A döntő pillanatban

EDUARD MEDVEDKIN
Egy pohár víz

Mihail Grecu: Egy élet története

Eljött az ideje, hogy Gavrilov megnősüljön. Gavrilov nem akart nősülni. Ő legényemberként is jól érezte magát. Bár józan ésszel felfogta: kell! — a szíve azt mondta: „Félre kishitűség, tűnj el!" Meglehetős sikerrel zúzta szét azoknak az érveit, akik rá akarták beszélni, sőt ellentámadásba ment át. Nem eredménytelenül. Két nős embert, akik különösen buzgólkodtak, rávett, hogy meneküljenek el a családjuktól a Kolimához.


De egyszer egy csapással letaglózták. „És ki visz neked egy pohár vizet majd élted alkonyán? Ha megbetegszel — nem lesz, aki innod adjon."


Gavrilov éjjel azt álmodta, hogy egy rendetlen, piszkos lakásban egyedül fekszik, öregen, tehetetlenül, rég nem borotvált, ősz borostáján könny csorog végig, horpadt, beteg melle pedig fuldokolva, ernyedten kiáltja-suttogja: „Vizet... vizet..."


Reggel sürgősen lajstromba szedte a menyasszonyjelölteket. A legjobban Valecska, Ljalecska és Tanyecska tetszett neki.


Miután egy hétig latolgatta a különféle megoldásokat, Zoszjánál, egykori iskolatársnőjénél állapodott meg. Minden arra utalt, hogy Zoszja a döntő pillanatban a helyszínen lesz a pohár vízzel. Nem túlságosan vonzó, ritka jó egészségnek örvend, és megrögzött otthon ülő. Őt aztán nem szökteti meg senki: még a lakásból sem csalogatja ki.


Tehát Zoszja. Semmi kétség! Biztos tipp! Gavrilov megkérte a lány kezét, meg is kapta a beleegyezését, és törvényes házasságra lépett vele.


Himen lánca nehéznek és nagyon horzsolósnak bizonyult. Gavrilov legénylakása átalakult. Üres, világos szobáit megtöltötte hitvesének hozománya: néhány kis dívány, tálaló, szekrény, szobrocska (fehér elefántok, szürke orrszarvúak és sárga csirkék). Az ócska, poros szőnyegek felmásztak a falra. A konyha is tele lett: kisebb-nagyobb fazekak, passzírozók, tepsik, edényfogók, teáskannák, serpenyők. Mosatlan edények garmadája tornyosult a mosogatóban. A szennyes fehérnemű örökre betelepedett a kádba ázni. Megjelent a poshadt borscs, az odakozmált kása és a kifutott leves makacs bűze.


Zoszjával együtt Gavrilovhoz költözött nagyanyjának vaksi nővére, két álmos bolognai pincsi: Tyapa meg Ljapa, és Marcipán, a lusta kandúr. Gavrilov megrázkódott az undortól, valahányszor a két pincsi megnyalta a kezét, vagy ne adj' isten, az orrát, ha elbámészkodott.


Titáni erőfeszítéssel viselte keresztjét. A végső cél — a pohár víz abban a nehéz pillanatban — igazolta a mindennapi lidércnyomást. Gavrilov kedvesen rámosolygott az öregasszonyra, gyapjúfonalat gombolyított neki, takarított, törülgetett, mosott, etette őt is, úgyszintén Tyapát, Ljapát, Marcipánt, ő maga nem a fürdőszobában mosakodott, hanem a lépcsőházban, kancsóból locsolta magát, és paradicsomos apró heringgel táplálkozott. Megtanulta, hogyan találjon egy kis szabad helyet a holmik káoszában, meg egy pici tiszta részt az asztalon. Csak hitvesének egyre terebélyesedő termete miatt érzett rémületét nem bírta legyőzni. Zoszja napról napra gömbölyödött, akár a Montgolfier testvérek léggömbje. És bosszantotta a mai családról szóló tárcák iránti szenvedélye — Zoszja időről időre keserű könnyekkel öntözte az újságok hasábjait, és Gavrilovnak olyankor úgy rémlett, hogy gőzkalapács dübög a hálószobájukban.
így, magát összehúzva, élt Gavrilov. Addig, amíg magatehetetlen beteg lett.


Szegény Gavrilov párnákkal körülrakva feküdt az ágyban, és szemlátomást fogyott. Egyre sorvadt, de — ezen maga is csodálkozott — nem érzett félelmet. Ellenkezőleg. „Nem szenvedek tovább — gondolta nyugodtan. — Kész. Be van fejezve!" Sohase hallja többé Tyapa és Ljapa ivadékainak vinnyogását, nem látja feleségének öt hirdetőoszlopnyi, óriási hátát, nem mérgezi a szervezetét konyhai bűzökkel, és száztonnás súlyával nem döngeti az agyát a gőzkalapács.


A megbékélés mosolya suhant át ajkán. Szeretett volna dalra fakadni, ám e pillanatban megrázkódott a melle, és tulajdon akarata ellenére halk suttogás szakadt fel belőle: „Vizet... vizet..." És jött egy boldogító gondolat. Jól tudta: ez az utolsó gondolata. Egyre gyöngülő gondolat: „Kész! Kész!... Ksz..."


Nem sikerült észrevétlenül elhunynia. Annak idején jól számított. Zoszja meghallotta suttogását, és máris nyújtotta az odakészített pohár vizet.

MAKAI IMRE fordítása

/A szerzőről nem találtam használható adatokat. Ha valaki tud valamit, szóljon. B. Iván/


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/1. sz., 154-156. oldalak)