SZEREPLŐK:
SZÓKRATÉSZ
ELSŐ TANÍTVÁNY
MÁSODIK TANÍTVÁNY
MELÉTOSZ
ANÜTOSZ
LÜKÓN
PRODÍKOSZ
XANTHIPPÉ
THRASZÜBÚLOSZ
HÁRPIA
KARVEZETŐ
BÖRTÖNŐR
PRITANOSZ
SZÍNÉSZ
FIATALEMBER
RABSZOLGÁK, KÓRUS, NÉP, GYEREKEK
A lakoma
Athén. Dél tájban
FIATALEMBER (kapkodó, hosszú hajú, piszkos khitónban, kikiáltó hangon) Ezen vádiratot írta és esküvel megerősítette Melétosz fia, a Pűthóbeli Melétosz, az Alopekébeli Szókratész, Szofroniszkosz fia ellen. Vádolom Szókratészt, mert nem hisz azokban az istenekben, akikben a város hisz, és új isteneket állít. Vádolom Szókratészt, mert megrontja az ifjúságot. Méltó büntetése: a halál!
Athén. Éjszaka. Lakoma a gazdag Prodíkosz házában. Pamlagokon végigdőlve a lakoma résztvevői, koszorúval a fejükön: Prodíkosz, a házigazda, Szókratész, valamint Első és Második tanítványa. Szókratész kopasz, csúnya férfi. Hetvenéves, de nem aggastyán. Prodíkosz, a ház ura sem fiatal már, de feltűnően szép férfiú, az arcát mintha Zeusz szobráról mintázták volna. A lakoma alatt Prodíkosz alig szólal meg, figyelmesen hallgatja a vendégek társalgását, időnként némán int a rabszolgáknak, hogy töltsenek bort a serlegekbe.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (szaval) Édes tömjénfüst. A boros-amforák nyitva. Kedvcsináló borillat árad. Aranyszín kenyér. Borostyánszínű méz. Lágy sajt. És virággal díszítve az oltár. Lakomára fel! Lakomára fel!
PRODÍKOSZ Miként óhajtotok inni? Hogy jókedvre derüljünk, vagy hogy élénk beszélgetést folytassunk a bortól?
ELSŐ TANÍTVÁNY „Nosza rajta! Mégse zúgva,
dübörögve és dobogva,
sivítozva, mint a szittya,
csak igyunk mi móddal-okkal,
vigadozva szép szavakkal..."
Fogadjuk meg a költő tanácsát, s a mámor helyett élvezzük a Szókratésszal folytatott beszélgetés örömét.
SZÓKRATÉSZ (boldogan) Milyen jó, hogy így együtt lehetünk. Hálás köszönet érte házigazdánknak, Prodíkosznak. Tegnap találkoztam vele a piacon és meghívott a mai lakomára...
PRODÍKOSZ Így történt!
SZÓKRATÉSZ Aztán ma délután rájöttem, hogy Prodíkosz szavával a sors hívott össze bennünket. Boldog vagyok, hogy a mai éjszakát kupa mellett tölthetem... És köztetek.
ELSŐ TANÍTVÁNY És mi történt délben, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ Ne siess. Eljön az ideje. Most pedig... (Gondolataiba merül.)
PRODÍKOSZ Régi barátok vagyunk, Szókratész. Örülök, hogy kedvedben járhattam neked is, tanítványaidnak is.
ELSŐ TANÍTVÁNY (határozottan) Szókratésznak nincsenek tanítványai. Nem szereti ezt a szót. Beszélgetőtársainak mond bennünket.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Ürítsük poharunkat Prodíkosz egészségére. (Iszik.)
SZÓKRATÉSZ (kedvesen, a Második tanítványhoz) Milyen jó, hogy mindig mosolyogsz, Apollodórosz. Jólesik rád nézni. Tudod, amikor először megpillantottalak, előtte álmot láttam. Azt álmodtam... Mit is álmodtam?...
ELSŐ TANÍTVÁNY (határozottan, mintha a jegyzetfúzetéből olvasná) Szókratész azt álmodta, hogy egy galamb szállt a mellére és kedvesen turbékolt.
SZÓKRATESZ Úgy van. És amikor megjelentél, mindjárt tudtam, hogy megkedvellek. (Szünet.) Az a kívánságom, hogy ma mindenki kérdezzen tőlem valami fontosat.
ELSŐ TANÍTVÁNY (gúnyosan) Az ifjú Apollodórosz óhajt kérdezni tőled valami fontosat.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (az Első tanítványra mutat) Ez folyton azt hajtogatja, hogy te megveted az élvezeteket és azt tanítod...
SZÓKRATÉSZ (tréfásan utánozva) Ne higgy az öregeknek, Apollodórosz, amikor az élvezetekről bölcselkednek. Vigadj, amíg fiatal vagy. Ismerd meg magadat. De aztán próbáld levonni a tanulságokat.
ELSŐ TANÍTVÁNY (gúnyosan) Szókratész azt állítja, hogy csakis környezetünk révén ismerhetjük meg magunkat. Bizonyára ezt tette ifjú Apollodórosz barátunk tegnap a Hárpia hetéra házában.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Szókratész! Szókratész! Mitévő legyek? Állandóan szerelmes vagyok.
"Bíbor labdájával imént
megdob Erósz, az aranyhajú,
úgy hív játszani szépsarús
lánykával csalogatva."
(Tréfálkozva.) De milyen tanulságot vonjak le abból, ha meglátogatom a szép Hárpia hetéra házát? (Iszik.)
SZÓKRATÉSZ (mosolyogva, tréfálkozva) Semmi sem lehetetlen, Apollodórosz. Azt beszélik, Hárpia nagyon gazdag. Igaz ez?
MÁSODIK TANÍTVÁNY Igen, igen!
SZÓKRATÉSZ Talán kecskenyája van, életvidám Apollodórosz?
MÁSODIK TANÍTVÁNY Nem, nincsen!
SZÓKRATÉSZ Akkor talán birkanyája van annak a hetérának, fényes arcú Apollodórosz?
MÁSODIK TANÍTVÁNY Nincsen annak semmi ilyesmije.
SZÓKRATÉSZ (huncutul) Akkor honnan a gazdagsága?
MÁSODIK TANÍTVÁNY (kelletlenül) A hódolóitól, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Akkor azt a tanulságot kell levonnod, hogy a hódolók nyája legalább olyan kifizetődő, mint a birkanyáj. Vagy azt, hogy Hárpia hetéra számára a hódolók helyettesítik mind a birkákat, mind a kecskéket... Éld világodat, boldog barátom. De ne feledd, hogy elmúlik az ifjúság, s aki egész életét csak az élvezeteknek szentelte, annak öregségére csak testi emlékei maradnak. Az elméje nem válik felnőtté, s nem érik meg a lelke. Olyan érzése lesz, mintha nem is élt volna. Hogy még mindig gyermek, akit miért, miért sem, aggastyánnak titulálnak. És rettegni fog a haláltól.
Az Első tanítvány buzgón jegyzi Szókratész szavait.
MÁSODIK TANÍTVÁNY (megtörli az arcát) Ez mind elmúlik?
SZÓKRATÉSZ (gúnyosan) Minden elmúlik.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Nem akarom! Szókratész, belőlem sosem lesz filozófus! De olyan szívesen hallgatlak.
Prodíkosz intésére egy rabszolga teletölti a serlegeket.
(A rabszolgához.) „Gyere, gyermek, add a korsót, hadd iszom ki egy hajtásra..." Ezt a serleget neked ajánlom, Erósz, szerelem istene, gyorsan elszálló ifjúság istene...
Belép Anütosz, gazdag athéni polgár.
ANÜTOSZ Békesség a házadnak, Prodíkosz. Bocsáttassék meg, hogy hívatlanul belépni merészelek.
PRODÍKOSZ Mindig örülünk neked, Anütosz. (A rabszolgához.) Mosd meg Anütosz lábát és segíts neki leheveredni.
Anütosz a rabszolga segítségével leheveredik.
ANÜTOSZ Boldog vagyok, hogy láthatlak benneteket... főként téged, legbölcsebb athéni férfiú!
SZÓKRATÉSZ Nem ildomos legbölcsebbnek nevezni engem a te jelenlétedben, Anütosz. Az én bölcsességem hitvány, megbízhatatlan. Olyan az, mint az ujjaink közt átszűrődő levegő. A te bölcsességed viszont...
ANÜTOSZ Hálás vagyok neked, bőkezű Szókratész. Annál fájdalmasabb számomra, hogy rossz hírt kell közölnöm...
SZÓKRATÉSZ (a szavába vág) Ez a fájdalom nagylelkűséged bizonyítéka, Anütosz. De mérsékeld fájdalmadat, hiszen a hírt, amelyet hozol... ismerem.
ANÜTOSZ Csakhogy...
SZÓKRATÉSZ Ne zavarjuk meg a lakomát. (Vidáman.) Halljuk tehát Apollodóroszt, aki a szerelem istenét kívánja magasztalni. Ifjú barátunkról azt beszélik, nagy hozzáértéssel áldoz a szerelem istenének, s a tapasztaltabbat meghallgatni mindenkor hasznos.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Milyen hírt emlegettél, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ (gyengéden) Azt ígérted, Erószról fogsz mesélni, fiatalember. Láss hozzá.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Mindenekelőtt Erósz a legnemesebb isten, hiszen ő nem a földön jár, hanem a szívekben, ahová nesztelenül költözik be. De nem mindegyikbe, csak a nemes szívekbe. Ha durva szívre akad, attól hanyatt-homlok menekül.
Szókratész lehunyt szemmel, élvezettel és figyelmesen hallgatja.
Hozzátehetem, hogy Erósz a legszeszélyesebb valamennyi isten között, hiszen éppolyan hirtelen elhagy bennünket, mint amilyen váratlanul meglátogat. És olyan nesztelenül... olyan észrevétlenül, akár...
ANÜTOSZ Akár az athéni besúgók, Apollodórosz.
SZÓKRATÉSZ (még mindig lehunyt szemmel) Megszólalt Anütosz, s máris elfogott bennünket a vágy, hogy beszédét élvezhessük.
ANÜTOSZ Én tímár vagyok, Szókratész. Egész életemet a munka tette ki, nem a fecsegés, így aligha szerzek élvezetet szavammal. De a józan eszemre hallgatva, bátorkodom megjegyezni, hogy Erósz, mint a szerelem istene, bizonyára szereti a szépet. És a tulajdonságai közül nyilván nem a nemesség a legfontosabb, hanem a szépség. Erósz gyönyörű! Olyannyira, hogy megveti, gyűlöli a rútság minden formáját.
Szünet.
SZÓKRATÉSZ (megtörli az arcát, nevet) És meg sem engedi egy csúnya embernek, hogy bölcselkedjék róla. Így van, Anütosz?
Szünet.
Úgy vélem, egyetértünk a bölcs Anütosszal abban, hogy Erósz, a szerelem istene szereti a szépet, és vágyik a szépre, amint a költő mondja... Tehát csak azt kell megvizsgálnunk, hogy maga Erósz olyan szép-e csakugyan, amint a józan ész sugallja az éber Anütosznak... Vizsgáljuk meg hát. Mint tudjuk, Erósz a szerelem istene. Szerelem csak úgy általában azonban nem létezik, csak konkrét szerelem, valaki iránt. így van-e, Anütosz?
ANÜTOSZ Így van, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Még valamit kérdezek. Ébreszt-e vágyat a szerelem?
MIND Persze!
SZÓKRATÉSZ Akkor már csak egy könnyű kérdés van hátra. Mikor ébreszt vágyat a szerelem: amikor már elérte szenvedélye tárgyát, vagy amikor még nem?
ANÜTOSZ (lassan) Amikor még nem érte el, azt hiszem...
SZÓKRATÉSZ Megint igazad van. Csakugyan, göndör hajra nem a göndör vágyik (Prodíkoszra tekint.), hanem a kopasz. (A Második tanítványra tekint.) Miért is vágyakoznék a fiatalságra az ifjú, és bölcsességre (Anütoszhoz fordul.) a bölcs? Arra vágyakozunk tehát, aminek híjával vagyunk. Ha pedig Erósz, amint Anütosz kijelentette, annyira vágyakozik a szépségre, az azt jelenti. .. Fejtegetésünkből az következik, hogy Erósz... Nos, milyen Erósz? Bátran, Anütosz!...
ANÜTOSZ (kelletlenül) Híjával van a szépségnek.
SZÓKRATÉSZ Úgy bizony, Anütosz, bölcsességed lenyűgöz bennünket! Csakugyan, Erósz rút... Őseink éppen ezért azt tartották, hogy ezt az istent azon a napon nemzették, amelyen Aphrodité született: Pórosz, a bőség istene berúgott a bortól, leheveredett és elaludt. Pénia, a szegénység istennője nyomorában lefeküdt mellé. Tőlük származik Erósz, a szerelem istene. Részben anyjára ütött, ezért durva, tétlen, féktelen. Részben pedig apjára hasonlít, ezért vágyódik a szépségre, a tökéletességre. Bátor, erős, ravasz és mindenkinek cselt vet. Amit Pórosz fia ad, Pénia fia elveszi... De a legfontosabb, amit az imént megállapítottunk: Erósz rút. Olyan rút... Nem is tudom, kihez hasonlítható... Segítsetek, barátaim... Hát persze, Szókratészhoz hasonló, éppen olyan rút. Látod, Anütosz, Szókratésznak van némi köze a szerelemhez is, nem csak a halálhoz, amelyről hírt hoztál!
A tanítványok mozgolódnak.
ANÜTOSZ Holnap lesz a tárgyalás, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Egy pűthói ifjú, valami Melétosz vádolt be, akit nem is ismerek.
ANÜTOSZ Melétosz délben vádolt be. De délután bevádolt a bölcselő Lükón (Gúnyosan.), „a fényeselméjű aggastyán". A város legöregebb polgárainak nevében a halálodat követeli... De ez még nem minden, Szókratész. A kézművesek nevében is bevádoltak, mégpedig... (Elhallgat.)
SZÓKRATÉSZ Értettem, Anütosz.
ANÜTOSZ Én vádoltalak be.
A Második tanítvány felugrik, de az Első visszatartja.
Még megmentheted magad, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Mit kell tennem, Anütosz?
ANÜTOSZ Eskü alatt megfogadod, hogy többé nem beszélgetsz a város fiatal polgáraival. Mert e beszélgetésekkel elvonod őket ügyeiktől, ez az igazság.
SZÓKRATÉSZ Erre könnyen megesküdhetem. De miben állapodjunk meg, meddig számít egy ember fiatalnak?
ANÜTOSZ Mondjuk harmincéves koráig, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Aha! Vagyis, ha valaki kérdéssel fordul hozzám, mielőtt válaszolnék, meg kell kérdeznem, hány éves. És ha letagadja a korát, ha félrevezet? Hiszen tudod, Anütosz, a mi Athénünkben a véneket néha nehéz megkülönböztetni a csecsemőktől...
ANÜTOSZ Leegyszerűsítem a dolgodat, Szókratész. Esküdj meg, hogy soha többé nem foglalkozol filozófiával.
SZÓKRATÉSZ Értem. (Szokatlanul fürgén és váratlanul ott terem Anütosz előtt és megragadja az orrát.)
Anütosz egy pillanatra meghökken, aztán visszalöki Szókratészt a pamlagra. A két tanítvány ráveti magát Anütoszra.
(Rákiált a tanítványokra.) Ne zavarjátok a beszélgetésünket! (Mintha mi sem történt volna, együttérzéssel.) Nem kaptál levegőt, Anütosz?
ANÜTOSZ (nyugodtan) Pontosan így van, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ Téged avégett rendeltek az istenek a világra, hogy szívd a levegőt, engem pedig, hogy filozofáljak. Miért gondolod, hogy téged nem szabad megfosztani a levegőtől, engem viszont igen?
ANÜTOSZ (feláll) Eltelt az éjszaka első harmada, Szókratész, megyek pihenni. Viszontlátásra a tárgyaláson!
ELSŐ TANÍTVÁNY (abbahagyja a jegyzetelést, Anütoszhoz) Csakhogy Athénban nem szokták elítélni a filozófusokat.
ANÜTOSZ (visszafordul) Szókratész nem egyszerű filozófus, ő a legbölcsebb, ezért megkülönböztetett bánásmód jár neki.
PRODÍKOSZ Kikísérlek. (Követi Anütoszt.)
MÁSODIK TANÍTVÁNY (Felugrik) Én megölöm!
SZÓKRATÉSZ Miért? Mindaz, amit tesz, a tudatlanság következménye. Az emberi természet jó. Ha mindenki művelt volna, eltűnnék a gonoszság. Ha például Anütosz helyesen tudna gondolkodni, vajon kívánná-e a halálomat? Mit jelent a halál annak, aki az igazság felderítésén fáradozik? (Nevet.) Az igazság halhatatlanságát.
ELSŐ TANÍTVÁNY (lassan) Értem.
MÁSODIK TANÍTVÁNY Én azt akarom, hogy élj, Szókratész.
PRODÍKOSZ (visszajön) Szókratész, mitévők legyünk?
SZÓKRATÉSZ Igyunk! És dicsérjük a házigazdát, aki meghívott bennünket erre a kellemes lakomára. (Felhajt egy serleget. Az Első tanítványhoz.) És még valamit... Én nem a lét törvényeit tártam fel, mint más filozófusok. Én csak az emberek viselkedését tanulmányoztam. Igyekeztem kideríteni, hogyan kell az embereknek viselkedniök ebben vagy abban a helyzetben. Éppen ezért mindazt, amit valaha is mondtam, mindig ellenőrizni kell és mindig kételkedni benne... Kételkedni! Hiszen változnak az idők, és változik az ember. Éppen ezért megváltozhat a véleményünk is róla. Ezért van az, hogy én soha nem mertem leírni a beszélgetéseimet. És ezért nem tetszik nekem, hogy te állandóan jegyzel. A legfontosabbat jól véssétek emlékezetetekbe: „Az egyetlen, amit Szókratész biztosan tudott, hogy semmit sem tudott biztosan." (Iszik.)
MÁSODIK TANÍTVÁNY Nem jó ez így. Úgy beszélsz, mintha búcsúznál tőlünk.
Megjelenik a fiatal Xanthippé, Szókratész felesége.
SZÓKRATÉSZ (mintha hirtelen kicserélték volna, szinte dadog) No, lám csak, itt az én kedves Xanthippém.
XANTHIPPÉ (utánozva) „Itt az én kedves Xanthippém." Nem merünk lefeküdni. A fél éjszakát átvirrasztjuk, várjuk ezt a tiszteletre méltó öreget, ezt a kopasz ördögöt...
SZÓKRATÉSZ (súgva) Nem vagyunk egyedül, Xanthippé, drágám.
XANTHIPPÉ (mind hevesebben) Nekik mit számít ? Ők elheverészhetnek délig, de te berekedsz itt nekem, és holnap csak tátogni fogsz. Vagy úgy döntöttél, hogy elveszíted a pert, nyugodtan meghalsz, én meg itt maradok a három gyerekkel a nyakamon? Előbb gondoskodj a családodról, aztán felőlem úgy halsz meg, ahogy neked tetszik. Indulás haza! Aludni!
SZÓKRATÉSZ Még néhány kupa bort megiszogatunk...
XANTHIPPÉ Csak egyet...
SZÓKRATÉSZ (súgva) Ez illetlenség lenne. Innom kell mindenkinek az egészségére. A tiszteletre méltó házigazdáéra, aztán a... (Elhallgat. Hangosan.) Mindenekelőtt azonban, barátaim, innom kell ennek az asszonynak az egészségére. Íme, az igazi filozófus-feleség. Mellette mindent olyan könnyűnek és örömtelinek érez az ember. Észrevettétek, hogy mihelyt belépett, nyomban elfeledkeztünk a holnapi tárgyalásról. Most már nem is olyan félelmetes! (Az Első tanítványhoz.) Kivételesen arra kérlek, jegyezd föl: Szókratész felesége házsártos volt. Ezért jobban fognak sajnálni, mint a halálos ítéletért. (Iszik.)
XANTHIPPÉ Nem tetszel nekem, Szókratész. Indulj haza! Prodíkosz, segítsetek neki. (Kikiált.) Héraklész, gyújts fáklyát!
SZÓKRATÉSZ (kissé kapatosán) Nekem nem kell Prodíkosz! (A tanítványaira mutat.) Ők kísérjenek!
XANTHIPPÉ Velük reggelre sem érsz haza, annyit locsogtok. A vita lezárva! (Kikiált.) Héraklész!
SZÓKRATÉSZ Jól van. Akkor búcsúzóul énekeljünk!
XANTHIPPÉ Azt hiszem, érthetően beszéltem...
PRODÍKOSZ (kérlelőn) De Xanthippé...
XANTHIPPÉ (azonnal megenyhül, kacéran) No nem bánom, énekeljetek. De őnélküle. (Szókratészhoz.) Neked holnap beszédet kell mondanod, még berekedsz itt nekem. (A tanítványokhoz, szigorúan.) Énekeljetek, de aztán elég!
MÁSODIK TANÍTVÁNY (énekel) „Nem kell a bajnak önmagád adnod át...
Szókratész ajka mozog; hangtalanul, de szenvedéllyel énekel ő is.
mert el mit érsz, ha mindig a baj gyötör,
barátom? Ám drága gyógyszer
bort a pohárba töltve inni."
SZÓKRATÉSZ (megfeledkezik magáról) „Bort a pohárba töltve inni!"
XANTHIPPÉ Kész! Héraklész!
Fáklyával a kezében belép Héraklész, Szókratész apró termetű rabszolgája.
SZÓKRATÉSZ (megöleli) Kedves Héraklész... Éppen olyan szép dalt énekeltem...
XANTHIPPÉ Szókratész, te végképp nem tetszel nekem! Támaszkodj Héraklészra!
SZÓKRATÉSZ (az Első tanítványhoz) Mit mondtam erről a nőről?
ELSŐ TANÍTVÁNY Sok mindent. Például az epheszoszi Iónnak kijelentetted: „A vérbeli lovas betöretlen lovat választ." A thébai Dioklésznak pedig...
SZÓKRATÉSZ (nevetve) Ez mindent tud... Énrám már semmi szükség.
Éjszaka Athénban. Thraszübúlosznak, Athén egyik elöljárójának házában. Anütosz és Thraszübúlosz. Thraszübúlosz öreg, az arca sebhelyes.
ANÜTOSZ (folytatja a megkezdett beszélgetést) Én is sajnálom Szókratészt, de ez a vénség folyton csatangol a városban és halálra gyötri a polgárokat az intelmeivel, elérhetetlen erények követelésével. Mindezt persze föl lehet fogni kedélyesen is, jószándékkal. Csak hát a kedély meg a jószándék a boldog békeidők kiváltsága. Athén népét most felingerelte a háború meg a vereség. Az emberek idegei felmondják a szolgálatot.
THRASZÜBÚLOSZ Ne kiabálj úgy!
ANÜTOSZ És nem nehéz kitalálni, hogy Szókratész az emberi értelmet az athéni istenek fölé helyezi. Pedig éppen most nagy szükség volna rá, hogy támogassuk isteneinket. A szent dolgok védelme mindig erősíti a fegyelmet és a tekintélyt. Azonkívül...
Elhallgat, mert belép Melétosz.
Ez Melétosz Pűthóból, ő vádolta be Szókratészt.
MELÉTOSZ (gúnyosan) Éjszaka van. Tekintsünk el a hosszadalmas üdvözléstől, s térjünk mindjárt a tárgyra.
ANÜTOSZ Mit kérsz a... Tudod, miért.
MELÉTOSZ Miért, szégyellős Anütosz?
Szünet.
Rendben van. Szóval azért, hogy bevádoltam azt az öreget, akit nem is ismerek... Azért, hogy a feljelentést költői ékesszólással fogalmaztam meg, s élénk színekkel fogom ecsetelni, hogyan rontja meg az ifjúságot az eszméivel... s közben rázom majd hosszú sörényű fejemet, bizonyítékául, hogy milyen mélyre süllyedtem... és zokogni fogok, mint egy vénasszony. .. Szóval, mit kérek mindezért?
ANÜTOSZ Vedd figyelembe, Melétosz, hogy Athén kincstára kifosztva...
MELÉTOSZ (nevet) Takarékos férfiak, nem kell nekem a pénzetek. Én rút vagyok és beteg. Nem kedvelem a zajos lakomákat, barátaim nincsenek. Szabad vagyok. Szabad mindentől: barátoktól, egészségtől. Nem tartozom senkihez, csak magamhoz, csak a saját kívánságaimmal törődöm és csak azokat teljesítem. De költő vagyok.
ANÜTOSZ (Thraszübúloszhoz) Csakugyan költő.
MELÉTOSZ És mint minden költőnek, hódolatra van szükségem. Hihetetlen, de így igaz: megvetem az embereket, köpök rájuk... és mégis azt kívánom, hogy szeressenek. Azért, mert költő vagyok. Ez az én kelepcém. Úgy döntöttem: felhatalmaztok, hogy himnuszt írjak Apollónhoz, amelyet Athén nevében a szent követség elvisz Delphoiba.
Thraszübúlosz a kardjához kap, de aztán meggondolja magát.
Megparancsoljátok a szent kórusnak, amely már bizonyára bemagolta a megboldogult Szophoklész valamelyik irományát, vagy a porladó Homérosz ódondász zengzeményét, hogy felejtsék el azt az ócska sületlenséget és azt tanulják be, amit én írok. (Élvezi Thraszübúlosz dühöngését.) Nekem dicsőség kell, és ezzel fizettek.
ANÜTOSZ (némi szünet után) Rendben van, Melétosz. A kórus fent van az Akropoliszon, a Kimon-falnál. Kinevezésedet hivatalosan akkor jelentjük be, ha már elítélték Szókratészt.
MELÉTOSZ Ismétlem: nekem nincs semmim és senkim. Nincs vesztenivalóm. Ha nem tartjátok meg a szavatokat...
ANÜTOSZ A kezedben vagyunk, Melétosz. A viszontlátásra holnap!
Melétosz elmegy.
(Némi szünet után.) Minden az istenek kezében van, Thraszübúlosz. A véres halál és a nagyszerű sors egyaránt.
THRASZÜBÚLOSZ Menj békével, Anütosz. Úgy látszik, öregszem. Fáradt vagyok. Jó éjszakát!
Athén. Éjszaka. Szókratész a fákylát vivő Héraklészra támaszkodva botorkál hazafelé. Mögöttük megy Prodíkosz és Xanthippé. Prodíkosz kissé átöleli Xanthippét, aki hozzábújuk. Az elöl haladó Szókratész hirtelen megáll és leül a földre.
XANTHIPPÉ (odasiet hozzá, ijedten) Szókratész, mi van veled?
SZÓKRATÉSZ (részegen) Jól vagyok, Xanthippé. Nagyon jól vagyok! Örülök, hogy téged vettelek feleségül. Örülök, hogy megéltem hetven évet. Olyan jó! Jó csak úgy menni. Jó, hogy sehová nem kell sietni. Jólesik leülni az út közepén, s odatartani a fejemet a szélnek. (Nyugodtan.) Xanthippé, ennek örökre vége.
XANTHIPPÉ (váratlan gyengédséggel) Hogy mondhatsz ilyet, Szókratész? Hiszen te vagy a legbölcsebb, kedvesem. Mindenki ezt állítja. Még Prodíkosz is. Pedig ő nagy ember. (Fölsegíti Szókratészt.) Szókratész, legalább egyszer legyen valami hasznunk a bölcsességedből. Légy szíves, védd meg magadat holnap a törvényszék előtt! Jó? (Prodíkoszhoz.) Nekünk eddig semmi hasznot nem hozott a bölcsessége. Soha! Egy árva drachmát sem!
SZÓKRATÉSZ (elégedetten) Soha! (A rabszolgához.) Előre, fényvivő Héraklész! Hamarosan szabad ember leszel! Ez a végakaratom. Héraklész...
XANTHIPPÉ Prodíkosz, már megint kezdi! (Szókratészhoz.) Ha holnap el mered veszíteni a pert, én nem engedlek be a házba! Ragaszkodom hozzád... Ragaszkodom hozzá, Prodíkosz ... Három fiút szültem neked.
Prodíkosz nyersen megöleli.
(Azonnal megfeledkezik mindenről, turbékoló hangon.) Jaj, Prodíkosz! (Elindul.)
SZÓKRATÉSZ (visszafordul, látja, hogy amazok ölelkeznek) Mondjátok, részeg vagyok én, vagy nem vagyok részeg?
XANTHIPPÉ Részeg vagy és ne ácsorogj.
SZÓKRATÉSZ De igenis, meg akarok állni és tisztázni, miért van itt Prodíkosz.
PRODÍKOSZ Hogy hazakísérjelek téged meg Xanthippét.
XANTHIPPÉ Mit magyarázkodol neki? Van szeme, láthatja.
PRODÍKOSZ Régi barátod vagyok, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ És ezen az alapon ölelgeted a szép Xanthippé vállát? Rendben van, vizsgáljuk meg, tehetsz-e ilyet, ha régi barátom vagy. (A rabszolgához.) Héraklész, fuss haza és hozd el a lándzsámat. A hosszú nyelű lándzsámat. Tüstént ledöföm Prodíkoszt.
XANTHIPPÉ Részeg disznó! Ez az ember vállalta, hogy hazakísér! Régi barátod...
SZÓKRATÉSZ (megadja magát, ravaszkásan) Csak tréfáltam... Prodíkosz régi barátom. Tréfa volt az egész. Megijedtél, Prodíkosz? Hol van nekem lándzsám? Ki vagyok én, Hektór? Hetven évet leéltem. A sok bölcselkedés megöregített, föl sem tudnám emelni a lándzsát. Te viszont nem gyötörted magad gondolkodással, ezért is leszel örökre zsenge ifjú, legalábbis értelem dolgában. De ha majd te is eléred a hetvenet, kérd számon a sorsot: „Miért?" Na jó, eredj haza... Az ám, búcsúzóul áruld el, Prodíkosz... régi barátom, Prodíkosz... Ki értesítette Anütoszt, hogy ma a házad vendége leszek? Vagy inkább másként kérdezem: ki kérte meg az én Prodíkosz barátomat, hogy rendezze meg a mai lakomát?
PRODÍKOSZ Szókratész, ilyesmit feltételezel rólam?
SZÓKRATÉSZ Dehogy, én semmit sem feltételezek... Csak szeretném, ha ugyanaz az ember közölné ugyanazzal az Anütosszal, hogy Szókratész mindent fontolóra vett és végleg megértett ezen az éjszakán... A szabadságnak ezen a csodálatos éjszakáján... A szabadság utolsó éjszakáján... Mit értett meg Szókratész? (Suttogva.) Hogy a halála (Nevet.) jótétemény lesz!
(Következik a második rész: A per)
MOLNÁR G. PÉTER
104 sor Edvard Radzinszkijről
Azon a májuson is, amikor Moszkvába érkeztem, első dolgom volt Borisz Nyikolajevicsnek telefonálni. Livanov, a Sztanyiszlavszkij- (és közönség-) kedvenc színész, nemzetközi mozicsillag, a Művész Színház második nemzedékének nagyja és akkori társigazgatója így bömbölt bele a készülékbe: „Szerencséje van! Most ünnepeljük a születésnapomat. Azonnal jöjjön!"
Néhány perc múlva már a Gorkij utcai lakásban voltam. A vendégek között volt egy elegáns, köpcös, vörösesszőke fiatalember is, egy Tóvsztonogovtól éppen Moszkvába átcsalt színésznő kíséretében. Nem látszott színésznek és hivatalos emberhez képest is túlontúl könnyedén, társaságion viselkedett.
Edvard Sztanyiszlavovics Radzinszkij volt, az akkor éppen sikerei tetőpontján lévő ifjú drámaíró.
Összeismerkedtünk egymással, jóllehet igazi megismerkedésünk korábban — és távollétében — történt meg: 1966-ban, amikor Anatolij Efrosz még a Komszomol Színházban volt főrendező és egyik legtömöttebb nézöterű sikerdarabja éppen Radzinszkij Filmet forgatunk-ja volt. (Ugyanabban az időben, vagyis egy évaddal bemutatása után Budapesten is színre került a Vígszínházban, s bár úgynevezett parádés szereposztásban mutatták be Radzinszkij darabját és időről időre még egy pop-zenekar is bekocsizott a színpadra színesíteni az előadást — nem hozott különösebb sikert.) Ez meghökkentett, hiszen a Komszomol Színházban a délutáni előadáson is állva szorongtam a tűzoltóság szigorú előírásaira mit sem hederítő moszkvai fiatalok között, akik már egy éve szakadatlanul a telin is túlcsurranóan töltötték meg a Filmet forgatunk előadásait. Mert bár Efrosz nem veti meg a színpadi forma csillogásait és a nézők ellen megújuló rohamokat intéz azzal, hogy meghökkenti őket formai hangsúlyozásával, mégsem formalista rendező ő; az előadások külső csomagolása a tartalom élesebb hatását hivatott létrehozni. Radzinszkij darabjának előadásánál is a fölismerhető moszkvai típusok éltették a színházi müvet. Nem a műtermi lámpákkal telerakott színpad látványa volt az érdekesség, hanem az ügyeskedő törtető és a szerény dolgos konfliktusa.
A 104 lap a szerelemről című (1964-ben írott) darabját ugyancsak megzenésítetten mutatta be egyik vidéki színházunk. Úgy látszik, a Radzinszkij-darabok meséjének könnyedsége, könnyes érzelmessége alatt rendezőink nem vették észre, hogy egy új nemzedék életéről, egy új nemzedék térfoglalásáról és az életben a maga helyét kereső szívós igyekezetéről szólnak ezek a drámák. Tovább lengésítették a színrevitelkor, ez könnyebb megoldásnak ígérkezett, semmint megkeresni a mesékbe elrejtett valóságos élethelyzeteket.
Mi tagadás, Edvard Radzinszkijnek nem volt sikere Magyarországon, holott a Szovjetunió köztársaságaiban — és más országokban is, például Bulgáriában — komoly sikereket arattak színdarabjai. Minálunk többszörösen bebiztosított zenés sikerdarabot akartak müveiből csinálni — ezért nem volt sikere. Ha az élethelyzeteket tárják föl az előadások, az egymásnak feszülő érdekvonalakat dolgozzák ki — kevésbé színes, de mélyebb és húsba vágóbb előadások születtek volna.
...Radzinszkij ugyanis figyelemre méltó szerepet tölt be a szovjet dramaturgiában. Nem a folyamatmegszakító újítók közé tartozik, inkább a folytatók közé, akik fönntartják a drámairodalom folyamatosságát. Kezdetben, amikor a történész-fakultást elvégzi (1959), nem saját szakmájában helyezkedik el, hanem már a következő évben a moszkvai Tyuzban, a fiatal nézők színházában bemutatja első drámáját (Álmom, India...), úgy látszott, mintha azon az úton menne tovább, amit Rozov nyitott meg a szovjet drámaírásban, visszaadva a könnyek és az érzelmek jogát, visszakanyarítva a drámaírást a kivételes hősök szoborszerű ábrázolásától az emberek mindennapjaihoz.
Ha azonban a mából, vagyis a hetvenes évek vége felől pillantunk vissza a hatvanas évtized elejének szovjet színdarabjaira, akkor már világosan látszik a fejlődés mozgásiránya. A rendkívüli hősöket a mindennapok hősei váltották föl, a szovjet színpadokon kényelmes otthonra talált az utolsó években a napi valóság. Ismerős emberek ismerős problémáival találkoznak a nézők. Saját magukkal. Saját kérdéseikkel. Az, amit úgy nevezünk: „termelési dráma", nem hasonlít az ötvenes évek színpadi munkaversenyeire. Azt jelzik ezek a munkahelyi színdarabok, hogy a színházak érdeklődése a személyes igazságok felé fordult. Nem visszaszorulás ez a nagy, átfogó kérdésektől, hiszen sok példát tudunk a jelenkori szovjet színházművészetből fölhozni ezekre is. De figyeljük csak meg, hogy például Ljubimov a Tagankán is mintha kimerítettnek és letárgyaltnak tekintené a nagy kérdéseket: Trifonov Lakáscseréjével azt faggatgatja, miként kellene viselkednie az embernek.
Radzinszkij, amikor egy új nemzedék világlátását és problémaérzékenységét szólaltatta meg korai színdarabjaiban, ennek a gyalogosok szemmagasságából megvizsgált világnak rajzát adta és utat taposott a mai szovjet drámának, ahol nem annyira arra kapnak választ a nézők, hogy mit kellene tenniök, ha az inkvizíció máglyával fenyegetné őket, hanem arra, miként kell emberi módon érvényesíteni meggyőződésüket közvetlen főnökükkel szemben; nem azt tudják meg, miként kell élni, ha királyi családból származnának, hanem azt, miként éljenek ma saját környezetükben.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 / 8. sz., 85-94. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése