A terített asztal
Rahmanyinov hallotta, hogy a csúfneveket bőkezűen osztogató Csajkovszkij körében Ruppertet „felhőkben járó bárány"-nak nevezték. Azért kapta ezt a gúnynevet, mert állandóan kibodorított, ezüstösen csillogó hajfürtökkel ékeskedett, s mert képzelete szárnyain pillanatok alatt a fellegekbe tudott emelkedni, és lélegzetállító kecsességgel tudott lebegni a fellegek között. De a szeme egyáltalán nem bárányszem volt, hanem világoskék, áttetsző angyalszem, amely ijedten, üvegesen csillogóvá vált a bizalmatlanság leghalványabb jelére is. És mivel szerették sok kiváló tulajdonságáért: muzikalitásáért, finom ízléséért, szelídségéért és csacska dajkameséinek teljes önzetlenségéért, igyekeztek megkímélni kételyeiktől és a faggatástól. Pedig néha nem ártott volna lehozni a földre a Bárányt!...
Különben nem is lehet azt mondani, hogy Ruppert tudatos hazudozó volt. Éppen csak sok olyasmit tudott, amiről csak másod- vagy harmadkézből értesülhetett, de az aprólékos részletek bőségével, huncut hunyorításával és ellentmondást nem tűrő magabiztosságával olyan benyomást keltett hallgatóiban, mintha szemtanú lett volna. Miért nem említette Rahmanyinov egyetlen itáliai ismerőse sem egyetlen szóval sem ezt a históriát, amelyet pedig mindenkinek ismernie kell Velencétől Palermóig? Talán mert régen történt — mégiscsak eltelt azóta egy negyedszázad — kihunyt a tűz, és minek bolygatni a kihűlt szenet...
De miért eredt meg a nyelve Ruppertnek?... Persze, igen, a népekről volt szó, amelyek tudják, illetve nem tudják becsülni géniuszaikat. Valamiről Tanyejevnek eszébe jutott Alekszandrov mondása Tolsztoj Élő holttestéből: „Az emberek nem tudják becsülni géniuszaikat...", időszerűnek bizonyult a téma, megindult a beszélgetés, és Ruppert elmondta, hogy amikor Verdi belépett a trattoriába, a kávéházba, az étterembe vagy a borozóba, minden férfi korra, társadalmi hovatartozásra és foglalkozásra való tekintet nélkül szótlanul felállt, és nem ült le addig, amíg a maestro el nem foglalta helyét. Hiszen vele maga Melódia királynő vonult be, s az ő tiszta, fényes és nemes tekintete előtt senki sem mer hivalkodni. Verdi megadta a legnagyobb örömet az éneklő itáliai léleknek, és az emberek hálásak voltak az élvezetért, a gyönyörért, az ellágyulásért, a könnyekért. Verdi úgy fogadta a megtiszteltetést, mint ami kijár neki: nem adta a zavartat — az olaszok minden valóságos és képzelt fogyatékosságuk ellenére irigylésre méltón természetesek —, nem sütötte le szemérmesen sötét, nedves, gyengéd, egészen haláláig csillogó szemét, nem hajbókolt, és nem küldözgette mosolyát, csak alig észrevehetően lehorgasztotta nagyszerű, deresedő fejét, és nyugodtan leült az asztalhoz.
Akárcsak a zenéje, ünnepélyes és hatásos volt anélkül, hogy ezért bármit tett volna. Sűrű szakálla egy kicsit csapzott, öltözéke egy kicsit rendetlen, mintha észre sem venné, mit visel. Csak a szétnyomott meggy színére emlékeztető, fiatalos hetykeséggel félrecsapott barett árulkodott olyan emberről, aki ad valamit a külsejére. Egyébként Wagner is bátran viselte a gyűrött, fekete barettet, noha alig illett a Nibelungok zömök, alacsony dalnokához.
— Hallotta?... — Rahmanyinov tudatáig csak ekkor hatolt el, hogy már néhány másodperce utcai találkozás szertartásának önkéntelen részvevője: ott toporog valakivel szemben levett kalappal a kezében, hajlong, mosolyog a meglepett ember erőltetett mosolyával.
Seluhin, a zenekritikus, aki olyan sovány és hosszú volt, mintha szalvétagyűrűn préselték volna át, külön azért állta útját, hogy elmondja ezt a mondatot olyan mesterkélten feldúlt és fakó hangon, ahogy az emberek őket egyáltalán nem érintő szerencsétlenségekről beszélnek.
— Miről beszél?.. . — kérdezte Rahmanyinov fátyolos orrhangon, noha rögtön tudta, mire gondol Seluhin. Nem volt kedve beszélgetni erről a kritikussal, ráadásul dühös volt magára. Seluhin kérdése kizökkentette csaknem transzszerű állapotából. Rahmanyinov nem vette észre, hogy a kritikus közeledett, elállta útját, köszönt, nem hallotta első szavait, és noha udvariasságban gyakorlott teste gépiesen elvégezte az ilyenkor illendő válaszmozdulatokat, lelke nagyon messze járt, és érezhetően idő kellett hozzá, amíg felocsúdott, magához tért és ismét élni kezdett. Nem bocsátotta meg magának a szórakozottságot, a valóságtól való elrugaszkodást, meg a túlságosan vad álmokat sem, nem is szólva az effajta leégésekről. Önuralom, állandó belső kontroll, a személyiség koncentráltsága a világos, teljes értékű, meg nem osztott létezésben - ez volt Rahmanyinov credója. Azért is idegenkedett Szkrjabintól, mert bármilyen megvilágosodások, felfedezések, zseniális ihletek megszállottjaként járt is gyermekkori barátja, túlságosan egzaltált, túlságosan lobbanékony, a földtől elrugaszkodott volt.
Seluhin most éppen a teljes kimerültség állapotában találta, de viselkedése a nagyképű udvariatlanság benyomását kelthette, ez pedig visszataszító. És ha Seluhin másról beszél, Rahmanyinov fokozott kedvességgel jóvá tehette volna viselkedését, de a pillanatok alatt feltámadt ingerültség meghiúsította a jó szándékot. És amikor a meglepett Seluhin zavartan dünnyögte: „Szkrjabinról beszélek, hát kiről beszélhetnék még?" — Rahmanyinov zsémbesen förmedt rá:
— Ugyan, hagyja el!.. . Hát felsértett egy pattanást a borotvájával, kivel nem történt még ilyesmi?
— Vérmérgezést kapott... Hát nem tudja?
— Hogyne tudnám, hiszen mindenütt csak erről locsognak... Még senki sem halt bele egy karcolásba.
— Ha infekció történt... — kezdte Seluhin fontoskodva, büszkén ejtve ki az „infekció" szót, de Rahmanyinov nem hagyta végigmondani.
— Ebbe még senki sem halt bele! — ismételte hangosan és nyersen, érezve, hogy végleg elveszti önuralmát. — És elég a fecsegésből!
Ez annyira nem illett a mindig tartózkodó, zárkózott, sőt szigorú, de folyton szeretetre méltó Rahmanyinovhoz, hogy Seluhin csak annyit dünnyögött, hogy „adja isten!... adja isten úgy legyen!", azután úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
„Viselkedésből nulla!" — motyogta magában Rahmanyinov komoran. Az ember nem ura lelki viharainak, de kell annyi erőnek lennie benne, hogy a viharok ne kerüljenek felszínre.
... Verdi már végzett egyszerű, igazi olasz ebédjével: a csodálatos nyúlós sajttal sűrűn behabart rózsaszínű suppavesével (olasz levesféleség), a paradicsomszószos spagettivel, a salátával és a gyümölccsel, amikor küldönc érkezett, s nagy, elegáns borítékot nyújtott át neki. Verdi aprópénzt nyomott a küldönc kezébe, a gyümölcshámozó késsel felnyitotta a borítékot, átfutotta a levelet, és arca azon nyomban falfehér lett. Egy hajtásra kiitta kávéját, még egy kávét kért, s amíg a kávét hozták, újra meg újra átfutotta a levelet, mintha nem tudná megragadni a kezéből kisikló értelmét. Pedig a levél értelme igen egyszerű volt: Richard Wagner, régi egyezségükre hivatkozva, tisztelettel kérte signore Giuseppe Verdit, hogy látogassa meg rezidenciáján.
Verdi forrón felhajtotta a második csésze kávét, és mozgó ajakkal még egyszer elolvasta az üzenetet. Az egyenes, kemény soroknál és az éles metszésű aláírásnál hitelesebben igazolta a levél eredetiségét a jeges udvariasság, amely hangneméből áradt. Hej, de sokáig kellett várnia erre a meghívásra! Velencébe is csak azért jött, hogy találkozhasson Wagnerral, amiről rögtön értesítette is. De teltek, múltak a napok, a hetek, s Wagner nem válaszolt. Beszélték, hogy gyengélkedik, remeteéletet él, nem jár sehová sem. De Verdi jól tudta, hogy sokan megfordulnak Wagnernál, és rossz közérzete nem akadályozza abban, hogy az estéket ismerőseinek, tisztelőinek körében töltse, sőt olykor muzsikáljon is. De azért hitt Wagnernak, és türelmesen várt. Talán csak most döbbent rá, milyen nehéz tettre hívta ki Wagnert. Verdi már kétszer javasolta — önérzetét félretéve — a bayreuthi varázslónak, hogy találkozzanak, szorítsák meg egymás kezét, és vessenek véget a zenei világot marcangoló ádáz gyűlölködésnek. Ő maga nem érzett ellenszenvet a zeneszerzővel szemben, ha zenéjét idegennek, nehéznek érezte, érthetetlennek tartotta is, bár tisztában volt kétségtelen jelentékenységével. A gyűlölködéssé fajult vetélkedést környezetük kényszerítette rájuk: a közönség, a hódoló hisztérikák, a tolakodó „mindentudók", a kritikusok, az újságírók, a zenéből élő üzletemberek és mindenféle más kullancsok. Pedig hát minek vetélkedjenek, amikor úgyis más istent szolgálnak? Verdi a Melódiát, Wagner a Drámát. Egyáltalán nem érezték szűknek a zene tágas világát, és Verdi sokáig nem értette, mivel zavarja annyira Wagnert. Wagner kezdte a hadműveleteket, és tüzelt ádázul, nem törődve az „ellenfél" hallgatásával, s nem is szelídülve meg tőle. Verdi dallammenete nem tudott megnyerni egyetlen wagneriánust sem: azok számára, akik a bayreuthi játékokon, ezeken a nem is annyira zenei, mint inkább vallási ünnepségeken estek eksztázisba, az Aida és a Trubadúr zenéje néma maradt. Hát a fene bánja őket! Bayreuth még nem az egész világ, és Verdinek teljesen elég volt az, ami megmaradt neki. Wagner zajos dühöngéseit szokásos ironikus szelídségével azzal magyarázta, hogy a törpék mindig irigyek a szálas termetűekre. De persze nem ez volt a lényeg. Wagner, az igazi germán, nem tudott beletörődni abba, hogy az ősi istenek és héroszok leheletétől körüllengett komor éjféli birodalmának határain túl ott terpeszkedjen Verdi derűs és örömtelilakhelye. Úgy érezte, kardja alá kell kényszerítenie az idegen hűbérbirtokot, a hűbérest pedig el kell űzni, vagy ami még jobb, meg kell semmisíteni. Wagner konok gyűlölete eleinte csak bosszantotta, elkeserítette Verdit, de aztán, ahogy múlt az idő, egyre fokozódó szenvedést, fájdalmat okozott szelíd és jóságos lelkének, képtelen volt az ádáz gyűlöletre. Istenem, hát min osztozzanak? Nem pusztán különbözők, hanem homlokegyenest ellentétesek voltak mindenben: az alkotó munkában, a világ és a zene érzékelésében, akaratuk irányában, jellemükben, temperamentumukban, nézeteikben, külsejükben, végül a nőhöz való viszonyukban is. Ha akarnak, éppen lényegük ellentétessége folytán, semmibe se került volna megegyezniük. Hiszen igazán azok ingerelnek bennünket, akikben saját vonásainkat ismerjük fel. Ők pedig annyira nem zavarták egymást, mint a nap és a hold.
De Wagner nem akart osztozkodni a dicsőségen. Minek érje be a felével, ha minden az övé lehet! Harcias és agresszív volt ez a germán, mint a föld, amely szülte, és ugyanúgy törekedett a terjeszkedésre. Nem értette, miért ne uralkodhatna Verdi birodalmában, még ha az kapitulálna is. Mit tehet a hold a nappali égbolton, győzelmes ragyogásához az éjszaka kell, nappal a titokzatos és hatalmas Szeléné fehér gyapotpamaccsá változik. Wagner nem tudta pótolni Verdit azokban a lelkekben, amelyek a napfényt szeretik, mert nem volt mit adnia nekik, az ő aranya a szemükben cseréptörmelék volt. Ugyanilyen tehetetlen Verdi Wagner éjszakájában. Különbözők az emberek, és különböző muzsika kell nekik.
De Wagner fáradhatatlanul ócsárolta vetélytársát, Verdi meg nagylelkűsége és szelídsége ellenére túlságosan olasz volt ahhoz, hogy ne lobbanjon végül is haragra. Sziporkázó szellemességének fényében Wagner nehézkes kirohanásai goromba kocsmai szitkozódásnak hatottak. A tapasztalt zenei író rendre elvesztett minden szópárbajt, és ettől csak még jobban felbőszült. Wagner persze őszinte volt, amikor nem fogadta el Verdi zenéjét, édeskésnek, szentimentálisnak, banálisnak és üresnek érezte. De kezünket a szívünkre téve válaszoljunk: nincsenek-e olyan zeneszerzők, még igen ismertek is, akiknek a zenéje Wagner ízlésének még szentimentálisabb, édeskésebb és banálisabb, és Wagner mégsem szenved kínokat attól, hogy undorodna tőlük? Tegyük fel, hogy egyszerűen nem veszi észre őket, és a lőport csak az irányzat fejére pazarolja, arra, akiben a legmarkánsabban és a legerőteljesebben testesül meg a zeneszerzőnek az ő szemében gyűlöletes típusa. Ám legyen, ez is egyfajta elismerés. Tiszteld tehát azt, aki képes magára vonni a te egész nagy gyűlöletedet. És ha nem szereti valakinek a zenéjét, miért kell gyűlölnie azt a valakit, az embert is? Ez már teljesen érthetetlen. Verdi édesdeden elaludt a Nibelungok előadásán, de egyáltalán nem volt dühös alkotójukra. Komponáljon úgy, ahogy kedve tartja. Hát bűn az vagy vétek, ha az ember a számára egyetlen lehetséges módon fejezi ki egyéniségét hangokban, színekben vagy szóban? És minek kell ócsárló beszédekkel sértegetni azokat a milliókat, akiknek éppen ez a zene kell, nem pedig más?
Verdinek pedig egy és más őszintén tetszett Wagnerban, például Lohengrin elbeszélése vagy a Búcsú a hattyútól ugyanabból az operából, vagy a Mesterdalnokok több részlete. De még a gyötrelmesen unalmasnak érzett Nibelungokb&n is meglátta a hatalmas alkotó akarat aktusát.
Wagner mohón szomjúhozik a harsány sikerre, és egyáltalán nem hiúságból: minden tapsolóban cinkost, harcostársat lát, neki az a fontos, hogy megszámlálhatatlanul sokan legyenek, és ezért semmire sem becsüli a kamarasikert. Már csak ezért is számolnia kellett Verdivel, aki ugyancsak eget rengető sikereket aratott. De elvégre oly könnyű ravaszkodni és devalválni a más dicsőségét: a fáradt emberiség hajlamos elfogadni azt, ami nem okoz fejtörést, ami könnyű, ami nem terheli az agyat és a lelket. Nem, nem szentimentális ábrándképeket, hanem hazafias lázadó szellemet ébresztett az olaszokban A legnanói csata.
A gyűlölködés gyötrelmes volt Verdinek. Az a tudat, hogy valakiben tartós gyűlöletet ébreszt, Zavarta életét, megmérgezte kenyerét és borát. Meglehet, Wagner germán lelkének a mindennapos adag düh úgy kellett, mint egy nyaláb rőzse a tűzre, Verdi ellenben terhesnek érezte a rákényszerített ellenségszerepet. És noha mérhetetlenül több oka volt rá, hogy haragudjon Wagnerra, elsőnek nyújtott kezet. „Hadd veszekedjenek és szitkozódjanak hódolóink, ha ebben kedvüket lelik, de mi minek adjunk tápot a rossz szenvedélyeknek? Találkozzunk hát, bizonyára egyáltalán nem találjuk majd olyan rossz embernek egymást..." Sokáig várt a válaszra. Nem tudott kilépni a gyűlölet bűvös köréből az óriás-törpe. Végül mégis elküldte a rövid, hűvös, kitérő udvarias levelet. Persze, fölösleges szórakoztatni a csőcseléket viszálykodásuk látványával, de Verdi úr bocsássa meg neki mogorva, nehéz, zárkózott jellemét, amely nem engedi meg, hogy a jóra rögtön jóval válaszoljon. A köztük támadt idegenség olyan sokáig tartott, olyan makacs volt, hogy idő kell hozzá, amíg hozzászokik ahhoz a nemes és igazságos gondolathoz, amelyhez Verdi úr már hozzászokott. Amikor ez megtörténik, jelentkezik, és találkoznak.
Verdi tehát várt türelmesen, hiszékenyen. Tudta, hogy Wagner fölényt akar, és ezért neki kell elmennie az első vizitre, de az effajta hiú szamárságnak nem tulajdonított jelentőséget Kész volt elmenni az első hívásra oda, ahová kívánják. De Wagner nem sietett. Abbamaradtak a Verdi zenéjéről írt gonoszkodó, gunyoros, sőt éppenséggel rosszindulatú vélemények, és ha olykor mégis rossz hírek érkeztek, könnyen fel lehetett fedezni bennük a hajdani dörgedelmek elkésett visszhangját. Ez reményekkel töltötte el, de annál inkább érthetetlenné vált Wagner hallgatása, és Verdi újból írt neki. Ezúttal rögtön megérkezett a válasz: az egyezség érvényben van, okvetlenül találkoznak, és egyszer és mindenkorra elrendeznek mindent. Most már nem kell sokáig várni — az utolsó szavakból váratlanul az engedékenység levegője csapta meg. Verdi éppen abban a reményben érkezett Velencébe, hátha talál egy kis résnyi jóságot Wagner acélos hangjában. S nehogy félreértés legyen, nehogy bekövetkezzen valamilyen végzetes véletlen, ami olykor zátonyra juttat nagy kezdeményezéseket, a címén kívül azt is közölte Wagnerral, hol lehet megtalálni a reggeli, a déli és az esti órákban. A küldönc így találhatta meg a kis trattoriában a Campo della Carita mellett...
Rahmanyinov gondolatainak nyugalmas folyását egy konflis élénkpiros küllői akasztották meg. Balról, az úttest felőli szeme sarkában tűntek fel — Rahmanyinov a járda szélén haladt, mintegy a sebesen szaladó, csobogó patak mentén. A harsány piros szín áttűnő körvonalai tolakodón robbantak be a víztükör makacs aranysárgájába, amitől vakító karika támadt szembogarában. Az élénkpiros küllők mintegy elhessentették a karikát a szeméről, ez ingerlőn hatott, és Rahmanyinov hirtelen felkapta a fejét.
Először is azt vette észre, hogy egyáltalán nem bérkocsi áll az úton, hanem valakinek a saját fogata, mégpedig meglehetősen pompás, ha nem látszanának túlságosan a felújítás nyomai mindenen: a kocsin, a lószerszámon, a kocsison, még az almásderes lovon is. Minden kifestve, kicsinosítva, kilakkozva. A kocsis fején a dülledt ökörszembe húzva keménykalap hamis pávatollakkal — mintha a kocsist jelmezbe öltöztették volna. De a fogat farsangi jellege akkor lett végképp nyilvánvaló, amikor Rahmanyinov meglátta az utast.
A kocsiban ugyanis Pljujev ült, a neves moszkvai újságíró, színikritikus, a színházi világ bennfentese, impresszárió, a sötét üzletek mestere. Rahmanyinov nem volt biztos benne, hogy köszönő viszonyban vannak-e, de Pljujev nem kételkedett abban, hogy ismeri Rahmanyinovot. Határozottan integetett, invitálta a kocsiba, felhajtotta a lábtakarót, és üdén mosolygott érzéki szájával.
Kénytelen volt odamenni hozzá. Két lépést kellett tennie a kocsiig, ezalatt még eszébe jutott, hogy Pljujev egy régi nemesi család, a Nyepljujevek sarja, de valamilyen vétség miatt a cár megvonta elődeitől a „nye" fosztóképzőt (A „Pljujev" név a köpni, senkiházi fráter szavakat asszociálja, a „nye" szócskával ennek tagadását kapjuk. — Ford.) Talpraesett emberünk ügyesen bebizonyította, hogy kitűnően lehet boldogulni a maradék névvel is, valósággal uralkodott a moszkvai színházi világban, nagy üzleteket csinált a mindenható Raszputyinnal, mostanában pedig a híres Mityka Rubinstejnnal szűrte össze a levet. De ez sem akadálya annak, hogy mindenüvé bejáratos legyen, s hogy otthonában fogadja a moszkvai irodalmi és színházi élet színe-virágát, legelsősorban is Saljapint és Amfiteatrovot. Rahmanyinov csodálkozott érzékelő szerveinek furcsa sajátosságán : éles és finom hallása felfogta a világ töméntelen fölösleges zaját: a fülbe sugdosott pletykákat, a koncerttermen végighullámzó suttogást, amikor a művész leül a zongora mellé, és hátraveti frakkja szárnyait, az odavetett megjegyzéseket, a gúnyos kihívásokat vagy közbeszólásokat, emlékezete pedig gondosan elraktározza az így szerzett értesüléseket titkos rekeszeibe, mint egy zsugori vénasszony a ládába mindenféle haszontalan kacatot: gyertyacsonkot, gombot, cukorkás papírt, gyógyszeres üvegcséket, szalagokat, törött tűket. Hálásan megköszönte Pljujevnek az invitálást, s azzal utasította vissza, hogy mindennapos kötelező sétájára indult.
— Talán Guthejljához igyekszik? — találta ki Pljujev rafináltán. — Nekem sem ártana beugranom oda. Szeretném összeboronálni Fjodor Saljapint Massenet-val.
— Nem, nem, köszönöm!... Szükségem van a két óra kikapcsolódásra. Ráadásul az automobil híve vagyok, nem ismerem el többé a lovakat.
— Hát akkor csak sétáljon, barátom, váljon egészségére.. . S milyen jól jönne egy kis egészség a szerencsétlen Szkrjabinnak!
— Mindenki olyan buzgón temeti szegényt — mondta Rahmanyinov kényszeredetten nevetve —, hogy valósággal csoda lesz, ha felépül abból a karcolásból.
— Karbunkulusa van - komorodott el Pljujev. - De nem ez a baj. Moszkva, mint tudjuk, egy krajcáros gyertyától égett le.
Ezt komolyan mondta, hangjából nem érződött nagyképűség, nem úgy beszélt, mintha meg akarná hökkenteni Rahmanyinovot, hanem mintegy magának mondta, saját aggodalmának adva hangot, és Rahmanyinovot, most először azóta, hogy hallott Szkrjabin betegségéről, ijedtség fogta el. Persze még a gondolatát is elhessegette annak, hogy Szkrjabin élete veszélyben van. Ez is a szokásos túlzás. Még a második éve tartó háború, meg a vele járó rengeteg szörnyűség, vér, veszteség, vereség sem irtotta ki az emberekből a hajlamot, hogy dramatizálják a valóságot. Mintha enélkül kevés lenne a fájdalom, kevés lenne az igazi, nem pedig kitalált szenvedés! Mi az oka ennek? Talán nem jut az emberi léleknek elegendő a megtisztító tragikumból? A fronton feltehetően nem foglalkoznak ilyesmivel, a falvakban meg a gyárakban sem faggatják a sorsot. De a gondtalan emberek, akik fel vannak mentve a háború alól, s akiknek nem fáj a fejük a betevő falat miatt, nagyon ki vannak éhezve a tragikumra. Szkrjabin minden bizonnyal felépül, ilyen nagy kaliberű ember nem eshet áldozatul a puszta véletlennek. De most bajban van, a családja aggódik érte, ő meg amúgy is hajlamos a képzelődésre, nem szokott hozzá a fájdalomhoz, s most halálra van rémülve; alighanem meg kellene látogatni, mondani kellene neki néhány józan, bátorító szót. Végtére is gyerekkori barátok...
Rahmanyinov szórakozottan elbúcsúzott Pljujevtől, az meg elhajtatott fényűző kocsiján. Ünnepélyes útját egyébként pontosan jelezték a lócitromok, amelyeket az almásderes zsinóregyenesen potyogtatott el. A lócitromok fölött terjengő kékes párában szorgalmasan munkához láttak a verebek, s ezzel még feltűnőbbé tették a sikeres impresszárió szimbolikus nyomait. De Rahma-nyinovnak nem volt nevethetnékje.
Igen, meg kellene látogatni Szkrjabint. De nem értik-e félre majd? Hiszen szinte sohasem jártak egymáshoz. Gyerekek voltak, amikor megismerkedtek a zenepedagógus Zverjevnél. Rahmanyinov Zverjevnél lakott mint kosztosdiák, a moszkvai Szkrjabin pedig bejáró volt. A merőben elütő természetű tanulók eleinte vonzódtak egymáshoz, megérezték, hogy egy istenségnek hódolnak. Rahmanyinov most azon csodálkozott, milyen hamar észrevette őt Zverjev tanítványai között a vékonydongájú, hirtelenszőke legényke, az elbűvölően szeszélyes és egyszersmind meglehetősen önhitt ifjú Szkrjabin. Szása Szkrjabin nagyon különbözött a Zverjev kosztján élő, így vagy úgy otthontalan gyerekektől, érződött mögötte a család, a rendezett élet, a helyhezkötöttség. És milyen hamar fejtetőre állt ez a nyugodt lelkivilág: az örökös nyughatatlanságtól űzött ember nem evilágisága foglalta el a helyét, ami már nem is fér el a földi koordináták között! Összemelegedtek a gyermekkor ködös messzeségében, megsejtették a másikban saját örömüket és bánatukat, a művészi alkotás vágyát, de egyszer csak hirtelen különvált útjuk, szétröppentek, mint az összeütődött biliárdgolyók, alighogy észrevették a másik igazi alkatát.
Alighogy megerősödött, megizmosodott ez a két gyerek, akaratuk ellenére két ellenséges táborra szakították az orosz zenei világot. A művészetben pályájuk töretlenül ívelt felfelé, mindegyik ostromolta és bevette a maga magaslatait, mindegyik aratott győzelmeket, s szenvedett vereségeket is — Rahmanyinov kegyetlenebbeket. Magánéletük másképpen alakult. Szkrjabin-nak semmi érzéke nem volt a praktikus dolgokhoz, s ez már megmutatkozott a konzervatóriumban is: életre szólóan összeveszett a tüskés természetű, de amellett jámbor lelkű Arenszkijjal. s emiatt nem végezte el a zeneszerzési tanszakot. Rahmanyinov elvégezte mind a zeneszerzési, mind a zongora tanszakot, és Tanyejev és Korescsenka után elnyerte a Nagy Aranyérmet. Szkrjabin csak zongorából kapott diplomát.
Szkrjabin persze kiváló zongoraművész volt, de csak mint saját darabjainak előadója, más zenéjét csak tanulóéveiben adta elő, később nem vállalkozott ilyesmire, nem is vágyott rá. Rahmanyinovnak nagyszerű természeti adottságai voltak: pompás fizikai erőnlét, erős, nagy kéz — át tudott fogni vele másfél oktávot —, bámulatos volt a zenei emlékezete, kiváló interpretációiban meg tudta őrizni markánsan kifejezett egyéniségét. Szkrjabin mindebből semmivel sem dicsekedhetett az egyetlen — hipertrófiás — egyéniség kivételével; parányi, gyenge keze csapongva szálldosott a billentyűk fölött, nem tudta erőteljes, tömör hanggal kitölteni a nagy hangversenytermet. S Szkrjabin teljesen beletemetkezett saját világába, elzárkózott mindenki másnak a dalai elől. És nem csodálatos, hogy Rahmanyinov a szegénységtől, az otthonnélküliségtől haladt a jólét, a családi fészek felé, Szkrjabin viszont elvesztette azt, amije pedig kezdetben megvolt: a fészket, a gondtalanságot, a létbiztonságot.
Hangversenyeivel káprázatos sikereket aratott mind Oroszországban, különösen Pétervárott - vidéken jóval kevésbé ismerték -, mind külföldön, de leghőbb vágya az volt, hogy komponáljon, s ne forgácsolja szét idejét koncertezéssel. Ráadásul zongoraművészi programja igen szűk volt — önmagára korlátozódott —, ez pedig kevés ahhoz, hogy tartós sikere legyen a közönségnél. Komponálással pedig, mint ismeretes, nem lehet palotát összehozni. Rahmanyinov ellenben hozzászokott, hogy „három végén égesse gyertyáját". Mint zongoraművészt együtt emlegették Liszttel és Anton Rubinstejnnal, mint karmester Nikischtől, Európa bálványától vitatta a babérokat. De a zeneszerző Szkrjabint újítónak tartották, a zeneszerző Rahmanyinovot ellenben tradicio-nalizmussal vádolták - nem tart lépést a zenei nyelv megújulásával -, meg eklekticizmussal - ezzel a gyilkos szóval bélyegezték meg mind Csajkovszkij szánalmas epigonjait, mind pedig azokat, akik folytatták az orosz művészet fő vonulatát: emberségét, lírizmusát, szellemi tisztaságát és a jövőbe vetett hitet, amely átsüt minden fájdalmon és szomorúságon. A haladó szellemű diákság nagyra tartotta Rahmanyinovot, Tavaszi vizeiben nemcsak a fiatal víz csobogását hallotta, a Második zongoraversenyben pedig nemcsak a szív fájó szomorúságát. De hát a diákok határozzák-e meg a zenei hírnevet? A hírnév a köröktől, a szalonoktól és főleg a befolyásos kritikusoktól függ. Pétervárott a tekintélyes Karatigin, Moszkvában pedig a nem kevésbé harsány Szabanyejev dühödt buzgalommal rombolta Rahmanyinov zenei épületét. A fiatal Szkrjabin romantikus hevületétől elvarázsolt lelkek most önfeledten töltekeztek „hangvirágaival".
Rahmanyinov fájdalmas tüskeként hordozta magában egy összeütközésük emlékét. Bár tulajdonképpen nem is történt összeütközés. Szkrjabin kitért a vita elől, ha egy kissé duzzogva is, de csaknem nagyképűen, annyira nem érdekelte sem Rahmanyinov véleménye, sem a gyerekkori barát egész zenéje. Rahmanyinov Szkrjabin és néhány muzsikus jelenlétében olvasta a Prométheusz partitúráját. Az első akkord megrendítette szépségével, de azután. . . „Milyen színű itt a zene?" - kérdezte gúnyosan a Tastiera per lace (színklaviatúra - a zene színkísérete, amit Szkrjabin talált ki - Ford.) láttán. „Nem a zene, Szergej Vasziljevics, hanem az atmoszféra, ami körüllengi a hallgatót. Lila atmoszféra" - mondta erre Szkrjabin sértett ajkbiggyesztéssel, mint egy botfülűnek, s becsapta a partitúrát.
Szkrjabin, eltérően fanatikus híveitől, nem vitatta Rahmanyinov jelentékeny zeneszerzői tehetségét, éppen csak úgy érezte, hogy nincs szüksége a zenéjére, bágyadtnak, élettelennek érezte. Szkrjabin a tüzet hozta az embereknek, hogy megvilágítsa a jövőbe vezető utat, ahogy Prométheusz tüze áthatotta az ifjú emberiség sötétségét. De a híres Prométheusz szinte egyáltalán^nem ragadta meg Rahmanyinovot, legfeljebb néhány taktusa... Rahmanyinov ugyanis ezt a két-három taktust - olykor jóval többet is - megtalálta Szkrjabin minden művében, bármilyen távol álltak is látszólag tőle. Nyilván a hivatásos zongoraművész szellemi rugalmassága, sokoldalúsága és gyakorlata mutatkozott meg ebben, hiszen egy zongoraművész akkor igazán művész, ha lángra tud gyűlni más tüzétől. Ez volt az előnye, és ettől kínlódott a legtöbbet. Mert Szkrjabin nem találta meg nála — és nem is próbálta megtalálni — ezt a két-három taktust sem. Ám legyen, az új üstökösként feltűnt Prométheusz ne fogadja el irányzatát, akár egész zenéjét se, de azért két nyomorult taktust ajándékozhatott volna neki! Ez pedig gyötrelmes érzés. Ha az ember azt tapasztalja, hogy ilyen erőteljes művészi alkat teljesen süket a munkáival szemben, ez elbátortalanítja, s ami rosszabb, megfosztja önbizalmától, s a legrosszabb esetben — öl.
Alighanem effajta érzés késztette a dicsősége teljében levő Verdit, hogy megpróbáljon találkozni Wagnerral. Nem arra törekedett, hogy megnyugtassa a zenei világot, lecsillapítsa a szenvedélyeket, vagy hogy más effajta etikai finomságokkal törődjön. Ő is meg akarta kapni a maga két-három taktusát. Hisz a nagy Liszt, akinek a zenei tekintélye vitathatatlan, milyen lelkesen nyilatkozott Verdi legtöbbet játszott, legtöbbet énekelt, legnépszerűbb operájának, a Rigolettó-nak a kvartettjéről. Miért képtelen erre Wagner?
...Amikor Verdi kilépett a trattoriából Wagner levelével a zsebében, hirtelen zápor támadt, ömlött az eső, mintha égi hordó nyílt volna ki a város fölött. A zápor sűrű függönye egy pillanat alatt eltakarta az épületeket, a lagúnákat, majd rögtön elvonult, s a tér visszakapta eredeti körvonalait. Újból ragyogott a nap, a lagúnákban megemelkedett a víz szintje, szétpukkant buborékok úszkáltak rajta, a járda és a gondolakikötő közti keskeny, kockaköves úttesten kékesen csillogó tócsa terült el. És amikor Verdi kilépett a szürke ponyvaeresz alól, a közelben őgyelgő férfiak anélkül, hogy összebeszéltek volna, levették esőköpenyüket, és befedték vele a tócsát, hogy Verdi be ne nedvesítse a lábát. így tettek az orosz huszárok a szép asszonyok kedvéért, ezt tették itt fiatal, javakorabeli és öreg férfiak egy másik idős férfi kedvéért, aki megtanított nekik néhány szép dalt.
Verdi szokásos mértéktartásával megköszönte a gesztust, és beült egy gondolába. Bemondta a címet, a gondolás ellökte magát a mohlepte lépcsőtől, és munkához látott. Úgy tett, mintha nem ismerte volna meg Verdit, elnézett valamerre a messzeségbe, és dúdolni kezdte a mantuai herceg áriáját. Verdi mosolygott, meghatotta az elismerés kinyilvánításának ez a kedvesen naiv módja. Izgatott volt. Első ízben érezte most, mennyire szüksége van a közelgő találkozásra. Mert hiszen olykor önmagát ámítva úgy tett, mintha segíteni akarna Wagnernak a fölösleges haragtól való megtisztulásban, s hozzá tervezett látogatását szinte már-már jótékonysági cselekedetnek tekintette...
...Ezért nem kell meglátogatni Szkrjabint. Minek?... Hogy kikönyörögje azt a két-három taktust?... Szkrjabin egyáltalán nem olyan beteg, hogy sietni kell ezzel. A látogatás ráadásul nyomasztóan hathat a betegre. Szkrjabin utóbb még azt hiszi, hogy csakugyan haldoklik, ha valaki, aki már régóta nem számít közeli barátnak, csak úgy ukmukfukk megjelenik. Aligha hinné el, hogy gyengélkedése ennyire megindította Rahmanyinovot. Szkrjabin minden légies elvontsága ellenére korántsem volt naiv, együgyű. Inkább valami titkos számításra gyanakszik majd, arra gondol, hogy látogatója valamit ki akar eszközölni a betegségtől legyengült embertől. És Szkrjabin megajándékozza majd ezzel a két-három taktussal, de hát annyira szüksége van erre a szánalomból fakadt adományra?... Nem, nem látogatja meg Szkrjabint sem most, sem később, amikor majd felépül. Büszkébb lesz, mint Verdi. Meg aztán nem is a büszkeségen fordul meg a dolog. Maradjon az ember önmaga, ne várjon se segítséget, se helyeslést, se megértést, bármennyire vágyik is rá.
Arra sincs szüksége, hogy keresse a békét Szkrjabinnal. Nem úgy, mint a nagy árnyak, akik elhessegethetetlenül üldözték egész nap, ők sohasem ellenségeskedtek, soha össze nem szólglkoztak, nemhogy összevesztek volna. Csendben tartották a barátságot, nem voltak terhére egymásnak. Rahmanyinov még osztozott is Szkrjabinnal egyik diadalában, amikor a Nemesi Gyülekezet Nagytermében Szkrjabin előadta nagyzenekarra írt zongorversenyét az ő vezényletével.
Mindez így igaz. De az is tagadhatatlan, hogy kibékíthetetlen ellentétet támasztottak Oroszország zenei életében...
Guthejlja könyvkiadójának ajtaja előtt türelmetlenül toporgott egy pár hollófekete ló egy könnyű, kecses vonalú, tágas konflis előtt — nem is lehetett egy napon említeni Pljujev kipingált batárjával. A magas bakon szikár, simára borotvált arcú kocsis ült, mintha angol lett volna, bőrzubbonyban és bársonynadrágban, s a nadrág szára be volt gyűrve a kihajtott szélű, rövid csizmába. A két pompás arjoli paripa simára kefélt szőre szinte vakítóan csillogott. A rudas szunyókált, dülledt szemén reszketett a szemhéj, áttetszőén rózsaszínű, feszes füle olykor-olykor megrezzent, mintegy jelezve a zajló élet neszeit, a vezetékló meg a csüd fölött befáslizott lábát kecsesen előreemelve óvatosan kapargatta az utcakövet, mintha húrt pengetne. Persze, a fogat Kuszevickijé, aki nemrég csatolta Guthejlja cégét az Oroszországi Zeneműkiadóhoz.
Kuszevickij nejestül érkezett a fiókba, vagyis a milliomos Uskov lányával együtt. Miután Kuszevickij feleségül vette a „Kőasszonyt" — legalábbis így nevezték Natalija Konsztantyinovnát a rosszakarók, s alighanem közéjük tartozott férje minden ismerőse —, ezt a mozdulatlan, hideg arcú debellát, aki mintegy megdermedt a szépség küszöbén, a virtuóz nagybőgős a leggazdagabb muzsikus lett nemcsak Oroszországban, hanem az egész világon is. Kuszevickij mesterien bánt a mesés hozománnyal, megalapította az egyik legnagyobb zeneműkiadót, és nagy pénzeket költött saját továbbképzésére. Németországban a híres Artúr Nikisch vezetésével karmesteri tanfolyamot végzett, és rövid idő alatt világklasszis lett mint karmester. Kuszevickijben ritka véletlen gyanánt párosult a rendkívüli tehetség a vaskövetkezetességű prakticizmussal, s ezzel Nyekraszovra emlékeztetett. Az áthatolhatatlan és hideg Kőasszony segítette minden kezdeményezését, hozzáadta a maga üzleti leleményességét, a mértéktartó nagyvonalúságot és a kissé közönséges merevséget, ami alighanem az oka volt annak, hogy Szkrjabinnal szakítottak. Az asszony Rahmanyinovot sohasem bántotta, nyilván hasznosnak tartotta a művészt mind az Oroszországi Zeneműkiadó működése, mind férje szimfonikus hangversenyei szempontjából. A férj és a feleség nagyon jól megértették egymást. Az egész világon, amelyet Natalija Konsztan-tyinovna puszta megjelenésével hideg kővé változtatott, csak egy emberi lény állt ellent a gonosz varázslatnak, s maradt eleven és tüzes: a férje. Natalija Konsztantyinovna szerette a férjét nehéz szíve egészével, és ami a legmeglepőbb, a tehetséges, sokoldalú, sziporkázó Kuszevickij is odaadóan szerette ezt a kőbálványt.
Rahmanyinov éppen csak köszönt a kiadó alkalmazottainak, amikor a hátsó helyiségből kipattant Kuszevickij kivörösödve, levegő után kapkodva, és már a küszöbről kiáltotta olyan erővel, hogy megcsapta Rahmanyinov arcát forró lehelete:
— Hogyan történhet ilyesmi, Szergej Vasziljevics? Hát van isten az égben?... Egy nagy. .. igen, igen, nagy zeneszerző belehal egy jelentéktelen pattanásba, és az orvosok tehetetlenek! Nem tudják, nem értik, tehetetlenek!... Itt már csak az ég segíthet! — És erős, barna kezét megrázta a feje fölött. Az égieknek szánt kérlelő és fenyegető mozdulat önkéntelenül merőben karmesteri kifejezéssé változott át.
Kiáltására az iroda homályából kihőmpölygött Natalija Konsztantyinovna is, mozdulatlanul megállt az ajtóban, s a nyílást ki is töltötte egészen. Rahmanyinovnak végigfutott az agyán, hogy a Kuszevickij házaspár első ízben észlelte ezúttal a milliók tehetetlenségét, s ezután undorító gyengeséget érzett testében. A falnak dőlt.
— De hát hogy lehet... hogy lehetséges?.. . — nem akart mozdulni az állkapcsa.
— Reggel voltam nála. Eszméletlen volt. Elküldtem hozzá az orvosomat, konzíliumot hívattam össze. Nemrég beszéltem telefonon Szarancev professzorral. Szkrjabint magához térítették, de kevés a remény. Alighanem általános szepszis alakult ki... Hát mi ez, kérdezem én? — üvöltötte Kuszevickij, s könny csillant meg a szeme sarkában.
— Menjünk haza — nyilatkoztatta ki Natalija Konsztantyinovna kőhideg hangon —, te megtettél mindent, amit lehetett.
— De mit tudok én tenni? - nyögte Kuszevickij tehetetlenül. - Mit tehetünk mi mindannyian? - és összegörnyedve, roggyantan, botorkálva elindult az ajtó felé.
Az alkalmazottak izgatottan tárgyalták Kuszevickij bejelentését. Rahmanyinov nem figyelt rájuk, nem is értette, miről beszélgetnek. Fájt a feje, nyilallást érzett a halántékában és a tarkóján, finom, mindenre túlérzékeny hallása felmondta a szolgálatot. Aztán egyszer csak magához tért, felocsúdott, köszönés nélkül kisietett a kiadóhivatalból, kocsist fogadott és Szkrjabinhoz hajtatott...
A palota, amelyet Wagner bérelt, a Rialto hídtól nem messze volt, s Verdi jól ismerte ugyan Velencét, mégis csodálkozott rajta, hogy előbb nem vette észre ezt a szép, bár alaposan megkopott épületet, amely Lombardo szellemében készült. Kifizette a gondolást, elhárította segítségét, könnyedén kiszökkent a gondolából, s elindult felfelé az idő hatására megzöldült meredek márványlépcsőn. A kopott lépcsőfokok síkosak voltak a zápor után. Élvezettel érzékelte terjedelmes, de engedelmes, izmos testét, tudta, hogy mozdulatai ruganyosak és könnyedek, és ha Wagnernak netán olyasmi jutna eszébe, hogy titkon meglesse vendégét, nagy elkeseredésére nem fedezheti fel benne az aggastyán gyengeségének nyomait. A hetvenesztendős Verdi erős, mint a kőszikla.
A magas, faragott ajtó egyik szárnya nyitva volt, Verdi afelé indult, s abban a pillanatban az egész ajtó szélesre tárult előtte.
A fehér, púderos parókájú, előkelő lakáj hátrálva, mélyen hajbókolva húzódott vissza előle a tágas előcsarnok félhomályába. Verdi belépett, s azon nyomban zajtalanul, két inas termett mellette, hogy elvegye köpenyét és barettjét. A fogadás teatralitása felvidította Verdit, meg is nyugodott tőle.
— Hozta Isten, signore Verdi! — hallatszott egy halk, kellemes hang, és egy fekete ruhás, keskeny arcú, nagyon sápadt fiatalember hajolt meg előtte kecses balettmozdulattal.
Verdinek egy pillanatra úgy rémlett, hogy színjátékot rendeznek fogadására, és örvendett, hogy így jelenik meg az élet a vár komor urában, de utána rögtön rájött, hogy a fogadás szertartását komolyan veszik. Miért kellett ez Wagnernak? Nem lett volna jobb, ha egyszerűen a vendég elé siet, és megszorítja kezét? Persze, nem a gőg, nem az affektálás, nem is a meglépés vágya mozgatta Wagnert. A koturnuszok lényéhez tartoztak, és ráadásul igencsak el is keltek alacsony termetéhez. Isten legyen bírája!... A fontos az, hogy most találkoznak, és ha valaki, Verdi most majd megmutatja, hogy fel tudja olvasztani a keményfejű, összeférhetetlen ember jegét. Azután pedig lesz, ami lesz, találkozásuk a történelemé, a történelem pedig szeret pompázatos ruhákba öltözni. És bár ő idegennek, egy kissé nevetségesnek tartja ezt a pompát, Wagnernak igaza van a jövővel szemben. Hát érdekes lesz az eljövendő nemzedékek számára, ha úgy találkoznak, mint két nyugdíjas péklegény?
Verdi elindult fölfelé a lépcső vastag, bordó szőnyegén, s egymás után nyíltak előtte az ajtók, mintegy mutatva, hogy merre tartson. Gobelinekkel kibélelt félhomályos terembe érkezett. De Wagner itt sem várta. Verdi elidőzött egy kicsit, gyönyörködött a falkavadászatot ábrázoló, kitűnő francia gobelinek előtt. Senki sem jelentkezett, ment hát tovább. Az ebédlőbe került, legalábbis erre vallottak a hosszú tölgyfaasztalok, amelyeken ódon ezüst edények sorakoztak. A falakat fegyverek, íjak, tegezek, vadászkürtök díszítették. Az ebédlő padlója kőlapokkal volt kirakva, s Verdi léptei tompán, szomorúan visszhangoztak a terem bénult csendjében.
Újból kitárult egy ajtó, s Verdi belépett egy vérvörös szövettel kárpitozott szobába. A szoba sarkaiban a padlóra állított órák nem jártak: valamennyi öt perc múlva tizenkettőt mutatott.
Verdi már bosszús volt a furcsa fogadtatás miatt. Érzékeny, olasz lelke élvezte az ódon palota fenséges csendjét. Figyelme összpontosult, ünnepélyesre hangolódott, nagyjátékot kínáltak neki, és ő elfogadta ezt a játékot.
Kihúzta magát, kifeszítette vállát, eltüntette ajkáról a mosolyt, s belépett a következő terembe, amelynek közepén fekete kreppel bevont emelvény állt. Az emelvényen egyszerű fakoporsó feküdt, benne pedig Wagner, örökre megnyugodott nagy arca alabástromszerűen fehérlett. Megtartotta Verdinek adott szavát, s Verdi most már élete utolsó napjáig találgathatja, mit jelent ennek a találkozásnak félelmetes szimbóluma.
... Rahmanyinov pedig egész lényével hitte, hogy Szkrjabin felépül. Az élet nem ismeri a plágiumot, nem lop önmagától. Becsületesebb a művészetnél, jobb az ízlése is, nem tűri a durva egyezéseket és az olcsó hatásokat. Rahmanyinov annyira megnyugodott, hogy már-már szólt a kocsisnak, hogy forduljon vissza, s csak azért nem tette ezt, mert nem állhatta a következetlen, különcködő cselekedeteket.
Alighogy átlépte Szkrjabin lakásának küszöbét, megcsapta a szerencsétlenség levegője. Rossz ízű, nyomasztó csend fogadta, minden parányi nesz kihívóan harsánynak tetszett benne; a csoszogás, az ajtók és a deszkák nyikorgása, saját, óvatos köhintése, egy elszálló sóhaj; szerencsétlenséget érzékelt orrával is — a szellőzetlen lakás áporodott levegőjében gyógyszerek fanyar illata keveredett; szerencsétlenségre vallott szemének is a rendetlenség, amely már az előszobában fogadta, embereket látott az ajtóban, hirtelen tumultusba botlott a folyosón — nem a háziak voltak, a sokaságot a rokonszenv közvetlensége hozta ide. Rahmanyinov még az előszobában topogott, amikor a felbolydult lakás fülledt zűrzavarában kivált, megvilágosodott és eltakart mindent két alak — egy női és egy gyermeki. Rahmanyinov köszönt Szkrjabin feleségének, Tatyjána Fjodorovnának és hirtelenében alig ismerte meg Ariadnát, tízéves kislányát.
— Alekszandr Nyikolajevicsot szeretném meglátogatni — mondta Szkrjabinának. — Lehetséges?
— Alekszandr Nyikolajevics nincs itt.
— Bocsásson meg — jött zavarba Rahmanyinov. — Nekem azt mondták, beteg, fekszik. ..
— Alekszandr Nyikolajevics meghalt... Tessék — félrelépett, hogy beengedje Rahmanyinovot az ebédlőbe.
Teljes hosszúságában kihúzott soklábú asztal állt a szoba közepén, rajta pedig nem koporsóban, hanem mindjárt a fehér lepedővel letakart asztallapon feküdt összeesve, kicsinyen Szkrjabin fekete öltönyben, keményített ingmellel és nyakkendősen. A hímzett fejpárna egy kicsit megemelte kerek fejét, látni lehetett gondosan fésült haját, pontosan olyan volt a haja, mint gyermekkorában, amikor először lépett be Zverjev osztályába, és önérzetes, vékony gyermekhangon bemutatkozott: Szkrjabin. A gyermeki archoz most egyáltalán nem illett a hegyes szakáll és a felfelé kunkorított bajusz.
Milyen kicsiny és törékeny volt ez a szegény zenei Prométheusz, és milyen büszke, önérzetes erő lakozott a gyenge testben! Úgy illett volna, hogy odamenjen és megcsókolja az elhunytat, a szorosra zárt száját vagy legalább tiszta, magas homlokát, de Rahmanyinov érezte, hogy képtelen erre, még ha összeszedi is minden akaratát. Hányinger szorította a torkát az egyszerű, többször elvégzett szertartás puszta gondolatára is. És nem is undor miatt, isten őrizz! A halál még nem kezdte ki Szkrjabint, egyáltalán nem változott meg, nem volt benne semmi visszataszító, de úgy tűnt fel neki, hogy a szertartásos gesztusban van valamilyen, az elhunytra nézve sértő hazugság. Lehetséges, hogy Verdi megcsókolta a Wagner mellén összekulcsolt kezet, a zeneszerző sokat dolgozott nagy kezét, de őt mégis hívták. Szkrjabin viszont nem hívta őt, és létezése aligha jutott eszébe utolsó viaskodásának óráiban. Ha megcsókolná Szkrjabint, azzal mintegy
elismerné, hogy gyermekkori barátja végleg halott, menthetetlenül halott, olyan halott, hogy nincs miért számolni vele. Szkrjabin pedig egyáltalán nem volt és sohasem lesz halott és néma, és Rahmanyinov nem engedi meg magának a szentségtörő csókot. De az özvegy és az árva valamit várt, ő meg csak állt mint egy hideg szobor. Nem bírta elviselni a kislány mozdulatlanul rámeredő, nagy, furcsán száraz szemét. Mintha követelt volna tőle valamit... Rahmanyinov újból Szkrjabint nézte, a szeme sarkával könnyen felmérte a szegényes berendezést, és a szerény bútorzat minden szónál többet vallott használójának önzetlen, hősies életéről, egy ember életéről, akit ilyen szokatlanul, ilyen értelmetlenül kiterítettek az ebédlőasztalon.
Görcs szorította el a torkát. Rahmanyinov ujjaival összemarkolta ádámcsutkáját, és vakon kirohant az előszobába, onnan pedig az utcára. De mesterkéletlen viselkedésével elnyerte a Szkrjabinhoz tartozó két nő, az asszony és a gyermeklány bocsánatát.
Otthon pedig megkérte feleségét, adja oda neki a Brockhaus lexikon „W" betűs kötetét. A vetélytársak — a „V" meg a „W" — itt milyen sokatmondó közelségbe kerültek egymással. Mindjárt kiderül, hogy Wagner Bayreuthban vagy Münchenben vagy Weimarban halt meg, vagy valamelyik másik német városban, és véget ér a káprázat. Ujja futott a sorokon. Richárd Wagner élete utolsó éveit Bayreuthban töltötte, meghalt Velencében 1883. február 13-án... Kiderül, hogy a „felhőkben járó bárány" nem fantáziáit, az élet viszont egészen csapnivaló drámaírónak bizonyult...
... Rahmanyinov bejelentette, hogy Szkrjabin műveiből hangversenyt ad családja javára.
— Tudod, mire vállalkozol? — kérdezte a felesége, Natalja Alekszandrovna.
— Sajna, igen — felelte egyszerűen.
— Akkor tedd Isten segedelmével!...
Előre számolt a rossz nyelvek fantáziálásának minden lehetséges változatával. A Szkrjabin-hi-vők alighogy magukhoz tértek a megrázkódtatás után, szándékát gesztusnak nyilvánították — mégpedig széles, szép, kiszámított, fölösleges, nagyképű, olcsó gesztusnak, amely megalázza Szkrjabin emlékét, méltatlan gesztusnak, amit el kell ítélni. Rahmanyinov előre számolt ezzel, a rosszindulat és az emberi vakság mégis fájt neki. Hiszen mindenki tudta, milyen siralmas anyagi helyzetben hagyta hátra a családját Szkrjabin. Könnyű volt kitalálni, hogy Szkrjabina fog játszani, csakis Szkrjabina, mert különben az özvegy nem fogad el pénzt. De a kérdésnek ez a része valahogy senkit sem érdekelt. Milyen alantas dolog az a pénz, amikor a szent művészetről van szó! Ha az elhunyt zeneszerző végrendeletének önjelölt végrehajtói nem értették, hogy miért kell neki Szkrjabint játszania, honnan érthetnék meg azt, hogy Szkrjabint akar játszani.
Szkrjabin zongoramuzsikája csak saját előadásában élt. „Utánozhatatlanul", „istenien", „példátlanul" játszott — ezek Szkrjabin prókátorainak kedvelt szavacskái. „Ujjai repültek a billentyűk fölött, szinte nem is érintették őket.. . törékeny, repeső, áttetsző, szinte éteri húrokból szőtt hangokat szültek..." Igen, mindez igaz. De Szkrjabin nincs többé, zenéjének pedig élnie kell. És ő majd megmutatja, hogy Szkrjabin nem a kanti Ding an sich, hogy más előadóművészek is beléje tudnak hatolni, akiknek az egyénisége nem is hasonlít hozzá. Nem szabad fetisizálni Szkrjabin rendkívüliségét, ezzel elsősorban neki magának ártanak. De istenítői jobbnak látják, hogy bálványuk zongorája örökre elnémuljon, mintsem hogy megelevenedjen és felhangozzék más keze alatt, kiváltképpen Rahmanyinov erős ujjai alatt. Betokosodott, kegyetlen szektásság ez, amely képes lenne másodszor is megölni Szkrjabint.
Rahmanyinov nagy és bonyolult műsort állított össze, bevette Szkrjabin legjobb zongoradarabjait. Előbb vidéken mutatta be a műsort, azután vitte a moszkvai közönség ítélőszéke elé. A hangversenyt a Műszaki Múzeum Nagytermében tartották. A Fantázia-szonáta előadásakor meglehetősen hangos éneklésbe kezdett. Ez ritkán esett meg vele, de csak olyankor, amikor ő és a zene egyetlen egésszé olvadt össze, s lelke felmagasztosult. A játék végeztével azt mondta magában: játszani fogok Szkrjabint.
A hangverseny közben a számok után különös volt a taps — nem terjedt át az egész teremre, hanem hol itt, hol ott csattant fel. Pisszegés is hallatszott, ha itt-ott elhúzódott a taps. A szünetek alatt nem volt csend, nem volt játék közben sem. Soha Rahmanyinov nem játszott még ilyen náthás teremben. A torok- és orrhangok a székek nyikorgásával és a lábak csoszogásá-val párosulva merev zajháttérré álltak össze. A hangverseny a botrány szélén táncolt. Az előadás végén azután a művészszobába menet megütötte a fülét:
— Ez nem Szkrjabin!...
— A védtelen halott megcsúfolása!...
— Kár, hogy nincs zenevédő egyesület!
Ezek a moszkvaiak gorombán dolgoznak. De mintha hideg hó szaga csapná meg, a finnyás péterváriak csoportját hallja. Halk, gyilkos szavakat sziszegnek:
— Hol van az átszellemültség?
— .. .a szenvedély?
— .. .az éteriség?
De hol vannak a jóindulatúak, miért hallgatnak, miért olyan bátortalanok és észrevétlenek? A művészszobában összeverődtek barátai, kétértelmű, jelentőségteljes képük és elsikló tekintetük viszolygást ébresztett benne.
— Eltűnt az improvizációs jelleg, ami annyira jellemző Szkrjabinra. Az égből leszálltunk a földre...
— A légies formákat megkötötte az acélos ritmus. Katonai díszmenet, nem pedig tündér lebegése!...
„Mindezt előre tudtam. Még mielőtt felhangzott volna az első akkord, már készen volt a véleményük. Hallgatták volna inkább a zenét, mint belső hangjukat — a pletykás ember hangját, amely egyre azt hajtogatja, hogy Rahmanyinov sohasem fog behatolni Szkrjabin világába. És mi történik, ha kiderül, hogy világaink egyáltalán nincsenek annyira elszigetelve egymástól?... Képzeljétek el ezt a lehetőséget, és kezdjetek el gondolkozni. De minek tegyetek magatokon ilyen nehéz erőszakot, a megállapodottban, a maradiban sokkal egyszerűbb élni..."
Csodálatos, hogy a nagydarab, tekintélyes és egyáltalán nem gyors mozgású férfi hogyan tudott észrevétlenül eltűnni. Senki sem vette észre távozását. Mindenkit annyira elfoglalt Rahmanyinov elutasítása, mindenki annyira akarta hallani saját hangját, annyira égett a vágytól, hogy nyilatkozhasson és meghallgattassék, hogy elengedték az „ünnepeltet".
Rahmanyinov néhány hatalmas lépéssel a művészbejárónál termett, s ott gyászruhás női alak vált el a faltól. A büszkeség vagy a szerénység nem engedte meg Tatyjána Fjodorovnának, hogy bemenjen a művészszobába? Az ajtónál várt, mint a hírneves maestro félénk tisztelője.
— Köszönöm magának — mondta Szkrjabina. — Nem kételkedtem nagylelkűségében, de ön sokkal többet tett annál.
Tatyjána Fjodorovna egyenes, nyílt, bár nem nagyhangú ellenzője volt zenéjének. Rahmanyinov rég tudta ezt, és ezért nem várt tőle sokat. Az asszony megérezte saját szavainak hidegségét, amit Rahmanyinov is megsejtett.
— Bocsásson meg... Olyan nehéz most összefüggően beszélnem... Soha nem ismertem Szkrjabinnak ilyen zenéjét... Istenem, mennyi rejtett akarat feszül benne! Köszönöm önnek.
Rahmanyinov elképedve, megindultán dünnyögte:
— Nem, nem!... Én köszönök mindent önnek! Adjon isten boldogságot önnek! — Eszébe jutottak a követelő, száraz nagy szemek. - Önnek és gyönyörű kislányának! - És mélyen meghajolva elrejtette előle megvonagló arcát.
Mindenkinek megvan a maga korszaka, a maga sikere. Szkrjabin özvegye, Tatyjána Fjodorovna fenékig ürítette a neki jutott rövidke boldogságot. Ifjúságát Prométheusz tüze perzselte, s végülre a szomorú alkony maradt. A drága árnyékhoz hűséges maradva csendben kihunyt, nem sokkal élte túl férjét. Ellenben Ariadna Alekszandrovna, a lánya, abban a félelmetes boldogságban részesült, hogy a megszállt Franciaországnak megmutathatta az orosz nő bátorságát. Mint az Ellenállás rettenthetetlen harcosa hitleristák golyójától találva esett el.
Közöttünk éltek ezek a nagyszerű, tiszta emberek. És eltávoztak. De milyen jó, hogy voltak. És kinek mondjunk köszönetet ezért?...
S. NYIRŐ JÓZSEF fordítása
 |
| Nyikolaj Zsukov rajza |
Néhány szó Jurij Markovics Nagibinről:
Sz. 1920, Moszkva. Szovjet-orosz író. Filmművészeti főiskolát végzett Moszkvában, haditudósító volt a világháború idején. 1940-ben jelent meg első elbeszélése, majd három év múlva első prózakötete. Nagyrészt novellákat, kisregényeket, filmforgatókönyveket ír. Hangulatos írásaot finom lélekrajz jellemzi. Néhány, magyarul is megjelent munkája: A téli tölgy, Fény az ablakban, Az ember és az út, Az idegen asszony.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/5. sz., 98-111. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése