Ördögkanyar
2.
A teherautó pedig továbbment a maga útján. Miután elszakadt az írótól, függetlenné vált, s az író tekintete többé már nem érhette utól.
Ha egy embert szerencse ér, mindenki hibákat fedez fel benne, de ha baj történik vele, mindenki jó embernek véli. Ez köztudomású, nem is vitatja senki. Hanem Asztamur mégis egész úton rosszakat gondolt Kocsiáról.
Egész úton, míg csak Haisiba nem értek, Kocsia gyengéit, hibáit idézte az eszébe.
Miféle ember is volt Kocsia? Asztamur szerint gyenge, akarattalan ember, öntudat és méltóságérzet híján volt, habár az emberekkel szerény, udvarias és egyszerű. Valójában azonban fukar, sőt mohó, egyetlen kopejkát sem adott ki könnyen a kezéből, s szívesen mulatott a más pénzén. Asztamur tíz évvel fiatalabb volt Kocsiánál, és gyerekkora óta ismerte, hiszen unokatestvérek voltak, s egymás közvetlen szomszédságában laktak. Gyerekkorában Asztamur persze nem vette észre Kocsia rossz tulajdonságait, és nagyon szerette. Különben Kocsia akkor még egészen másféle volt. Sudár, jóképű. Nem olyan nagydarab, mint Asztamur, de olyan karcsú, hogy még a nők is irigyelték. „Ha én ilyen karcsú volnék" — gondolták. A válla széles volt, egyenes, a járása könnyű és nyugodt. Fehér arcbőre kiemelte keskeny, fekete bajuszát, sűrű haját elválasztva viselte.
A lovasjátékok idején pedig senki sem tudta levenni a szemét Kocsiáról. Milyen jól állt rajta a nemzeti viselet, a csoha, a szoros, fekete zubbony, és az ezüstövre fűzött tőr! A Zugdidiben rendezett lovasjátékokon összegyűlt egész Megrélia és Abházia, néha még Imerétiából is érkeztek lovasok. De a megrélekhez senki se mérhető! A lóversenytérre vezető út két oldalán sűrű tömegben az emberek, a megrél lovasok élén Daraszelija üget fekete csohában, fekete paripán. A zugdidiek között ott van Kocsia, a csuklyáját hetykén félrecsapta. Nem volt senki, aki a játékokban vele mérkőzhetett volna! Felállt a kengyelben, s kiáltásokkal tüzelte a lovát. Ügyes volt és gyors, úgy siklott el az ellenfelétől, mint a hal. Egyszer még egy Tbilisziben rendezett versenyre is elhívták, és ott is kitüntette magát. Fellépése után a páholyba hívta egy neves író, aki erre az alkalomra maga is nemzeti viseletbe öltözött. Ezekkel a szavakkal fordult Kocsiához:
— Tudásod tulajdon nyugtalan ifjúságomra emlékeztet. Valaha magam is lovakat törtem be a Tehuri és a Hobiszckali partján. Jegyezz meg valamit, Kocsia, kedvesem: a tiszta vérű paripának három része hosszú: a füle, a nyaka és a mellső lába; három része rövid: a fara, a háta és a hátsó lába; három része széles: a homloka, a szügye és a gerince; három része tiszta: a bőre, a szeme és a patája. Kocsia, fiam — pillantott körül büszkén az író — Abdel Káder arab író és bölcselő mondotta, hogy a paripa hordozza a fejét magasan, az oldala legyen lappadt, hullámos farka fedje el a két hátsó lába közötti tért; ő mondotta, hogy a dzseirán leveléhez hasonló fülek és az előre tekintő szempár a ló igazi ékessége, a sörénye pedig sűrű legyen, s az orrlyuka széles és belül fekete...
Ilyen szavakat intézett Kocsiához a neves író, de Kocsia elfeledte őket, és kormánykerékre cserélte a nyerget. Ez, persze, később történt, az íróval még azelőtt beszélt, hogy behívták katonának.
Amikor Kocsia bevonult, a szülei teljesen magukra maradtak: egyetlen fiuk volt. Asztamur, ahogy tudott, segített nekik. Pedig ő maga kisfiú volt még, és az apja betegeskedett. De nem ez volt fontos, hanem az a feltétlen és odaadó szeretet, amelyet Asztamur Kocsia és Kocsia szülei iránt érzett. Igaz, hogy Asztamur tejfelesszájú gyerkőc volt még, de annyit azért már ő is tudott, hogy Kocsiának, ha hazajön, rendben kell találni a házatáját. S igyekezett mindenben segíteni az öregeknek: szántani, kapálni és a jószágot rendben tartani. Asztamur ábrándjaiban Kocsia legendás hős volt. Fekete csuklyás bő nemezköpenyben, fekete paripán száguldott kivont szablyával az ellenség nyomában, az meg esze nélkül menekült, de Kocsia utolérte, és felaprította a haza átkozott elleneit. Igaz, hogy a fényképeken, amelyeket Kocsia hazaküldött, nem volt se nemezköpeny, se tőr, de Asztamur mégis így képzelte el őt.
Gyakran mesélt a pajtásainak Kocsia hőstetteiről, és büszkén mondogatta, hogy Kocsia kitüntetésekkel és érdemrendekkel tér majd haza, amelyeket az ellenséggel vívott harcban szerzett.
— De hát már réges-rég vége a háborúnak — próbáltak ellenkezni vele. Az ilyen beszéd nem volt Asztamur ínyére, haragosan válaszolt:
— Ott, ahol Kocsia van, folytatódik a háború, csak nem közlik, világos?
— De miért? Azelőtt közölték...
— Azért mert... mert te ehhez buta vagy — hallgattatta el Asztamur bosszúsan a különösen hitetleneket.
Három év múltán Kocsia érdemrendek és kitüntetések nélkül tért vissza, Asztamur mégis határtalanul boldog volt. S mennyire várta, hogy Kocsia lóra pattan, és mindenkinek megmutatja, mire képes! De Kocsia nem sietett. Úgy látszott, csöppet sem érdeklik már a lovak és a lovasjátékok. Asztamur azt is észrevette, hogy Kocsia körme megfeketedett valami tapadós szennytől.
Mi lehet az? Kocsia így mesélt a rokonoknak és a szomszédoknak:
— Kedvemre éltem. Megtanultam autót vezetni, három évig furikáztam.
— És az ellátás milyen volt?
— Remek. Igaz, hiányoztak a grúz ételek, de télen, amikor fagy, nincs jobb, mint a forró borscs!
Kocsia nemcsak autót vezetni tanult meg kiválóan, de oroszul beszélni is. Például, ha valaki dohányt kért tőle, minden akcentus nélkül mondta oroszul: „Miért nincs sajátod!"
A lovakkal nem gondolt Kocsia, mire neki a ló, amikor sofőr lett belőle. Elment dolgozni Ocsamcsirébe, s mint mesélték, nekifogott pénzt hajszolni. Ezt beszélték, de látszata nem volt a nagy keresetnek, feleslegesen nem adott ki egyetlen kopejkát sem, bizonyára félretette. Nemsokára megnősült. És akkor győződött meg Asztamur arról, hogy Kocsia akarattalan, gyenge jellemű ember. Ugyanis Tagú, az apja választott számára feleséget, mégpedig egyik régi barátjának a lányát. Tagú ezt mondta: „Ha a fiam vagy, őt veszed el." Kocsia meghajolt az apai óhaj előtt, s elvette, akit nem szeretett. Pedig volt Ocsamcsirében egy igaz szerelme. Asztamur is nagyon szépnek látta azt az abház lányt, akit Kocsia egyszer elhozott Zugdidibe egy műsoros estre. És mégis mást vett el. Asztamur egyszeribe kiábrándult Kocsiából. Hogy is hagyhatta el azt a szépséges teremtést ezért a csúf és ostoba lányért. Az a szegény ocsamcsirei lány, amint azt Kocsia maga mesélte vigyorogva, kisírta mind a két szemét. Mi van ezen vigyorogni való? Asztamur fokozatosan megértette, hogy Kocsia egyáltalán nem olyan, mint amilyennek képzelte. Miután szakított a kedvesével, Kocsia előbb Galiba ment dolgozni, majd nemsokára Zugdidiban kapott munkát. Teljesült az apja kívánsága. S ha már erről van szó: ugyan miért öröm olyan lányt feleségül vetetni az ember fiával, akit az nem szeret? Csak hogy éppen ő legyen a menye? Mit tehetünk, ez történt. Tagú ragaszkodott az ősi szokásokhoz és sehogy se tudta megérteni: az, ami régen helyesnek és szükségesnek látszott, nem illik az új időkhöz. Kocsia nem tudott a sarkára állni, így aztán megvolt a lakodalom. Hanem Tagú nemsokára megbánta a makacsságát, s nemegyszer átkozta el a napot, amikor a házába fogadta a menyecskét mert, mint kitűnt, elviselhetetlen volt a természete. Reggeltől estig járt a szája, nem pihent a nyelve egy percre sem, és engedelmességet követelt mindenkitől. A férjét és az anyósát könnyen az ujja köré csavarta, de az apósával nem bírt. És szűnni nem akaró civakodás fészke lett a ház. Kocsia képtelen volt eligazodni, kinek van igaza, nem tudta azt sem, kinek fogja pártját. Időnként leitta magát, dühöngött, de másnapra kialudta a mámorát, s újból a felesége rabszolgája s a szülei engedelmes fia lett. És akkor már mindenki világosan látta, hogy Kocsia gyenge ember, aki a saját házában sem képes az igazat a hamistól elválasztani. Jöttek a gyerekek: egy kisfiú meg egy kislány. Kocsia otthonülő lett, eltávolodott a barátaitól. „Nem érek rá, ott a feleségem meg a gyerekek" — utasította vissza a meghívásokat.
„Mindenkinek van gyereke" — gondolta Asztamur. Egyszóval, Asztamurnak csöppet sem tetszett Kocsia élete, s mindjobban elhidegült tőle.
Önző lett Kocsia, az ujját se mozdítaná másokért, semmihez sem fog már, ami nem hoz hasznot neki. Nem tetszett Asztamurnak Kocsia, de azért, amikor Kocsia karambolozott, Asztamur mégsem sajnált tőle semmit. Ki támogatta Kocsia családját hat hónapon át, amíg Kocsia kórházban volt? Asztamur. Ki küldözgetett pénzt a kórházba? Asztamur. Ki miatt keveredett Asztamur adósságokba? Kocsia miatt. A kórházból kijőve Kocsia azt mondta: „Soha nem felejtem el, amit értem tettél." De nagyon hamar elfelejtette. Abban az évben halt meg Asztamur apja. És Kocsia talán segített neki a nehéz órákban? Eszébe se jutott, nem adott egyetlen kopejkát sem, pedig jól keresett, és nagyon jól tudta, hogy Asztamur tele van adóssággal. De azért Asztamur kitett magáért, nem vallott szégyent, illendően temette el az apját, s újfent meggyőződött róla, hogy Kocsiára nem számíthat. Nincs szíve, nem lehet támaszkodni rá. Asztamur nem is törődött volna vele, de hát unokatestvérek voltak.
Aztán Asztamur rács mögé került, mert részegen elütött egy tehenet. Mire kijött a börtönből, ebek harmincadjára került az otthona. Az udvar feldúlva, a szőlő elgazosodott, a föld felszántatlan, a télire gyűjtött tűzifa fele eltűnt. Ki vitte el? Asztamur sejtette, sejtette azt is, ki adta el az egész babérlevéltermést. És a pénz? Hát a pénz az elfogyott Asztamur családjára, mert Kocsia segítette unokatestvére hozzátartozóit. Szépen segítette. De Asztamur ezt is eltűrte, nem szólt egy szót sem. Pedig Kocsia valóban törődhetett volna Asztamur gazdaságával, hiszen egymás mellett laktak! Kocsia azonban csak hajtogatta a magáét: megtettem, amit tudtam, elég gondom van magamnak is. Hát épp ez a baj, hogy a maga érdekeit Kocsia mindenek fölé helyezte, többre tartotta a barátságnál és a szerelemnél, többre a nemeslelkűségnél és a jóságnál. Vannak ilyen emberek, akiknek az önérzetük se számít, mert az is lelki tulajdonság, és ezeknek nincs is leikük. "Miért, hát talán nincs a világon önzetlen segítség, jóság, igazságosság, odaadó barátság? — gondolta kétségbeesve Asztamur. — Hiszen ezek a tulajdonságok különböztetik meg az embert az állattól. Ösztönei az állatnak is vannak."
Megsértődött Asztamur Kocsiára, miután kijött a börtönből, és elhatározta, hogy a jövőben ő sem bánik vele különbül. De hát ki képes erre! Ha Kocsia valamit kért, Asztamur nem tudta tőle megtagadni. Így aztán Asztamur udvarán legelt Kocsia tehene, az ő veteményesében kapirgáltak Kocsia tyúkjai. Kocsiának adta Asztamur a tavalyról maradt szénát, ahelyett, hogy jó pénzért eladta volna a piacon. Fel sem lehet idézni mindazt, amit Asztamur Kocsiáért tett. Asztamur nőtlen volt, egyedül élt, és semmit sem sajnált a rokonaitól.
Azóta két év telt el. Tegnapelőtt történt, hogy Asztamur két barátjával ment haza. Asztalt terítettek a kertben a fa alatt, áthívták Kocsiát is. Az persze örült, mindig is szerette a potya murit. Ő maga soha nem hívta át Asztamurt, ha vendégei voltak, de Asztamur mégse tette meg, hogy ne szóljon az unokafivérének. Ittak, becsíptek, Asztamur kikísérte a vendégeit, és habár egyébként nem dohányzott —, most kedve kerekedett rágyújtani, és Kocsiához fordult
cigarettáért.
— Nincs, nincs —, mondta Kocsia; tréfásan-e, komolyan-e, nem tudni.
— Csak egyetlen cigarettát adj — kérte Asztamur.
— Nem is dohányzol.
— Adj egyet, holnap veszek neked egy egész csomaggal.
— Tele van az üzlet, ha rá akarsz gyújtani, menj el, vegyél magadnak —, mondta Kocsia, és kelletlenül a zsebébe nyúlt, de ekkor Asztamur szemen köpte és rákiáltott:
— Köpedelem! Hát ember vagy te?
Mindez Kocsia szülei, felesége és gyermekei szeme láttára történt, Kocsia udvarán. Itt csordult ki Asztamurból az évek során felgyülemlett sok-sok bosszúság. Már lendült a keze, hogy megüsse Kocsiát, de a legutolsó pillanatban megfékezte magát. Kocsia döbbenten, meghökkenve nézett rá, látszott, hogy ezt nem várta Asztamurtól, de felfogta, mi megy végbe, s amikor Asztamur kezet emelt rá, hátraugrott, és ijedten behúzta a nyakát. Mindez a gyermekei szeme láttára történt, a gyermekek látták apjuk megaláztatását. Asztamur akkor visszament a maga portájára. Kocsia megtörölte szerencsétlen, szánalmas arcát; őszülő, kócos fürt esett a homlokába. És Asztamur látta, hogy megöregedett Kocsia, milyen ráncos a bőre, milyen gyenge, görnyedt a válla. Csak a dereka maradt olyan karcsú, mint legénykorában...
így váltak el két nappal ezelőtt este.
— Megfizetek neked, ha addig élek is — ezek voltak Kocsia utolsó szavai.
— Takarodj innét, te gyáva — ezek voltak Asztamur utolsó szavai. Többé nem találkoztak.
Hát erre gondolt Asztamur egész úton. És ezen gondolkodott most is, miközben Haisiban ebédelt. Maga előtt látta Kocsia napbarnította, ráncoktól barázdált arcát. Milyen szánalmas volt, ahogy összegörnyedve állt az udvaron, megbántva, megalázva, és nem haraggal, nem bosszúvággyal nézett Asztamurra, inkább megbántottan, és csodálkozva.
"Megfizetek, ha addig élek is!"
Hogy fizethetne meg a szerencsétlen? Mire lett volna képes?
Asztamur megrázta a fejét, hogy szabaduljon a gondolataitól, és folytatta az evést, de megint ugyanaz jutott az eszébe.
„Megfizetek, ha addig élek is!"
Szegény fickó! Képtelen volt helytállni. Egy ízben az étkezdében részeg sofőrök bort öntöttek a nyakába. Ő meg, mintha mi sem történt volna, tréfára vette a dolgot, sőt még otthon is nevetve mesélte el, mintha valami nagyon mulatságos történt volna.
— Egy egész pohárral löttyintettek oda — kacagott Kocsia —, tetőtől talpig eláztattak, még jó, hogy az öreg munkaruhámban voltam.
Azután Asztamur beszélt azokkal a tréfacsináló sofőrökkel, hogy máskor ne merészeljenek gúnyt űzni az unokafivéréből.
Asztamur ebédelt, és akarva-akaratlan Kocsiára gondolt. Reggel óta nem evett, de hiába, most sem csúszott le a falat a torkán. Megivott két pohár bort, de ettől sem támadt étvágya. Vett egy csomag cigarettát, és rágyújtott, pedig eddig nem dohányzott. Nem segített ez sem. Önmagát nem csapja be az ember. Ült Asztamur az étkezdében, és töprengve meredt egy pontra az ablakon túl. Két részeg alak közeledett lóháton az úton. Csoda, hogy nem estek le a nyeregből. Az étkezde előtt leszálltak, tántorogva beestek az ajtón, és lármásán bort követeltek. Asztamur fizetett, és elment. Nem szenvedhette a részegeket.
Megállt a hídon — a hegyszorosra már alkonyat borult, hűvös volt, csaknem hideg. Szüntelenül, fülsiketítő hangon zúgott a folyó. A hegyek csúcsát még bevilágította a nap. Odafönt az erdő megritkult, tömegéből különálló fák váltak ki, még feljebb mezők kezdődtek.
Meglehet, hogy tegnap, ugyanebben az időben Kocsia ugyanitt állt a hídon, és nézte a hegyeket. Vagy lehet, hogy nem emelte föl a fejét? Megindította Asztamurt Kocsia halála? Természetesen.
De nem hatolt a szívéig. Túlságosan keserű volt a csalódás. Szegény Kocsia! Milyen szörnyű vég leselkedett rá! És Asztamurral is megtörténhet ugyanez. Hiszen ő is sofőr, és ugyanazon az útvonalon jár nap mint nap. Hej, milyen kicsi is az ember!
S ugyanaz a sorsa mindenkinek! Születnek és meghalnak. Szegény Kocsia! Lehet, hogy voltak hibái, de azért ő is csak ember volt, éppúgy, mint bárki más, mint Asztamur. Nem értett semmit az élethez, de azért kár érte mégis. Élhetett volna, nevelte volna a gyermekeit, megöregedett volna.
Érdekes, vajon mi az oka, hogy minden ember a saját életszemléletét tartja egyedül átfogónak és érvényesnek? Mindenki elégedett magával, és elvárná, hogy a többiek is olyanok legyenek, mint ő, hozzá hasonuljanak. Miért nem tűrjük a vélemény- és nézetkülönbségeket? Hiszen elvben minden gondolat a valóság visszatükrözésének része, a valóságra pedig millió szemszögből tekinthetünk, a helyénvaló lehet minden egyéni álláspont. Türelmesnek kell lenni, segíteni egymásnak, és közösen harcolni a gonoszság és a halál ellen.
Asztamurnak nem tetszett Kocsia, de ugyan ki kérdi Asztamurt? Zavarta Asztamurt Kocsia? Magának élt, élhetett volna ugyanígy tovább. Asztamur apja, aki a maga korában művelt, olvasott embernek számított, szerette mondogatni: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél."
Csak most hatolt el Asztamurig e szavak lényege. Milyen jogon ítéli ő meg Kocsiát? Hiszen lehet, hogy Kocsia képtelen volt másképpen élni, talán nem is tehet róla, hogy ilyen gyengének és akarattalannak született. Az ő bűne vajon, hogy sok mindent nem értett, nem tudta, mi a jó és bosszulatlanul hagyta a rosszat? Talán ő maga is szívesen megváltozott volna, de az élet nem tette ezt lehetővé. Hát akkor élhetett volna, ahogy tudott. Ugyan mit akart Asztamur, mit kívánt Kocsiától? Hogy olyan legyen, mint ő? Hogy pontosan úgy viselkedjen, amint az Asztamur véleménye szerint nagylelkű és nemes? De hát hiába óhajtotta ezt Asztamur, Kocsia képtelen volt rá. Istenem, hát élt volna akkor, ahogy tudott! Hiszen tegnap ilyenkor még élt!
Asztamur beült a volán mögé, és megpróbált elszakadni az emlékektől. Még egyszer végigpillantott a tájékon, azután elindította a teherautót. Eleinte nem gondolt semmire, csak az utat figyelte, amelyen tegnap, éppen ez idő tájt Kocsia is végighaladt. Később, amikor Haisi messze mögötte maradt, Asztamur újra Kocsiára kezdett gondolni. Most azonban csupa jó jutott az eszébe róla. Mert voltak jó tulajdonságai. Például egyáltalán nem volt irigy; soha nem zavarta a más boldogsága. Hogy örült, amikor Asztamur kijött a börtönből! Őszintén örült, még ha nem is rendezett mulatságot, mint Asztamur barátai. És ugyan mire valók a mulatságok? Kocsia talán kevésbé örült a többieknél, hogy Asztamur visszajött? És szabad lelketlennek nevezni Kocsiát? Hát talán nem sírt, amikor Asztamur apját temették? Asztamur érezte, hogy a bánata őszinte: végtére is a nagybátyját veszítette el. Meglehet, ha Kocsia feleségül veszi azt az ocsamcsirei szép lányt, boldogabb lett volna az élete. Lehet, hogy akkor veszítette el az önbizalmát és a büszkeségét. Lehet, hogy minden közömbössé vált a számára, nem érdekelte az élet, hiszen nem melengette sem öröm, sem szerelem. Lehet, hogy minderre nem is gondolt, de azért így volt ez. És ha titkon gyötrődött? Ki nem hibázik ifjan, s hányszor változtat meg egyetlen hiba gyökeresen egy egész életet! Miért nem gondolt Asztamur erre sosem? Miért nem szólt Kocsiához melegen, gyengéden, miért nem buzdította? Hiszen semmi nem okoz akkora örömet, mint a jó szó. Hol van most az a lány, akit Kocsia szeretett? Elszomorítja-e Kocsia halála? Szegény Kocsia. Tegnap, ugyanekkor, ugyanígy ült a volánnál, és ugyanezen az úton haladt. Hány kilométer van az Ördögkanyarig? Három. Tegnap, amikor Kocsia itt járt, nem gondolta, hogy félóra sincs hátra az életéből. Bizonyára előrenézett, ugyanazt látta, amit most Asztamur, ugyanígy dübörgött a teherautóval lefelé, és egyáltalán nem gondolt a közelítő halálra.
Asztamur lenézett. A szorosban összesűrűsödött a köd, és eltakarta a folyót. Sötét lett. Asztamur bekapcsolta a fényszórót. A kanyarban sötétlő útszéli bokrokra hullott a fény. Az üres teherautó közeledett az Ördögkanyarhoz. Lassan, feltartóztathatatlanul. Asztamurt szorongás fogta el. Hiszen tegnap, ugyanekkor, itt járt Kocsia.
– Szegény Kocsia - sóhajtotta, s érezte, hogy könny futja el a szemét.
Tegnap éppen ilyenkor, vagy tán egy csöppet előbb, vagy tán egy csöppet később Kocsia ugyanígy közeledett az Ördögkanyarhoz. Hej, rosszul viselkedett Asztamur szegény Kocsiával!
„Megfizetek, ha addig élek is!"
Ugyan, hogy fizethet meg most már!
Asztamur rátaposott a gázra, hogy mielőbb túljusson ezen a szerencsétlen helyen.
A kocsi felgyorsult, s már látszott is az Ördögkanyar. Nem jó itt egyedül. Asztamur tovább fokozta a sebességet - el innen, el! Itt mindig hideg van, de ma - különösen. Tegnap, ugyanekkor, itt járt Kocsia, s már csak percei voltak hátra. De hiszen ugyanez megtörténhet Asztamurral is Bizony, megtörténhet, de Asztamur tudja, hogy nem történik meg.
"Szegény Kocsia" - gondolja Asztamur, s a teherautó a lehető legnagyobb sebességgel száguld, neki az éles kanyarnak, megcsúszik, s az első kerekek már a levegőben vannak. A levegőben vannak az első kerekek és nem a földön, de a fejvesztett Asztamur még mindig nem hiszi, nem hiszi, hogy ez lehetséges, minden erejéből nyomja a féket, felemelkedik az ülésen, már vége, már elítéltetett, s csak azt látja, hogy villámsebesen közeledik a folyó, s tudata utolsó jajdulása hangzik: „Csak nem? Csak nem?"
A túlparton csikósok ülnek a hegyoldalon a tűznél, vacsorát készítenek. Az egyik nagyon fiatal, majdnem gyerek, a másik középkorú férfi. A legényke hirtelen felugrik és kiált:
- Egy teherautó zuhant le az Ördögkanyarból!
- Tudom — néz rá csodálkozva a társa.
- De nem tegnap, hanem ma, most, az imént! A saját szememmel láttam!
- Rosszul láttad.
- Becsületszavamra láttam! Világitottak a fényszórói, azután kihunytak és - kész.
- Ez lehetetlen - mondta hangosan az idősebbik.
- Miért?
- Mert tegnap ugyanitt, ugyanebben az időben lezuhant egy teherautó. Nem lehetséges, hogy ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben egymás után két autó zuhanjon le.
- És miért nem lehetséges?
HARSÁNYI ÉVA fordítása
Néhány szó Guram Gegesidzéről:
Sz. 1934-ben, grúz író. 1957-ben fejezte be Tbilisziben az egyetemet. 1957-től publikál. Néhány elbeszéléskötet, valamint a Pogonyja ('Hajsza') és a Gresnyik ('Bűnös') c. regények szerzője. Jó pár filmforgatókönyvet írt. Magyarul antológiákban jelentek meg novellái.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/10. sz., 96-101. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése