Arányló bor arany kehelyben...
Vigadj, szerencse népe!
Az éj bársonyfalára rebben
kottasorok fehére.
Két szempár nyíltan összelobban:
Nap, örök bűnbocsánat!
így rejtek-útjain titokban
a kedves keze járhat.
Sötét sűrű: dübög a tamtam;
roppant virágkehely kél.
Két tornyos hullám összecsattan.
Arany eső szemerkél.
Arany mámort csillant az ajkad.
Vigadj, szerencse népe!
A gyanakvás, a rusnya fajzat,
tűnik: kotródva, félve.
TANDORI DEZSŐ fordítása
Márciusi hó
Óh, Leningrád! az a tavasz be rég volt,
az emlék könnybe borítja szemem:
jégzajlás volt a Néván és a szép hold
fenn úszott ifjú, tiszta egemen.
Megértettem: a háborúnak vége!
óh, áhított, óh, régvárt győzelem!
a lelkem visszhangozta: béke! béke!
és egyszerre felizzott a jelen:
tudtam, hogy ez a legfőbb csúcs, a végső!
Üdv: egyszeri! perc: ismételhetetlen!
magasság, melybe nem visz soha lépcső,
csituló lélegzet: feledhetetlen.
Hogy jártam én a boldog Néva partján!
tisztult a hullám — megszűnt a blokád —,
eljövő lombot hallgattam: susog már?
s a haza szabaduló sóhaját.
Mily nyíló szívvel jártam a világban!
oly enyém volt e tépett bús világ!
Mily fagyban nyílt szerelmem dús virága,
elhagyva is szerette bánatát!
Mért vette el a sors szegény szerelmem?
faggyal megölte kora tavaszom,
jégmaszkon át láttalak idegennek
egy dermedett, egy jéglehű napon:
itt voltál s üres visszhang sírt szobámban,
szobám üres volt s üres volt szívem,
csak színre te s mégsem a régi társam!
Idegen volt neked szívem, hitem.
A szenvedély, az élet lüktetése
benned kihűlt. S künn fényes éjszakák!
Bocsáss meg! künn a tavasz érverése
elsodort jeget, dermedést, halált.
Virrasztók vágyó, felderengő fényben,
szemem kitágult, várón fekete,
sóhajtva áramlik a csendességben,
s megtolt a hajnal tűrő ereje:
szüntelen búcsúzásban? Távol, távol,
magányban, fagyban élek egyedül;
jobb kilépni a váró éjszakából
magammal is kegyetlenül.
Tavaszodik, a Néva újra zajlik,
olvadó hótól illatos a nap,
Az évszak rendje: szívem felmorajlik,
a régi emlék új erőre kap.
A keserű. A gyönyörű!
Ma mindent, amit kívánsz
Ma mindent, amit kívánsz!
Ma mindent, amire vágyol!
Hunyt szemmel nevetek rád,
ajakam neked lángol.
Hova lett mind a bánat?
jaj, vissza sose térjen!
Emeli szabad mellem
nagy sóhaj szabad térben:
aki sírt, mikor elment
szomorú télidőben,
kacag édes tavaszban,
örül visszajövőben!
Ma mindent, amire vágyol!
Le súllyal, nehezékkel!
Könnyű kék napok lába
fut szembe ifjú széllel.
Most hajóra! Vad vitorla
lobog boldog mellkasomban,
napkorong süt szívemben,
tüze éget ajakamban!
Mi vagyunk? Így lobogva?
egyek tűzzel, szabad széllel?
Ma mindent, amire vágyunk!
tűzzel, széllel, nevetéssel!
HAJNAL ANNA fordításai
Ablakodban galambok
Ablakodban galambok,
párkányodon a galambok
időtlen elidőzve.
Melengetést akartak a galambok.
Mi lett belőle?
Házadra őrök,
suhogó fák vigyáztak.
Járókelő vagyok.
Nem látszom másnak.
Ablakodban nyár,
párkányodon a nyár
időtlenül virágos.
Mosolyt akartak a virágok.
Mi lett belőle?
Házadra őrök,
nagylombú fák vigyáztak.
Járókelő vagyok.
Nem látszom másnak.
Ablakodban hó,
párkányodon a hó
időtlen fehérsége.
A hó tavaszra vágyott.
Mi lett belőle?
Sötét ablakkeretben
nagy néma holdak vigyáztak.
Járókelő vagyok.
Nem látszom másnak.
Villanás
A magasban a Dómhegy olyan árván
ásít, mint elfelejtett történelem.
Megfagyott csatakot feszeget a járdán,
s összesöpri mogorva házmesterem.
A Rövidláb utcán lábolok déli zsivajban,
se jó, se rossz köznapokon tovább.
Az égre hágó nap tömény aranyban
párállja a piros tetők sorát.
Dübögtetik a lépcsőt cipőtalpak.
Tarisznyás hátak, irodista lányok,
táskából leső zsömlék, irathalmaz,
emberke siet... Minden olyan szokásos!
E dolgos nyüzsgés nekem otthonos.
Érzelmesen tekintgetek az égre —
hajdani boldog lelkiállapot,
fölszáll a város azúr ölelésre.
A házak magas rakása sziklafal,
ablakok szembogara itt is ott is.
Ezer tekintetű Tallinnom mit akar,
néz, de miféle ígérettel zsongít?
Csiklandó álom? Valójában mi ez?
Emlék? Nosztalgia? Sejlő sejtelem?
Fölvillan bennem, aztán semmibe vesz.
Gyönyörűt csendül, mielőtt elveszthetem.
Csönget akár kiskorom nagy hajója,
mikor megláttam a tenger tornyait
fejem fölötti korlátba fogózva —
nagy útra vágytam, álmom szelekbe vitt.
Fölvillant bennem, de még itt a hangja.
Minden, mi belül verdesett valaha
különleges sejtelmeim visszhangja —
csodáim városa mintha még boldogítana.
ÁGH ISTVÁN fordításai
Tél
1
Ezüstfűz-levélmaradványok
égnek rozsdavörösben:
vénasszony festett haja vet lángot.
Csendül a jég, megcsörren: összetörő táblaüveg,
korcsolyavas ha rajta üget.
Kezünket szilánkok, cserepek
fájdalma sebzi,
ujjaink is véresek.
Tudom én,
tavasz támad fel újra,
tudom én.
2
Imádott sétányom a parkon át,
a Jó Gondolatok Útja
ma kihalt,
midőn jövök, hátamon batyu,
sok ócska papír, tejesüveg
s egy pár használt cipő...
Teljesen kihalt.
Mit is tehetnénk, hiszen tél van.
Milyen síkos, milyen gömbölyű
a Jó Gondolatok Útja ma!
Síkos és gömbölyű,
mint folyóban a rönk.
Ügyetlen vagyok.
Síkos rönkön nem tudok járni.
Olvadás ha jön meg kell várni?
3
A tél szépséges.
Nézd a lányt, ki szembejön veled!
Melle feszül, arcába vér szökik,
síbotok testét tovalökik,
Bugyolálja nyakát csak a fagy,
szempilláján zúzmara ül.
S lám, mégis elégedetlen,
amiért arcába vér szökik
s még azért is elégedetlen,
hogy bugyolálja nyakát csak a fagy,
meg síbotok testét tovalökik.
4
A tél fiatal.
Nézd az apró gyermeket,
kék és lila már az orra,
boldogságban csuromvizes;
összecsapódik ujjatlan kesztyű
hólepte madárnak szárnya ha rezdul.
Keze a szánkózsinórt most elejti.
Merül a mély-mély gondolatokba
mákszemnek látszó irdatlan eszmékbe.
Hogyan sodródtam a világra s gondra?
S mivégre?
Hogyan?
Mivégre ?
Csodálatom nem szünteti semmi.
5
Szigorú s tiszta — számlái rendben.
Légy áldott, tél!
Távozni készülsz mosolyogva,
lemondva,
átlobogva
magadnál valami jobba.
Taníts engem, tél,
mosolyogva
lemondani
s átlobbanni
magamnál valami jobba!
HATVANI DÁNIEL fordítása
Távoli hang ez...
Távoli hang ez... tengerzúgás,
kísér makacsul mindenütt.
Felrázni így sohase tud más,
bárhol vagyok, ez szíven üt.
Hazám! mint jóanyám ölét,
oly közel erezlek magamhoz.
Erdőid: kéz fején pihék,
köztük izgága szél kalandoz.
Téli egedre gondolok ma:
ömlik a fehér, puha csend.
Nyári felhőid: könnyű flotta:
ostromolja a végtelent.
Mogyorós ligeteid látom:
árnyat tart fogva sűrű zöld.
Őszi fényben, lombtalan ágon
csillan az egyszerű gyümölcs.
Bükköny közt süppedt, néma sírok -
kőrakások a mesgye szélén
és az esti kenyér: titok,
s szüleim fáradt keze s én, én.
Mért is szólok szorongva rólad,
mint szerelemről, melyre nincs válasz!
Mért hogy a kedvem így lehorgad
mint gát előtt, mely tőled elválaszt!
Közelebb tudok lépni tán hozzád,
szülőhazám, szerelmem,
hozzád, ki mint a pelikán
zsigereiddel táplálsz engem.
A szobor és a fényképész
Lebontották a régi szobrot.
Hol állott? Már senki se tudja.
Hűlt helyét felveri a dudva
s a feledés.
Rozsdát köp a szökőkút,
a medencében hulladék erjed,
a bokrok alját kutyák öntözik.
Pálmák poros törzse,
padok törött bordái:
ezek maradtak
a piaci kofáknak.
A csíkos-trikós-szalmakalapos-napszemüveges
madárnyelven karattyoló üdülők
elmentek.
Elmentek, hogy új emlékművek előtt
vágják pózba magukat.
A fényképésznek nincs hova mennie.
Az öreg, szolgálatkész fényképésznek
nincs hova mennie.
Mindennek vége.
Ott darvadozik fekete kazettája mellett —
savanyú képpel
morog magában:
„Látjátok, így van ez,
ha nincsen gazda..."
A makacs piros oroszlánszájak
a virágágyak dudvái közül
kinyújtják nyelvüket mint az utcagyerekek.
KÉPES GÉZA fordításai
Néhány szó Debora Vaarandiról:
Sz. 1916, Voruban-+2007. Észt költőnő. Gyermekkorát Saarema szigetén töltötte. A Tartui egyetem filozófiai fakultását végezte. A negyvenes évek elején Tallinban újságíró. 1946 óta hivatásos íróként tevékenykedik. Költői érlelődéséhez döntően a második világháború járult hozzá. Költeményeit több nyelvre lefordították. Maga is igen termékeny műfordító volt (finnből, németből, oroszból). Magyarul antológiákban és folyóiratközlésekben hozzáférhető.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/3. sz., 116-124. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése