Gyermekkorom szitakötője

LARISZA RUMARCSUK novellája

A novella eredeti szövege

Minden szokatlan volt, ami velem történt. Egyszer a mezőn, a száraz, rőt füvön hevertem, és könyvet olvastam. Sütött a nap, nyugalmas és álmos idő volt. Egyszer csak egy apró motor zúgása ütötte meg a fülemet. Abban a pillanatban rászállt a lap legszélére egy szitakötő. És pici szárny könnyű, füstszürke árnyéka vetődött a fehér papírra. A szitakötőre pillantottam, és közelről láttam kedves kis pofáját, a két kidülledő golyócskát, amelyekkel rám nézett. Szárnyának árnyéka ide-oda imbolygott, mint azok az áttetsző fényfoltok, amelyek napsütötte vízről verődnek vissza.


De valahonnan szélvészként odarohant a mama.


—  Gyorsan, gyorsan! — kiáltotta, és a kezemnél fogva húzni kezdett. Botladozva futásnak eredtünk a nyílt mező száraz, rőt füvén. Valami zúgott, bömbölt, bőgött. A nyomunkban volt. És minél gyorsabban futottunk, annál közelebb ért, és annál szörnyűbb volt ez a dübörgés.


Végül odaértünk valami árokhoz, és belehemperedtünk.


Ekkor egy óriási árnyék egy pillanatra rögtön eltakart bennünket, és én rémülten pillantottam meg alacsonyan a mama feje, közvetlenül szétzilált, sötét haja fölött két gumiszagú, fekete kereket.


-  Lapulj le! - kiáltotta a mama, és a földhöz nyomott.


Amikor pedig elcsendesült a dübörgés, és én lassan felemeltem a fejemet, egy kis fehér repülőgépet pillantottam meg, amely békés búgással távolodott az erdő felé. És ekkor rájöttem, hogy alattomosan repülőgéppé változva az a szitakötő szállt el.


- Ki engedte meg, hogy idejöjj? - kérdezte a mama, és remegett a hangja.


...Ez egy kis repülőtér volt Ufa környékén. 1943. Első ismerkedésem a „repüléssel". Nem, én nem leszek sem pilótanő, sem repülőgéptervező. Csupán utasként szállok be repülőgépbe, és csak húsz év múlva. De ez az eset örökre megmarad az emlékezetemben.


...Átrepülök Európa és Ázsia, az Irtisz és az Amu-Darja, az Ural és a Kaukázus gerince fölött.
És megrajzoltnak látom majd a földet, mint egy térképet, kicsinek, mint egy makettet, laposnak, mint egy iskolás gyermek rajzát.


Régóta tudom, hogy a repülő — gép, amely acélból és alumíniumból készül.


És mégis, mégis, valahányszor az égbe emelkedek, és érzem, hogy szinte elakad a lélegzetem a magasságtól, a föld vonzóerejének leküzdésétől, attól az elgondolhatatlan gondolattól, hogy repülök, akkor már-már úgy tetszik, hogy a repülőgép — elvarázsolt, megmerevült szitakötő, gyermekkorom szitakötője. És egyszer, ha kinézek a kerek ablakon, azt látom majd, hogy az esetlen, merev acélszárny a szemem előtt visszaváltozik hajlékony, rezgő, élő rovarrá. Én pedig kicsivé, nagyon kicsivé válva, immár egy óriási szitakötőn lovagolok, lelógatom a lábam a felhők fölé, a föld városai és falvai, folyói és mezői fölé...


Valahol lent lóbálódzik esetlen lábam. És az egyik szandálom, nagy rémületemre, már lecsúszott a sarkamról, és lefelé bukfencezve mindjárt ráesik egy megdöbbent járókelő fejére, aki talán repülő csészealjnak véli.


Onnan, lentről egy pontnak látszom az égen, így hát senki ügyet sem vet rám. Én viszont mindent látok. Nos, így szállok át a föld felett, gyorsan, nagyon gyorsan, mintha álmodnám, rémülten és boldogan, a föld vonzóerejének törvénye szerint a föld felé törve, bár egy elpusztíthatatlan, áttetsző szárny ereje föléje dobott.

MAKAI IMRE fordítása

Larisza Rumarcsuk: sz. 1935, Ufa. Orosz költő, prózairó, műforditó.


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz., 132-133. oldalak)