Fintorgó ördögfiak

VIKTOR TYELPUGOV
Sötétkék ég

Sárga csokor / Dmitrij Zsilinszkij

A könyvelosztó központban unalmas volt az értekezlet. Hramov sötétkék ceruzával kis ördögöket rajzolt több mint egy órája, úgyhogy azok már megtöltötték a jegyzettömb nagyobb felét. Az ördögfiókák fintorokat vágtak, le s fel szaladgáltak a lapokon, bukfencet vetettek, elestek.
—  Úgy látom, maga valóságos művész! — hallott Hramov a háta mögül egy suttogó hangot; megfordult.
Egy világosszőke lány kíváncsian nézte a rajzait. Hramov arcról ismerte a lányt — néha találkoztak ilyen értekezleteken. Igaz, mindeddig egyetlen szót se váltottak, most pedig egyszeriben beszédbe elegyedtek.
—  Maga bizonyára nagyon vidám ember  — mondta a lány.
—  Miből gondolja?
—  Ezekből a mulatságos kis vadállatokból.
—  Nem találta el.
—  Nagyon sajnálom.
—  Miért?
—  Ma ilyen a hangulatom!
—  Milyen?
—  Körös-körül minden mosolyog és csilingel!
—  Csilingel?
—  De még hogy! Hallgassa csak!
Ebben a pillanatban az elnökségben éles hangon megcsendült az elnök csengője. Hramov elmosolyodott, de máris tovább foglalkozott az ördögfiókáival. Folytatták mesébe illő táncukat fürge ceruzája alatt. De kis pofájuk — a lány ezt nagyon jól látta — most szomorú volt.
— Rajzoljon nekem valamit emlékül.
—  Mit szeretne?
—  Ha lehet, égboltot.
—  Égboltot? — Hramov eltűnődött. — Miért éppen égboltot?  
—  Nézze, milyen sötétkék ma! Még csak tél vége van, de már a világ minden búzavirága ott kéklik benne.
Hramov figyelmesen ránézett a lányra.
—  Lám, a maga szeme aztán igazán sötétkék.
—  Kérem, rajzolja le.
—  A szemét?
—  Az e-eget! Az ilyen égtől meg lehet bolondulni.
Hramov engedelmesen kinyitotta a tömbjét egy tiszta lapnál. A lány a ceruza minden moccanását figyelte. Hramov a füle mellett érezte forró leheletét.
Amikor az utolsó szónok is befejezte beszédét, Hramov kitépte a tömbből a kék kacskaringóktól tarkálló lapot, és odanyújtotta a lánynak.
—  Csak aztán pszt: ne szidjon,  hogy holmi firkálmányt kap égbolt helyett, de különbet nem tudok.
A lány valamiért elpirult.
—  De nekem tetszik, becsületszavamra! Hisz ez nagyszerű! Köszönöm, hálásan köszönöm!
Abban a pillanatban a tömeg közt találták magukat, amely elkapta és a kijárat felé sodorta, majd elszakította egymástól őket, úgyhogy többet egy szót se válthattak.
 Hramov — immár otthon, este — arra gondolt, hogy talán nem volt valami barátságos. A lány a rajongásával egyszeriben rendkívül szépnek, nemesnek látszott, egy csöppet sem hasonlított a többiekhez, ő meg, vastag bőrű tohonya alak, még a nevét is elmulasztotta megkérdezni...
No nem baj, vigasztalta magát Hramov, majd találkozunk még, hisz korábban is találkoztunk.
Attól a naptól fogva Moszkva könyvtárosai közt nem volt szorgalmasabb résztvevője a könyvelosztóban   tartott   értekezleteknek, mint Hramov.
Mindannyiszor az elsők közt jelent meg, hogy pontosan azt a helyet foglalja el, ahol akkor ült.
De a szőke nem mutatkozott többé.
Észrevétlenül beköszöntött és tova is tűnt a tavasz. Aztán a nyár a szabadságaival. A nyár után — az ősz. Ősz derekán Hramov hosszú kiküldetésbe utazott. Csak újév táján tért haza. A télen volt még néhányszor a könyvelosztóban, de a lányt egyszer sem látta.
Amikor a moszkvai utcákon már újabb tavasz indult sétára, Hramov folyton a magas égre nézett és csodálkozott: valóban milyen kék és milyen végtelen...
Így telt el két esztendő. Megint tél vége volt. Hramov a központi könyvelosztó termében ült, amikor egyszer csak magán érezte valakinek a tekintetét. Hátrafordult és megrezzent. Ő volt. Haján keresztülvilágított a nap, tágra nyílt szemében a kék égnek egy kis darabja tükröződött.
—  Jó napot! — köszönt halkan Hramov.
—  Jó napot!  — viszonozta alig hallhatóan a lány.
—  Hát hol volt ilyen sokáig?
—  Ó-ó!... Hol mindenütt nem voltam én!!...
—  Itt mindenesetre nem volt.
—  És maga észrevette?
—  Hát hogyne! Természetesen.
—  A Távol-Keletre utaztam.
—  Hosszú időre?
—  Hosszúra. Nagyon hosszúra. Nem sokkal az után a nap után el kellett utaznom.
„Az után a nap után! — Hramov kis híján felkiáltott örömében. — Tehát ő is megjegyezte azt a napot!"
—  Az ég pedig ma is sötétkék. Nem figyelte? — Kinézett a már mindkettőjüknek ismerős ablakon.
—  Igen, talán. De mégsem olyan, mint akkor volt.
—  A felhők nem számítanak! — mondta határozottan Hramov. — Én a színéről beszélek. Nézze: sötétkék, sötétkék! Pontosan olyan, mint annak idején!
A lány ismét elmosolyodott. Hramov nem vette észre, hogy mosolyában van egy kis mélázás.
—  Nem egészen olyan. Azon a napon utánozhatatlanul különleges volt. Azóta se láttam olyan eget soha, sehol.
—  Biztosítom, hogy ma is pontosan olyan!
—  Nos, lehet, hogy magának van igaza. De én mégis azt hiszem, hogy akkor kékebb volt. Sokkal kékebb.
—  Erről van szó: azt hiszi! Ugyanúgy februárt írunk, ugyanaz az égbolt van felettünk. Csak figyelmesen szemügyre kell venni — ennyi az egész.
—  Tudja, milyen volt  akkor?  Megmondjam, vagy ne mondjam?
—  Mondja.
A lány felkattintotta táskájának zárját, elővett egy gondosan összehajtogatott papírlapot, és keskeny tenyerén óvatosan kisimította.
—  Ilyen volt az ég azon a napon! Ráismer?...

MAKAI IMRE fordítása

Néhány szó Viktor Tyelpugovról:


Sz. 1917, Moszkvában. Orosz író. Tanulmányait a Gorkij Irodalmi Főiskolán szerezte. Jobbára rövid elbeszéléseket, tárcákat ír, különböző szerkesztőségekben dolgozott. Kritikai munkássága is jelentős. Regénye: Üröm a hóban - egy repülős katona sorsáról szól.

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977 / 9. sz., 158-161. oldalak)