(Részletek)
— Varpet (Örményországban így nevezik a dolgát valóban mesterien végző embert - a ford.), ön 1935-ben járt először a Szovjetunióban, majd negyedszázaddal később ismét ellátogatott hozzánk. S íme, most újból vendégünk. Amint látja, meglehetősen tekintélyes idő telt el látogatásai között. Ezért is szeretném feltenni az ilyenkor hagyományos kérdést: milyen változásokat tapasztalt?
— Elsősorban azt kell mondanom, hogy önmagamban látok változásokat. Nem félek, hogy mint korábban, ismét azzal vádolnak, hogy túlságosan vonzódom az önéletrajzszerűséghez, önarcképem rajzolásához. Hiszen éppen ezekben a pillanatokban mennek végbe bennünk a változások. Képzeljék el, amikor először Örményországba érkeztem, mindössze huszonhét esztendős voltam. Második alkalommal már ötvenkét éves múltam, most pedig hatvannyolc vagyok. Immár öregember. Akár a feledhetetlen Szárján filozofikus ihletésű, híres önarcképe: a művész három különböző időből származó portréja egy vásznon. Voltaképp három különböző ember. De a három különböző William Saroyanban minden egyes útja alkalmával volt valami közös: a belső izgalom, amellyel szülőföldemre léptem. A változásokat általában nehéz két szóban leírni. Csak annyit mondhatok: első itt jártamkor Csarenc, Iszahakjan, Demircsjan, második látogatásomkor Maari, Kocsar, Zarjan képviselték számomra az örmény irodalmat, s lám, most új nemzedék jelentkezik, a fiatalok. Érezhető a folytonosság. S nem csak az írók között. Ma tudtam meg például, hogy egy hatvanéves, régi kőfaragó családból származó mesterrel, a csodás hacskarok, vagyis kőkeresztek alkotójával együtt dolgozik három fia. Megőrződik hát az örmény kőfaragó mesterek hagyománya. Látom, megfigyelem, érzékelem a változásokat. Negyvenegy évvel ezelőtt nemcsak Jerevánt, de Moszkvát is először láttam. S most is Moszkván keresztül utaztam ide. Észrevettem, hogy mindkét város nagyon megváltozott. Egyszerre lettek elegánsak és hatalmasak...
— Többször is találkozott Martirosz Szárjánnal, akinek festményeit, miként az ön könyveit is, világosság, álmok lengik át. Szárján megfestette az ön arcképét...
— Szárján a képeivel együtt él emlékezetemben. Néztem őt, s arra gondoltam, de jó, hogy nyolcvanesztendős! Örültem, hogy ilyen hajlott korban is derűs, értelme tiszta, keze biztos. Ez reményt ébresztett bennem, hogy én is alkothatok ilyen hosszú ideig. A művészről nehéz beszélni. Tegnap meglátogattam a mester múzeum-házát, s csak egy valamit akartam ott — hallgatni. Hiszen nem én hatok a képekre, hanem azok rám. Egyszóval, egyre csak azt hajtogatom, amit a kritika már régóta a szememre vet.
— Az úgynevezett életrajzszerűséget? Jogos ez a vád?
— Miközben vádoltak, a kritikusok nem sejtették, hogy ezzel akarva-akaratlan írói egyéniségemet határolták körül. Hiszen minden regény azonos az írójával, minden elbeszélés a novellistával. Az író kézjegyét nemcsak stílusa alapján ismerjük fel, hanem a szerző — az ember, az egyéniség — élményeinek mélységéből is. Nem hinném például, hogy azt az elviselhetetlen lelki szenvedést, amit Dosztojevszkij hősei átélnek, ki lehet ötölni az íróasztal mellett. Valahol szemet szúrt nekem egy ilyesféle cím: „Átélt történet" vagy „Valós történet". Arra gondoltam, nem szabad ilyen címet adni egy műnek, hiszen az író mindig arról ír, amit átélt. így hát nem fogadom el az önéletrajzszerűség vádját. Hemingway magánélete ott van könyveiben. Igen kedvelem és nagyra tartom Thomas Wolfe-t, emlékszem, még örültem is, amikor hírhedtnek nevezték.
— Mester, ön azt állította magáról, hogy pogány lélek, több istene van, akik írás közben gyámkodnak ön felett. Nevezzen meg néhányat közülük.
— Igazság, őszinteség, iróna...
— Mint ismeretes, ön annak idején Így múlik el az életünk című drámájáért megkapta a New York-i kritikusok díját. Mi a véleménye most a kritikáról?
— Ami engem illet, nemcsak hogy elboldogulok a kritika nélkül, de még örülök is ennek. Úgy vélem, bizonyos szempontból az irodalom is meglehet nélküle, amit viszont nem mondhatunk el a kritikáról, ez ugyanis aligha létezhetne irodalom nélkül. Azokban a régmúlt időkben, amikor az Iliászt és az Odüsszeiát megalkották, kritika hivatalosan még nem létezett. S ennek ellenére, azt hiszem, az öreg Homérosz korántsem ettől vesztette el a szemevilágát. Ami engem illet, beismerem, szeretem, ha dicsérnek, s nem szenvedek túlságosan, ha lehordanak. Ebben, mint sok másban is, rendkívül közel áll hozzám és rokonszenves számomra Csehov, akitől — hogyan is fejezhetném ki ezt a legpontosabban — talán legfőképp a kulturáltságot tanultam. Csehovnak az volt a véleménye, hogy nem kell a bírálatokkal törődni. Ez ragyogó alapelv. Ám nem mindenki rendelkezik kellő bátorsággal és méltósággal ahhoz, hogy ne válaszoljon a bírálatra. Pedig, ha meggondoljuk, mindössze arról van szó, hogy igaza van-e a kritikusnak vagy sem. Ha igaza van, akkor ostobaság válaszolni, ha nincs, annál inkább semmi értelme beleavatkozni, mivel ebben az esetben a kritikus vagy ostoba, vagy tisztességtelen. Ennek ellenére ösztönöm azt súgja, hogy a kritika önálló irodalmi műfaj. Vagy legalábbis véleményem szerint így kellene hogy legyen.
— Csehovon kívül kik állnak önhöz legközelebb, kikkel rokonszenvez leginkább az orosz és szovjet írók közül?
— Csehovon kívül?... No, természetesen elsősorban maga Csehov.
Ő egész életemen végigkísér. Mind a mai napig gyakran újraolvasom műveit. Nála a szó legnemesebb értelmében minden irigylésre méltó... Érzékeny lelkű, finom, lírai alkat; őszintesége, sőt még kibékíthetetlensége, bátorsága is érzékeny. Válogatott írásaimhoz készített előszavamban felsoroltam azokat az írókat, akik hatással voltak rám. Közéjük tartozik Csehov, Tolsztoj, Gorkij. A névsort természetesen lehetne folytatni. Nemcsak Csehovot és Tolsztojt olvasom újra, de majd minden évben szükségét érzem, hogy elolvassam Gogol elbeszélését, A köpönyeget. S azután ott van még Dosztojevszkij, Turgenyev is. A kortárs írók közül megemlíthetem Solohov, Szimonov, Ehrenburg, Vahagn Davtjan nevét. Gogolról szólva felidéződött bennem, mi jutott róla éppen ma eszembe. Reggel, mielőtt útnak indultunk, a szállóban több mint húszan gyűltek össze nálam... Mindnyájan derék, jóravaló férfiak, eljöttek, hogy üdvözöljék honfitársukat. Arcukat vizsgálgatva egyszerre akaratlanul is Gogol jutott eszembe. Mindig lenyűgöz az a képessége, ahogy a legkülönbözőbb emberek portréját jellemét megrajzolja. Mindössze két-három pontos vonással. Most különböző, egymásra nem hasonlító, szép és kevésbé szép arcok jelentek meg előttem. S az őszintén szólva alkalmatlan időpont, a zaj, a zűrzavar, a hahota, a tréfálkozás ellenére kedvem támadt, hogy tüstént szemügyre vegyem ezeket az arcokat.
— Elnézést, hogy közbevágok, de reggel, szállodai szobájában valóban zaj és zűrzavar uralkodott. S éppen ön volt a legvidámabb. Mikor volt alkalma „szemügyre venni" vendégei arcát?
— Ez a munkám. Pontosabban azt mondanám: így dolgozom. Nem akkor válók íróvá, amikor az írógéphez ülök. Az írógépen való kopogtatás csupán egy része az írói munkámnak, az alkotófolyamatnak. Az író nem ülhet íróasztalához, amíg nem járta át valamiféle elektromosság, amíg nem telítődött új meg új benyomásokkal, jelenségekkel.
— Szereti a költészetet?
— Hrant Matevoszjan is feltette nekem ezt a kérdést. Feltette, s tüstént felelt is helyettem. Azt mondta: költői alkatú prózaíró vagyok. Ez érthető: arra gondolt, hogy műveimben van egy kevés líraiság. Én azonban valóban írtam verseket is; irodalmi munkásságomat versekkel kezdtem, s ma is elkövetem ezt a vétséget. De sohasem jelentetem meg őket. Tegyék ezt majd mások a halálom után. Verset nyilván azért írok, mert a versírás — szükséglet. Lehet, azért van rá szükség, hogy mindig érezzük magunk felett a pontosan megválasztott szó, a tömörség hatalmát, a terjengősség megvetését, s természetesen azt, hogy érezzük a képeket. Szerintem végső soron a képek, a képekben való gondolkodás különbözteti meg a költőt a nem költőtől, a művészt az iparostól. Az az igazság: költő és művész olyasvalaki is lehet, aki egyáltalán nem ír verset. Például Grigor Gurzadjan. Hallottam, hogy egy műszert, amit ő tervezett, feljuttattak a világűrbe. Úgy éreztem, feltétlenül találkoznom kell Gurzadjannal. Nem nagyon értem, min is dolgozik. Az asztalon, láttam, ott hevernek monográfiái angol nyelven: elolvastam a címet és végképp zavarba jöttem. Az én kutatásaim tárgya az emberi lélek, ő pedig az űrt, a csillagokat kutatja. Száz éven keresztül magyarázhatta volna kutatásai lényegét, mégsem értettem volna meg. S ekkor a képek nyelvén kezdett beszélni. S megértettem: a galaktika megfigyelésének lehetőségei a földön már kimerültek. Elértük, hogy megragadtuk egy sohasem látott hatalmas élőlény farkát. S ebből a kis darabból igyekszünk képet nyerni az egész állatról. Amikor a tudós kivitte teleszkópját az űrbe, a lehetőségek megsokszorozódtak. S milyen ihletetten beszélt Grigor a csillagjairól! Hogy ragyogott a szeme! Beszél, és én semmit nem értek. A csillagok életéről és haláláról beszél, és én megint semmit nem értek. Nekem csupán az ember, a fa, a tó életéről és haláláról van tudomásom. És ő, mintha kitalálta volna gondolataimat, egy almafáról kezdett beszélni. Most már sohasem feledhetem Gurzadjan almafáját. Látom magam előtt az élő, a valóságos almafát, mely ott nő az űrben. Ez az általam megkedvelt, rendkívül rokonszenves ember arról beszélt, hogy nem azért különbözőek az elképzeléseink a csillagokról, mert azok olyannyira eltérőek, hanem mert létük eltérő korszakaiban figyeljük meg őket. S nyilván látta, hogy nehézkes felfogóképességem folytán unatkozom, mert ezt mondta: képzelje el, hogy télen figyeljük meg a fát. A fa kiszáradt, mintha halott lenne. Tavasszal azonban egészen más, mintha dalolna, fehéres-rózsaszín felhő takarja be. S megint egészen más ez a fa nyár végén, ősz elején. Van benne valami bibliai. S a gyümölcsök úgy lógnak rajta, mint a díszek a karácsonyfán. Természetes, ha az ember egyszerre három, olyannyira eltérő almafát lát, aligha hiszi, hogy egy és ugyanazon fáról van szó. Az almafák — akár a csillagok.. . Ez nagyszerű! Egyszerűen csodás, ezt meg kell írni. Tőlem nemcsak a politika, de a tudomány is távol áll. Mégis kész vagyok fejet hajtani a tudós előtt, különösen, ha az lelkében költő. S ha lélekben költő, akkor csak a jót fogja szolgálni. Szerencsére Gurzadjan még festőművész is. Ezt a szót hallva mindig Minasz Avetiszjan jut eszembe, ez a kiváló tehetség. S az, hogy olyan korán távozott közülünk, korunk művészetének nagy tragédiája. Minasz szintén költő volt, és én szeretem a költőket, a költészetet.
— Van valamiféle alkotói jelmondata?
— Nem, nincs. Inkább egy belső elvről beszélnék: „Ne hódolj be senkinek, de magad se kényszeríts senkit behódolásra."
— Ön természetét tekintve utazó ember. Nem tud egy helyben megmaradni. Úgy tudom, annak idején a kerékpárt tartotta a helyváltoztatás legjobb eszközének: róla körös-körül minden jól látható. Ez érthető, hiszen az utazás nem más, mint megfigyelés, új élmények, új ismeretségek, egyszóval mindaz, amire egy írónak szüksége van. Azonban a szakadatlan utazgatás jó egészséget igényel, amit manapság rögtön a sporttal hozunk összefüggésbe. Nos, szeretném megtudni: mi a véleménye a sportról.
— A sport világa nagyszerű anyag az író számára. Ebből a szempontból csak irigyelhetjük Jack Londont és Hemingway-t. Az oroszok közül Kuprint említeném meg. A sport — ifjúság. Az ifjúság pedig nem lehet meg bálványok nélkül. Eszményképét nézve a fiatal maga is a tökéletességre törekszik: és ez a fontos. Én magam sohasem sportoltam. Számomra a legjobb sport az utazás. Amikor egy kis felesleges pénzhez jutottam, az első dolgom az volt, hogy áthajózzam az Óvilágba. Ez azután történt, hogy az USA-ban megjelent Lengő trapézon az ifjú vitéz című kötetem. A honoráriumot kézhez kapván átszeltem az óceánt, s egyenest Örményországba tartottam. Ekkor találkoztam s barátkoztam össze Jeghise Csarenccel. S nemcsak arra voltam büszke, hogy honfitársa vagyok, hanem arra is, hogy az ő foglalkozását vallhatom magaménak. Emlékszem, Csarenc ezt mondta: „Angolul írsz, mégis örmény író vagy." A maga módján természetesen igaza volt. Később én magam írtam, hogy mindaz, amit alkotok, három tartópilléren alapszik: az angol nyelven, az amerikai valóságon és az örmény szellemen.
— Mit szeret legkevésbé? S mi az, amit megvet?
— A gyávaságot. Az árulást. A háború és az erőszak népszerűsítését. Néha sajnos még tehetséges emberek is — rövidlátásuk folytán, vagy mert megrészegültek a sikertől és dicsőségtől — megengedik, hogy visszaéljenek nevükkel, nem veszik észre, hogy az effajta visszaélésből tragédia is születhet. A háború nem véletlen puskalövéssel kezdődik, s nem egyik pillanatról a másikra tör ki. A háború lassan készítődik elő, amikor egyesek nem tiltakoznak a gyávaság, az árulás, az eszmékkel, elvekkel való visszaélés ellen, s a többiek eltűrik ezt.
— Mi a véleménye Helsinki szelleméről, az enyhülésről?
— Úgy vélem, a helsinki záróokmány és az enyhülés nagyszerű dolog. Megőrizni a békét, gondoskodni bolygónk jövőjéről — minden igazi művész voltaképp ezt hirdeti. Sok függ tőlünk. Nem vagyok sem politikus, sem pap, de hirdetem a jót, az őszinteséget. S az igehirdetésről áttérhetek az aktív propagandára. Most arra gondolok, hogy népszerűsíteni fogom Szovjet-Örményországot. Azt mondom, hogy Szovjet-Örményországot, mivel a földön — elnézést a kifejezésért — már több Örményországot láttam — örmény kolóniákat különböző országokban. Még szülővárosomat, a Kalifornia államban levő Fresnót is — különösen a század elején — egyfajta sajátos Örményországnak tekintettük. Mindezt azért mondom el, hogy lássák, van összehasonlítási alapom. És ezért kijelenthetem: Szovjet-Örményország, véleményem szerint, az egyik legjobb gyakorlati érv a Szovjetunió mellett. Tudom, milyen volt Örményország fél évszázaddal ezelőtt, saját szememmel bizonyosodhattam meg erről, s látom, milyen most. Mélységes meggyőződésem, hogy csupán az emelhet emlékműveket szülőföldje klasszikus íróinak, aki büszke, szabad, s akit áthat önnön s még hozzátenném, nemzete méltóságának érzése. Meglátogattam a pogrom áldozatául esett örmények síremlékét, s hálával gondoltam az orosz népre, mely megmentette az örményeket a pusztulástól. Hiszen magam is áldozata vagyok a progromnak: idegen földön születtem.
— Mester, ön számos regény, dráma, kisregény mellett több mint kétezer elbeszélést írt...
— Azt kérdi, ugye, most min dolgozom, mik a terveim. Nem árulom el. Korántsem titkolózom és babonás sem vagyok. Egyszerűen állandóan dologozom, írok. író vagyok. Az emberről írok. S ahhoz, hogy elmeséljem, min dolgozom, el kellene mondanom következő művem témáját. A téma pedig számomra nem több, mint egy anekdota.
Hadd tudják meg inkább az olvasók azt, hogy William Saroyan egy ragyogó napon azért kelt útra, hogy megtekintsen egy ősi, pogány templomot. S mindnyájan megértik, Örményországban járva feltétlen látni kell Garnit. Mellesleg Garnit már láttam. Leningrádból Jerevánba tartva, Razmik Davojan és Levon Mkrtcsjan megmutatták a Pravdában Garni fényképét...
— Mikor belekezdtem, hogy felsoroljam, milyen műfajokban alkotott, szerettem volna megkérdezni véleményét a filmművészetről és a televízióról, mivel napjainkban ezek a tömegkommunikációs eszközök sikerrel vetélkednek az irodalommal.
— A filmet szeretem. Sokat dolgoztam a filmnek. Szakítottam vele. Ami a televíziót illeti, a kérdés bonyolultabb. Nekem például nincs otthon televízióm. A televízió természetesen az irodalom rettentő vetélytársa. De van valamiféle haszna is. A tehetségtelen, grafomán írók, akik sikerrel belopózhattak volna az irodalomba, most a televíziónál húzzák meg magukat. Ugyanakkor jó néhány folyóirat és napilap tönkrement, esett a könyvek példányszáma, emelkedett az áruk. Egy könyv ára ma már a tíz dollárt is elérheti. Még én sem engedhetem meg mindig magamnak, hogy megvegyem. Ebből a szempontból önök valósággal őrültek: ahogy megfigyelhettem, a könyvek jó része még egy rubelbe sem kerül.
Ami engem illet, szeretek napilapokban megjelenni. Jó néhány elbeszélésem először lapok hasábjain látott napvilágot. Ez egyrészt nagyobb példányszámot, másrészt gyorsabb megjelenést jelent. A könyvekkel ellentétben az emberek az újságot rendszerint egy ültő helyükben olvassák végig, nem teszik félre. Nem hiszem, hogy a televízió rontja a nyomtatott szó esélyeit. „Kezdetben vala az ige", s ez nem fog megváltozni. Tévednek, akik azt hiszik, hogy most kevesebben olvasnak minket. S nem a televíziótól kell félni, hanem a szürkeségtől, a laposságtól, a tehetségte-lenségtől. Úgy vélem, hiába teszik fel manapság a futurológusok a kérdést, hogy mi lesz az irodalom és a televízió helye a jövőben. Sem most, sem ezer év múlva semmi nem válthatja fel Gogol elbeszélését, A köpönyeget.
(...)
— Népszerű írónak tartja magát?
— Vannak nálam népszerűbb, zajosabb hírnevű írók is. Nekem személy szerint tetszik a népszerűségem. Egyenletes, kiegyensúlyozott népszerűség ez, az emberek mosollyal s nem patologikus eksztázissal fogadnak.
— Van-e mostani örményországi útjának valamiféle konkrét, alkotói célja?
— Van. Egy könyv. Már hozzá is fogtam.
— Milyen tanácsot adna a fiatal íróknak: hogyan kell írni?
— Nem tudom. Talán meg lehet kérdezni a péktől: „Hogyan süti a kenyeret?" És ha meg is kérdezik, vajon tudna-e rá válaszolni, hogyan is süti? Nem tudom, hogyan írok. Egyet viszont elmondhatok: mindennap írok. Soha, sehol nem válok meg írógépemtől. Mindennap írok — ez nagyon fontos. Mert ha mindennap írsz, lehetetlen, hogy legalább évente egyszer ne mondj valami érdemlegeset.
(...)
FÖLDEÁK IVÁN fordítása
Néhány szó William Saroyanról:
Törökországból Amerikába kitelepülő őrmény menekültek gyermeke, Fresno-ban születik 1908-ban. Meghal 1981-ben, 72 éves korában. Következetesen ragaszkodik örmény gyökereihez és öntudatához. Angol nyelven ír: próza és drámaíró egyaránt. Személyes kapcsolatba kerül a huszadik század nagy, meghatározó személyiségeivel (pl. Shaw, Sibelius, Chaplin, Hemingway). Részt vesz a világháborúban, sikeres filmforgatókönyveket ír. Hamvainak fele Fresnoban, másik fele Jerevánban (lásd a jobboldali képet) nyugszik.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/6. sz., 157-162. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése