tudta visszatartani magát, hogy rá ne feküdjön és kinyújtózva magához ne mérje, hogy megtudja végre: a föld pergett-e le róla a hosszú évek során, vagy csakugyan ilyen kicsi az ember. A sír fölött összefonódtak a berkenye és a fenyő ágai, és borzongatóan bűnös és kedves volt a gondolat, hogy talán az ő életüknek is, akárcsak a Dar-jáénak, részese valamiképp az a kettő, aki odalent fekszik, ahonnét a gyökerek táplálkoznak. Rokona itt körös-körül minden...
Darja meghajolt a sír előtt, s letelepedett mellé a földre. Ide már nem hatolt el a szél. Csend volt. Csak a száraz, szúrós füvek zizegtek. A füst még nem vitte el azt a különös, ingerlő, édeskés szagot, amely csak a temetők sajátja, és amelyet az enyészet levegőjének érzünk.
Darja lehunyta a szemét, hogy ne lássa se a füstöt, se a kifosztott sírokat, s altató mozdulatokkal előre-hátra ringva, egyik állapottól mintegy ellódulva, s megindulva a másik felé, a könnyítő nemléttel feltöltődve, csöndesen megszólalt.
– Én vagyok, édesapám, én vagyok, édesanyám – a hangja bizonytalan volt, színevesztett. Elhallgatott. Bevárta, amíg nyelvére jön, és akkor megismételte ugyanazt, de már másféle, a távolbahatolásra alkalmas hanglejtéssel – hát eljöttem. Egészen magamra maradtam, még a tehenet is elvitték márna. Most már meghalhatok. Hanem, édesapám, nekem Matyorán kívül kell meghalnom. Nem fekszem én mellétek, nem lesz abból semmi. És benneteket is magammal akartalak vinni. Hogy ott feküdjünk egymás mellett. De abból sem lesz semmi. Ne haragudjatok rám. Nem én vagyok a bűnös. Vagyis bűnös vagyok én, bűnös már csak azért is, mert én vagyok én, mert énrám jutott ez. És én a buta fejemmel nem tudtam, mit tegyek? Édesapám, te mondtad nekem, hogy sokáig éljek... Szót fogadtam, éltem. De mire kellett ennyit élni? Hozzátok kellett volna jönnöm. Együtt lehetnénk. És most? Nem halhatok meg nyugodtan, mert megtagadtalak benneteket, mert ez nem a más, hanem az én életemben szakítja szét a famíliánkat és elsodorja. Jaj, elsodorja, elsodorja... Én meg, átkozott, különválok, más faluba telepszem. Ki bocsátja meg ezt nekem? Édesapám, édesanyám. Hát miben vagyok én bűnös – Darja a sírhanton növő fűbe rejtette az arcát, a válla remegett. S ott a fűnek és a földnek panaszolta keserűen: – Füst, füst van minálunk. Lélegzetet se lehet venni a füsttől. Láthatjátok. És engem talán láttok? Látjátok, milyen lettem? A tiétek, a tiétek vagyok. Hozzátok kellene mennem... Hát lehet tán még az élők közé sorolni engem? Én oda nem vagyok alkalmas már. Én a ti korotokbeli vagyok. Hozzátok. .. Elbúcsúztatnám még a házunkat s hozzátok... Jöjjön aztán a tűz, a víz... – fölemelte a fejét, és megigazította a kendőjét –, a házunkat édesapám maholnap szintén... szintén oda. Én meg nézni fogom. Oda megyek, ahol nem süt nagyon, és megnézem, jól ég-e? Utána eljövök és elmondom. Mit tegyek? Mit?
És hirtelen eszébe ötlött – mintha messziről jövő, neki szóló suttogás volna: „Hát a házunkat rendbe hoztad? El akartad búcsúztatni, de hogyan? Vagy egyszerűen elmégy, és becsapod magad után az ajtót? Ki kell csinosítani a házat. Benne éltünk valamennyien." Darja összerezzent, és szaporán helyeselt: „Kicsinosítom, kicsinosítom. Hogy is-mehetett ez ki a fejemből? Magamnak is tudnom kellett volna. Kicsinosítom."
„És még mit?" – kérdezte választ remélve. – „Mit csináljak még, mi legyen velem?" — S megfeszült, kinyúlt, hallgatózott, egybegyűjtötte a mellette elúszó gyönge hangokat. De nem. Semmit sem mondtak neki. A legfontosabbat nem mondták meg neki. Változatlanul csönd volt. A levelek és a füvek suttogása nem alakult válasszá. Megkérdezte még egyszer, de most már remény nélkül – a sírok hallgattak. És Darja úgy vélte: nem nyer bocsánatot. Úgy is kell neki. Ugyan miféle érdemeiért akarta volna elnyerni? Önmagának sem tud megbocsátani, és azt kívánná, hogy ők bocsássanak meg neki? Hát nem szégyen ez?!
Darja felemelte a tekintetét. A fák csúcsán füst akadt fenn, az ég magasán ritkás, derűs kis felhők úsztak. A nap lemenőben végigpásztázta a temetői ligetet. A hosszú árnyékok befejezettnek, keménynek látszottak. Az egyik mentén, mintha csak fekvő fatörzs lenne, két felmeredő farkú kismadár ugrált egymás nyomában. De Darja nem kívánt visszatérni ebbe a világba, ahol a lenyugvó nap fénye tündököl és madarak ugrálnak – nem, nem volt még itt az ideje. Elképzelte, hogy majd, amikor megtér övéi közé, sok-sok ember gyűlik majd ítélkezni össze. Ott lesz anyja, apja, nagyapái, ükapái – mindenki, aki végigjárta az utat őelőtte. Úgy rémlett, jól látja őket, hatalmas, szélesedő ék alakjában – s mindenkinek komor, szigorú és számon kérő az arca. És ennek a sok évszázados éknek a hegyénél, egy kissé hátrább lépve, hogy jobban lássák, arccal feléje, ott áll ő egyedül. Hallja a hangokat, s érti, miről van szó. Bár a szavak kivehetetlenek, és ő-neki magának nincs mit válaszolnia. Zavartan, aggódva és félve néz a szüleire, akik közvetlenül előtte állnak. Azt gondolja, ők megsegítik. És közbenjárnak érte a többiek előtt. De nem. Hallgatnak bűntudatosan. A hangok pedig mind erőteljesebbek, türelmetlenebbek és indulatosabbak. A reményről kérdik. Azt mondják, hogy ő, Darja, remény és jövő nélkül hagyta őket. Hátrálni próbál, de nem engedik. A háta mögött egy kisfiú hangja követeli, hogy maradjon a helyén, és válaszoljon. És Darja tudja, hogy ott, mögötte, csak Szenyka lehet, a fia, akit egy lezuhanó fa ütött agyon...
Rémület fogta el, s csak nagy nehezen szakította meg a látomást. Magához térve bizonytalanul azt gondolta: „Úgy látszik, a remény nélkül ott sem lehet meglenni. Sehol sem. Úgy látszik, így van ez."
Próbált felemelkedni, megtántorodott, azután szilárdan megállt a lábán, majd meghajolt a sír előtt, és elindult arrafelé, amerre az árnyékok vetődtek. Most még jobban szédült, mint az előbb. De Szenyka kis sírja nem volt messze. Alig harminclépésnyire, és Darja meginogva újra leereszkedett a földre. „Húz a föld, húz – állapította meg – ma úgy húz, mint még soha." Félt a fiával szót váltani: hiszen ő az, akit igazán megcsalt, nem jött érte. S a szegény úgy fog ténferegni anélkül, hogy kapcsolata lenne a maga famíliájával. Most már hiába, nem lehet tenni semmit. Darja ült, nézett és nem látott. És súlyos, akaratlan gondolatokat gondolt és gondol, amelyekre nem ismerte a választ. Körülötte a kedves nyírfák, fenyők, berkenye- és madármeggybokrok között ott emelkedtek a lecsupaszított, meggyalázott sírok. Ott púposodtak fűvel benőve, s szinte minden második alatt rokonok nyugodtak: testvér, nagybácsi, nagynéni, nagyapák, dédapák és így tovább, és így tovább... Hogy hányan vannak, azt épp az előbb látta gyenge látomásában. De az még sem volt mind. Húzza, húzza a föld. Megremegtek fölötte a falevelek, himbálózott a magas, fakó fű. Könnyű, áttetsző felhőt vitt a magas szél a napra, de nem takarta be, csak elfátyolozta – a napfény elhomályosult, az árnyak felemelkedtek a földről. Hűvösödött.
De Darja még egyre faggatta önmagát, még mindig feleim törekedett, és képtelen volt rá. Na, de hát ki, miféle elme válaszol? Az ember világra jön, s miután élt és belefáradt az életbe, amiként most Darja, de néha még mielőtt elfáradna, elkerülhetetlenül megtér őseihez. Lám, hányan voltak, mielőtt rákerült volna a sor, és hányan lesznek még utána! Ő, Darja, most épp a fordulón van: az egyik fele van és lesz, a másik volt. Volt, de már-már lefelé fordul, s új nemzedék kerül e fordulóra. Hol vannak többen? Előtte vagy mögötte? És ki tudja az igazságot az emberről? Miért él? Csupán magának az életnek a kedvéért? A gyerekek kedvéért? Hogy a gyerekek is gyerekeket hagyjanak maguk után? És a gyerekek gyerekei is hagyjanak gyerekeket, vagy még más valamiért is? Örökös lesz-e ez a mozgás? És ha a gyerekek, a mozgás, a szüntelen továbbrándulás kedvéért van ez, akkor mi értelme van eljönni ide a sírokhoz? Lám, itt nyugszik az egész matyo-rai had, hallgatnak, neki, Darjának és a hozzá hasonlóknak adták mindenüket – és mi lesz ebből? Mit kell éreznie az embernek, akinek a kedvéért nemzedékek sora élt? Semmit sem érez. Semmit sem ért. És úgy viselkedik, mintha ő volna az első, akivel az élet megkezdődik, s mintha ővele véget is érne mindörökre. Mondjátok meg, ti halottak, megtudtátok-e vagy sem a magasabb igazságot túl azon a vonalon? Miért voltatok? Mi itt félünk ettől a tudástól, no meg időnk sincsen. Mi volt az, amit életnek neveznek, s kinek van szüksége rá? Kell ez valamire, vagy nem? A mi gyerekeink, akiket mi szültünk, ha majd elfáradnak és elgondolkodnak, szintén megkérdik, mi végett hoztuk a világra őket. Nagy itt a zsúfoltság. Füst van. És üszők szaga száll.
„Elfáradtam – gondolta Darja –, ó, de elfáradtam. Sehová sincs mehetnékem, lefeküdnék most itt, és elrejtőznék, megtalálnám a rég várt nyugodalmat. S egy csapásra megtudnám az egész igazságot. Húz, húz a föld. S mondanám onnét: »Ostobák vagytok. Hát miért vagytok olyan nagyon ostobák?« Minek kérdeni ezt? Ezt csak ti nem értitek. De itt minden, minden érthető, a legutolsó csöppecskéig. Mindegyikőtöket látjuk, és számon kérünk. Számon kérünk, számon kérünk. Mint a kiállításon, nézünk benneteket. Látjuk, ki mit csinál, ki mire emlékezik. Az igazság az emlékezetben van."
S most már nehéz volt Darjának elhinnie, hogy él, úgy rémlett: alighogy megismerte ezeket a szavakat, onnét túlról ejti ki őket, mielőtt még megtilthatnák neki, hogy elárulja a titkot. „Az igazság az emlékezeté." Akinek nincs emlékezete, annak élete sincsen.
De azért jól tudta: ez nem a teljes igazság. Föl kellett állnia, hogy járjon és lásson és hallja, ami történik a vég bekövetkeztéig, aztán összeszedjen mindent, amit látott, hallott, tapasztalt, hogy megkapja cserébe a teljes igazságot. Nagynehezen felállt és elindult.
Jobbra, ahol a fenyves égett, az alkonyaiban fényesen lobogott a láng; az égen előtűntek a csillagok, élesen kirajzolódva, fenyegetően sötétlett a legelőn a magányos „fenyők cárja". És utolsó házaival magát alig jelezve egyetlen fény és hang nélkül csöndesen feküdt a baj sújtotta Matyora, mintha kivétel nélkül mindenki elhagyta volna már.


19


Matyorát, sem a falut, sem a szigetet nem lehetett volna elképzelni a legelőn álló vörösfenyő nélkül. Úgy magasodott fel és emelkedett ki, mint a pásztor a legelőn szertebóklászó juhai közül. Olyan is volt, mint egy pásztor, akire valaha régen rábízták az őrködést. Az orosz nyelv szabályai szerint a fenyőt nem cárnak, hanem cárnőnek kellett volna nevezni. De bármily művelt lett légyen is bárki, ezt a fát nőneműként emlegetni mégse merészelte; nem. Ez cár volt, a fenyők cárja – annyira időtlenül, hatalmasan és erősen állt a halmon, fél versztányira a falutól, úgy, hogy szinte mindenhonnét, mindenki láthatta. Úgy látszik, akkorára terebélyesedett, olyan erőre tett szert, hogy az általános rend és a mértéktartás kedvéért úgy döntöttek az egekben, hogy meg kell kurtítani – és akkor tört ki az a nevezetes vihar, melynek egy villáma lecsapta és a földre hajította a fenyők cárjának csúcsát. Ezután a fenyő, mintegy meggörnyedt, összement, de azért nem veszítette el fenséges küllemét. Sőt talán még fenyegetőbb, még legyőzhetetlenebb lett. Nem tudjuk, mióta él a hiedelem, hogy éppen ő, a fenyők cárja köti a folyómeder fenekéhez, a közös földhöz a szigetet, és amíg állni fog a fa, állni fog Matyóra is. Még nem is olyan régen, az enyhe időre eső nagy ünnepeken, húsvétkor és pünkösdkor, ajándékokkal kedveskedtek a fának. Halomba rakták a gyökere körül, a kutyák persze fölszedték, de azért az volt a vélemény, hogy ennek így kell lennie. Különben megsértődhet a fa. Az új élet folyamán ezek az adományok fokozatosan megszűntek, de a tisztelet és a félelem a fenséges, uralkodó fa iránt továbbra is megmaradt az öregekben. S ennek bizonyára megvolt a maga oka.
A fenyők cárjának hatalmas, vastag ágai nem ferdén fölfelé nőttek, amint az a vörösfenyőknél általában szokásos, hanem vízszintesen, mintha önálló fák nőttek volna ki az oldalából. A legalsó ilyen ág magányosan meredezett vagy négy méterre a földtől, és régóta a Pasa ágának hívták : valaha erre az ágra akasztotta fel magát szerencsétlen szerelme miatt, bolond fejjel egy Pasa nevű matyorai leányzó. A szigetet elfoglaló kolcsakistáknak sejtelmük sem volt Pasáról, de ezt az ágat ők is kinézték maguknak, és éppen erre, nem pedig máshova húztak föl két, az ő csapatukból való katonát. Hogy mi volt a bűnük, azt pontosan senki sem tudta Matyorán. Öregekre és fiatalokra addig sohasem tapasztalt iszonyatot árasztva egy egész napon át lógtak ott az akasztott emberek a falu szeme láttára, míg a férfiak azt nem kérték, hogy a gyerekek miatt vegyék le őket a hurokból. S bár holtak voltak, mégis új büntetés várt rájuk: a martról az Angará-ba hajították őket.
S az utolsó, egészen oktalan halál már a háború után történt a fenyők cárja alatt: Vera Nosza -reva kisfia zúzódott halálra, amikor leesett a Pasa ágáról. S csak ezután került sor arra, amit jóval korábban meg kellett volna tenni: a férfiak lefűrészelték az ágat, a gyerekek pedig elégették.
Hát ilyen sokféle história fűződött a fenyők cárjához.
Élete során oly sok tűlevelet és tobozt hullatott el, hogy könnyű, süppedős halom képződött körülötte a földön. Abból emelkedett ki a hatalmas fatörzs, amelyet egy ember nem foghatott át. Tehenek dörgölőztek hozzá, szelek verték, falusi legények jártak ide, és légpuskával lövöldöztek a törzsön nőtt gyantára, amelyet aztán a lányoknak ajándékoztak. A fa kérge az évek során lehullott, s friss tűleveleket sem hajtott már. A gyenge, vékony, fenti, ötödik-hatodik nemzedékű ágak letörtek és lehullottak. De az, ami megmaradt, úgy látszott, mintha csak még erősebbé, biztosabbá, a törzzsel örökre összeforrottá vált volna. A fa törzse kifehéredett és csontkemény lett. Hatalmas, szétterülő töve a gyökerek kibukkanó bogaival keményen zengett. Nyoma sem volt ürességnek, korhadásnak. Az alsó folyók felőli oldalon, mintegy a hátán, régóta viselt a fenyő egy széles, kissé benyomódott odvas, inas mélyedést – ez minden, a többi egészségesnek, egy darabból öntöttnek látszott.
Nem messze tőle pedig, az Angarához vagy húsz méterrel közelebb, nyírfa állt, amely még mindig zöldellt, levelet is hajtott, de azért öreg volt már, közel a halálhoz. Ez volt az egyetlen fa, amely valaha arra merészkedett, hogy a fenyők félelmetes cárja közelében gyökeret eresszen. S a fenyő megszánta, nem szívta el az életet előle. Lehet, hogy a föld alatt teljes megértésben össze is fonódtak a gyökereik, de idefönt úgy látszott, mintha a véletlenül idepottyant nyírfát a fenyő csak fenséges szeszélyének engedve tűrte volna el.
És íme, eljött a nap, mikor idegen emberek közeledtek ehhez a fejedelmi fához. Este volt már, a nap lenyugodott, és alkonyat ereszkedett a szigetre. Azok az emberek rendes munkájukból tértek vissza, amelyet jó két hete folytattak már Matyóra szigetén. Ám akármilyen szorgalmasan és szaporán végezték is, az idő gyorsabb volt náluk, határidők hajszolták őket. Sietniük kellett. Ezeknek az embereknek a munkájában az volt a különös, hogy ha egyszer meggyújtották és jól megpiszkálták, minta tüzet, azután már magától terjedt tovább. Ezért történhetett, hogy késő este két mérhetetlenül füstös, cserzett arcú férfi fordult az útról a nagy fa felé.
Az, aki elöl ment, lendített egyet, próbára tenni a fát, s a fejsze fokával a törzsre csapott, és alig bírta megtartani a fejszét, és még a fejét is hátra kapta ijedtében, olyan erővel pattant vissza a szerszám.
–  Ohó – ámult el az ember –, micsoda dög! Na majd mi, mifelénk kétszer kettő négy. Láttunk mi már különbet is!
A másik, az idősebb, egy kannát fogott a kezében, és a fára pillantva ásított. Mocsárjáró, magas csizma volt rajta, amely járás közben kellemetlen gumihangon nyiszogott. A gazdája végezte munkához csöppet sem látszott illőnek ez a csizma, és érthetetlen volt, hogy tűri a lába. Vízben járásra legalábbis alkalmatlan volt már, mert mindkettőn lyukak tátongtak.
A két férfi megkerülte a fát, és megálltak az odúszerű bemélyedésnél. A fa nem egyenesen és egyenletesen nőtt fölfelé, hanem egy csöppet meghajolt a horpadás fölött, mintha illetéktelen szemek elől akarná elfedni a hibáját. Az az ember, akinél a fejsze volt, megpróbált szilánkot hasítani, de nagy csodálkozására a fejsze lesiklott, kiugrott, képtelen volt behatolni és megkapaszkodni a fában. Csak karcolásokat hagyott. A férfi meghátrált, hatalmas ütést mért a fára, aztán a világosság felé tartva megvizsgálta a fejsze élét, és megrázta a fejét.
–  Mint a vas – ismerte el, és újra eldörmögte az érthetetlen számtani fenyegetést –, sebaj, tőlünk nem menekülsz, minálunk ötször öt az huszonöt.
Félredobta a hasznavehetetlen fejszét, s nekifogott, hogy összegyűjtse és a lábával széttördelje a fa alatt heverő ágakat, azután pedig máglyába rakta őket a fa odvas oldala alatt. A társa némán és még mindig ásítozva benzint öntött a fa törzsére, a maradékot pedig a felhalmozott gallyakra löttyentette. Letette maga mögé a kannát, és gyufát gyújtott. A láng nyomban fölcsapott, és végignyúlt a fa törzsén.
–  Hát így – mondta elégedetten a beszédes ember, és fölvette a földről a fejszét. – Világíts csak, mert sötét lett. És mi a sötétet nem szeretjük.
Ezzel elindultak a falu felé vacsorázni és aludni, bizonyosak lévén abban, hogy mialatt alszanak, a tűz elvégzi a dolgát. Amikor otthagyták, a tűz olyan fényesen pólyázta be a hatalmas vörösfenyő törzsének egész alsó részét, olyan tapadósan és mohón tört fölfelé, hogy az ember restellt volna kételkedni benne.
Hanem reggel, amikor a két férfi a sziget alsó vége felé tartott, ahol munkájuk volt még, a vörösfenyő úgy állt a helyén, mintha mi sem történt volna.
–  Na nézd csak – lepődött meg a fejszés ember –, áll. Na várj csak, várj... – Vidám ember volt, s basszus hangján rázendített: „Várj csak várj, kedvesem, hadd öleljen át a tekintetem."
De azért mégsem akarta sokáig nézegetni. Ebéd után a gyújtogatók, mert hát ők voltak azok, valamennyien, mind az öten – visszatértek a vörösfenyőhöz. Megint körbejárták a fát, megpróbálták rajtuk a fejszéket, vágni akartak, de felhagytak vele, mert a fejszék, miután átvágták a vékony üszökréteget, úgy pattantak vissza a fa törzséről, mintha az gumiból lett volna.
–  Micsoda dog! – hunyorgott elragadtatva a fára a vidám férfiú. – A gazdánkra hasonlít. – Bogodulra gondolt. – Úgyszólván abnormális. Képtelen nyugodtan elégni, gyötri itt az embereket. Mindegy, úgyis legyőzünk. Mifelénk hatszor hat az harminchat.
–  Köpjünk rá – javasolta bizonytalanul, a brigádvezetőre sandítva a vörösfenyő másik, előző napi ismerőse, az, aki gumicsizmát viselt. – Minek egészen tisztára kaparnunk mindent?
A brigádvezető, valamennyiük között a legjelentéktelenebb küllemű – éppen csak bajuszt viselt, hogy sihedernek ne nézzék –, hátravetette a fejét:
–  Jó nagy, a fenébe is, nem egyeznek bele, tenni kell valamit.
–   Fűrész kell.
–  Fűrésszel borjúnyúzó péntekig is kapirgálhatod. Ehhez fémfűrész kell.
–  Én motoros fűrészre gondoltam.
–  Nem megy. Nézd, milyen vastag... – Itt egy trágár szó következett. – Ennek annyi lenne a te motoros fűrészed, mint másnak a csiklandozás.
Az egyik azok közül, akik előző nap nem voltak itt, fölemelt a földről egy vékonyka, égett forgácsot és megszagolta.
–  Minek civakodni?! – kérdezte kurta nevetéssel. – Hát érdemes ezen vitatkozni? Csupa gyanta. Nézzétek meg. Forró tüzet kell rakni, és megy majd, mint a karikacsapás.
–  Tüzeltünk már tegnap.
–  Úgy látszik, rosszul. Több benzin kell.
–  Gyerünk, próbáljuk meg újra. Meg kell gyulladnia.
A gumicsizmást elküldték a partra a benzineshordóhoz, a többiek pedig hozzáláttak, hogy a legelő ledőlt kerítéspóznáit odavonszolják, felhasogassák, és embermagasságú ketrechez hasonló duplasoros építménnyel vegyék körül a fát. Belülre a nyírfáról lenyúzott kéregdarabokat dugdosták és apró ágakat. Mire készen lettek, megérkezett a benzin. És nem sajnálták, körbeöntözték vele a fa törzsét, és lent, a tövénél meggyújtották. A tűz ropogni kezdett. Összepöndörítette a nyírfakérget. Fekete, szurkos füstöt eresztett, majd hirtelen fellobbant. Egy pillanatra elfulladt, mint aki hirtelen nagyot nyelt, majd magas, széles láng csapott fel. A férfiak hátrahőköltek, és eltakarták az arcukat a kesztyűjükkel.
–  Mint a kétszer kettő négy – kiáltotta diadalmasan az a bizonyos vidám férfiú.
De megint túl korán örült. A tűz táncolt, táncolt, majd miután lenyalogatta a benzint, kezdett lefelé csúszni. Elvált a fától – mintha csak a levegő táncolt volna körülötte. A fenyő pedig valamiféle biztonságos védőpajzs alatt sértetlenül maradt.
Tíz perccel később a tűz végleg lelohadt, recsegve égtek a száraz kerítéspóznák, de csakis azok. A tűz nem terjedt át róluk a fenyők cárjára, épp csak bekormozta.
Nemsokára elhamvadtak a póznák is. Értelmetlenség lett volna újakat odacipelni. Az emberek szitkozódtak. A fa pedig nyugodtan és fenségesen magasodott föléjük, és a magáén kívül nem ismert el semmiféle erőt.
Mégiscsak ki kell próbálni holnap a motoros fűrészt – egyezett bele a brigádvezető, aki az előbb még azt állította, hogy ilyen méretekhez és ekkora „erődhöz" nem alkalmas a motorosfűrész.
S újból, de most már hangosabban és magabiztosabban, elhangzottak a visszavonulót fújó szavak:
–  Köpjünk rá, és kész. Maradjon itt, egye meg a fene. Kit zavar? Hát hol lesz az a víz? A falut kell eltüntetni, mi meg itt bajlódunk...
–  Ti mindenre köpnétek! – gurult méregbe a brigádvezető. – Ebben nagy mesterek vagytok. Erre nem kell tanítani benneteket. És ha megérkeznek az átvevők? Hová dugod? A kabátod alá? Hát csak ki tudunk vágni egy fát?
–  Hát ha ez fa volna...
Harmadnap már nem mint mellékes, hanem mint rendkívül fontos dologhoz láttak neki a fenyők cárjának egy motoros fűrésszel. Maga a brigádvezető fogta meg a fűrészt. Oldalazva, bizonytalanul ment oda a fához. Fölsandított a hatalmas fenyőre, és megrázta a fejét. De azért a fűrészt mégis odaillesztette a fatörzshöz, beindította és ránehezedett. A fűrész akkorát rándult, hogy kis híján kiugrott a kezéből, de azért egy aprócska vágást hagyott maga után. A brigádvezető ebbe a vágásba beletalálva erősebben megnyomta a fűrészt – magas, nyújtott hangot adott a motor, a fűrész alól vékonyka sugárban színtelen fűrészpor fröccsent ki. De a brigádvezető látta, hogy a fűrész nem hatol mélyre. A vastag törzsben meghintáztatni sem lehetett a fűrészt, legfeljebb könnyű csíkban körbemetszeni a törzset. Olyan volt ez, mintha egy borotvapengét kívánna belenyomni egy fatörzsbe, hogy átvágja. A brigádvezető leállította a motort.
–  Nem lehet ledönteni – adta meg magát, és kellő tisztelettel még egyszer végigmérte a vörösfenyőt a tövétől a csúcsáig. – Hát vesződjön veled, te átkozott, akinek kellesz.
Odaadta a fűrészt a mellette álló gumicsizmásnak, és fejével haragosan a nyírfa felé bökött:
–  Vágd ki legalább azt. Ne meredezzen itt. Csak úgy nőnek, a fenébe is...
–  És a nyírfa, aminek annyi volt csupán a bűne, hogy a fenyők hatalmas és erős cárja mellett állt, amely nem adta meg magát az embereknek, ledőlt, kitörve utolsó ágait, és a vágás és a törések helyén feltárta az immár nem fehér, hanem öregségére vallóan vöröses rostszövevényét. A fenyők cárja meg sem rezdült. Egy csöppet meghajolt, mintha szigorúan és figyelmesen nézne a sziget alsó vége felé, ahol azelőtt a matyorai erdők álltak, de most már nem voltak ott. Csak itt-ott zöldellt árván egy-egy nyírfa, és a fölégetett erdők helyén feketéllettek a hegyes, elszenesedett csontok. Kihunyó füstök kúsztak végig a szigeten. Füsttől sárgult a tarló, lángoltak a mezsgyék; kihűlőben volt a rét. A megnyomorított, pucér Matyorához odasimult az ugyanolyan pucér, megnyomorított Béres.
Egyedül a fenyők hajthatatlan, ellenálló cárja uralkodott továbbra is az egész környéken. De pusztaság volt körülötte.


20


Mész nem volt, s szerezni nem lehetett. így azután Darjának el kellett mennie a felső szigetfok közelében levő földnyelvre fehér követ szedni, s azután minden erejét megfeszítve vederben cipelni, kifeszített karral, mivel krumplival megtöltve már minden zsákot elvittek a telepre. S azután túl a „nem bírom"-on ki kellett égetnie ezt a követ, akár a régi időben. Ám legnagyobb csodálkozására elkezdte, és – bár nem hitte, hogy lesz elég ereje – mégis megbirkózott vele: kiégette és előteremtette a meszet. Ecsetet talált, Darjának mindig saját ecsetei voltak abból a magas, könnyű, fehér erdei fűből, amelyet közvetlenül az első hó előtt vágnak.
Házat meszelni mindig ünnepet jelzett; évente kétszer meszelték – az őszi betakarítás után Mária Oltalma előtt, s a tél múltával, húsvét küszöbén. A házat felújítva, a padlót tejszínsárgásra kaparva, sütni-főzni kezdtek a frissen meszelt, simára egyengetett padlójú kemence körül. Sü-rögni abban a tisztaságban és rendben, a közelgő lakomahozó ünnep előérzetével, olyannyira könnyű és kellemes volt, hogy még sokáig ottmaradt a lelkeken a derűs feltámadás.
Csakhogy most Darjának nem ünnepre kellett készítenie a házat. Nem. A temetőben járta után, amikor apját, anyját megkérdezte, mit tegyen, és úgy rémlett neki, választ is kapott, teljes mértékben alávetette magát. A halottat nem teszik koporsóba anélkül, hogy megmosdatnák és legjobb ruhájába öltöztetnék. Ez a szokás. Hát hogy lehetne enélkül átadni a halálnak a szülőházat, amelyből apját, anyját, nagyanyját és nagyapját is a temetőbe kikisérték, és amelyben kevés híján az egész életét leélte ő maga is – hogy tagadhatná meg tőle ugyanazt a tiszteletet? Mások tegyenek, amit akarnak, de ő ésszel él. Úgy búcsúztatja el a házat, ahogy kell. Állt, állt a szegény, talán másfél századot és most már vége, mehet!
És akkor még odajött az egyik gyújtogató és nógatni kezdte:
–  No, mi lesz, nénikéim? – Ott voltak előtte valamennyien: Darja, Katyerina és Szima. – Nem várhatunk, amíg meghaltok. El kell mennetek. Nekünk pedig be kell fejeznünk a dolgunkat. Rajta, ne húzzátok tovább.
És Darja sietni kezdett. Isten őrizz, a végén még – se szó, se beszéd – felgyújtják a házat. A kolcsakista barakkon kívül Matyóra egész felvégét megtisztították már, s az alvégen is csak hat, elválaszthatatlanul összebújó ház maradt, amelyeket jobb egyszerre kétfelől meggyújtani, mintsem egyenként próbálkozni.
Katyerina, mikor meglátta az előkészített meszet, bűntudatosan így szólt:
–  Én meg nem hoztam rendbe a magamét. 
–  De hát te nem tudtad, hogy s mint lesz – igyekezett megnyugtatni Darja.
–  Nem tudtam – ismételte Katyerina, de nem könnyebbült meg.
Amikor Darja fölmászott az asztalra, megszédült, szikrázó, tüzes csíkok úsztak a szeme előtt, a lába rogyadozott. Attól való féltében, hogy leesik, Darja gyorsan leguggolt, tenyerébe szorította a fejét, majd miután visszanyerte egyensúlyát, és úgy érezte, hogy rendben van, újra felállt – először négykézlábra –, még jó, hogy az asztal alacsony volt és nem is billgett, azután kiegyenesedett, megmártotta az ecsetet a meszesvödörben, és egyik kezével az asztalra tett kisszékbe kapaszkodott, a másikkal – ügyetlenül oldalt hajolva – kurta vonásokkal mázolt ahelyett, hogy széles, nagy mozdulatokkal húzta volna végig az ecsetet a mennyezeten. Szima, aki látta, hogy mennyire kínlódik, megkérte:
–  Add ide. Én fiatalabb vagyok, nem szédülök.
–  Maradj ülve! – szólt rá haragosan Darja; azért volt mérges, hogy gyengeségének tanúja van.
Nem. Ő maga fogja kimeszelni. Ha a lelke rámegy, akkor is, mert ezt a munkát nem lehet másra bízni. Még nem száradt le a karja, s ide az kell, az ő saját két keze, mint ahogy az édesanyja temetésén is a saját, nem pedig az idegen könnyek adnak az embernek megkönnyebbülést. Meszelni őt nem kell tanítani. Épp elégszer csinálta életében – a mész egyenletesen borította be a falat, lágyan kéklett. A száradó mennyezet gőzölgött. Darja, miközben nézte s hasonlítgatta a korábbiakhoz, ezt gondolta: „Gyorsan szárad. Érzi, miről van szó és siet. Érzi, jaj, érzi, csakis így lehet." S most már úgy rémlett neki, hogy homályosan és gyászosan fehérlik, és úgy érezte, ennek így is kell lennie.
Ott állt az asztalon, kezében az ecsettel, amikor egy gyújtogató rányitott — úgy látszik, úgy határoztak, hogy sorban odamennek sürgetni. Az ember tágra nyitotta a szemét ámulatában:
–  Eszeden vagy te, nagyanyó? Itt akarsz tán lakni? Holnap felgyújtjuk, ő meg meszeli. Mit művelsz?
–  Holnap gyújtsd is fel, te gyújtogató – szakította félbe Darja odafentről száraz, vádló hangon –, de este előtt ne. Most pedig takarodj innen, neked ehhez semmi közöd. Ne zavarj. És ha holnap, érted, ha holnap eljössz felgyújtani, a házba be ne tedd a lábad. Kívülről gyújtsd meg, hogy a házat meg ne gyalázd. Nem felejted el?!
–  Nem – bólintott a megdöbbent férfi, aki semmit sem értett az egészből. Miután bámészkodott még egy kicsit, elment.
Darja pedig még jobban sietett. Lám, folyton idejárnak, nincs türelmük – mintha fáznának. Ezek nem fognak várni. Nem ám. Iparkodni kell, hogy elkészüljön. Még aznap kimeszelte a falakat, a kemencét, és alkonyattájt Szima segített neki lemosni a festett válaszfalat és az ablakpárkányokat. A függönyöket Darja már korábban kimosta. Már alig volt jártányi ereje, a keze már alig mozdult. Tompa hullámokban csapkodott a fejében a fájdalom. De késő éjszakáig nem engedett megállást magának, mert tudta, hogy ha megáll és leül, többé föl nem kel. Mozgott, és nem győzött csodálkozni, hogy mozog és nem esik el. Igen. Valami kívülről jövő, külön segítség csatlakozott az ő semmi kis erejéhez e munka kedvéért. Hát talán tudott volna bármi másért eny-nyi mindent véghezvinni? Nem. Képtelen lett volna. Gondolni sem érdemes rá.
A száradó mész kellemes, hűsítő, tiszta illata közepette aludt el.
S reggel, alig pirkadt, talpon volt már. Befűtötte a kemencét, vizet melegített a padló és az ablakok számára. Sok munka volt még, nem lehetett lustálkodni. Amikor az ablakokra gondolt, hirtelen eszébe jutott, hogy a védőtáblákat elfelejtette bemeszelni. Azt hitte, kész a meszelés, és a táblákat elfelejtette. Hát nem, ezt nem lehet. Még jó, hogy maradt tegnapról mész.
–  Hagyd, majd én – ajánlkozott újra Szima. Hanem Darja megint elutasította:
–  Nem, majd én magam. Nektek enélkül is van elég dolgotok. A mai az utolsó nap. Szima és Katyerina a Nasztaszja krumpliját szállították egy talicskán a kolcsakista barakkba.
Bogodul segített nekik. Összegyűjtötték, mentették a mai pusztulástól, hogy a holnapi elé szórják – minden valószínűség szerint így lesz. A kolcsakista barakk sem áll már sokáig. De amíg menteni lehetett, mentették – másképp nem lehet. Remény, hogy Nasztaszja eljön, nem maradt, de megmaradt még a régi szent viszony a kenyérhez és burgonyához – mint az Istenhez. Darja az utcára néző második ablak tábláinak meszelését fejezte be, amikor beszélgetést és lépteket hallott a háta mögött – a gyújtogatók most csapatban mentek munkába. Darja háza előtt megálltak.
–  Hát csakugyan megháborodott a nagyanyó – mondta vidám, csodálkozó hangon az egyik.
Egy másik hang félbeszakította:
–  Hallgass!
S Darjához odalépett egy jóindulatúnak látszó férfi, a vállán valamiféle gép volt. Ez azon a napon történt, amikor a gyújtogatók harmadszor estek neki a fenyők cárjának. A férfi köhintett, és azt mondta:
–  Ide hallgass, nagyanyó! Aludjatok ma még itt. Mára még van dolgunk. De holnap vége... Költözzetek el. Hallod?
–  Igen – felelte Darja anélkül, hogy megfordult volna.
Amikor elmentek, Darja leült a ház külső padkájára, és az épületnek dűlve a megviselt, érdes, de meleg és eleven gerendákat a hátán érezve, szabad folyást engedett minden bánata és sérelme könnyeinek – szárazon, gyötrődve zokogott: annyira keserű és annyira boldogító volt ez az utolsó, kegyelemképpen adott nap. Hisz a halála előtt is megtörténhet ugyanez: jól van, élj még holnapig – de mit csináljon ezen a napon? Mire fordítsa? Hej, milyen jó emberek vagyunk mi külön-külön, és milyen esztelenül sok, mintegy szándékos gonoszságot művelünk együttesen.
Ez volt az utolsó könnye. Kisírta magát, és eltökélte, hogy ez az utolsó. Égessék el akár együtt a házzal, kibír mindent, meg se nyikkan. Aki sír, szánalmat akar kelteni. És ő nem akarta, hogy sajnálják. Nem. Az élők között ő nem bűnös semmiben – legfeljebb annyira, hogy még mindig köztük van. De úgy látszik, valakinek szükséges ez is, hogy itt legyen, rendbe tegye a házat, és hozzátartozóhoz méltóan mondjon búcsút Matyorának.
Ebédre megint összegyűltek a szamovár körül – három öregasszony, a kisfiú és Bogodul. Most már csak ők maradtak Matyorán, a többiek mind elmentek. Elvitték Makszim apót: karon fogva vezették a partra, a saját lábán nem bírt már menni az öreg. Eljött Tunguszkáért a lánya, egy már koros asszony, aki nagyon hasonlított az anyjára. Bort hozott, és Tunguszka, miután felöntött a garatra, sokáig kiáltozott valamit a folyóról, a távolodó motoros hajó fedélzetéről, a maga ősi, érthetetlen nyelvén. Az öreg Koskin, amikor utoljára a szigetre jött, kiemelte a házából a faragott ablakrámákat, és saját kezével gyújtotta föl a házat, a rámákat pedig elvitte magával a telepre. Átugrott a szigetre a múlt héten Voroncov is. Elbeszélgetett a gyújtogatókkal, amikor pedig a szeme elé került Bogodul, rátámadt: követelte, hogy azonnal tűnjön el a szigetről.
–  Ha se gyereked, se házad, írok egy magányossági igazolást – magyarázta. – A kerületi vébé majd elhelyez. Mozgás, szedelőzködj!
–  Kurva! – felelte röviden Bogodul, és hátat fordított.
–  Vigyázz magadra... te... hogyishívják! – fenyegetőzött zavartan Voroncov. – Idehívhatom a rendőrt. Nem kerül az nekem semmibe. Nem fogok én a magadfajta elemekkel politikába keveredni. Megértettél vagy nem?
–  Kurva! – Most döntse el valaki, hogy megértette, vagy nem.
De mindez elmúlt, már túl voltak rajta; az utolsó két napon már senki se jött Matyorára. És tenni sem volt már mit. Amit kellett, elvittek, amit nem, nem. Épp azért lesz új az az élet, hogy ne a régi holmikkal hurcolkodjanak bele.
Teázás közben Darja elmondta, hogy a gyújtogatók holnapra hagyták a házát, és megkérte a többieket:
–  Háljatok ott, ahol felkészültetek az útra. Én utoljára itt maradok. Van ott hol lefeküdni?
–  A japánok istenit! – háborodott fel szélesen széttárt karral Bogodul. – Priccs!
–  Holnap már én is odamegyek – ígérte Darja.
Ebéd után térden csúszva fölsúrolta a padlót, s csak azt sajnálta, hogy nem lehet úgy fölsúrolni, ahogy kell. Nem lehet leszedni a fa és a rárakódott piszok vékony, felső rétegét, és aztán ledörzsölni angarai homokkal, hogy a nap is hanyatt essék rajta. Valahogy elbírt volna vele még egyszer utoljára. De a padló festett volt, ezt Szonya követelte, amikor a padlósúrolás az ő dolga lett, és Darja nem vitatkozhatott. Persze, hogy a festett padlót könnyebb lemosni, de hát ez nem iroda. Otthon nem számít, ha hajladozni kell egy kicsit. Ha így folytatódik, az emberek nemsokára magukat is kifestik, csakhogy fürdőbe ne kelljen menni.
Mennyit jártak, jöttek-mentek itt. Lám, micsoda mélyedéseket tapostak a deszkákba – mintha csak megsüllyedtek volna. Darja lába jár rajtuk utoljára.
Takarított, és érezte, hogy fogyton fogy, apad az ereje – és minél kevesebb dolga maradt, annál kevesebb maradt őbelőle is. Úgy érezte, egyszerre kell „elmenniük", és ő éppen ezt szerette volna. Jó volna mindent bevégezve lefeküdni a tornácra, és elaludni. S aztán legyen, aminek lennie kell, az már nem az ő dolga. Ott majd észreveszik, hogy hiányzik, és megkeresik az élők vagy a holtak, s ő velük tart, megy, amerre kívánják. Nem utasítja el sem ezeket, sem azokat.
Bement a tehénistállóba, amely leesett reteszekkel, elhagyatottan, nyitva állt; megkereste az állás sarkában a rozsdafoltoktól sárgálló kaszát, és kaszált egy kevés füvet. A fű kusza volt, merev és szintén rozsdafoltos – éppen nem arra való, hogy halotti szertartáshoz a padlóra terítsék –, de mást ilyenkor nem lehet találni. Darja összeszedte a füvet egy kosárba, bement a házba, és a padlón szétszórta ezt a füvet, amely nem annyira zöld fű, mint inkább szárazság és füst szagát árasztotta. Na de hát úgysem fog sokáig itt feküdni, és illatozni sem fog soká. Sebaj, megjárja. Úgysem tesz szemrehányást senki.
A legnehezebbet elvégezte. Ami hátramaradt, az apróság volt. Darja semmi pihenőt nem engedélyezett magának. Felakasztotta a függönyöket az ablakokra és a sut elé. Eltett minden fölöslegest a lócákról és a dikóról, gondosan helyükre rakta a konyhai edényeket. Ám úgy érezte, mindez nem elég, valamit elfelejtett. Nem csoda, hogy elfelejtette. Sose volt alkalma látni, hogy kell ezt csinálni. S aligha akad ember, aki látott már ilyent. Darja tudta, mi kell ahhoz, hogy tisztességgel elbúcsúztasson egy embert. Az élők sok-sok nemzedéke adta át neki az idevágó szokásokat. Most azonban valami homályosra, ködösen előtte lebegő, de mintegy valaki által állandóan sugallt ösztönre kellett hagyatkoznia. Nem baj, másoknak viszont annál könnyebb lesz. Az a fontos, hogy a folytatás már nem búvik sehová, meglesz.
S hogy mi az, ami hiányzik, azt is megsúgta valami. Ahogy a szoba szépsarkába nézett, kitalálta, hogy oda jegenyefenyő gallyai kellenek. És az ablakok fölé is. Valóban, hogy is lehetne enél-kül?! De nem tudta, maradt-e jegenyefenyő valahol Matyorán. Hiszen mindent elpusztítottak, elégettek. El kellett indulni és keresni.
Alkonyodott: meleg és csöndes volt az este. Derűs kékség az égen és az alkony mosdatta távoli erdőkben. Mint mindig, most is füstszag volt, ez a szag most már nem hagyta el Matyorát. De valahogy frisseség, hűs mélység illata is szállt, mint'szántás után. „Horniét jön ez?" – kereste Darja, de nem találta. „Hát onnét, a föld alól – mintha ezt hallotta volna —, ugyan honnét még?". S csakugyan. Honnét jönne a föld nedves lehelete, ha nem a földből?
Darja a közeli felső elágazáshoz ment. Ott kisebb volt a dúlás, és meglepő gyorsasággal haladt, mintha nem is sürgött-forgott volna megállás nélkül egész nap, mintha valami vitte volna. Alig érintette a lábával az ösvényt. S lélegzetet is könnyen és szabadon vett. „Tehát igazam volt a jegenyefenyőkkel" – gondolta. S áldott, nyugodt érzés áradt szét benne, hogy helyesen tesz mindent, még azt is, hogy az utolsó éjszakára nem engedi be Katyerinát és Szimat. Valami azt súgta, hogy ne engedje be őket. Minden előzetes gondolat nélkül, egyszerre. És valami ösztökélte a gyújtogatót, hogy egy nappal elhalássza a felégetést. Az ám. Ő se gondolkodott, se nem habozott. Hanem beszélt. Akárhogy is: ez nem véletlen, ennek mélyebb értelme van. És Darja most már a kissé előtte és oldalvást repülő sárga begyű madárkára nézett, amely hol leszállt, hol meg újra felröppent. Mintha mutatná az utat, mintha távoli, jós erejű küldött lenne.
Talált egy jegenyefenyőt, amely az ő számára maradt épen, s nyomban megmutatta magát. Egy nyaláb ágat szedett, és sötétedéskor indult haza. S csak otthon vette észre, hogy visszatért, de hogy miképpen jött vissza, mire gondolt útközben, arra nem emlékezett. Még mindig nem hagyta el a derűs, titkos forrású hangulat, amelytől úgy rémlett, hogy valaki folyton figyeli, valaki vezérli. Fáradságot még most, az éjszaka küszöbén sem érzett. Mintha keze-lába szárnyat nyert volna, és nesztelenül, önállóan mozogna.
A lámpa gyenge, vöröses fényénél egy székre állva akasztotta a szoba sarkába és dugdosta az ablakok fölötti résekbe a jegenyefenyő ágait. A fenyőszag nyomban elárasztotta a szobát. A legutolsó búcsú bánatos füstjével lobogó gyertyák, s a szomorú énekszó idéződött fel tőle. És az egész ház nyomban gyászos, dermedt képet öltött, mint a halálraítélt. „Érzi, ó, érzi, miért díszítem fel" – gondolta Darja félelemmel, belenyugvással körbepillantva: mit tegyen még. Mit mulasztott, mit felejtett el? Úgy érezte, minden a helyén van. Zavarta, ingerültté tette a fű tapadós surrogása a talpa alatt; eloltotta a lámpát, és fölmászott a kemencére.
Iszonyú, üres csend vette körül – kutya nem ugat, kő nem koppan senki lába alatt. Véletlen hang sem hallatszik, a súlyos ágak közt nem suhog a szél. Mintha minden kihalt volna körös-körül. Pedig kutyák maradtak a szigeten, három eb, amelyeket gazdájuk a sors kényére-kedvére hagyott. És most ide-oda kószáltak. De ezen az éjszakán hallgattak. Sehol egy hang.
Darja megrémült. Lemászott a kemencéről, és imádkozni kezdett.
És imádkozott egész éjjel, bűntudatosan és megbékélten búcsúzott a háztól, és úgy rémlett neki, hogy valami felkapja, és ismételgetve a távolba viszi a szavait.
Reggel fogta a kicsi furnérládát, amelyben halotti öltözékét őrizte, utoljára keresztet vetett a ház szentképes sarka felé, felnyögött a küszöbnél, igyekezett erőt venni magán, hogy ne terüljön végig a padlón eszméletlenül, és kiment, behúzta maga mögött az ajtót. A szamovárt már korábban kivitte. Nasztaszja háza mellett, őrá várva ott állt Szima és Katyerina. Darja azt mondta nekik, hogy vigyék el a szamovárt, és meg sem fordulva a kolcsakista barakk felé indult. Ott letette a ládáját az első rekeszbe, maga meg átment a másodikba, ahol a gyújtogatók laktak.
– Kész – mondta nekik.  –  Gyújtsátok föl. De a házba be ne tegyétek a lábatokat.
Azzal elment a faluból. És hogy hol volt egész nap, nem tudta. Csak arra emlékezett, hogy egyre csak ment és ment. Meg nem botlott, bárhonnét származott is az ereje; és mintha egész idő alatt egy kicsiny, addig sosem látott állatka futott volna mellette azon igyekezve, hogy a szemébe nézzen.
Az öregasszonyok keresték, a nevét kiáltozták, de ő nem hallotta.
Pavel, aki estefelé érkezett, egészen közel, a fenyők cárja alatt lelt rá. Darja a földön ült, és a falu felé fordulva merően nézte, hogy szállnak el a szigetről az utolsó füstfelhők.
–  Állj fel, anyám! – mondta Pavel, és felemelte. – Megérkezett Nasztaszja néni.

(Befejezése következik)  

 Harsányi Éva fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése