(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)
 |
| Halottszállítás blokád idején |
– Mi késztetett engem, fiatal lányt, hogy a távoli Szibériából elmenjek a frontra? Szibériáról azt szokták mondani: a világ vége. Egy fogadáson az Egyesült Nemzetek Szervezetének képviselője fordult hozzám hasonló kérdéssel. Már a múzeumban kitartóan kerülgetett, zavarba is jöttem tőle. Később odajött, s a tolmácsa útján megkérdezte: hajlandó volna-e Csudajeva asszony interjút adni neki? Bevallom, nagyon izgatott lettem. Tűnődöm: miről beszéljek neki? Gondoltam, elmondom ugyanazt, amiről a múzeumban beszéltem. De úgy látszik, nem ez érdekli. Ahogy ez már szokás, bókkal kezdte: »Olyan fiatalnak néz ki... Hogyan vehetett részt a háborúban?« Mondom neki: »Ez csak azt bizonyítja, hogy mi nagyon fiatalon kerültünk ki a frontra.« De voltaképpen nem ez izgatta.
Azt feszegette, hogy az ő ismeretei szerint Szibéria a világ vége. »Aha — kapcsolok —, nyilván az izgatja, hogy nem volt-e nálunk olyan totális mozgósítás, amelynek következtében nekem, iskolás lánynak is el kellett mennem a frontra?« Bólogat, hogy ilyesmire gondolt. »Jó - mondom -, válaszolok a kérdésére.« Amit elmondtam neki, most elismétlem magának is. Az életemet...
Anyámra nem emlékszem. Tragikus körülmények között, korán meghalt. Apám a novoszibirszki járási bizottság munkatársa volt. Huszonötben elküldték a szülőfalujába, gabonáért. Az ország szükséget szenvedett, a kulákok pedig elrejtették a kenyérnek valót, inkább rohadjon meg. Én akkor kilenc hónapos voltam. Anyám nagyon vágyódott a faluja után, megkérte apámat, vigye magával. Mivel engem és a nővéremet nem volt hova tenniük, minket is magukkal vittek. A papa valamikor annál a kuláknál szolgált, akit előző nap a gyűlésen megfenyegetett: tudjuk, hol rejtegeti a gabonáját, ha jószántából nem adja oda, elvesszük erővel.
A gyűlés végeztével összejött a rokonságunk. Apámnak öt fivére volt, valamennyien elestek a Nagy Honvédő Háborúban, akárcsak édesapám. Terített asztal - hagyományos szibériai pelmenyi [húsos derelye - a ford.]. Anyám az ablak melletti padon ül, egyik vállaval az ablaknak, másikkal apámnak támaszkodik, aki a falnál ül. Április hónapban vagyunk... Ilyenkor Szibériában még fagyok járják. Anyám valószínűleg fázni kezdett. Ezt csak később, felnőttként értettem meg. Felállt, a vállára vette apám irhakabátját és szoptatni kezdett engem. Ebben a pillanatban puskalövés dördült. Apámnak szánták, az irhabundájára céloztak... Anyám csak annyit mondott: »Pa...« és ráejtett engem a forró pelmenyire. Huszonnégy éves volt...
Apám - a polgárháború hőse, a csehszlovák hadtest lázadásának leverésében részt vett páncélvonat parancsnoka volt. Harmincegyben a Vörös Zászló renddel tüntették ki. Abban az időben ezzel a kitüntetéssel csak alig néhányan rendelkeztek, különösen nálunk, Szibériában. Ez nagy dicsőség, komoly megtiszteltetés volt. Apám tizenkilencszer sebesült meg, testén alig maradt ép hely.
Vajon én közömbös maradhattam-e, amikor újból ellenség támadt a földünkre? Én, aki ilyen családban nőttem fel? Akinek ilyen apja van? Apámat mindenki ismerte...
Nos, képzelje el a negyvenegyes esztendőt! Az utolsó csengetés az iskolában. Valamennyiünknek tervei, álmai vannak, hiszen lányok vagyunk! Az évzáró bankett után hajókirándulás az Ob folyó szigetére. Amikor elindultunk, a város olyan volt, mint mindig, semmi rendkívüli. Vidámak voltunk, boldogok... Ahogy mondani szokták, csókolatlanok, még nem jártunk fiúkkal sem. Hajnalban visszatérünk a szigetről, az egész város forr, pezseg, az emberek sírnak. »Háború! Háború!« Mindenütt harsog a rádió. Semmit se értettünk. Miféle háború? Olyan boldogok voltunk, terveket szőttünk: ki hova jelentkezik továbbtanulásra, ki milyen pályát választ... És egyszerre háború! A felnőttek sírtak, mi azonban nem féltünk, biztattuk egymást, hogy egy hónap se kell, »megadjuk a fasisztáknak« - a háború előtt széltében-hosszában énekeltük ezt a dalt. Hogy harcolnunk kell majd idegen területen... Csak akkor kezdtük felfogni, miről is van szó, amikor jönni kezdtek otthon a halotti értesítések.
Apámat nem tartották alkalmasnak frontszolgálatra. De kitartóan ostromolta a katonai parancsnokságot. Végül mégiscsak elment. Ősz fejjel, rossz egészségi állapotban, tüdőbajosan. Idős kora ellenére elment. A vasezredbe, vagy ahogy nevezték, a sztálini ezredbe kérte magát, ahol sok szibériai szolgált. Mi, gyerekek is úgy gondoltuk, hogy a háború nélkülünk nem háború, nekünk is harcolnunk kell. Fegyvert a kezünkbe, de azonnal! Szaladtunk a katonai parancsnokságra. Február tizedikén elmentem a frontra. Mostohaanyám nagyon sírt: »Ne menj el, Válja... Mit képzelsz? Olyan kicsi vagy, olyan soványka, miféle harcos az ilyen?« Hosszú ideig angolkóros voltam. Ez akkor volt, anyám halála után. Ötéves koromig nem tudtam járni... Hogyan éreztem egyszerre ennyi erőt magamban?
Két hónapon át utaztunk tehervagonokban. Kétezer lány - egy teljes vonatszerelvény. Velünk utaztak a parancsnokaink, oktattak minket. Híradós szolgálatra képeztek ki. Megérkeztünk Ukrajnába, ott ért bennünket az első bombatámadás. Éppen egészségügyi eltávozásoH voltunk, fürdőben. Öreg bácsika volt a felügyelő. Szégyelltük magunkat előtte, végtére is lányok voltunk, fiatalok. Ám ahogy hullani kezdtek a bombák, hanyatt-homlok szaladtunk az öreghez, hova bújjunk? Valahogy magunkra kapkodtuk ruháinkat, fejemre csavartam a törülközőmet - piros törülközőm volt -, kirohantunk a fürdőből. Egy főhadnagy, hozzánk hasonló fiatal gyerek, ránk rivall:
— Lányok, az óvóhelyre! Eldobni a törüközőt! Felfeditek vele magatokat... Szaladok tovább: — Semmit se dobok el! A mama azt mondta, ne járjak vizes hajjal. A bombázás után odajött hozzám: – Miért nem fogadsz szót? A parancsnokod vagyok. Nem hittem el: – Még csak az hiányozna, hogy te legyél a parancsnokom... Összerúgtam a port ezzel a fiatal tiszttel. Jó, ha egy évvel volt idősebb nálam. Ormótlan, nagy köpenyeket kaptunk, úgy néztünk ki bennük, mint a gabonakévék, menni alig tudtunk, inkább csak imbolyogtunk. Csizma sem akadt megfelelő. Volt ugyan csizma elegendő, csak éppen férfi lábra való. Később aztán lecserélték a csizmáinkat. Az új lábbelik feje piros volt, felsőrészük fekete szurkosvászon. Páváskodtunk is benne!
Legtöbbünk kicsi volt és sovány, a gimnasztyorka lötyögött rajtunk. Aki tudott varrni, átigazította. De valamire még szükségünk volt. Lányok vagyunk, ugyebár! Szóval a törzsőrmester mértéket vett rólunk. Kész tragikomédia! Megérkezik az ütegparancsnok: »Nos, törzsőrmester, gondoskodott a szükséges felszerelésről?« A törzsőrmester jelenti: »Mértéket vettem... Meglesz...«
Híradós lettem, a légvédelmieknél. A tábori telefonközpontba osztottak be, ügyeletes szolgálatra. Lehet, hogy ebben a beosztásban szolgáltam volna végig a háborút, ha nem értesülök apám elestéről. Könyörögtem: »Bosszút akarok állni, elégtételt akarok venni mindazért a rosszért, amit nekem a fasiszták okoztak.« Ölni akartam, bosszút állni, lőni... Bizonygatták nekem, hogy a telefon mennyire fontos a tüzérségnél. Csakhogy a telefonkagylóval nem lehet lőni!... Irtam az ezredparancsnoknak. Elutasított. Akkor, rövid fontolgatás után, a zászlóaljparancsnokhoz fordultam. Megérkezik Krasznih ezredes, sorakozót rendel el, és kérdezi: »Hol van az, aki légvédelmi ütegparancsnok akar lenni?« Ott állok, kicsike, vékony, sovány nyakú, a nyakamban nehéz géppisztoly, hetven tölténnyel... Bizonyára nagyon szánalmasan néztem ki... Végigmért: »Mi a kívánságod?« Mondom neki: »Lőni akarok.« Nem tudom, mi járt a fejében. Hosszan, fürkészve nézett rám, aztán sarkon fordult és elment. »Na - gondolom -, kész. Elutasítás.« Egyszer csak jön a parancsnok: »Az ezredes engedélyezte«.
Elvégeztem egy rövidített, háromhónapos tanfolyamot. És íme, lövegparancsnok vagyok, az ezerháromszázötvenes légvédelmi ezredben. Eleinte minden ágyúlövésnél bevérzett az orrom és a fülem, felkavarodott a gyomrom. Éjszakánként kevésbé féltem, de nappal nagyon. Úgy érzed, egyenesen rád zuhan a repülőgép, pontosan a te lövegedre. Rád. Mindjárt szétlapít, megsemmisít. Nem lánynak való ez... Eleinte »nyolcvanötöseink« voltak, ezek a lövegek jól beváltak Moszkva alatt, később elvitték őket tankelhárí-tóknak, helyettük »harminchét millimétereseket« kaptunk. Akkoriban Rzsev közelében harcoltunk. Szörnyű harcok voltak arrafelé... Tavasszal megindult a Volgán a jég... És mit látunk? Látjuk az úszó jégtáblákat, és mindegyik jégtáblán két-három német között egy orosz katona... Úgy érte őket a halál, egymásba kapaszkodva. Belefagytak a jégtáblába, amit pirosra festett a vér. Gondolja el, Volga anyánk véges-végig vérben..."
Egy lélegzetvételnyi szünetre váratlanul abbahagyta: „Nem bírom... Hadd pihenjek kicsit... Nagyon nehéz... Szása belémdiktált két nyugtatót, legalább nem sírok..."
„Rokkantan tértem haza a háborúból – folytatja elbeszélését Valentyina Pavlovna. – Hátamon sebesített meg egy repeszdarab. Nem volt nagy a seb, de métereket repültem, egy hóbuckába. Ezt megelőzően napokon át nem tudtam kiszárítani a nemezcsizmámat, vagy tűzifánk nem volt, vagy nem került rám a sor, mivel kicsi volt a tűzhely, mi pedig sokan voltunk. Mire rámtaláltak, megfagytak a lábaim. Úgy történhetett, hogy betemetett a hó, de még lélegeztem, s valami nyílás keletkezett a kilélegzett hő hatására. Kutyák találtak rám. Szétkaparták a havat, s a fülessapkámat elvitték az egészségügyiekhez. Nyakamban lógott a »dögcédula«, mindenkinek volt ilyen igazolványa: kik a rokonai, kit értesítsenek a haláláról. Kikapartak a hó alól, sátorlap-köpenyre fektettek, a kurta irhakabátom merő vér volt... És senki nem törődött a lábammal...
Hat hónapig voltam kórházban. Amputálni akarták a lábamat, mégpedig térden felül. Megkezdődött az üszkösödés. Elfogott a csüggedés, nem akartam nyomorékként élni. Minek is éljek? Kinek kellek? Se apám, se anyám. Csak terhére lennék másoknak. Mit kezdjenek egy nyomorékkal!
Az osztályos orvosom, egy fiatal hadnagy, a kórházparancsnokhoz fordult: »Hadd próbáljam meg. Szeretném megpróbálni...« A tábornok azt felelte: »Mit akarsz megpróbálni? Az egyik lábujja már fekete. Tizenkilenc éves lány. Miattunk pusztulna el!« Kiderült, az osztályos orvosom ellenezte az operációt, más, az akkori időben még alig elterjedt módszert javasolt. Speciális injekciós tűvel oxigént fecskendeznek a bőr alá. Az oxigén táplálja... De hát ezt pontosan nem tudom elmagyarázni, nem vagyok orvos...
A fiatal hadnagy meggyőzte a tábornokot. Nem vágták le a lábamat. Megkezdték kezelésemet az új módszerrel. És két hónap múlva már járni kezdtem. Igaz, mankókkal, a lábam mint a rongy, nem tudok rátámaszkodni. Látom, de nem érzem. Aztán lassan megtanultam mankó nélkül járni. Azt mondták: másodszor születtem meg. A kórház után szabadságoltak. De hát miféle szabadság ez? Hová? Kihez? Visszatértem a csapattestemhez, a lövegemhez. Beléptem a pártba. Tizenkilenc éves voltam...
Kelet-Poroszországban értem meg a háború végét. Napok óta nyugalom volt, egyik oldalon se lőttek. S akkor egyszerre, az éjszaka közepén riadó: berepülés! Felugráltunk. És mindenünnen halljuk, hogy kiabálnak, ujjonganak: »Győzelem! Kapitulációk Kapituláció - rendjén van! De az a szó, hogy »Győzelem« - az rögtön eljutott a tudatunkig. »Vége a háborúnak! A háborúnak vége!« Fékevesztett lövöldözés kezdődött, kinek mije volt, abból - géppisztolyból, revolverből... Még az ágyúkat is elsütöttük... Egyikünk a könnyeit törölgette, másikunk táncra perdült: »Élek! Élek!« Később azt mondta a parancsnok: »Nos, jó, de addig nem szereltek le, amíg ki nem fizetitek a töltények árát. Mit képzeltek? Mennyi töltényt lövöldöztetek el!?« Szilárdan hittük, hogy ezentúl mindig béke lesz a földön, hogy többé senki nem akar háborút, hogy minden lövedéket meg kell semmisíteni, nehogy valaha is újból szóba jöhessen a háború...
Mekkora honvágyat éreztem! Nem várt az édesapám, és nem várt az édesanyám. De minden tisztelet a mostohámnak... Anyámként fogadott. Ezentúl anyámnak is szólítottam. Várt engem, nagyon várt. Pedig a kórházparancsnok megírta neki, hogy amputálják a lábamat, készüljön fel arra, hogy úgy fog viszontlátni. Megnyugtatta, hogy később majd elhelyeznek valahol, nem leszek a terhére... De ő csak annyit akart, hogy élve kerüljek haza. Várt engem...
Tizennyolc-húszévesen mentünk a frontra, s húsz-huszonöt évesen kerültünk haza. Eleinte örültünk, később kétségbeestünk: mihez kezdünk a polgári életben? Társnőink főiskolát végezhettek, de mi kik vagyunk? Nem értünk semmihez, nincs szakmánk, képesítésünk. Nem tudunk mást, mint háborúzni, ez minden, amihez értünk. Szerettünk volna mihamarabb elszakadni a háborútól. Katonaköpenyemből kabátot varrtam, kicseréltem a gombokat. Vízhatlan csizmámat eladtam az ócskapiacon, és cipőt vásároltam. Amikor először vettem fel női ruhát, kicsordultak a könnyeim. Négy évig nadrágot hordtunk — nem ismertem fel magamat a tükörben. Vajon elmondhatom-e valakinek, hogy megsebesültem, hogy rokkant vagyok? Próbáld csak elmondani, aztán lesheted, hogy felvesznek-e valahova dolgozni! Pedig beteg volt a lábam, s rendkívül ideges voltam...
A fronton a férfiak bámulatosán viselkedtek velünk, óvtak bennünket. A békés életben nem találkoztam ilyen figyelemmel a részükről. Visszavonuláskor leheveredtünk pihenni a csupasz földre, ők egy szál gimnasztyorkában vannak, minket meg betakargatnak a köpenyükkel: »Lányok vagytok... Rátok vigyázni kell...« Találnak valahol egy darabka vattát, vagy pólyát: »Fogd, jól jöhet neked...« Az utolsó kétszersültjüket megosztják. Sohasem kaptunk mást tőlük, mint jót, melegséget.
Mostanában sokszor meghívnak, felszólalásra kérnek. Nemrég fiatal olaszoknak tartottam élménybeszámolót. Figyelmeztettek, hogy a hallgatóim gazdag szülők gyermekei. Azt kérdezték tőlem, férjhez mentem-e a háború után? Miért — miért nem, azt gondolták, nem mentem férjhez. Azt feleltem nekik: »Mások hadizsákmányt hoztak a háborúból, én férjet... Van egy lányom. Unokáim vannak...« Szerettem volna több gyereket is, de nem volt rendben az egészségem, se erőm, se anyagi lehetőségem nem volt. Nincs mit beszélni erről... Nem tanulhattam, a műszaki főiskola laboratóriumában helyezkedtem el, laboránsként. Szerettem a munkámat, sokat voltam fiatalok között. Ettől lassabban öregszik az ember...
Két évvel ezelőtt meglátogatott volt törzsparancsnokunk, Iván Mihajlovics Grinyko. Már nyugdíjas. Itt ült, ennél az asztalnál. Akkor is pirogot sütöttem, ő meg a férjemmel beszélgetett, felemlegették a lányokat, akikkel együtt szolgáltunk...
Mikor búcsúzunk, bárhogy tiltakozom is, rámtukmál egy csomag pirogot: „Szibériai specialitás". És egy hosszú listát nyom a kezembe, címekkel, telefonszámokkal.
(Folytatjuk)
MARKOS MIKLÓS fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz. 25-29. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése