Lev Tolsztoj emlékszám (5)

Először magyar nyelven

Az alábbi prózai művek Makai Imre forditásában, először jelentek meg magyarul 1978-ban – 100 évre rá, hogy Lev Tolsztoj első magyarra fordított műve, a Családi boldogság cimű elbeszélés megjelenésével elindult a zseniális orosz iró magyarországi diadalútja. (A különszám éppen e dátumnak állít emléket.) Mára szinte valamennyi szépirodalmi alkotását olvasni lehet magyarul...

ZSDANOV BÁCSIKA ÉS CSERNOV LOVAG

Történet

Két olyan ember egyszerű történetét akarom elmondani, akiket sokáig és olyan jól ismertem, ahogy csak a bajtársait ismeri az ember. Egyiküket nagyon szerettem, a másikuk sorsán gyakran keserűen elgondolkoztam. Ez a két ember katona volt annál az ütegnél, ahol én hadapródként szolgáltam a Kaukázusban; ma már egyikük sincs a világon. 1828-ban egy újonccsapattal hozták őket a határvonalra.

Egyikük, Csernov – a szaratovi kormányzóságból, cselédsorból való ember – ide-oda futkosó élénk tekintetű, fekete bajuszú, magas, sudár férfi volt. Rózsaszínű inget hordott, az egész hadjárat alatt balalajkát pengetett, táncolt, vodkát ivott, és meg-megkínálta a társait.

A másik újonc, Zsdanov – ugyanabból a kormányzóságból való paraszt – vagy tizenkilenc éves, jó húsban levő, nagy, kerek kék szemű, rövidre nyírt, fehér tarkójú, alacsony legény volt.

Zsdanov egész vagyona négy ing, egy bicska és húsz kopejka volt. Ő nem tudta itatni a bajtársait, de ugyanúgy igyekezett, hogy elbódítsa magát itallal és mulatással. Csakhogy az ő mulatása valahogy suta, furcsa, szinte sajnálnivaló volt. Egyszer leitatták, erre táncra perdült, lábujjhegyen, ahogy a katonák szokták, de mindjárt sírva fakadt, nyakába borult Csernovnak, és annyi zagyvaságot hordott össze, hogy mindenkinek nevethetnékje támadt. Másnap ő tett az asztalra egy üveg vodkát, és megint sírt. A hadjáratokon az idő nagy részét átaludta, ha pedig nem aludt, akkor odament Csernovhoz, szájtátva hallgatta lódításait, tréfás mondásait, és folyton nevetett.

Az az altiszt, aki a csapatot kísérte, és akitől Zsdanov jobban félt, mint a tűztől, a századnál azzal adta át őket az őrmesternek: „Csernov meg a többiek derék legények, de Zsdanov egészen hülye, és sok ütleget fog kapni." És Zsdanov valóban sok ütleget kapott. Verték a kiképzésen, verték a munkán, verték a laktanyában. Szerénysége és a szó adományának teljes hiánya a legrosszabb véleményt sugallták róla feljebbvalóinak; márpedig az újoncnak sok felettese van: bármelyik egy évvel idősebb katona odacserdíthet neki, ahová akar, és úgy, ahogy jólesik.

Szegény Zsdanovot az első időkben teljesen megdöbbentette az átmenet a laza felügyeletről – amely alatt az újoncokat tartják – a fiatal katonákkal szemben a helyszínen tanúsított szigorúságra, sőt igazságtalan bánásmódra. Azt képzelte, hogy nagyon gyarló, tehát igyekeznie kell, hogy különb legyen, és kezdett is iparkodni. Az ostobaságig szolgálatkész lett, de helyzete ettől csak még rosszabbra fordult. Nem volt egy perc nyugta sem: minden egyes katona úgy zsarnokoskodott rajta, mint egy kis kölykön, és jogot formált arra, hogy megkövetelje tőle azt, amit a maga jószántából is megtett, és hogy meg-megbüntesse. Amikor végre rájött, hogy szolgálatkészségével csak ront a helyzeten, kétségbe esett. „Hát csakugyan, mi ez?! – gondolta. – Mit csináljak? Ilyen a katonasors!" Szegény feje nem látott megoldást, és éjszakánként keservesen sírt a priccsén.

Ez a lelkiállapota nem sokáig tartott – valóban nem volt megoldás. Csak egy maradt hátra – tűrni. És ő tűrt is, mégpedig nemcsak zúgolódás nélkül, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy az ő kötelessége – tűrni és tűrni.

Ha kihajtották kiképzésre – ment, ha oldalfegyvert adtak a^kezébe, és azt parancsolták, hogy így tegyen a kezével – ő megtette, ahogy tőle telt, ha ütötték – tűrte. Nem azért ütötték, hogy jobban csináljon bármit is, hanem azért, mert katona, a katonát pedig ütni kell. Ha kihajtották munkára, ment és dolgozott, és ütötték, mégpedig megint csak nem azért, hogy többet és jobban dolgozzon, hanem azért, mert ezt így kell. Ő ezzel tisztában volt. A munka vagy a foglalkozás végeztével odament az üsthöz, elvett egy darab kenyeret, a többiektől távolabb leült, és a világon semmire se gondolva, rágta a kenyerét. Mihelyt valami gondolat ötlött az agyába, megijedt tőle, mint az ördög incselkedésétől, és igyekezett elaludni.

Ha egy idősebb katona közeledett feléje, levette sapkáját, kihúzta magát, és kész volt inaszakadtából bárhová rohanni, ahová parancsolják, és ha a katona felemelte a kezét, hogy megvakarja a tarkóját, ő már azt várta, hogy meg fogják ütni – hunyorgott, és összeráncolta a homlokát."

/A Zsdanov bácsika és Csernov lovag című elbeszélés gondolata – több más terv mellett – 1854-ben született meg Tolsztojban, hogy a Háborús Kis Újság című folyóirat megjelenését elősegítse munkáival. Az elbeszélés főalakjának az Erdőirtásban említett öreg, megszolgált Zsdanovnak kellett lennie – szolgálatának kezdeti periódusában. Az író le akarta leplezni a háborús erkölcsöket és be akarta mutatni a katona jogfosztottságát I. Miklós cár seregében. A vázlatot annyira elfogadhatatlannak tartotta a cenzúra, hogy az elbeszélés közléséről szó sem lehetett. Bizonyára ezért maradt az elbeszélés befejezetlen./

EPER

Elbeszélés

Szélcsendes, forró júniusi napok jártak. Dús nedvű, sűrű és zöld a lomb az erdőben, csak itt-ott hull le néhány elsárgult nyír- vagy hársfalevél. A csipkerózsabokrokat sok-sok jó szagú virág, az erdei réteket meg mézillatú lóhere borítja; a rozs magas, sűrű, sötéten hullámzik, félig már megérett ; a lapályon harisok felelgetnek egymásnak; a zab meg a rozs közt hol rikácsol, hol csattog a fürj; a fülemüle az erdőben csak ritkán ereszt meg egy-egy trillát, és mindjárt elhallgat – a száraz forróság szinte éget. Az utakon ujjnyi vastagon, mozdulatlanul hever a száraz por, vagy sűrű felhőként száll fel, amelyet hol jobbra, hol balra hajt egy-egy gyönge fuvallat.

A parasztok egy-egy épület befejezésén dolgoznak, trágyát szállítanak. A jószág koplal a kiszáradt parlagon, várja a sarjút. A tehenek meg a borjúk a farkukat kampósan feltartva bőgnek, és elszaladnak a pásztorok elől az állásról. A gyermekek lovakat őriznek az utak mentén meg az árkok partján. Az asszonyok zsákszámra cipelik a füvet az erdőből; a kisebb-nagyobb lányok egymással versenyezve mászkálnak az irtáson nőtt bokrok közt, epret szednek, és hozzák eladni a nyaralóknak.

A nyaralók – akik építészetileg meglehetősen cifra, kidíszitett nyári lakokban üdülnek – vagy napernyő alatt sétálnak a homokkal felszórt ösvényeken, könnyű, tiszta és drága ruhákban, vagy fák, lugasok árnyékában ülnek feldíszített kis asztaloknál, és a hőségtől eltikkadva teát vagy hűsítő italokat isznak.

Nyikolaj Szemjonovics pompás: tornyos, verandás, erkélyes, galériás nyaralója előtt – minden friss, vadonatúj és tiszta ott – három csörgős ló áll bérkocsiba fogva; egy urat hoztak Pétervárról, „oda-vissza" tizenötért, ahogy a kocsis mondja.

Ez az úr – ismert liberális személyiség, aki részt vett minden bizottságban, bizottmányban, gyűjtésben, amelyeket ravaszul úgy szerveztek meg, mintha a leghűségesebb alattvalói célokat szolgálnák, de lényegükben a legliberálisabbak volnának. Barátjához, gyermekkori pajtásához és csaknem elvbarátjához jött a városból (ahol mint mindig borzasztóan elfoglalt ember csak egy-egy napot tölt).

Csak egy kicsit különbözik a véleményük az alkotmányos alapelvek alkalmazásának módjait illetően. A pétervári európaibb, egy kicsit még a szocializmussal is rokonszenvez; igen nagy fizetéseket kap azokban a tisztségekben, amelyeket betölt. Nyikolaj Szemjonovics pedig tisztára orosz ember – pravoszláv, a szlavofilizmus némi árnyalatával –, sok ezer gyeszjatyina föld tulajdonosa.

A kertben ültek egy ötfogásos vacsora mellett; a meleg miatt jóformán semmit sem ettek, úgyhogy a negyvenrubeles szakácsnak és kuktáinak fáradozása szinte kárba veszett, pedig különösen nagy igyekezettel dolgoztak a vendég kedvéért. Csak jéghideg spenótlevest ettek friss fehér lazaccal, utána szép formájú, tarka fagylaltot, amelyet különféle cukorcsíkokkal meg piskótaszeletekkel díszítettek. A vacsorán a vendégen kívül egy liberális orvos vett részt, továbbá a gyermekek tanítója – egy diák, szilaj szociáldemokrata, forradalmár, akit azért féken tudott tartani Nyikolaj Szemjonovics –, Mari, Nyikolaj Szemjonovics felesége és három gyermekük, akik közül a legkisebb csak a sütemény tálalásakor érkezett.

Az ebéd egy kissé elhúzódott, mert Mari – nagyon ideges asszony lévén – erősen aggódott Goga gyomorrontása miatt (ahogy rendes embereknél szokás, a legkisebb fiút, Nyikolajt Gogának becézték) és még amiatt is, hogy mihelyt a politikai beszélgetés elkezdődött a vendég és Nyikolaj Szemjonovics között, a szilaj diák, meg akarván mutatni, hogy ő bárki előtt meg meri mondani a meggyőződését, belerobbant a beszélgetésbe, úgyhogy a vendég elhallgatott, Nyikolaj Szemjonovics pedig csillapítgatta a forradalmárt.

Hét órakor vacsoráztak. Vacsora után a két jó barát a verandán üldögélve, hideg narzánvízzel, könnyű fehér borral üdítette fel magát, és beszélgetett.

Nézeteik különbözősége mindenekelőtt abban csúcsosodott ki, hogy milyenek legyenek a választások: kétlépcsősök vagy egylépcsősök, és már-már egészen belemelegedtek a vitába, mikor a legyektől hálókkal megóvott ebédlőbe hívták őket teázni. Teázás közben általános jellegű beszélgetés folyt Marival, akit ez nem tudott lekötni, mert a Goga gyomorrontásának jeleivel volt elfoglalva. A társalgás a festészetről folyt, és Mari azt bizonygatta, hogy a dekadens festészetben van un je ne sais quoi, amit nem lehet tagadni. Abban a pillanatban nem a dekadens festészetre gondolt, csupán azt mondta, amit már sokszor mondott. A vendégnek erre végképp nem volt semmi szüksége, de hallotta, miket hoznak fel a dekadencia ellen, így hát mindazt elmondta, mégpedig úgy, hogy senki nem is gyanította: őneki ugyan semmi köze sincs a dekadenciához, sem a nem-dekadenciához. Nyikolaj Szemjonovics pedig, ahogy a feleségére nézett, látta, hogy bosszús valami miatt, és hogy esetleg valami kellemetlenség lesz. Azonkívül nagyon unta hallgatni azt, amit már talán több mint százszor hallott.

Felgyújtották a drága bronzlámpákat és lámpásokat az udvaron. A gyermekeket lefektették, miután a beteg Gogát különféle gyógyító műveleteknek vetették alá.

A vendég Nyikolaj Szemjonoviccsal kiment a verandára. A lakáj burás gyertyákat és újabb narzános palackokat tett az asztalra, és éjféltájban már igazi, élénk beszélgetés kezdődött arról, hogy milyen állami intézkedéseket kell tenni ma, ebben az Oroszország számára oly fontos korszakban... Mind a ketten szüntelenül füstöltek és beszélgettek.

Odakint, a nyaraló kapuja előtt meg-megrázták csörgőiket a bérkocsis lovai, amelyek abrak nélkül ácsorogtak ott, és hol ásított, hol horkolt az ugyancsak étlen-szomjan ott ülő öreg kocsis, aki húsz éve lakott egy gazdánál, és három vagy öt rubel kivételével, amit elivott, minden keresetét hazaküldte a testvérének. Amikor a különböző nyaralókból felelgetni kezdtek egymásnak a kakasok, és különösen a szomszéd nyaralóban levő kukorékolt harsány, vékony hangon, a kocsisnak kétsége támadt: nem feledkeztek-e meg róla; leszállt hát a kocsiról, és bement a villába. Látta, hogy utasa ott ül, eszik, és időközönként mond valamit. Megijedt és elindult, hogy megkeresse a lakájt. A libériás inas ültében aludt az előszobában. A kocsis felköltötte. A lakáj, volt cselédember, aki nagy családját – öt lányt és két fiút – a keresetéből tartotta el (jó keresete volt: tizenöt rubel fizetés és évente olykor száz rubelre rugó borravaló az uraktól), elindult az urakhoz, jelenteni, hogy a kocsis nyugtalankodik, kéri, hogy bocsássák el.

Amikor a lakáj belépett, éppen tetőfokára hágott a vita. Részt vett benne az orvos is, aki az imént ment oda hozzájuk.

– Nem tudom elfogadni, hogy az orosz nép a fejlődésnek valamilyen más útján haladjon. Mindenekelőtt szabadság kell, politikai szabadság, az a szabadság... ahogy ezt mindnyájan tudjuk, a legnagyobb szabadság... A mások legteljesebb jogainak megőrzésével.

A vendég érezte, hogy belezavarodott, tehát nem egészen úgy beszél, ahogy kellene, de a vita hevében nemigen tudta, hogyan is beszéljen.

– Ez helyes – válaszolta Nyikolaj Szemjonovics, bár oda se figyelt, csupán ki akarta fejezni a saját gondolatát, amely különösen tetszett neki. – Ez helyes, de más úton érhető el: nem szavazattöbbséggel, hanem közös megegyezéssel. Nézzék csak meg a faluközösség döntéseit!

– Ó, az a faluközösség!

– Tagadhatatlan, hogy a szláv népeknek megvannak a maguk sajátos nézeteik. Ott van például a lengyel vétójog. Én nem állítom, hogy az jobb lenne...

– Engedje meg, hogy befejezzem a saját gondolatomat. Az orosz népnek megvannak a különleges tulajdonságai. Ezek a tulajdonságok...

Ám ekkor az álmos szemű libériás inas félbeszakította:

– A kocsis nyugtalankodik...

– Mondja meg neki, hogy hamarosan indulok. (A pétervári vendég mindig magázta az inasokat, és erre büszke volt.) És megtoldom a díját.

– Igenis, uram.

Iván elment. Igy hát Nyikolaj Szemjonovics végigmondhatta gondolatát. De a vendég is, az orvos is hallotta már hússzor (vagy legalábbis úgy rémlett nekik), és történelmi példákkal kezdték cáfolni, különösen a vendég. Kitűnően ismerte a történelmet.

A doktor a vendég pártján volt, gyönyörködött műveltségében, és örült, hogy megismerkedhetett vele.

A beszélgetés annyira elhúzódott, hogy az út másik oldalán, az erdőn túl már világosodni kezdett, a fülemüle is felébredt, de a vitapartnerek még egyre füstöltek és beszélgettek, beszélgettek és füstöltek.

Talán még tovább folytatódott volna a beszélgetés, de belépett az ajtón a szobalány.

Ez a szobalány árva volt, aki a megélhetés végett kénytelen volt elszegődni. Először egy kereskedőéknél lakott, de a segéd elcsábította, úgyhogy gyermeket szült. A gyermek meghalt, a lány egy hivatalnokhoz került, akinek gimnazista fia állandóan zaklatta; aztán a szobalány segítőjeként Nyikolaj Szemjonovicshoz szegődött el, és boldognak érezte magát, hogy többé nem üldözik az urak a buja vágyaikkal, és rendes bért fizetnek. Azért jött, hogy jelentse: az úrnő hívatja a doktort és Nyikolaj Szemjonovicsot.

„No – gondolta Nyikolaj Szemjonovics –, bizonyára Gogával történt valami."

– Mi az? – kérdezte.

– Nyikolaj Nyikolajevics valahogy gyengélkedik – mondta a szobalány. (Nyikolaj Nyikola-jevics, „az úrfi" Goga volt, aki elrontotta a gyomrát, és hasmenést kapott.)

– No, ideje indulni! – szólt a vendég. – Nézzék, milyen sokáig elüldögéltünk itt! – mondta mosolyogva, mintha dicsérni akarná magát és beszélgető társait, amiért ilyen sokáig és ilyen sokat beszéltek, aztán elbúcsúzott.

Iván a fáradt lábaival sokáig szaladgálva kereste a vendég kalapját és ernyőjét, amelyeket maga a vendég a leglehetetlenebb helyekre dugott. Iván azt remélte, hogy borravalót kap, de a vendég, aki máskor bőkezű volt, és sohase sajnált tőle egy rubelt, annyira belemelegedett a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkezett erről, csak útközben jutott eszébe, hogy semmit sem adott az inasnak. „Hát nincs mit tenni!"

A kocsis fellépett a bakra, meghúzta a gyeplőt, és oldalvást ülve elindult. Csörömpöltek a csörgők, és a pétervári úr a kényelmes rugókon ringatózva arra gondolt, hogy milyen korlátoltan és elfogultan gondolkozik a barátja.

Ugyanezt gondolta Nyikolaj Szemjonovics is, aki nem indult rögtön a feleségéhez. „Szörnyű ez a pétervári korlátoltság, szűklátókörűség. Nem tudnak kijutni belőle" – gondolta.

Azért nem sietett a feleségéhez, mert most semmi jót nem várt ettől a találkozástól. Mindennek az eper volt az oka. Kisfiúk tegnap epret hoztak. Nyikolaj Szemjonovics alkudozás nélkül vett két tányér nem egészen érett epret. A gyermekek odaszaladtak, kértek belőle, és egyenest a tányérokról kezdték enni. Mari még nem jött ki a szobájából. Amikor kijött és megtudta, hogy Gogának epret adtak, éktelen haragra gerjedt, mivel a kisfiú előbb már elrontotta a gyomrát. Mari szemrehányást tett férjének. Az meg őneki. Kellemetlen szóváltás, csaknem veszekedés támadt. Estére Goga valóban hasmenést kapott. Nyikolaj Szemjonovics azt hitte, hogy ezzel lezárul a dolog, de az orvos odahívása azt jelezte, hogy éppenséggel rossz fordulatot vett.

Amikor bement feleségéhez, az asszony a tarka selyemköntösben, amely nagyon tetszett neki, de amellyel most nem törődött, a gyerekszoba közepén állt az orvossal az éjjeliedény mellett, és egy folyós gyertyával odavilágított neki.

A doktor a csíptetőjén át figyelmesen nézett az edénybe, és egy pálcával piszkálgatta bűzös tartalmát.

– Hát igen – szólt sokatmondóan.

– Mindig ez az átkozott eper.

– De miért az eper? – kérdezte bátortalanul Nyikolaj Szemjonovics.

– Miért az eper?! Jóllakatod vele, én meg egész éjjel nem alszom, és a gyermek meghal...

– No, hát meg nem hal – mondta mosolyogva az orvos –, csak egy kis adag bizmut kell meg óvatosság. Mindjárt beadjuk neki.

– Elaludt – szólt az asszony.

– Akkor inkább ne háborgassuk. Holnap majd eljövök.

– Kérem.

Az orvos elment. Nyikolaj Szemjonovics egyedül maradt, és még sokáig nem tudta megnyugtatni feleségét. Amikor elaludt, már egészen világos volt.

A szomszéd faluban ezalatt a férfiak meg a fiúk hazafelé tartottak az éjjeli lólegeltetésből. Némelyik csak egyet hajtott, némelyiknek a lovai szekérbe voltak fogva, mögöttük a másodfű és harmadfű csikók szaladtak.

Taraszka Rezunov, egy tizenkét éves legényke – ködmönben, ellenzős sapkában, de mezítláb – szekerével, amelybe tarka kanca meg egy herélt volt befogva, és amely mögött ugyanolyan tarka másodfű csikó futott, mindenkit megelőzött, és úgy nyargalt fel a falu felé. A fekete kutya vígan szaladt a lovak előtt, és vissza-visszanézett rájuk. A jól táplált tarka csikó hátul hol jobbra, hol balra rúgott egyet-egyet kesely lábaival. Taraszka odahajtott a házhoz, leszállt, a lovakat megkötötte a kapunál, és bement a pitvarba.

– Hé, ti álomszuszékok! – kiáltott rá húgaira meg öccseire, akik a pitvarban darócon aludtak. Anyjuk, aki mellettük aludt, már felkelt, hogy megfejje a tehenet.

Olguska felugrott, mindkét kezével megigazgatta összekócolódott, hosszú, világos haját. Fegyka pedig, aki vele aludt, fejét a bundába fúrva még mindig feküdt, és napbarnította, kérges sarkával csak megdörzsölte a kaftán alól kikandikáló formás gyermeklábát.

A gyermekek az este eprészni készültek, és Taraszka megígérte, hogy felkölti húgát és öccsét, mihelyt hazaér az éjszakai legeltetésből.

Úgy is cselekedett. A legeltetéskor, egy bokor alatt ülve majd eldőlt az álmosságtól; de most már elmúlt az álmossága, így hát elhatározta, hogy nem fekszik le, hanem megy a lányokkal eprészni. Anyja adott neki egy csupor tejet. A karéj kenyeret maga Taraszka vágta le, aztán leült az asztalhoz, a magas lócára, és nekilátott az evésnek.

Amikor – mezítelen lábának jól látható nyomait gyors lépteivel szinte belevésve a porba – egy szál ingben-gatyában elindult az úton, amelyen már ott hevert jó néhány ugyanolyan kisebb-nagyobb mezítlábas nyom, világosan kirajzolódó ujjacskákkal, a kislányok piros és fehér foltocskák gyanánt már messze elöl látszottak a liget sötétzöldjén. (Az este előkészítették a köcsögöt meg a szilkét, és anélkül, hogy megreggeliztek volna, vagy kenyeret tettek volna el útravalónak, kétszer keresztet vetettek a szentképes sarok felé, és máris szaladtak kifelé.) Taraszka a nagy erdőn túl érte utol őket, amikor éppen letértek az útról.

Harmat borította a füvet, a bokrokat, sőt a fák alsó ágait is, úgyhogy a lányok csupasz lába rögtön vizes lett, de később – ahogy hol a puha füvön, hol a száraz föld hepehupáin lépkedtek – felmelegedett. Az epres egy letarolt erdőben volt. A kislányok előbb a tavalyi irtásra mentek. A fiatal hajtás még csak most kezdett nőni, és a dús nedvű, fiatal bokrok közt gyakran akadtak alacsony fűborította helyek, ahol rózsaszínű-fehér, de itt-ott már pirosra érett eperszemek bújtak meg.

A kislányok kétrét hajolva, szemenként válogatták az epret napbarnította piciny kezükkel, és a silányabbat a szájukba, a különbet meg a szilkébe rakták.

– Olguska! Ide gyere! Itt rengeteg van!

– Mi? Ne mondd már! Ó! – így kiabáltak egymásnak, bár nem távolodtak el, amikor bementek a bokrok közé.

Taraszka messzebbre elkószált tőlük egy jó évvel korábban kivágott erdőrészre, ahol a fiatal hajtások, kivált a mogyoró- meg a juharsudarak már embermagasságnál is nagyobbra nőttek. – A fű dúsabb nedvű és sűrűbb volt, ahol pedig epres akadt, ott nagyobbak és zamatosabbak voltak a szemek a fű oltalma alatt!

– Gruska!

– Mi a-az?!

– Mi van a farkassal?

– Miféle farkassal ? Mit ijesztgetsz? Úgyse félek, úgyse félek – mondta Gruska, és mivel a farkasra gondolva megfeledkezett magáról, nem a szilkébe rakta egyik epret a másik után, hanem a szájába, mégpedig a legszebbeket.

Taraszka meg átment a horhoson túlra.

– Taraszka-a!

– Itt vagyok! – felelte Taraszka a horhoson túlról. – Gyertek ide!

– Megyünk is, mert ott több van.

A két kislány a bokrokba fogódzva lemászott a horhosba, majd a kisebb elágazásokban haladva, ki a túlsó partra; és ott a verőfényben egyszeriben olyan, alacsony fűvel benőtt tisztásra találtak, amely telis-tele volt eperrel. Mind a ketten hallgattak, és szüntelenül dolgoztak a kezükkel is, a szájukkal is.

Ekkor hirtelen ugrott egyet valami, és a csöndben – ahogy őnekik rémlett – szörnyű recsegéssel futásnak eredt a füvön meg a bokrok között.

Gruska elesett ijedtében, és kiszórta a szilkéből az összeszedett eper felét.

– Jaj, anyám! – kiáltotta, és visongva sírva fakadt.

– Nyúl ez, nyúl. Mit félsz? Taraszka! Nyúl. Ott van, ni! – kiáltotta Olguska, és a bokrok közt fel-feltűnő tapsifüles szürkésbarna hátára mutatott. – Mitől félsz? – fordult Gruskához, amikor a nyúl eltűnt.

– Azt hittem, farkas – felelte Gruska, és rögtön a nagy ijedtség és kétségbeesett sírás után kacagásra fakadt.

– De buta is vagy!

– Borzasztóan megijedtem! — mondta Gruska, és olyan harsányan csilingelt a nevetése, mint a csengő.

Felszedték az epret, és továbbindultak. A nap már feljött, fényfoltokkal meg árnyékokkal tarkázta a zöld lombot, és ott tündöklött a harmat cseppjeiben, amely immár derékig bevizezte a kislányokat.

A két lány már majdnem az erdő szélén járt, egyre messzebb és messzebb távolodott – abban a reményben, hogy minél messzebbre mennek, annál több lesz az eper –, amikor itt is, ott is lányok és asszonyok csengő kiáltozása hallatszott, akik később jöttek ki, és ugyancsak eprésztek. A reggeli idejére mind a köcsög, mind a szilke megtelt félig, amikor a két kislány találkozott Akulina nénivel, aki csak az imént jött ki eprészni. Akulina néni mögött vastag, görbe lábával, egy szál ingben, hajadonfőtt ott totyogott egy nagy hasú, de aprócska fiú.

– A sarkamba szegődött – mondta Akulina a kislányoknak, és karjára vette a kisfiút. – És nincs kivel hagyni.

– Mi meg az imént egy jó nagy nyulat riasztottunk fel. Hogy zörgött, szörnyű volt...

– Nocsak! – mondta Akulina, és letette a kisfiút.

E rövid beszélgetés után a két kislány elvált Akulinától, és folytatta a dolgát.

– Most pedig üljünk le egy kicsit – mondta Olguska, és leült egy mogyoróbokor sűrű árnyékába. – Egészen elfáradtam. Egy kis kenyeret kellett volna hozni, megéheztem.

– Én is éhes vagyok – mondta Gruska.

– Miért kiabál olyan nagyon Akulina néni? Hallod? Akulina néni!

– Olguska! – válaszolt Akulina.

– Mi a baj?

– Nincs veletek a kicsi?! – kiáltotta Akulina a horhos egyik ágából.

– Nincs!

Ekkor megzörrentek a bokrok, és a horhosból előtűnt maga Akulina néni térden felül feltűzött szoknyában, kosárral a karján.

– Nem láttátok a kicsit?

– Nem.

– Micsoda baj! Miska-a! Miska-a!

Senki se válaszolt.

– Ó, micsoda csapás, eltéved! Betötyög a nagy erdőbe.

Olguska felugrott, és Gruskával a gyermek keresésére indult az egyik irányban, Akulina néni meg a másikban. Harsány hangon szüntelenül szólongatták Miskát, de az nem válaszolt.

– Elfáradtam – mondta Gruska le-lemaradva, de Olguska tovább kiabált, és jobbra-balra tekingetve hol erre, hol arra ment.

Akulina kétségbeesett hangja messzire, a nagy erdőig is elhallatszott. Olguska már abba akarta hagyni a keresést, és hazaindult volna, amikor egy dús nedvű bokorban, egy fiatal hársfa tövénél valamiféle madárnak a makacs, haragos, szinte kétségbeesett visítása ütötte meg a fülét; a madárnak bizonyára fiókái voltak, azért berzenkedett – félt valamitől, és haragudott valamire. Olguska odanézett a bokorra, mely körül fehér virágú, sűrű és magas fű nőtt; és az alatt megpillantott egy kis kék csomót, amely semmilyen erdei fűhöz nem hasonlított. Megállt, és szemügyre vette. Miska volt. Őtőle félt és őrá haragudott a madár.

Miska a nagy hasán feküdt, kis kezét a feje alá tette, és párnás, görbe lábát kinyújtva édesen aludt.

Olguska odakiáltotta az anyját, a kisfiút felköltötte, és epret adott neki.

Utána Olguska sokáig mesélte mindenkinek, akivel találkozott, otthon meg anyjának-apjának, a szomszédoknak, hogyan kereste és találta meg Akulina kisfiát.

A nap már egészen kibújt az erdő mögül, és melegen sütötte a földet meg mindent, ami rajta volt.

– Olguska! Gyere fürdeni! – hívták Olgát azok a kislányok, akik találkoztak vele. És nagy kört formálva, táncolva, dalolva elindultak a folyóhoz. A kislányok, miközben a lábukkal kapálózva, visongva lubickoltak, nem vették észre, hogy nyugat felől alacsonyan szálló fekete felhő jön felfelé; hogy a nap hol eltűnik, hol előbukkan; hogy erős illatot lehelnek a virágok meg a nyírfalevelek, és hogy meg-megdördül az ég. Még arra sem volt érkezésük, hogy felöltözzenek, máris megeredt az eső, és mind bőrig áztak.

A kislányok a testükhöz ragadt és megsötétedett ingecskékben hazaszaladtak, ettek valamit, és máris vitték az ebédet a mezőre, ahol az apjuk krumplit ásott.

Mire hazatérve megebédeltek, már kiszáradt a pendelyük. Átválogatták, csészékbe rakták az epret, és elindultak vele Nyikolaj Szemjonovics nyaralójába, mert ott jól fizettek; de ezúttal elutasították őket.

Mari, aki napernyő alatt, nagy karosszékben ülve majd eltikkadt a hőségtől, az epres kislányokat meglátva, feléjük csapott a legyezőjével.

— Nem kell, nem kell!

De Valja, a legidősebb, tizenkét éves fiú, aki a humán gimnázium túlságosan nagy fáradalmait pihente ki, és krokettezett a szomszédokkal, az epret meglátva odaszaladt Olguskához, és azt kérdezte:

– Hogy adod?

– Harminc kopejka – felelte a lány.

– Az sok – mondta a fiú. Azért mondta, hogy sok, mert mindig ezt hallotta a felnőttektől. – Várj, csak fordulj be a sarkon! – Azzal a dadához futott.

Olguska meg Gruska eközben egy tükörfényes gömbben gyönyörködött, amelyben apró házak, erdők, kertek látszottak. Ez a gömb és még sok egyéb csak azért nem volt csoda számukra, mert hisz épp a csodálatost várták az uraságoknak számukra titokzatos világától.

Valja odaszaladt a dadához, és harminc kopejkát kunyerált tőle. A dada azt mondta, hogy elég húsz is, aztán kis ládájából elővette a pénzt, a fiú pedig megkerülve apját – aki csak nemrég kelt fel a tegnapi nehéz éjszaka után, dohányzón és újságot olvasott – odaadta a húszkopejkást a kislányoknak, és az epret egy tányérba átöntve, nekiesett.

Olguska hazaérve kibontotta fogával a kendőjén kötött csomót, amelybe a húszkopejkás volt bekötve, és odaadta az édesanyjának. Anyja eltette a pénzt, és összeszedte a fehérneműt, hogy a patakra menjen.

Taraszka pedig, aki reggel óta krumplit ásott az apjával, ezalatt egy tölgy sűrű, sötét árnyékán aludt; ugyanott ült az apja is, oda-odanézett a kifogott, megbéklyózott lóra, amely már a szomszéd földjének határán legelt, és bármely pillanatban bemehetett a zabba, vagy átmehetett a szomszéd rétjére.

Nyikolaj Szemjonovics családjában ma is minden úgy volt, ahogy szokott lenni: a legnagyobb rendben. A háromfogásos reggeli készen várt, de senki sem jött enni, mert senki sem volt éhes.

Nyikolaj Szemjonovics elégedett volt, hogy mennyire helyes a vélekedése – ez abból derült ki, amit a mai újságokban olvasott. Mari nyugodt volt, mert Goga jól érezte magát. A doktor elégedett volt azzal, hogy az általa ajánlott szerek használtak. Valja pedig azért volt elégedett, mert megevett egy egész tányér erdei epret.

ÁLOM

Elbeszélés

Álmomban egy imbolygó, fehér emelvényen álltam. Elmondtam az embereknek mindazt, ami a lelkemben volt, és amiről korábban nem tudtam. Gondolataim különösek voltak – mint álmunkban szokott lenni –, de akaratlanul is ihletett, ritmikus szavakba öltöztek. Csodálkoztam azon, amit mondok, de örültem, ahogy a hangom csengését hallottam. Semmit sem láttam, de éreztem, hogy ismeretlen emberek tömörültek körém, hogy mind testvéreim. A közelemben lélegzettek. Távolabb sötét tenger morajlott, mint a tömeg. Amikor beszéltem, a beszédemtől szél futott végig az egész erdőn. És ez a szél lelkesedést keltett bennem is, a tömegben is. Amikor elhallgattam, a tenger lélegzett. A tenger is, az erdő is – tömeg volt. Az én szemem nem látott semmit, de minden szem énrám nézett – éreztem a tekintetüket. Nem tudtam volna megállni, ha nem tartanak a tekintetükkel. Nehéz is, boldog is volt a lelkem. Úgy mozgattak engem, ahogy én mozgattam őket. Hatalmat éreztem magamban, és rajtuk való hatalmamnak nem volt határa.

Csak egy hang mondta bennem: ez szörnyű! De én mind gyorsabban mentem mind tovább. Alig vettem lélegzetet. Az elfojtott félelem csak növelte a gyönyörűséget, és az emelvény, amelyen imbolyogva álltam, mind magasabbra és magasabbra emelt. Még egy kevés, és mindennek vége. De mögöttem jött valaki. Éreztem az idegen, szabad tekintetet. Nem akartam hátranézni, de ez lehetetlen volt – hátra kellett néznem. Egy nőt pillantottam meg; elszégyelltem magamat, és megálltam. A tömeg még nem tűnt el, és a szél még mindig zúgott rajta.

A tömeg nem vált szét, de a nő nyugodtan elindult a közepén, és nem csatlakozott hozzá. Nagyon elszégyelltem magamat, megint imbolyogni akartam és beszélni, de nem jött ki szó a számon. Nem tudtam becsapni magamat. Nem tudtam, kicsoda ő, de benne megvolt minden, amit szeretnek az emberek, úgyhogy kellemesen is, fájón is valami ellenállhatatlan erő vonzott hozzá. Ő is rám nézett, de csak egy pillanatra. Közömbösen elfordult. Homályosan láttam arcának körvonalait; de a nyugodt tekintet megmaradt bennem. Tekintetében szelíd gúny és alig észrevehető sajnálat volt. Ő semmit sem értett abból, amit mondtam, de nem azt sajnálta, hogy nem érti, hanem engem sajnált. Sehogy se tudtam kiszorítani magamból ezt a tekintetet. – A nő nem vetett meg engem. Látta a lelkesedésünket, és sajnált bennünket. Tele volt boldogsággal. Őneki semmire se volt szüksége, ezért úgy éreztem, hogy nem tudok nélküle élni. A remegő homály teljesen eltakarta előlem. Sírva fakadtam. Félredobtam a szégyenkezést, és úgy sirattam a múltat, a visszahozhatatlan boldogságot, a jövendő boldogság lehetetlenségét, a mások boldogságát... De ezekben a könnyekben benne volt a jelen boldogsága is...

MAKAI IMRE fordításai

Forrás: Szovjet Irodalom, 1978 / 9. szám