Salme időközben hazaért, levetette a nagykabátot, felakasztotta az ágy fölé, s köré csavarta a szürkére füstölődött lepedőt, mint ahogy a lenyúzott állatnak szokás. A fekete botost, amelyre éles recézetű kalocsni van húzva, könnyebbre, otthonosabbra cserélte.
Ideje volt hozzáfogni a menyének szóló levél megírásához, hogy megtudakolja tőle, mennyi kávét szabad bögrénként tenni abból a négerlányos csomagból.
Salme kikészítette az asztalra a borítékot, kiszakított egy tiszta füzetlapot, s az aknásládából előkereste a golyóstollat.
— Kedves fijam és menyem — írta le nagy, szögletes, két sort átérő betűkkel, s aztán gondolatokba merült. Milyen újságról számolhatna be?
A levélírás nehéz, bonyolult munka volt, a menye azonban mégis lelkére kötötte, hogy időnként szánja rá magát, mert különben nyugtalankodni kezd ott a városban a Salme egészsége miatt. Ő hitetlenkedve mosolygott: mi van ezen nyugtalankodni való?
A kockás papíron ott állt néhány szó, tovább azonban sehogy se jutott. Hirtelen mentő gondolata támadt: előbb krumplit kell főznie, mert hamarosan itt a dél. Ráadásul a kávé körüli herce-hurca miatt teljesen megfeledkezett a reggeliről. Enni pedig a maga idejében kell, másképp elmegy az étvágya, vagy megterheli a gyomrát, figyelmeztette a menye.
Salme felállt az asztaltól, és nekiállt tenni-venni.
Megint tűzgyújtáshoz látott, el is boldogult vele, a reggel vödörbe kapart brikett csakhamar derekas, igyekvő lánggal égett. Ekkor azonban felfedezte, hogy nincs víz. Vízhozáshoz felhúzta a fekete botost. A csizma cipzárja azonban megakadt, nem tudta felhúzni, s Salme aggódni kezdett, hogy megdagadt a lába, mert folyton ettől félt. Lehúzta a csizmát, figyelmesen megvizsgálta a lába fejét, aztán lehúzott egy pár gyapjúharisnyát, bár erősen habozott, nem fázik-e meg egyetlen harisnyában. A menye azt mondta neki, nehogy megfázzon, ez a legfontosabb; ha nem fázik meg, nem ragad rá semmiféle nyavalya. Mikor belebújt a csizmába és sikerült felhúzni a zárat, megrémülve vette észre, hogy a nagy tevés-vevésben egészen forró lett a feje. Kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót, hogy megfelelően lehűtse magát. A feje nagyon érzékeny pontja volt, a legkisebb huzattól is beleállhatott a fájás. Óvta a fejét. Fia ócska, gyerekkori
füleskucsmájából sapkát csinált magának, ami alá egy parget alsó sapkát tett, fölé pedig a menye hozta vörös kendőt kötötte.
Még ki akarta mosni a vödröt, mert a víztől vastag rozsdaréteg borította a fenekét.
Kint megint végtelenül óvatosan mozgott, mert az Edasi másról se írt, mint a hó alatti ónos jégről. Az orgonaágakba kapaszkodva botorkált ki az útra, ahonnan eljutott a vízvezetékig, amely télire szalmával és trágyával volt betakarva, csak a cső vége látszott ki, körülötte sima, halommá magasodó jég kéklett. Salme a cső alá állította a vödröt, s négykézláb felkapaszkodott a jéghegyre, hogy kinyissa a csapot. Nehezen forgott, és mindkét kezét segítségül kellett hívnia, hogy elfordítsa. Ugyanakkor a bal lába, a gyengébbik, felmondta a szolgálatot, és Salme térdre esett a csap mellett, mintha a víz oltára előtt imádkoznék. Keze eleresztette a csap kerek fogantyúját, s hátrafelé lecsúszott a jéghegyről. Csizmájával meglökte a vödröt, úgyhogy a víz beloccsant a szárába.
— Jaj, istenem! — motyogta a váratlan ijedtségtől. — Már vizet se tudok vinni...
Lassan feltápászkodott, s újból nekilátott a jéghegy megmászásának.
Mikor végre szerencsésen hazaért a vízzel, az asztal alól előkereste a bögre fenekére ragasztott gyertyát, vörös kendőjét az ágyra dobta, másik kezébe egy kosarat fogott, amelynek lyukas fenekére fenyőág volt téve, s kiment a folyosóra. A folyosó közepéről nyílt a pincelejárat, onnan jött be Salme szobájába a dohos pinceszag, amitől a menye fintorgatta az orrát. Az ablakok télire gondosan be voltak ragasztva, szellőzőablak nem volt, a menye viszont megkövetelte, hogy szellőztessen.
A bögrében remegő gyertya világánál ment le Salme, s nagy nehezen belökte a nehéz ajtót. A pincében sötétség fogadta. Az egyetlen ablak télre be volt rakva trágyával. A pinceablak betakarása minden őszön komoly gondot okozott a ház lakóinak. Rágni kellett érte az állatgondozók fülét, mert ők voltak az egyetlenek, akiknek a kezén átment a trágya. Ezen az őszön egyszerűbben ment a dolog. Oreskin maga hozott trágyát az istállóból — az ő krumplija is ebben a pincében volt.
Salme a bögrét gyertyástól a rekeszoszlopra tette, kinyitotta az ajtót, és belépett a krumplival félig töltött rekeszbe. Minden évben jó csomó krumplija megmaradt, s tavasszal nagy részét odaadta azoknak, akik disznót tartottak. Ha nem maradt esetleg annyi, hogy érdemes volt a felvásárlóhelyre vinni. A menyének, amennyit az megevett, nem volt érdemes a városba vinnie; ráadásul nem is volt neki hol tartania.
Teleszedte a kosarat, óvatosan kibújt a szűk rekeszből, fogta a gyertyát, és lassan megindult a lépcső felé. Ezúttal nem történt vele semmi.
A LEVÉL MEGINT FÉLBEMARAD
Főtt a krumpli, Salme a sámlin ült és várt. A megkezdett levél azonban, amilyen állhatatlan volt, nem hagyta egy helyben nyugodni. A menyének fele ideje mindig az ő megnyugtatására, lecsillapítására ment el, mikor együtt voltak, akár itt, akár a városban. Mikor a menye megjött este a munkából, nekiállt főzni a doboznyi konyhában. Mivel azonban ott borzasztó szűk volt a hely, azt mondta az anyósának, menjen be inkább a szobába, ne legyen neki láb alatt, így volt mindennel, Salme minden szokását megkérdőjelezték. Menye megtiltotta neki, hogy kilessen az ajtón, ha mozgást hall a folyosón. Azt mondta, hogy ezek a régi uradalmi cselédházi szokások nem valók a városba. Az ablakon ugyan kinézhetett, de úgy, hogy a vékony függöny előtte legyen. Azt viszont nem kérdezte a menye, hogy mit láthat onnan a magasból — bizony a szomszéd ház falán kívül semmit. Onnan is kibámult egy ősz fejű öregember, egy emelettel lejjebb meg egy szőke nő porolta sárgásbarna szőnyegeit. Ez volt napközben, mikor a fiatalok munkában voltak, Salme egész társasága. No persze, rajtuk kívül még a galambok. Salme egyszer kenyérmorzsát szórt nekik az erkélyre. Menye azonban ezt a cselekedetét is helytelenítette: nem érdemes az erkélyre szoktatni a galambokat, enélkül is elég baj van velük. Ez a meny mindent meglátott, mindent észrevett. Mikor Salme megpróbálta semmibe se venni menye rendelkezését, s csak hetente egyszer akart fehérneműt váltani, nem pedig kétszer, menye tüstént követelte: hol a szennyes ing? A kosárban nem lehetett, mivel Salmén volt. Salme megpróbált ellenszegülni, mondván, hogy túlzás hetente kétszer kimosni az inget, a meny viszont azon a véleményen volt, hogy a mosoda számára nem túlzás, s a sokáig hordott ing izzadságszagot áraszt. Hogyan bízhatott volna Salme a mosodában, ki tudja, kifőzik-e ott a szennyest vagy nem. Mikor azonban Salme maga állt neki, hogy a konyhában kifőzze a fehérneműt, menye abbahagyatta vele, mivel állítólag az egész lakás bűzlik tőle.
Néha esténként arról panaszkodott a menyének, hogy unatkozik. Az meg azt ajánlotta neki, hogy kössön vagy olvasson időtöltésül. Nagyjából ugyanazt, amit Hildegard. — Én aztán nem töröm magam, egész életemben gürcöltem... Még hogy a szemem rontsam velők, mi értelme lenne!
Menye erre vállat vont, Salme a szeme láttára fűzte be a cérnát szemüveg nélkül a tűbe. Néha az egészségére panaszkodott, nyögött, sóhajtozott. Menye megmérte a pulzusát, meghallgatta a szívverését, minden rendben volt. Unalombetegség, semmi más, mondta a menye, s megint az olvasásról meg a kötésről beszélt neki.
Még itt, saját kályhája mellett is az volt Salme érzése, menye szünet nélkül figyeli, hogy van, mit csinál. — A magaméban vagyok, azt teszem, amit akarok, akár állok, akár fekszem, kinek mi köze hozzá — motyogta bosszúsan, mintha csak mellette állt volna a menye. Motyogott, gesztikulált, de csak nem tudott megszabadulni a fura érzéstől. Mert valóban nem talált-e rá a menye minden nyavalyája okára, az alacsony vérnyomásra és nem javasolta-e, hogy jó erős kávét kell innia, hogy megszabaduljon tőle.
Salme hirtelen felállt, s az asztalhoz sietett.
— Hogyan eset az én menyem olyan nagy betegségbe megfázot lassankint biztos meggyógyul az egésségem job minden nap kint járok sétálni vetem a botba a mi botunkba egy csomag babkávét tudok magamnak kávét főzni az a kávé amit te Tallinnból hosztál elfogyot
Ezen a helyen Salme megakadt.
Miről írjon még? Mi újság van Kivirában? Nem halt meg senki, se nem született, részegen meg nem égett, nem vertek senkit fejszével fejbe.
Salme az egészségét tartotta legfontosabbnak. Az egészség elég beszéd- és gondolattémát adott neki éjjelre és nappalra, nyárra és télre, bizonyára a menyének is érdemes erről hallani vagy olvasni, mivel orvos. A mérnök fia számára nem volt semmi újság az anya levelében. A levél szinte teljes egészében a menyének volt szánva, bár ez állt fölötte - Kedves fijam és menyem.
De mit is akart tulajdonképpen megkérdezni a menyétől. No igen, mennyit lehet ebből az új idegen kávéból bögrénként tenni, egy kanálnyit, másfelet vagy éppenséggel hármat. De hogyan írja ezt most pontosan le, hogy a menye mindjárt megértse?
Miközben ezen törte a fejét, új gondolata támadt: mi haszna származik ebből a kérdésből, legalább egy hétbe telik, mire a menyéhez ér a kérdése, s a menye válasza meg vissza hozzá. Addig kávé nélkül kell ücsörögnie, s hagyni, hogy kóvályogjon a feje.
Félretolta a papírt, s felállt az asztaltól. Türelmetlenül pillantott az órára, bár ennek nem volt semmi jelentősége. A kávéivás ideje már rég elmúlt; a menye azt mondta, hogy mindennap a reggeli evés után kell kávét innia, akkor egész nap egészségesnek, erősnek érzi magát. Leült a lócára, hogy kitapasztalja, érződik-e már, hogy ma még nem ivott kávét. A feje azonban rendben volt.
A feje rendben volt, s új gondolat villant át rajta: az adulai boltban talán van babkávé, ebben az órában nyitva kell lennie, ha nincs éppen leltár.
A krumpli még félig kemény volt, mikor leöntötte róla a vizet. Enni se nagyon volt kedve, mindjárt elmenetelhez készülődött: többedjére leakasztotta a télikabátot, és kihámozta a lepedőből. Indulás előtt az ágy alá tett asztalfiókból előkeresett egy homályos tükördarabot, s belenézett. Igen meg volt elégedve a külsejével, csak egypár szőrszálat kellett volna rövidebbre vágni az állán. Jó ideig kereste az ollót, míg végre rátalált az aknásládában. Ezek a görbére csavarodó szőrszálak lánykora óta nőttek az állán, két hosszú és egy rövid. Egész életében hadakozott velük, jobban mondva egyáltalán nem hadakozott, hanem minden héten levágta őket, mivel gyors növésűek voltak. Ezek a szőrszálak feljogosították, hogy csúnyának tartsa magát. A tükörből kékesszürke, gyanakvó szemek néztek rá vissza, beesett száj, hosszú orr és természetesen bibircses áll. Nem, Salme saját személyét illetően nem volt nagy véleménnyel magáról, már fiatal korában sem.
— No látod — motyogta, és szégyenlős mosollyal dugta el a tükröt; igen ritkán használta.
A mai nap folyamán másodszor kapott a kályha egy jó löttyintésnyi hideg vizet, a brikett sisteregve aludt el. Csak ezúttal nem jött Hildegard, hogy megszidja, nyilván az istállóban volt.
Ezután a kulcsprocedúra következett, bár Salme nem volt meggyőződve róla, hogy ez a zár megállítana egy komoly tolvajt. Egyszer el is tűnt három rubelja az aknásládából. Nem tudta mire vélni, de mikor Oreskinnéval szóba került a dolog, Szerafima tudta, hogy ez a Nalimov lány keze munkája. Nalimovék a fejük fölött laktak a kastély manzárd emeletén, s fizetésnapokon éjfélig hajladozott a plafon a tánctól, csak a nagyon jó alvó, holtfáradt Oreskin tudott aludni a lármától. A Nalimov lányra az istállóban esett a gyanú, ahol tetten érték, amint mások munkaköpenyének a zsebében kutat.
Míg a kulccsal bajlódott, és a nagykabátját gombolgatta, átvillant az agyán egy, ki tudja hol hallott mondás: — Úgy élek, mint a hetedik mennyországban, kutya baj így az élet!
Ezt olyan alkalmasnak találta a menye számára, hogy nem volt rest kigombolni a nagykabátot, elővenni a kulcsot, és visszamenni a szobába, hogy feljegyezze a párját ritkító mondatot, persze központozás nélkül, mint az előzőket is. így másfél sorral gyarapodott az iromány, s Salménak, miközben a seprűnyéllel az úton baktatott, azon járt az esze, hogyha még néhány ilyen gondolata támad, hamarosan kész a levél. Természetesen az új kávét se hagyja ki, nem dobhat ki ilyen drága holmit az ember a szemetesvödörbe. Mindent meg kell pontosan tudni, az egészséggel nem lehet játszani. Az igazat megvallva, csak a saját egészségének élt.
— A hetedik mennyországban! — nevetett újból, ahogy befordult Adula felé. Ez a gondolat egész úton szórakoztatta. S valóban, mi baja van neki. Kapja a nyugdíjat, ami nem valami sok, de megszokta, hogy szerényen éljen, van egy szobája főzőkályhával együtt, s most az egészségével sincs különösebb baj. Legrosszabb esetben is elélsz nyolcvanéves korodig, mondta neki Háromkirályok napján a menye, olyan színben vagy, hogy valósággal irigyel az ember. Bár mi tartanánk ilyen jól magunk ott a városban! Salme felfogta, hogy a menye túloz, de így is jólesett neki.
Időközben feltámadt a szél, meg-megismétlődő rohamai porhavat sodortak. Salme elhaladt a javítóműhelyek mellett, s rátért a gulyajárásra. Az északnyugati szél szembe kapta, csípte az arcát, s könnyet csalt a szemébe, de az egészség nevében mindent el kellett tűrni.
BAJUSZ KÓPÉSÁGAI
Salménak most egy csodálatos álma jutott eszébe, amelyet nem sokkal ezelőtt látott.
A négust látta. Kezdetben nem tudta, ki ez a fekete ember, de valaki azt mondta, ni, a négus kiszáll az autóból. Ekkor Salme is megtudta, ki az, aki olyan ünnepélyesen feszít a sofőr háta mögött a fekete autóban.
S még egy láthatatlan valaki ezt mondta közvetlenül a Salme füle mellett:
— A négus lakodalomba jött.
Salme még mindig nem értette. Akkor az a láthatatlan hozzátette:
— A saját lakodalmába. Merlét veszi el.
Most már világos volt Salme számára, hogy mit keres itt ez a fekete ember. Messziről jött menyasszonyt keresni magának. Nem tudni, ki igazíthatta errefelé. S úgy látszik, az észt nyelv sem idegen számára, mivel azt mondta a sofőrnek: — Tanán! (Köszönöm - Ford.) — mikor az kiugrott az autóból, hogy ajtót nyisson a magas vendégnek.
Ez a párját ritkító férfiú összeütötte a bokáját, mire ott termett két idegen fekete ember, s bekísérték a négust az irodába, ott kellett megtörténnie a házasságkötésnek.
Salme senkinek se mesélte el ezt az álmát, csak töprengett és találgatta, vajon mit jelenthet. Talán megírhatta volna a menyének; ő, mint tanult ember nem hisz ugyan az álmokban, de esetleg jót nevetett volna rajta. Lám, micsoda dolgokat lát álmában az anyósa! Tulajdonképpen a holnapi lakodalomról is írnia kellett volna, meg arról, hogy a menyasszony még a lakodalom előtt is a pult mellett áll, mintha nem is törődne vele. Igen, mindig csak a munka, az áll mindenek fölött, akár lakodalom jöjjön utána, akár a halál. Meg ha úgy vesszük, hát mit kell elvégeznie vagy rendbe szednie egy mai menyasszonynak, kelengyéje nincs. A bolti eladó körül ott a sok holmi a polcokon, csak el kell vennie, amire kedve támad! A kelengye fonás és szövés nélkül is összekerül, s jöhet a négus, aztán egy aláírás, és össze is vannak adva.
Az adulai bolt az országút mellett volt egy többször átépített, átalakított sárga házban. Az arra járók lépten-nyomon megálltak itt. Tulajdonképpen nem is volt messze Kivirától, a gulyajáráson és a főcsatornán át mindjárt ott van az ember Adulában.
Salme megállt a csatorna partján, nem mert rálépni a pallóra. A palló meglehetősen hitványnak látszik, megbírja-e? Még összetörik alatta, vagy lecsúszik onnan a magasból, összetöri kezét vagy lábát, s akkor nézheti, öregasszony csontja nem forr össze.
Egy darabig még tétovázott, aztán megindult a csatornaparton az országút felé. Ott rendes híd volt, meg minden. — Mit vacakoljon az ember a pallóval —, motyogta magában.
Előrehajolva, hosszú seprűnyéllel a kezében, erőteljes léptekkel haladt az országút felé, s azon át be Adulába. A szél köröket és hullámokat rajzolt a hóra, a nap nem látszott, borult volt az ég; gyertyaszentelő elmúlt, nyúltak, világosodtak a nappalok.
A boltban többen is voltak. Mikor Salme belépett, az eladó, akit fekete bajusza miatt Bajusznak hívtak, éppen megfelelő hosszúságú szövetanyagot mért egy adulai asszonynak, a többiek halkan beszélgettek egymás közt. Salme melléjük állt, s valahonnan a nagykabátja alól előhúzott egy tarka-kartonkendőt, amely zsebkendőül szolgált neki, s trombitálva kifújta az orrát.
Bajusznak olyan huszáros külseje volt, fekete hajtincs hullott a homlokába, orra egyenes, s természetesen ott a bajusz, sűrű, fekete bajusz az orra alatt. Általában véve komoly volt, mégis úgy tetszett, hogy szünet nélkül bazsalyog magában. Mindenki nagy kópénak tartotta, bár soha senki nem látta, se nem hallotta, hogy valami kópéságot követett volna el. A lányok, menyecskék gyakran elpirultak, ha fekete hajtincse alól a szemükbe nézett. Az is szokása volt, hogy szeretett a golyós számológépen összeadni: egy, kettő, három, tíz, tizenhat, mintha másképp nem is tudná összeszámolni a kopejkákat, amin a vevő igen elcsodálkozott. A pult mellett jobbról állt egy nyitott kenyerespolc, ahonnan ki-ki elvette, amire szüksége volt. Egyiknek-másiknak azonban Bajusz saját kezűleg adott. Bár Salme nem tapogatta meg őket, mégis úgy vélte, hogy ezek a Bajusz kezéből kapott cipók sokkal puhábbak és jobbak. Általában meg volt róla győződve, hogy Bajusz pofára adja az árut. Hát nem derült ez ki a napnál is világosabban a múlt tavaszon, mikor szűkösen szállították a vajat? Bajusz akkor mindenkinek azt válaszolta, hogy nincs vaj, de ennek is, annak is papírba göngyölt csomagocskát hozott ki a hátsó helyiségből.
Különben Bajusz boltja a legjobban volt ellátva a környék boltjai közül. Bajusz szorgos és energikus kereskedő volt. Ősszel még paradicsomot is lehetett nála kapni, amire a menye Salmét is rászoktatta. Azt mondta, hogy Salménak sok zöldséget kell ennie, ráadásul nyersen. Salme ezt pénzpazarlásnak, hóbortnak tartotta, de mikor rájött az ízére, szorgalmasan eljárt vásárolni. A paradicsomot azért is jó volt venni, mert könnyen megbirkózott vele a fogcsonkjaival. Ez nem alma volt, mert az meghaladta az erejét, s azt mindig meg kellett neki reszelni. Erre is a menye tanította meg; korábban levesben főzte puhára. Ha azonban az egészségéről volt szó, Salme nem sajnálta az időt.
Bajusz boltjában láthatólag jó zsíros sonka is akadt, menye azonban ettől eltiltotta. Ez megint olyan mai hóbort, nem lehet sonkát enni! Egész életében mindent evett, csak sonka nem került hajdanában az asztalra, bár akkor volt foga. Most van sonka, de nem szabad ennie belőle, csak csurgó nyállal nézheti. A menye azt is mondta, hogy húzássá ki azt a két csonkot és tetessen magának műfogat. Istenem, mikkel ne bajlódjon az ember! Salme egész életében nem volt fogorvosnál. A menye is fél a fogorvostól, hiába orvos maga is, gondolta Salme kárörvendőn. Eszébe jutott, hogy milyen gondban volt a menye, mikor egy este megfájdult a foga, s milyen sápadt volt még akkor is, mikor a fogorvostól hazajött. Nem szólt semmit, de Salme jól látta, mi a helyzet.
— Bizony, keserves dolog ilyen fiatalon... — mondta a Salméhoz közel álló piros kabátos asszony. — Most aztán tegye az asszony a gyerekekkel és a jószággal, amit tud.
— Milyen nehéz ilyenkor télvíz idején sírt ásni, olyan kemény a föld, mint a csont — jegyezte meg egy másik magasabb és vékonyabb.
— Bizony, a föld mélyen át van fagyva, későn esett le a hó.
— Az asszonynak e nélkül is elég baja van, kezdjen hozzá újból rendbe szedni...
— Bizony, nem olyan egyszerű... — sóhajtott fel a piros nagykabátos asszony.
— Kiről beszélnek? — érdeklődött Bajusz az anyag összehajtogatása közben.
— Meghalt a kivirai brigádvezető.
— Talving?
— Igen, Talving — bólintott a magasabb asszony.
— Akkor nem marad más hátra, új férj után kell néznie az asszonynak, vagy menjen vissza a régihez — találta meg Bajusz az egyszerű megoldást.
— Hát te, Salme, nem tudod, hiszen ott laksz mellette? — fordult a piros kabátos asszony Salméhoz. — Neked kellene legjobban tudnod.
— Én nem tudok semmit — bökte oda kényszeredetten Salme. — Mikor halt meg?
— Állítólag ma reggel — világosította fel a magasabb. — Hazament az irodából azzal a papírral a kezében, amelyre fel volt írva, hogy ki milyen munkához kezd ma. Az istállóudvaron keresztül ment haza. Igen, aztán a szobában leült az ágy szélére. A kis négyéves fia feküdt az ágyban. Talving azt mondta neki: — Üllar, én meghalok!
Abban a pillanatban meg is halt. Haralából kihozták az orvost, az megvizsgálta és azt mondta: — Megpattant az agyában a legnagyobb ér.
— Az igaz, hogy reggel elég különös volt — bólintott rá Salme.
— Micsoda? — figyelt fel a magasabb asszony. — Hogyhogy különös volt?
— No, mi is volt... Azt mondta, meghal.
— Neked, Salme, el kellett volna szaladnod az irodára és orvost hívni.
— Mi közöm nekem hozzá, a magaméban élek, nem avatkozom a más dolgába. Ki szaladt doktorért, mikor tavaly tavasszal dögrováson voltam? Csak Ildekart (Hildegard észtes kiejtéssel - Ford.) lépte át egyszer a küszöböm, s kárörvendve szólt be: itt halsz meg, te dög... Nem tudom, csakugyan meghalt-e ez a Talving, vagy csak amolyan szóbeszéd. Én nem hiszek senkinek.
— Nem lehet tudni — nevetett a piros kabátos asszony. — Pár évvel ezelőtt is beiszogatott az emberekkel a haralai bolt mellett, s gondoljátok el, hazatelefonáltatott az egyik traktorossal a feleségének, hogy meghalt az ura, ott fekszik az országút árkában. A felesége sírva szaladt az irodára autót kérni. Elmentek Haralába, hát Talving ott fekszik az árokparton és horkol.
— Tartuban meg elcseréltek egy fontos halottat — szólt közbe Bajusz. — A felesége meg a gyerekei jöttek megnézni, s nem tudtak hova lenni a megrökönyödéstől. A felesége azt mondta, hogy a zokni nem az ő uráé, s a kabát is idegen. Aztán az a pletyka terjedt el, hogy az az ember nem is halt meg, hanem elszámolási hiányok miatt kereket oldott.
— És kit temettek akkor el? — kérdezte a piros kabátos asszony.
— Azt én nem tudom — nevetett Bajusz. — Én nem voltam ott. Isten tudja, kivel szúrták ki a szemüket ott a boncteremben. Nyilván valakivel a szociális otthonból.
— Egek ura, a szociális otthonból - gondolta elborzadva Salme, és megkérdezte: - Van babkávéja? Olyan igazi bab?
— Nincs, mind elvitték a lakodalomhoz.
— Micsoda lakodalom az, ha halott van a háznál — mondta a magasabb asszony.
— Szóval nincs babkávéja? — kérdezte Salme még egyszer, s azt gondolta magában, hogy Bajusznak biztosan van babkávéja, valahol a hátsó helyiségben, de neki, idős asszonynak, nem ad belőle. Más lenne, ha a menye kérné...
— Azért még nem áll meg a menet — vetette oda Bajusz az asszonyoknak, akik még mindig a lakodalomról tanakodtak, majd Salméhoz fordult: — Van jó csomagolt kávé. Melegen ajánlom.
Levett a polcról egy csomagot, megnézte, és igy szólt: Egészen friss.
— Csomagolt nem kell, én babkávét szeretnék. Ha babkávé nincs, akkor nem veszek semmilyet. A menyem azt mondta, hogy mindennap babkávét kell innom.
— Az erős kávé állítólag nagyon árt a szívnek — mondta a piros kabátos asszony. — Lám, Talving is meghalt...
A beszéd fonala visszatért, s látni való volt, hogy az asszonyok még keresztül-kasul meg akarják tárgyalni az esetet.
— De hát Talving nem ivott kávét! — paprikázódott fel váratlanul Salme. — Talving pálinkát ivott — motyogta —, nagy, erős ember volt, mint a bika.
Elmenőben még egyszer beletrombitált a zsebkendőjébe. Ha meghalt, hát meghalt, ezen nem lehet segíteni. Egyszer eljön az ő órája is, kopogtat az ajtón a kaszás, és így szól: — Gyere velem! Más lakóhelyre megyünk. Hagyd nyitva az ajtót, ide nem jössz vissza többé soha, a szovhoz visszakapja a szobáját.
Salménak eszébe jutott, hogyan esett neki Hildegard a minapában is azért, hogy a szobában ide-oda járkál:
— A magadfajta vén csont mást se tesz, csak a munkásember idegein tapos. Senkinek semmi haszna belőled, csak foglalod a szovhoz szobáját. A magadfajtának a szociális otthonban van a helye, s oda is visznek, hiába vágsz fel a menyeddel. Ő aztán nem vesz magához, segítségnek nem vagy jó, pénzt nem hozol a házhoz. Rosszabbul jársz, mint Tiruli Hilde, a lánya elvette tőle a háromszáz rubelját, s csak az előszobában engedte lakni. Az édeslánya, nem a menye!
Salme mérgesen ütögette botjával az út hógöröngyeit, s megszaporázta lépteit.
Ez tisztára csak Hildegard bosszantása. Senkivel se tud kijönni. Nem mondta-e meg elég világosan a menye, hogy a szekrény mögött mindig kész az ágya, bármelyik pillanatban jön. De ő maga nem akarja, unja magát, egész nap egyedül üldögéljen ott, mint egy fogoly. Szűk neki a városi élet, egyedül nem tud lejönni a lifttel, nincs egyetlen öreganyó se, akivel legalább egy szót válthatna. A menye azt mondta, hogy menjen eszpresszóba. A városi öregasszonyok ott ülnek és tereferélnek, még ebédelni sincs érkezésük, nevetett a menye. Isten ments! Egész életében dolgozott, nem szokott az ilyesmihez. Nem, Salménak nincs itt semmi baja, van saját szobája, s ismerősek az emberek, bár ennek semmi látatja.
- Én nem félek semmitől, az állam nyugdíjat ad, úgy élek, mint az egér a hombárban — mondta egyszerre fennhangon Salme.
A posta mellett elhaladva hirtelen eszébe ötlött, hogy otthon maradt a levél. Igen, de félben volt, bizony sokat kell törnie a fejét, mit írjon még bele, hogy az influenzás menye nevessen rajta ott a városban.
Elhatározta, hogy mégiscsak főz magának a kivirai boltból hozott kávéból. De mindjárt eszébe jutott, hogy a kávé állítólag árt a szívnek, s tanácstalanul torpant meg. Mit tegyen most? Ne adj' isten, ha nem talál jó lenni, még bajt csinál vele magának!
Mikor ismét megindult, a park fái közé érve mentő gondolata támadt: a menye azt mondta, hogyha hirtelen sürgős segítségre van szüksége, menjen a postára és rendeljen távolsági beszélgetést.
Salme nekiindult, hogy felkapaszkodjon a postahivatal lépcsőjén.
HOGYAN FESTENEK ODAFENN A DOLGOK
A postahivatal tele volt néppel és papírzörgéssel. Éppen most jött meg a posta, Merle kiöntötte a zsákból az újságokat meg a leveleket, és a levélhordó lánnyal elkezdte őket szortírozni. A zöld pulóveres férfi továbbra is az asztalnál ült. A pultnál a kivirai szovhozrészleg vezetője állt, és idegesen lapozta a postahivatalok vastag névjegyzékét.
Salme megállt a helyiség közepén, és merőn bámulta a ténykedésüket. Mindenki hallgatott, a levélkihordó neveket firkált az újságokra, a számológép zsémbesen csattogott, Salme azt fontolgatta magában, vajon az a kérdés, ami miatt felkapaszkodott a lépcsőn, elég komoly-e ahhoz, hogy telefonáljon miatta a menyének. Az egyszerűbb dolgokat levélben is meg lehet írni, papírja az volt, s mire az a füzet elfogy, másikat lehet venni a boltból. A menyének megvan a maga dolga, ne háborgassa az ember minden aprósággal. Ráadásul utolsó levelében jelezte, hogy influenzás. Salme csodálkozott, hogy a betegség az orvoson is erőt vehet, mert ő mindig avval volt, hogy az orvos minden nyavalya fölött áll, mintha nem is lenne ember. De éppen itt találta meg a kiutat! Azt viszont mindenképpen illendő volt megtudakolni, hogy hogyan érzi magát a menye, meddig tart még, míg felépül, nem készül-e mostanában Kivirába, bár Salme egyáltalán nem érezte, hogy a kivirai levegő jobb lenne a városinál, ahogy a menye állította. Itt ugyanazok a gépek, autók és traktorok vannak, amelyek egyre száguldoznak kék füstfarkat húzva maguk után.
A vezető elégedetlenül csapta be a vastag könyvet.
— Ebben semmit se találok — dörmögte csalódottan. — Itt csak a postahivatalok neve és száma van. A szanatóriumoknak nyoma sincs.
A postahivatalra ismét néma csönd telepedett, amelyet a zöld pulóveres váratlanul tört meg. Lendületes végakkordot vágott ki a számológépen, s megkérdezte:
— Mit keres tulajdonképpen?
A vezető átnézett a zöld férfi feje fölött, ki az útra, ahol két kék traktor haladt pöfögve, s ezt a felvilágosítást adta:
— A Talving fiát keresem. Hogy jöjjön haza eltemetni az apját. De ebben a könyvben nem találok semmit.
— Nincs meg a címe? — érdeklődött a zöld férfi.
— Tegnapelőtt a Krím-félszigetre utazott, szanatóriumba.
— Talán még oda se ért, ha vonattal ment.
— Az anyja azt mondja, vonattal ment.
— És az anyja nem tudja, hogy hova ment?
— Nem tudja. Tudta, de a nagy aggodalomban kiment a fejéből az idegen név.
— És azok se tudják, akiktől a beutalót kapta?
— A szakszervezeti titkár bizonyára tudta, de az elment a reggeli busszal Tartuba, valamilyen szemináriumra.
Salme arra gondolt, hogy őnála mindig ott van a menye címe, mert ki tudja, mikor lehet rá szükség. Lám, milyen bajban vannak azok, akik nem tudják a címet. Halványan elmosolyodott, gyanakvás nélkül.
A vezető, egy harmincéves, rózsás képű férfi, töprengve támaszkodott a pulthoz. Nem tudta, mihez kezdjen. Az autó Tartuba vitte a holttestet, s holnap este van a lakodalom. Ennek a Koitnak is éppen a féltestvére lakodalma előtt kellett a Krímbe utaznia. Furcsa, nagyon furcsa. Viszont mit lehet tenni, ha a fiúk ki nem állhatják egymást. Hogy mi volt az oka, azt senki se tudta. Az a feltevés lett volna a legegyszerűbb, hogy valami lány miatt kezdődött köztük a gyűlölködés, de ki tud ennek végére járni. Utóvégre a vezetőnek nincs köze a dologhoz, csupán egy kis emberi együttérzés ébredt benne.
— Talán a fölöttes szakszervezeti bizottságnak kellene telefonálnia, amely ezt a beutalót kiadta — ajánlotta a zöld férfi.
— De ki adta ki ?... Micsoda cirkusz van ezzel a rigai utazással.
A zöld férfi egy darabig hallgatott, a számokat vagy a vezető szavait emésztette. Végül elgondolkozva, mintha csak saját magában hallgatna valamit, mondta:
— A rigai utazással... Hogyhogy?
— Ó, ez a tartui mezőgazdász hallgatók mondása... Úgy gondolja, hogy a tartui bizottságnak kellene telefonálni?
— Miért ne — biztatta az ellenőr. — A kérdezőt nem vágják szájon.
— De igen — állította a vezető. — Néha le is ütik.
Közelebb húzta a pulton álló fehér készüléket, és kinyitotta a telefonkönyvet.
A levélhordó kiment, hogy bejárja a körzetét, újságoktól dagadó műbőr táskája a vállán átvetve lógott. Salme a fal mellé hátrált, hogy utat adjon a lánynak, s megtapogatta titkos zacskóját, hogy a személyi igazolvány és a pénz megvan-e még. A fekete nagykabáton át is érezte hasán a csomót, minden megvolt és rendben volt, mi baja lehet akkor? Lassan a pulthoz férkőzött, s kérdő arccal megállt.
Ekkor megszólalt a vörösre sírt szemű Merle:
— Mit kér?
— Távbeszélgetést akarok megrendelni.
— Hova? Tartuba?
— A menyemnek akarok telefonálni. Tallinnba.
— Megvan a száma?
— Itt van nálam a címe.
— Megvan a száma? — ismételte meg hangosabban Merle, abban a hitben, hogy az öregasszony nagyot hall.
— Mindjárt. Mindjárt előkeresem — kezdett kaparózni Salme. — Várj csak, mindjárt, várj csak, meglesz... — motyogta elhárítólag, mintha valaki hátulról ösztökélte volna. Hirtelen mozdulattal széttárta a nagykabát szárnyát, s ha a gombok gyengébben lettek volna felvarrva, kopogva hullanak le. A szám azonban nem került elő. Salme még jobban kapkodni kezdett, többször is átkutatta a ruháját, de ami nincs, az nincs.
— Nincs — motyogta. — Jaj, istenem, mi lesz most.
— Hogy jön úgy telefonálni, hogy nincs meg a száma — korholta Merle.
— Megvolt, de most nincs. .. Még keresem!
— Keresse csak, keresse.
— A számot a cím után is meg lehet kapni — jegyezte meg az ellenőr.
— Nem lehet. Az a szám sehun sincs felírva. A menyem azt mondta, nem akarják, hogy akárki zavarhassa őket a csengetéssel.
— Az már más.
— Hova keveredhetett el? Már minden gúnyámat átkutattam.
— Talán otthon maradt — jegyezte meg savanyú képpel Merle.
— Az nem lehet. Mindig nálam van az igazolvány, ha egyszer felbukok az úton, találják meg a papíron a nevem, másképp még a nevem se tudják. Nem lehet otthon hagyni, mert nincs rendes zár az ajtón, az ablak is rozoga, aztán keresheti az ember, hogy ki révén tűnt el.
— Kinek kell manapság egy öregasszony személyi igazolványa — tamáskodott Merle.
— Én nem tudom, de az ősszel eltűnt három rubelem.
— Talán maga vesztette el.
— Én soha életemben sem vesztettem el semmit — dühödött meg Salme. — Miket beszélsz itt össze!... Ott van a tolvajfészek a házunkban.
— Tartsa a pénzét a takarékban — oktatta a zöld pulóveres férfi. — Onnan nem vész el semmi.
— Nem-e? — nevetett sokat sejtetőn Salme. — Egy öregember oda vitte a pénzét, de mikor ment, hogy kivegye, nincs mit kivenni, mert eltűnt a papír, és senki se tud semmit, a postáslány csak a kezit teregeti. Igaz, hogy aztán lecsukták a vezetőt, de mit segít az már, az öreg pénze odalett, mint a kutya vacsorája.
Szemrehányón nézett a hivatalvezető felé. — Én nem viszem sehova megőrizni a pénzem. Nekem nincs is mit megőrizni — tette hozzá sietve —, mind megeszem. Tejfelt meg vajat eszek, nem tudom, kinek kellene őriznem azt a pénzt. Meg kávét iszok. A menyem azt mondta, hogy minden reggel meg kell innom egy findzsa kávét...
— Aztán hol volt a szám? — szakította félbe a mondókáját Merle.
— A kupertán, a menyem saját kezivel írta fel rá, ha valamire szükséged van, aszongya, telefonálj...
— Ott az igazolványban volt egy boríték — mondta Merle elunva a dolgot. — Adja csak ide, majd én megnézem — nyújtotta a kezét.
— Megállj, megállj — visszakozott Salme. — Az nem az a kuperta, majd én előkeresem. Azért mégis kivette az igazolvány lapjai közül kilátszó levelet, s szétnyitotta az összehajtott borítékot.
— No látja, itt van egy szám.
— Megállj, megállj! Az talán a posta száma.
— Nem az. Nincs olyan postahivatal-szám, amely öttel kezdődnék. Hány percet rendeljek? Egy perc tizenöt kopejkába kerül.
— Van elég pénzem. Rendeljen annyit, hogy elég legyen, rendeljen tíz percet.
— Az borzasztó sok idő, miről beszél tíz percen keresztül? Rendeljen kevesebbet. Három perc elég.
— Rendeljen ötöt.
— Legyen. Üljön le a fal mellé és várjon.
Salme rendbe szedte a ruházatát, s óvatosan leült a szék szélére.
(Folytatjuk)
BERECZK1 GÁBOR fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/7. sz., 125-134. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése