Lev Tolsztoj emlékszám (4)

MAKSZIM GORKIJ:

Lev Tolsztoj

(Részlet a Lev Tolsztoj című tanulmányból)

Meghalt Lev Tolsztoj.

Megkaptam a táviratot, s benne a legköznapibb szavakkal ott áll:

– Elhalálozott.

Ez szíven ütött, haragomban, bánatomban felüvöltöttem, és most, félőrült állapotomban, magam elé képzelem őt, amilyennek ismertem, láttam, gyötrelmesen vágyom beszélni vele. Elképzelem a koporsóban, úgy fekszik ott, mint egy sima kő a patak fenekén, és ősz szakállában bizonyára ott bujkál csendesen az a mindenkinek idegen, kis csalóka mosoly. És a keze, végre nyugodtan összetéve pihen, elvégezte nehéz feladatát.

Felidézem éles szemét – mindennek a velejébe látott –, ujjainak mozgását, amelyek mindig mintha mintáztak volna valamit a levegőből, szavait, tréfáit, kedves parasztkifejezéseit, valahogyan bizonytalan hangját. S látom, ez az ember mennyit felölelt az életből, milyen emberfelettien bölcs és félelmes.

Úgy láttam őt egyszer, ahogy talán senki sem látta: a tengerparton gyalog igyekeztem hozzá Gaszprába, és Juszupov birtoka tövében, közvetlenül a víz szélén, a kövek között megpillantottam szögletes ... alakját, gyűrődött, szürke, rossz ruhában, formát vesztett kalapban. Ül, arcát a tenyerébe támasztja. Ujjai között ezüstös szakállszálak repdesnek, a messzeségbe néz, a tenger végtelenjébe, s a zöld fényű hullámocskák szelíden a lábához törleszkednek, hízelkednek, mintha önmagukról mesélnének valamit az öreg látnoknak. Változékony nap volt, a köveken felhőárnyékok siklottak, s az öregember a kövekkel együtt hol felfénylett, hol elsötétedett. A hatalmas, repedezett köveket illatos moszatok lepték be, előző nap erősen hullámzott. Ő maga is megelevenedett régi-régi kőnek látszott, aki minden kezdetet és végcélt ismer, s arra gondol: mi végük lesz a földi köveknek, füveknek, a tenger vizének s az embernek, és az egész világnak, a kőtől a napig. A tenger pedig lelkének része, és körös-körül minden őáltala, őbelőle lett. Az öregember tűnődő mozdulatlanságában látnoki varázshatalom érződött, mely sötétségbe mélyült el alatta, csúcsával pedig kutatóan a föld feletti kék térségbe magasodott, mintha ő – koncentrált akarata – szólítaná s lökné el a hullámokat, futtatná a felhőket és árnyékokat, amelyek szinte mozgatják a köveket és keltegetik álmukból. S ekkor pillanatnyi őrületemben, úgy éreztem – lehetséges! mindjárt feláll, int, s a tenger megalvad, megüvegesedik, a kövek pedig megmozdulnak, felkiáltanak, és körös-körül megelevenedik minden, felzúg, beszélni kezd, más-más hangon, magáról, róla, neki. Szóval ki nem fejezhető, mit éreztem akkor, elragadtatás és aggodalom fogta el a lelkemet, majd mindez ebbe az egy boldog gondolatba olvadt:

„Nem vagyok én árva itt e földön, amíg ez az ember is itt él."

Óvatosan, nehogy lábam alatt egy kavics is megcsikorduljon, visszatértem, nem akartam gondolataiban zavarni. És most, most árvának érzem magam, írok és sírok, soha életemben nem sírtam ilyen kétségbeesetten, ilyen keservesen, vigasztalanul. Nem tudom: szerettem-e, de hát mit számít az, hogy szeretet volt ez vagy gyűlölet? Mindig hatalmas és fantasztikus érzéseket s háborgást ébresztett lelkemben; még a kínos, ellenséges érzés is, ha ő keltette, olyan formát öltött, amely nem nyomasztott, hanem mintegy ingerelte a lelket, s tágította, érzékenyebbé, befogadóbbá tette. Jó volt ő, amikor cipőtalpával csoszogva, mintha a talajt egyengetné parancsolóan, hirtelen megjelent valahonnan, egy sarokból vagy az ajtóból, odasietett az emberhez, szapora, könnyű léptekkel, mint aki sokat jár a földön, és hüvelykujjait az övébe dugva, megállt egy pillanatra, fürgén körülnézett, éles pillantásával, amely nyomban mindent észrevett, és mindennek az értelmét felszippantotta.

– Jó napot!

Én mindig így fordítottam át ezt a szót: Jó napot, nekem ez élvezet, maga meg nem sok értelmét látja, de mégis – jó napot!

Kilép hozzánk. Kis termetű. De egyszerre mindenki eltörpül mellette.

Parasztszakálla, durva, de nem mindennapi keze, egyszerű öltözéke, és ez az egész látszólagos, kényelmes demokratizmusa sokakat megtévesztett, nemegyszer tanúja voltam, amint az orosz emberek, akik megszokták, hogy a „ruhája szerint" fogadják az embert – ősi jobbágy szokás! – elkezdték ontani azt a kenetes nyíltszívűséget, amelyet pontosabban bizalmaskodásnak neveznek:

„Jaj kedves atyánkfia, te! Hát ilyen vagy! Végre megértem a kegyet, hogy szemtől szembe lássam szülőföldem legnagyobb fiát. Örökkön egészségben élj, és fogadd hódolatomat!"

Ez a moszkvai-orosz, őszinte és bensőséges hang, az orosz „szabadgondolkodó" pedig így beszélt:

„Lev Nyikolajevics! Bár nem értek egyet az ön vallásbölcseleti nézeteivel, de az ön személyében mélységesen tisztelem a nagy művészt..."

És a parasztszakáll alól, a gyűrött, demokratikus zubbonyból előbukkan az agg orosz úr, a kiváló arisztokrata, mire a nyíltszívű, művelt, és egyéb emberek orra azonnal elkékül a tűrhetetlen hidegtől. Jó volt látni ezt a telivér lényt, jó volt megfigyelni mozdulatainak nemes finomságát, beszédének büszke fegyelmezettségét, lesújtó szavának elegáns szabatosságát. Csak annyi úriasság volt benne, amennyi a szolgáknak kellett. És ha felkeltették Tolsztojban az urat, akkor könnyen, fesztelenül megjelent, és úgy lehengerelte őket, hogy csak hápogtak és eltörpültek.

Egyszer éppen egy ilyen „nyíltszívű" moszkvai orosszal tértem vissza Jasznaja Poljanából Moszkvába; sokáig nem bírt lélegzethez jutni, csak szánalmasan mosolygott, és zavartan ismételgette :

– N-na, jól beleizzadtam. Phű, de szigorú...

És mellékesen nyilvánvaló sajnálkozással felkiáltott:

– Pedig azt hittem, hogy csakugyan anarchista. Mind azt hajtogatják: anarchista, anarchista, és én elhittem...

Gazdag gyáros volt az illető, nagy hasú, hájas, vörös arcú, miért kívánta, hogy Tolsztoj anarchista legyen? Az orosz lélek „mélységes titkainak" egyike.

Ha Lev Nyikolajevics tetszeni akart, azt sokkal könnyebben elérte, mint akármelyik okos, szép asszony. Különböző emberek ülnek nála: Nyikolaj Mihajlovics nagyherceg, Ilja, a szociáldemokrata mázoló Jaltából, Pacuk, stundista, holmi muzsikus, egy német, Kleinmichel grófnő jószágigazgatója, Bulgakov, a költő, és mindannyian egyformán szerelmes pillantással néznek rá. Lao-ce tanát fejtegeti nekik, s úgy érzem, mintha valami rendkívüli zenekar-ember volna, aki egyszerre több hangszeren játszik: réztrombitán, dobon, harmonikán és fuvolán. Úgy néztem rá, mint mindenki más. És most még egyszer szeretném megnézni – de már soha többé nem látom.

Újságírók jöttek, azt állítják, távirat érkezett Rómába, amely „Lev Tolsztoj halálhírét cáfolja". Fontoskodtak, fecsegtek, bőbeszédűen fejezték ki részvétüket Oroszországnak. Az orosz lapok semmi kételyt nem hagynak.

Nem lehetett hazudni neki, még szánalomból sem, súlyos betegen sem keltett szánalmat. Ilyen embereket szánni, mint ő, ízetlenség. Az ilyeneket kímélni kell, dédelgetni, nem pedig holmi lélektelen, elcsépelt szavak porát szórni rájuk.

Kérdezgette:

– Nem tetszem magának?

Ezt kellett válaszolni: „Nem, nem tetszik."

– Nem szeret engem? – „Nem, ma nem szeretem."

Kérdéseiben könyörtelen volt, a válaszokban tartózkodó, ahogyan egy bölcshöz illik.

Csodálatos szépen beszélt a múltról, s a legszebben Turgenyevről. Fetről kedélyes mosolygással, és mindig valami mulatságosat mondott; Nyekraszovról hidegen, szkeptikusan nyilatkozott, ám valamennyi íróról úgy, mintha a gyermekei volnának, és ő, az apjuk, minden hibájukat ismeri, és – nesze nektek! – a rosszat hangsúlyozza a jó rovására. S valahányszor rosszat mondott valakiről, úgy éreztem, alamizsnával enyhíti hallgatói szegénységét; rosszul esett ítéleteit hallgatnom, elmés kis mosolya előtt akaratlanul is lesütöttem a szemem, és semmi sem maradt meg az emlékezetemben.

Egy ízben dühösen bizonygatta, hogy G. I. Uszpenszkij tulai tájnyelven írt, és teljesen tehetségtelen. Ugyancsak ő pedig a jelenlétemben A. P. Csehovnak ezt mondta:

– Ez aztán az író! Őszinteségének erejével Dosztojevszkijre emlékeztet, csakhogy Dosztojevszkij zugpolitikát folytatott és felvágott, ő pedig egyszerűbb és őszintébb. Ha Istenben hinne, valami szektáns válnék belőle.

– Hogyan mondhatta hát, hogy tulai író és tehetségtelen?

Szemét bozontos szemöldöke alá rejtette, és aztán így válaszolt:

– Rosszul írt. Miféle nyelvezete van? Több benne az írásjel, mint a szó. A tehetség szeretet. Aki szeret, az tehetséges is. Nézze a szerelmeseket, mind tehetségesek!

Dosztojevszkijről csak ímmel-ámmal, kényszeredetten beszélt, valamit kerülgetett, valamit legyűrt magában.

— Konfuciusz tanaival kellett volna megismerkednie, vagy a buddhistákéval, az megnyugtatta volna. Ez a legfőbb, amit mindenkinek kivétel nélkül ismernie kell. Heves vérű ember volt, ha megharagszik, kopasz feje búbján dudorok ugrálnak, és a fülét mozgatja. Sok mindent megérzett, de hibásan gondolkodott. Fourier híveitől tanult gondolkodni, Butasevicstől és másoktól. Aztán egész életében gyűlölte őket. Volt valami zsidós a gondolkodásmódjában. Bizalmatlan volt, hiú, nehézkes és szerencsétlen. Különös, hogy annyian olvassák, nem értem, miért! Nehéz és haszontalan olvasmány, mert mindezek a Félkegyelműek, Kamaszok, Raszkolnyikovok, és mindez nem így volt, egyszerűbb és érthetőbb minden. De például Leszkovot kár, hogy nem olvassák, vérbeli író, maga olvasta?

– Igen. Nagyon szeretem, különösen a nyelvét.

– A nyelvet csodálatosan ismerte, szinte a bűvésze volt. Különös, hogy maga szereti, pedig maga valahogy nem orosz, nem oroszok a gondolatai, nem haragszik, hogy így beszélek? Öregember vagyok, és talán a mostani irodalmat már nem tudom megérteni, de folyton úgy érzem, hogy ez az irodalom nem orosz. Sajátságos verseket kezdtek írni, nem tudom, miért versek ezek, és kinek szólnak. Puskintól, Tyutcsevtől, Sensintől kell versírást tanulni. Maga például – Csehovhoz fordult –, maga orosz! Igen, nagyon, nagyon orosz.

És nyájasan mosolyogva átölelte Anton Pavlovics vállát, az pedig zavartan, mély hangon a nyaralójára meg a tatárokra terelte a szót. Csehovot szerette, és valahányszor ránézett, mintha megsimogatta volna Anton Pavlovics arcát a tekintetével, amely szinte gyengéd volt abban a pillanatban. Anton Pavlovics egy szép nap Alekszandra Lvovnával a parkban sétált, s Tolsztoj, aki akkor még gyengélkedett, karosszékében ülve a verandán, valahogy egészen utánanyújtózott, és halkan mondta:

– Hej, micsoda nagyszerű, kedves ember! Szerény, mint egy kisasszony! Úgy is lépked, mint egy kisasszony. Egyszerűen csodálatos!

Egy este, szürkületkor, összehunyorított szemmel, szemöldökét rángatva olvasta a Szergij atya egyik jelenetének változatát, amely arról szól, hogy a nő elindul a remetét megkísérteni; amikor végére ért, kissé felemelte fejét, és szemét behunyva, tisztán, érthetően mondta:

– Jól megírtad, öreg, jól!

Bámulatos egyszerűen hangzott ez a szájából, olyan őszintén lelkesült a szépségen, hogy soha életemben el nem felejtem azt az elragadtatást, amit akkor éreztem, elragadtatásomat nem tudtam, képtelen voltam kifejezni, de elfojtása is óriási erőfeszítésembe került. Még a szívverésem is elállt, majd hirtelen minden megújult és éltetően friss lett körülöttem.

Látni kellett, hogyan beszél, hogy megértsük beszédének sajátos és kifejezhetetlen szépségét, olykor szabálytalannak tetszett, sűrűn ismétlődtek egyes szavak, és teli volt falusias egyszerűséggel. Szavainak ereje nem a hangsúlyban rejlett, nem is az arcjátékában, hanem a szem csillogásában és fényében, soha ilyen beszédes két szemet nem láttam. Ezer szeme volt ebben a kettőben.

Szuler, Csehov, Szergej Lvovics és még valaki, a parkban ülve a nőkről beszélgettek; sokáig szótlanul hallgatta őket, majd hirtelen megjegyezte:

– Én majd akkor mondom meg az asszonyokról az igazságot, ha fél lábbal a sírban leszek, aztán gyorsan be a koporsóba, s magamra csukom a fedelét, most fogjanak meg! – és a tekintete olyan kihívó, baljós fénnyel villant, hogy egy pillanatra mindenki elhallgatott.

Úgy gondolom, Vaszka Buszlajev merész és tudásra szomjazó kópésága élt benne, és Avvakum esperes makacs szellemének egy része, valahol felül vagy oldalt pedig a csaadajevi szkepticizmus bújt meg. Művészlelkét az avvakumi alapelv marcangolta, az prédikált; Shakespeare-t és Dantét a novgorodi csínytevő döngette, a csaadajevi rész pedig mosolygott a lélek eme mulatságain, sőt alkalomadtán a kínjain is.

A tudományt és az államiságot pedig elképesztette ez az ősorosz ember, aki emberibbé akarta tenni az életet, és sok-sok sikertelen erőlködés után eljutott a passzív anarchizmusig.

Ez bámulatos! De Olaf Gulbransson, a Simplizissimus karikaturistája, titokzatos intuícióval felismerte Tolsztojban a buszlajevi vonást, nézze meg jól a rajzát, mennyire hasonlít hajszálpontosan az igazi Lev Tolsztojhoz, s hogy ebben a csukott, rejtett szemű arcban mennyi merész értelem van, amely „sem tüsszentésben, sem álomban, sem kuvikolásban", semmiféle babonában nem hisz.

Előttem áll ez az öreg varázsló, aki mindenkinek idegenül, magányosan járta be a gondolkodás valamennyi pusztaságát, keresve a mindent átfogó igazságot, és nem találta meg a maga számára; nézem, és bár nagy a veszteség szomorúsága, fájdalmamat és gyászomat enyhíti a büszkeség, hogy láttam ezt az embert.

Különös volt Lev Nyikolajevicsot a „tolsztojánusok" között látni; ott áll egy pompás harangtorony, a harangja szüntelenül cseng-bong, egész világ hallja, s körülötte óvatos kis kutyuskák futkosnak, vonítással kísérik a harang szavát, s gyanakodva sandítanak egymásra: melyikük vonított jobban. Nekem mindig úgy rémlett, hogy ezek az emberek mind a Jasznaja Poljana-i házat, mind Panyina grófnő kastélyát teljesen átitatták a képmutatás, gyávaság, kicsinyes kufárkodás és örökséglesés szellemével. A „tolsztojánusok"-ban van valami közös vonás azokkal a zarándokokkal, akik Oroszország eldugott zugaiban bolyongva kutyacsontokat hordoznak magukkal, és ereklyeszilánknak hazudják azokat, és akik „egyiptomi sötétséggel" meg az istenanya „könnyeivel" kereskednek. Emlékszem, Jasznaja Poljanában egy ilyen apostol lemondott a tojásevésről, nehogy a tyúkokat megbántsa, a tulai állomáson pedig jóízűen fogyasztotta a húst, és azt mondogatta:

– Túloz a kis öreg!

Csaknem valamennyien szeretnek sóhajtozni, csókolózni, mindnek izzadt, lagymatag a keze és hamis a szeme. Ugyanakkor gyakorlatias emberek, nagyon is ügyesen rendezik el földi ügyeiket.

Lev Nyikolajevics természetesen jól látta a „tolsztojánusok" igazi célját, megértette ezt Szulerzsickij is, akit gyengéden szeretett, és akiről mindig ifjú hévvel és elragadtatással beszélt. Egyszer Jasznajában valaki ékesszólóan magyarázta, milyen jó élni, és milyen tiszta lett a lelke Tolsztoj tanításának elfogadása után; Lev Nyikolajevics odahajolt hozzám, és halkan mondta:

– Egyre hazudik a selma, de azért, hogy örömet szerezzen nekem...

Sokan igyekeztek örömet szerezni neki, de nem vettem észre, hogy ügyesen és jól csinálták volna. Ő szinte sohasem beszélt velem a szokásos témáiról, a teljes megbocsátásról, a felebaráti szeretetről, az Evangéliumról és a buddhizmusról, nyilván rögtön felismerte, hogy mindez „nem nekem való". Én mélységesen értékeltem ezt.

Ha akarta, akkor valahogy különösen szépen tapintatos, finom és szelíd tudott lenni, beszéde elbűvölően egyszerű és kellemes volt, olykor pedig alig bírtam hallgatni. Mindig visszatetsző volt nekem, ahogyan a nőkről vélekedett, e tekintetben túlságosan „népies" lett, és valami mesterkéltség csengett a szavaiban, valami nem őszinte, s ugyanakkor nagyon is személyes hang. Mintha megbántották volna egyszer, és sem megbocsátani, sem felejteni nem tudná. Megismerkedésünk estéjén bevitt a dolgozószobájába – ez Hamovnyikiben volt – leültetett magával szemben, s a Varenyka Oleszováról, meg a Huszonhat férfi – egy lányról kezdett beszélni. Engem levert ez a hang, sőt elképesztett, olyan nyíltan, élesen beszélt, és bizonygatta, hogy egészséges leányra nem jellemző a szemérem.

– Ha egy leány elmúlt tizenöt éves és egészséges, kívánja, hogy ölelgessék, fogdossák. Értelme még fél attól, amit nem ismer, nem ért, ezt nevezik szeméremnek, szűziességnek. De a teste már tudja, hogy az érthetetlen elkerülhetetlen, törvényszerű, és az értelem ellenére beteljesülést követel. A maga leírása szerint ez a Varenyka Oleszova egészséges, de csenevészként érez, itt valami sántít.

Majd a Huszonhat férfi – egy leány hősnőjére tért át, „illetlen" szavakat ejtve, egyiket a másik után, és olyan egyszerűséggel, amely cinizmusnak tetszett, sőt kissé bántott is. Később megértettem, hogy az „útszéli" szavakat csak azért használta, mert pontosabbnak és találóbbnak vélte őket, de akkor kínos volt a beszédét hallgatnom. Nem ellenkeztem vele, egyszerre figyelmessé, nyájassá vált, s arról kérdezgetett, hogyan éltem, tanultam, mit olvastam.

– Azt beszélik, maga nagyon olvasott ember, igaz? Mondja, Korolenko muzsikus?

– Úgy hiszem, nem az. Nem tudom.

– Nem tudja? Tetszenek magának az elbeszélései?

– Igen, nagyon.

– A kontraszt miatt. Ő lírikus, magában pedig nincs ilyesmi. Olvasta Weltmant?

– Igen.

— Jó író, ugye? Élénk, szabatos, túlzásoktól mentes. Olykor jobb Gogolnál. Ismerte Balzacot. Gogol pedig Marlinszkijt utánozta.

Amikor megjegyeztem, hogy Gogol valószínűleg Hoffmann, Sterne, és talán Dickens befolyásának engedett, rám nézett, és azt kérdezte:

– Ezt olvasta valahol? Nem? Ez nem igaz. Gogol aligha ismerte Dickenst. De maga valóban sokat olvasott, nézze, ez ártalmas! Kolcov ezzel tette tönkre magát.

Búcsúzáskor megölelt, megcsókolt, és azt mondta:

– Maga igazi muzsik! Nehéz lesz magának az írók között, de semmitől se féljen, beszéljen csak mindig úgy, ahogy érez, ha nyersen hangzik is, sebaj! Az okos emberek megértik.

Ez az első találkozás kettős érzést váltott ki belőlem: örültem is, és büszke voltam, hogy Tolsztojt láttam, de a velem folytatott beszélgetése némiképp vizsgára emlékeztetett, és mintha nem a Kozákok, a Holsztomer, a Háború és béke szerzőjét láttam volna, hanem egy urat, aki hozzám leereszkedve, szükségesnek vélte, hogy valami „népi stílusban" beszéljen velem, útszéli nyelven, és ez megdöntötte a róla alkotott elképzelésemet, azt az elképzelést, amelybe beleéltem magam, és amelyet úgy dédelgettem.

Másodszor Jasznajában láttam. Borús, őszi nap volt, szitált az eső, és ő nehéz posztókabátot és valódi vízhatlan, magas szárú bőrcsizmát húzva sétálni vitt a nyírfaligetbe. Fiatalosan ugrál át a pocsolyákon, árkokon, fejére rázza az ágakról az esőcseppeket, és remekül meséli, hogyan magyarázta neki Sensin Schopenhauert ebben a ligetben. S gyengéd, szerető kézzel simogatja meg a nedves, sima nyírfatörzseket.

– A minap olvastam valahol e sorokat:

Nincs gomba már, de gombaillat

Árad a mélyből nyirkosan...

– nagyon jó, nagyon igaz!

Hirtelen egy nyúl hemperedett a lábunk elé. Lev Nyikolajevics felszökkent, egészen tűzbe jött, arcát élénk pír öntötte el, és mekkorát kurjantott, az öreg vadász! Azután leírhatatlan kis mosollyal nézett rám, és bölcs, emberi nevetésre fakadt. Csodálatosan nagyszerű volt ebben a pillanatban!

Egy másik alkalommal ugyanott, a parkban, egy kányát figyelt; a kánya a baromfiudvar felett lebegett, körözött és megállt a levegőben, alig mozgatta a szárnyát, és habozott: lecsapjon-e, vagy korai még. Lev Nyikolajevics egész testében kiegyenesedett, eltakarta szemét, és remegve suttogta:

– A tyúkjainkra pályázik a gaz. Most, most... most rögtön... ó, félek! Ott a kocsis, nem? Ide kell hívni...

És odahívta. Kiáltásától a kánya megijedt, feljebb szállt, és elkanyarodott, eltűnt. Lev Nyikolajevics felsóhajtott, és nyilvánvaló rosszallással korholta önmagát:

– Nem kellett volna kiáltani, úgyis elrepült volna.

Egy ízben Tifliszről beszéltem neki, és V. V. Flerovszkij-Bervi nevét említettem.

– Ismerte? – kérdezte élénken Lev Nyikolajevics. – Beszéljen róla, milyen? Belefogtam az elmondásába, hogy Flerovszkij hosszú szakállú, nagy szemű, magas, sovány ember, hosszú vitorlavászon khitónt öltve, s egy kis tüszőt kötve az övére (vörös borban főtt rizs volt benne), hatalmas lenvászon napernyővel felfegyverkezve, miként járta velem együtt a Kaukázuson túli vidék hegyi ösvényeit, s hogy egyszer egy bivaly jött szembe velünk a szűk ösvényen, mi pedig óvatosan megretiráltunk előtte, nyitott ernyővel hadonászva a rosszindulatú állat felé, hátráltunk, és egyre az a veszély fenyegetett, hogy a szakadékba zuhanunk. Hirtelen könnyeket pillantottam meg Lev Nyikolajevics szemében, és zavartan elhallgattam.

– Ne törődjön vele, beszéljen csak, beszéljen! Örömömben könnyezek, hogy egy derék emberről hallok! Milyen érdekes! Ilyennek is képzeltem őt, rendkívülinek. A radikális írók között ő a legokosabb, a legérettebb, az Ábécé-jében igen jól megírja, hogy az egész civilizációnk barbár, a kultúra pedig békés nemzedékek ügye, a gyengéké, nem az erőseké, s a létért való küzdelem hazug kitalálás, amellyel a gonoszságot akarják igazolni. Maga persze nem ért egyet ezzel? Bezzeg Daudet, ő is ezt vallja, emlékszik Paul Astier alakjára?

– Hogyan érthetnék egyet Flerovszkij elméletével, akár csak a normannoknak Európa történelmében játszott szerepét illetően is?

– A normannok, az más!

Ha nem akart válaszolni, mindig ezt mondta: „Az más." Mindig úgy éreztem – s nem hiszem, hogy tévednék –, hogy Lev Nyikolajevics nemigen szeretett irodalomról beszélni, de élénken érdeklődött az írók személye iránt. „Ismeri? Milyen? Hol született?" Ezeket a kérdéseket gyakran hallottam tőle. S következtetései csaknem mindig valami új oldaláról mutatták be az illetőt.

V. G. Korolenkóra vonatkozóan eltűnődve mondta:

– Nem nagy-orosz, ezért igazabban, jobban kell látnia az életünket, mint ahogyan mi magunk látjuk.

Csehovról, akit gyengéden, szívből szeretett:

– Az orvostudomány zavarja őt, ha nem volna orvos, még jobban írna.

A fiatalok valamelyikéről:

– Angolnak tetteti magát, ez legkevésbé egy moszkvainak sikerül.

Nekem nem egy alkalommal mondta:

– Maga füllent. Ezek a maga Kuvaldái mind csak kiagyalt alakok. Megjegyeztem, hogy Kuvalda élő ember.

– Beszélje el, hol látta.

Nagyon mulattatta az a jelenet, amely Kolontajev kazani békebíró szobájában játszódott le, itt láttam először azt az embert, akit Kuvalda néven örökítettem meg.

– Kékvér! – mondta nevetve, s a könnyeit törülgette. – Igen, igen, kékvér! De milyen kedves, milyen mulatságos! Maga pedig elbeszélni jobban tud, mint írni. Nem, maga romantikus, nagyotmondó, ismerje csak be!

Azt feleltem, hogy bizonyára minden író tódít egy keveset, amikor olyannak írják le az embereket, amilyennek az életben szeretnék látni; azt is mondtam, hogy szeretem az aktív embereket, akik minden úton-módon, még erőszakkal is ellen akarnak állni az élet gonoszságának.

– Az erőszak pedig a legfőbb rossz! – kiáltotta, belém karolva. – Hogyan kerül ki ebből az ellentmondásból, maga füllentő? Itt van ez a maga műve, az Útitársam, ez nem kiagyalt, ez jó, mert nem költött. De ha maga gondolkodik, csupa lovag születik az agyában, csupa Amadis meg Siegfried...

Megjegyeztem, hogy amíg még emberhez hasonló és elkerülhetetlen „útitársak" szűk körében fogunk élni, mindent ingatag talajra, ellenséges környezetben építünk. Elmosolyodott és könyökével könnyedén oldalba bökött.

– Ebből igen-igen veszélyes következtetéseket lehet levonni? Maga gyanús szocialista. Romantikus, a romantikusoknak pedig monarchistának kell lenniük, azok is voltak mindig.

– Hát Hugó?

– Hugó, az más. Nem szeretem őt, szószátyár.

Gyakran megkérdezte, mit olvasok, és mindig megrótt érte, hogy – véleménye szerint – rosszul választom meg a könyveket.

— Gibbon rosszabb Kosztomarovnál, Mommsent kell olvasni, nagyon unalmas, de komoly. Amikor megtudta, hogy a Zenganno fivérek volt az első könyv, amelyet olvastam, még fel is háborodott.

– No látja, ostoba regény. Ez is csak rontotta magát. A franciáknak három írójuk van: Stendhal, Balzac, Flaubert, no és Maupassant, de Csehov jobb nála. A Goncourt-ok maguk is bohócok, csak megjátszották a komolyat. Könyvekből tanulmányozták az életet, amelyeket hozzájuk hasonló hazudozók írtak, s azt hitték, hogy ez komoly dolog, pedig senkinek sem kell.

– Semmiféle degenerálódás nincs – mondogatta –, ezt csak az az olasz Lombroso találta ki, a zsidó Nordau papagájként ismételgeti. Olaszország a sarlatánok, kalandorok hazája, ott csak Aretinók, Casanovák, Cagliostrók és hasonlóak születnek.

– Hát Garibaldi?

– Az politika, az más!

Egy sereg tényre, amelyeket Oroszország kereskedőcsaládjainak a történetéből soroltam fel, ezt felelte:

– Ez nem igaz, ezt csak a bölcs könyvekben írják...

Elmondtam neki egy ismerős kereskedőcsalád három nemzedékének történetét, történetükben az elkorcsosodás törvénye különösen kegyetlenül érvényesült; akkor izgatottan megráncigálta a kabátom ujját és bizonykodott:

– Látja, ez igaz! Ezt tudom, Tulában is van két ilyen család. És ezt meg kell írni. Röviden, nagy regényt írni róla, érti? Okvetlenül!

Szeme mohón csillogott.

– De hiszen lovagok lesznek, Lev Nyikolajevics!

– Hagyja! Ez nagyon komoly. Az, aki szerzetesnek megy, hogy az egész családért imádkozzék, csodálatos! Ez az igazi: ti bűnöztök, én pedig elmegyek, és leimádkozom a bűneiteket. S a másik, az unatkozó, az a haszonleső építész, ez is igaz! És hogy iszik, és vadállat, kicsapongó, mindenkit szeret, és egyszerre gyilkol, jaj, ez kitűnő! Ezt meg kell írni, s a tolvajok meg koldusok között nem szabad hősöket keresni, szükségtelen! A hősök hazugság, kitalálás, csak emberek vannak, emberek, és semmi más.

Igen gyakran rámutatott az elbeszéléseimben elkövetett túlzásokra, egy alkalommal azonban, a Holt lelkek második részéről szólva, szelíd mosollyal mondta:

– Mi valamennyien borzasztóan füllentősek vagyunk. Én is, az ember olykor ír, és hirtelen megsajnál valakit, fogja, és ad neki egy szebb vonást, a másiktól meg elvesz, nehogy a többiek túlságosan feketének tűnjenek fel mellette.

És nyomban a hajthatatlan bíró szigorú hangján így folytatta.

– Hát ezért mondom én, hogy a művészet hazugság, csalás, önkény, és árt az embereknek. Nem arról írunk, ami van, amilyen az igazi élet, hanem amit mi gondolunk az életről, mi magunk. Kinek hasznos tudnia, hogy látom ezt a tornyot vagy a tengert, vagy a tatárt, miért érdekes ez, mire jó?

Olykor szeszélyesnek tetszettek a gondolatai és érzései, sőt mintegy szándékosan nyakatekertnek, de gyakrabban éppen a gondolatok szigorú nyíltságával lepte meg az embereket, mint a kegyetlen Istennel rettenthetetlenül perlekedő Jób.

Így beszélt:

– Megyek egyszer május végén a kijevi országúton; a föld Paradicsom, minden ujjong, az ég felhőtlen, madarak dalolnak, méhek döngicsélnek, a nap olyan simogató, és körös-körül minden ünnepi, emberies, pompás. Könnyekig elérzékenyültem, és én is méhnek éreztem magamat, amelynek a föld legeslegszebb virágai adattak, és közel éreztem az Istent a lelkemhez. Hirtelen látom: az út szélén, a bokrok alatt, egy zarándokpár hever, egymáson forgolódnak, szürkék, piszkosak, öregecskék mind a ketten, féregként hancúroznak és dünnyögnek, artikulátlan hangokat hallatnak, s a nap könyörtelenül megvilágítja csupasz, kék lábukat, petyhüdt testüket. Szíven ütött ez a kép. Úristen, te, a szépség alkotója, hogy nem szégyelled magad? Nagyon rossz érzésem támadt...

– Igen, látja, ilyenek történnek. A természet, a bogumilok az ördög művének tartották, kegyetlenül és túlságosan csúfolkodva kínozza az embert: erejét elveszi, de a vágyat meghagyja. Minden élő embernél így van ez. Csak az embernek adatott, hogy az ilyen kínnak minden szégyenét és borzalmát végigszenvedje, a testében adatott neki. Úgy hordozzuk magunkban, mint elkerülhetetlen büntetést, de milyen bűnért?

– Amikor ezt elbeszélte, szeme furcsán elváltozott, hol gyermekien panaszos lett, hol szárazon, mogorván fénylett. Ajka meg-megvonaglott, a bajusza felborzolódott. Amikor befejezte, zubbonya zsebéből kendőt húzott elő, és erősen megtörölte arcát, noha száraz volt. Majd parasztosan erős kezének kampós ujjaival kisimította szakállát, és halkan ismételte:

– Igen, de milyen bűnért?

Egy ízben Djulberből Aj-Todor felé mentem vele az alsó úton. Könnyedén lépegetett, mint egy ifjú, és valamivel idegesebben beszélt, mint máskor:

– A test a lélek engedelmes kutyája legyen, ahová a lélek küldi, oda fusson, mi meg hogyan élünk? A test ide-oda futkos, garázdálkodik, s a lélek tehetetlenül és szánalmasan követi.

Erősen megdörzsölte mellét a szíve táján, felvonta szemöldökét, és folytatta visszaemlékezését:

– Moszkvában, a Szuharev-bástya körül, egy elhagyatott mellékutcában láttam ősszel egy részeg asszonyt, a járda szélén feküdt. Piszkos patak folyt ki az udvarról, egyenest az asszony tarkója és háta alá, ott fekszik ebben a hideg lében, dünnyög, fészkelődik, egész testével a latyakban, és hiába próbál felállni. Arca megvonaglott, összehunyorította szemét, s fejét rázva, halkan ajánlotta:

– Üljünk le itt... A legszörnyűbb, legundorítóbb látvány a részeg nő. Segíteni akartam neki, és nem bírtam, undorodtam tőle, az egész nő olyan nyálkás, vizenyős volt, ha hozzáér az ember, egy hónapig le nem mossa a kezéről, szörnyű! A kerékvetőn meg egy szürke szemű, szöszke kisfiú ült, arcán könnyek peregnek végig, szipog, és reménytelenül, fáradtan nyafogja:

– Anyu-u... na, anyu-u. Kelj már fe-el...

Az asszony karját mozgatja, röffent, kissé felemeli fejét, és újra, toccs, bele a latyakba. Elhallgatott, majd körülnézve, nyugtalanul, szinte suttogva folytatta: – Bizony, bizony, borzalmas! Maga sok részeg nőt látott? Sokat, ó, istenem! Ne írjon erről, ne!

– Miért?

Szemembe nézett, és mosolyogva megismételte:

– Miért?

Majd elgondolkozva, lassan mondta:

– Nem tudom. Én csak úgy... szégyen ilyen rondaságokról írni. De hát miért ne írna? Igen, mindent meg kell írni, mindenről...

Könnyek csillantak a szemében. Letörölte, és egyre mosolyogva zsebkendőjét nézte, és újra könnyek peregtek a ráncokon.

– Sírok — mondta. – Öregember vagyok, szívembe markol, ha valami borzalmas dolog jut eszembe.

Könnyedén oldalba bökött:

– Maga is, ha életét leélte, s minden marad, ahogy volt, maga is sírni fog akkor, még inkább, mint én, „patakzóbban", mondják az asszonyok... De mindent meg kell írni, mindenről, különben a szöszke kisfiú megharagszik, a szemére veti, nem igaz, nem a teljes igazság, mondja majd. Ő megköveteli az igazságot!

Hirtelen megrázkódott, és jóságos hangon javasolta: – No, mondjon el valamit, maga jó elbeszélő. Valamit a gyerekkoráról, magáról. Hihetetlen, hogy maga is volt kicsi valamikor, olyan különös ember. Mintha felnőttnek született volna. Gondolataiban sok a gyerekesség, éretlenség, pedig elég sokat tud az életről, nem is kell többet. No, beszéljen...

És kényelmesen elnyúlt a fenyőfa alatt, a meztelen gyökereken, figyelte a szürke tűlevelek között szaladgáló nyüzsgő kis hangyákat.

Az északi ember számára, szokatlanul változatos délszaki környezetben, az öntelten buja, elbizakodottan zabolátlan növények között, ő, Lev Tolsztoj – már a neve is belső erejére vall! – ez a kis termetű ember, aki valamiféle nagyon erős, mélyen földi gyökerekből kötődött, olyan csupa bütyök az egész, itt, mondom, a Krím hivalkodó flórájának közepette egyidejűleg helyén is volt, meg nem is. Olyan volt, mint valami ősrégi ember, s mintegy az egész környék ura, ura és teremtője, aki évszázados távollét után megtér a maga teremtette birodalmába. Sok mindent elfelejtett, sok minden új a számára, minden olyan, amilyennek lennie kell, de mégsem teljesen olyan, és nyomban ki kell deríteni, mi nem olyan, és miért nem.

Sietős, fürge lépésekkel jár-kel az utakon és ösvényeken, a vérbeli földkutató járásával, s éles szemével, amely elől egyetlenegy kő, egyetlenegy gondolat sem marad rejtve, néz, méreget, tapogat, összehasonlít. És féktelen gondolatok eleven magvait hinti szét maga körül. Azt mondja Szulernek:

– Te Ljovuska, semmit sem olvasol, ez nem helyes, mert elbizakodottság, Gorkij pedig sokat olvas, és ez sem helyes, ez azért van, mert nem bízik magában. Én sokat írok, s ez nem helyes, mert öreges hiúságból fakad, abból a vágyból, hogy mindenki úgy gondolkozzék, ahogy én. Persze a magam számára jól gondolkodom, de Gorkij azt hiszi, hogy neki ez nem jó, te pedig semmit sem gondolsz, csak: értetlenül pislogsz, azt nézed, mibe kapaszkodhatnál. S olyasmibe kapaszkodol, ami nem neked való, ez már nemegyszer megtörtént veled. Belekapaszkodol, rátámaszkodsz, de amikor elmozdul, te nem tartod vissza. Csehovnak van egy kitűnő elbeszélése: Aranyos! ...te szinte hasonlítasz ahhoz a lányhoz.

– Mennyiben? – kérdezte nevetve Szuler.

– Szeretni szeretsz, de választani nem tudsz, és elaprózod magad.

– Mind ilyenek?

– Mind? – ismételte Lev Nyikolajevics. – Nem, nem mindenki.

S váratlanul szinte rám csapott a kérdésével:

– Maga miért nem hisz Istenben?

– Nincs hitem, Lev Nyikolajevics.

– Ez nem igaz. Maga természettől fogva istenhivő, és nem tud Isten nélkül meglenni. Ezt majd hamarosan megérzi. De nyakasságból nem hisz, bántódottságból: nem úgy van a világ megteremtve, ahogy maga szeretné. Szégyenlősségből is lehet nem hinni: így vannak a fiatalemberek: imádják a nőt, de nem akarják kimutatni, félnek, hogy nem érti meg, no és merszük sincs hozzá. A hithez, akárcsak a szerelemhez, bátorság kell, mersz. Azt kell mondani magunknak: hiszek, és minden jóra fordul, minden olyanná válik, amilyennek akarja az ember, megmagyarázza önmagát és magához vonz. Látja, maga sok mindent szeret, a hit pedig fokozott szeretet, még jobban kell szeretnie, akkor ez a szeretet hitté válik. Ha egy nőt szeret az ember, az a legkülönb a világon, s okvetlenül mindenki a legkülönbet szereti, már ez is hit. Hitetlen ember képtelen szeretni. Az olyan ma ebbe szeret, egy év múlva amabba. Az ilyen embernek lelke: csavargó, meddő életet él, ez rossz. Maga hívőnek született, és ne akarjon más lenni. Azt mondja, szépség? Hát mi a szépség? A legfőbb és legtökéletesebb: Isten.

Azelőtt jóformán még sohasem beszélt velem erről a témáról, és a kérdés váratlansága, fontossága valahogy lehengerelt, és meghátrálásra késztetett. Ő a díványon ült, maga alá húzta lábát, diadalmasan belemosolygott a szakállába, megfenyegetett, és azt mondta:

– Ezt hallgatással nem intézi el, nem ám!

Én pedig, aki nem hiszek Istenben, miért, miért nem, nagyon óvatosan, kissé félénken nézek rá, csak nézek, és azt gondolom magamban: „Ez az ember Istenhez hasonló!"

BRODSZKY ERZSÉBET fordítása

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám, 50-59. l.