Válogatás a kirgiz irodalomból/ról (2)

A találós kérdés
Népmese

Kumisz- és víztartó edény

Élt egyszer egy asszony. Egész álló nap a jurtája előtt üldögélt. A jurta dombon állt. Jól lehetett látni onnan a hegyilegelőket meg a borókaligeteket. Még a sebesvizű patakot is látta az asszony.


Üldögélt és gondolkodott...


Egy nap két öregember állt meg előtte. Megkérdezte tőlük az asszony:


- Mondjátok meg: vissza lehet-e téríteni a kilőtt nyílvesszőt? Az egyik azt felelte:
- A nyílvessző akkor röpül ki, amikor az íj meghajlik és megfeszül az ideg. Hogyan is lehetne magának a nyílvesszőnek annyi ereje, hogy megfeszítse az íj idegét? A kiröppenő nyíl sohasem tér vissza.
- E-eh, nem jól mondod! - vágott a szavába a másik vén. - Egyszer egy vitéz kiröpítette a nyilát egy madárra. De a nyíl nem érte utol a madarat, sziklának ütődött és visszahullott a vitéz lába elé.


Az asszony akkor azt kérdezte:
- Hát az éveket visszatérítheti-e az ember?


Az öregek nem válaszoltak. Az egyiküknek szép ifjúsága volt és félt, hogy ha az évei visszatérnének, lehet, hogy minden visszájára fordul. A másiknak bajjal és ínséggel teltek hajdani esztendei, csak vénkorára ismerte meg a boldogságot. Most attól félt, hogy elveszíti.


Így hát az asszony nem kapott választ kérdésére. Attól fogva még többet töprenkedett. Naphosszat ott ült a jurtája előtt, nézte a hegyilegelőket, a borókaligeteket, elnézte, hogyan csörgedez a patak sebes vize.


- Így futnak el az évek is nyomtalanul, mint ennek a pataknak a vize - tűnődött. — Mindennap ezt a vidéket látom. A nap minden reggel felkel a hegyek mögül, és este lebukik a hegyek mögé. Mindennap elballag előttem nyájával az öreg Sejse és mindennap a szerelméről énekel nekem Asztankul, a fia.


És eszébe jutott egy messzeföldi karavángazda, aki egyszer elvonult az ail mellett. Ő akkor ráfeledkezett az öles vállára. Délceg férfi volt, daliás, cseppet sem hasonlított Asztankulhoz, aki a szerelméről énekelt neki.


Akkor lett tűnődő az asszony, még az álom is elkerülte. Azt mondják, ha a vaj megromlik, sót kell rászórni. De ha a só romlik meg, mit szórjon rá az ember? Így van ez az emberrel is: ha a gondolatai, akár a kígyó, görbén tekerőznek, nem segít rajta semmi.


Asztankul észrevette az asszony szomorúságát és megkérdezte tőle:
- Mi bánt? Talán nem szeretlek eléggé? Vagy az énekeim nem tetszenek? Az asszony akkor sértő szavakat mondott a legénynek:
- Ugyan  miféle dzsigit vagy te? Sovány, ösztövér. Még viselkedni sem tudsz férfiasan. Semmit sem csinálsz férfimód. Tavasszal a lovasversenyen olyan szégyenben maradtál, hogy mindenki nevetett rajtad. A nyáron meg becsaptál, fölmentél a hegyi legelőre. Ősszel nem tudtál annyi pénzt szerezni, hogy megajándékozz, télen pedig egyszer sem mentél el vadászni.


- Ne beszélj így — kérte szomorúan Asztankul. — Könnyebb egy emberben négy hibát találni, mint egy jó tulajdonságot. Ne keress hibátlan férfit, mert egyedül maradsz.


Az asszony csak nevetett:
- Okos szót aztán ne várjon tőled az ember! Hát elbírja-e a szamár a teve málháját?


Megsértődött Asztankul, felült a lovára és elvágtatott messzire, a hegyekbe. Attól fogva senki nem énekelt az asszonynak a szerelméről. Neki ez megint csak nem tetszett.
„Lám csak, Szajre kancsal, mégis énekelnek neki" - gondolta.



Irigykedni kezdett mindenkire. Tudott dolog, a szomszéd kertje mindig szebb. Arra nem akart emlékezni, mennyire irigyelték más asszonyok, amikor Asztankul neki énekelt.
„A nyílvessző akkor repül ki, amikor meghajlik az íj - gondolta. - Hát az én életem nem hajlik-e, mint az íj? Micsoda öröm ez: napról napra egy helyben ülni, és mindig ugyanazt látni?"


Úgy határozott az asszony, hogy elmegy a városba. Összeszedelődzött és útra kerekedett. Sokáig ment, s amikor elért a nagy városba, éppen a piacra jutott. Gazdag boltokat látott. Mi minden volt azokban! Karton is, tea is. Adtak-vettek az emberek és mindenféle nyelven beszéltek. Az asszony egyszer csak kirgiz szót hallott. Megfordult és kit látott: édes nagynénjét, akit már régen férjhez vittek az ailból.


Megörültek egymásnak, és az asszony odaköltözött a rokonához. Napközben segített a ház körül, este meg a várost járta, a karavángazdát kereste. Végül találkozott vele. Megismerték egymást, s az asszony még aznap este megajándékozta szerelmével a karavángazdát. Pedig ami gyorsan történik, nem mindig tartós. A nagynéni mindenről tudomást szerzett és kikergette az asszonyt a házából.


„No — gondolta az asszony —, most már vegyen feleségül a karavángazda!"
Csakhogy az így gondolkozott:
„Nekem adta magát, amikor még nem is volt a feleségem. Rosszféle vasból nem lehet jó kardot kovácsolni, az efféle asszonyból sem lesz jó feleség."
Titokban útra készülődött és elment a karavánnal messze földre. Az asszony, amikor megtudta, hogy a karavángazda elment, búslakodott egy ideig, de az ailba csak nem akart visszatérni.
„Az íjhúrról kiröpített nyílvessző nem térhet vissza" - mondogatta magának.


Egy kalmár, a karavángazda barátja, megtudta, mi történt és azt gondolta:
„Ne vegyem-e magamhoz feleség helyett? Még menyasszonypénzt sem kell fizetnem érte!"
Elment az asszonyhoz és azt mondta neki:
- Gyere hozzám, élj velem. Neked úgyis mindegy - a rothadó dinnye már nem fél a romlástól.


Elbúsult nagyon az asszony.
- Hová is lennék? A nagynéném elkergetett. Asztankult kikosaraztam, a karavángazda pedig maga hagyott el... Aki víz alatt van, annak édesmindegy, hogy öt icce vagy száz icce van a feje fölött.


Most jutottak csak eszébe a hegyek, meg ahogy a nap feltámad és lenyugszik a hegyek mögött, hogyan tereli nyáját az öreg Sejse és hogyan énekel Asztankul a szerelemről.


Elment a nénjéhez, leült a küszöbére és sírni kezdett:
— Ó, de keserves is az én sorsom! Ránézett az öregasszony és azt mondta:
- A sorsnak, igaz, hosszú az uszálya. De a sors olyan, mint a szekér. A szekér nem halad előre kerék nélkül, a sors pedig nem teljesedik be az ember nélkül. Könnyen elbotlik minden ember. Eredj vissza a hegyek közé és érdemeld ki szerelmeddel Asztankul bocsánatát.


Szót fogadott az asszony és visszaindult szülőfalujába. Felkelt a nap a hegyek mögül. Eltelt egy nap, eltelt kettő, az asszony véresre törte a lábát a nagy útban, de a szívébe öröm költözött. Már látszottak a jurták, s mintha már Asztankul hangját is hallotta volna.


Felért az asszony arra a dombra, ahol valamikor azt kérdezte az öregektől:
„Vissza lehet-e téríteni a kilőtt nyilat?"
Eszébe jutott minden és azt gondolta magában:
„Amikor a találós kérdésre már kitalálták a választ, akkor könnyű a megfejtése. De a választ megtalálni sokszor nagyon nehéz."

RAB ZSUZSA fordítása

Illusztráció Almásy György keletázsiai útirajzából, a 20. század elejéről

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/9. sz. 34-37. oldalak)