A kisfiú ugyancsak a folyón indult első utazására... A hajó ablakán, a víz keskeny sávján túl egyre csak siklott, siklott a part, a tat mögött meglepődve és kelletlenül pezsgett a víz, majd mintha összeszedte volna magát, kétfelé görgette a hullámokat. A part gyakran változott: hol alacsony, élénkzöld volt, friss füvén tehenek legeltek, hol hirtelen mart magaslott a kanyaron túl, fent épületek emelkedtek, lefelé, a vízhez, a ladikokhoz lépcső vezetett, a ladikok mellett gyermekek kiabáltak, integettek mind a két kezükkel, a házaknál — tenyerükből napellenzőt csinálva - felnőttek álltak.
Lám, a nap is elment, sűrű sötétség borult a partra, csak közvetlenül a víznél sárgállott keskeny kavicssáv. A távolban szinte megfoghatatlan szürke pára vonta be a mélyen meghajtó, hallgatag hegyeket. Itt-ott már apró fények furakodtak elő, de néhányat pislogva el is tűntek, beleolvadtak az alkony bizonytalan, remegő világosságába. Az ég olvadónak, elmosódónak látszott, a csillagok még nem bújtak elő rajta, a szemhatár lágyan és alig láthatóan összefolyt a földdel. A hajó oldalánál egyenletesen és fojtottan zúgott a víz, a köveken guruló hullám felől meg óvatos-lanyha surrogás hallatszott.
Egészen közel egy sziget zúgott el, magas és olyan sima vonalú, mint egy uszály. Milyen jó most a szigeteken, ahol olyan lágy és finom fű nő, akár a szőrme, és különösen gazdagon, élénken virulnak a virágok. A széltől egy oldalra dőlnek a fák, de szívós és feszes gyökereiket szélesen szétvetve, keményen és vaskosan állnak. A víz mentén éger- és fűzcserjék nőnek, távolabb meg bogyós bokrok - többnyire ribizli. És a szigeten mindig a mozgás csodálatos - csalóka, de mégis valószerű - érzése támad benned: lassan és méltóságosan úszó hajón, gőzösön utazol. Tudod, hogy szilárd földön állsz, de a lábad alatt, ide-oda mozogva mégis remeg, hol jobbra, hol balra fordul a talaj, és már nem tudsz ellenállni — óvatosan és rejtélyesen hajózol valahová.
Éjszaka a folyón. A csillagok még nem értek meg: tavasziasan távoliak és aprók voltak. De a kerek telihold egészen alacsonyan és ünnepélyesen függött az ég alatt. Ezüstös fényében körös-körül minden boldog mozdulatlanságban hevert, csak a folyó - amelynek mélyén az éjszakai ég tükröződött -, az fénylett felülről, gőgös, zöld ragyogással.
Az égről leszakadt egy csillag, és hosszú, égő vonalat rajzolva kihunyt. Ugyanakkor, nem tudni, miért, mintegy félálomban, kurtán és panaszosán nyögött egyet a hajó kürtje. A part felé tartó hullámon, gyertyákká nyúlva, csillagok csillogtak. A szembefúvó szél, amely a hajó fényszóróval megvilágított zászlaját cibálta, csak a felszínen járt, a folyó tükrét nem is borzolta. Oldalt olykor sárga vagy vörös bójafények tűntek elő, mellettük zúgott a víz.
Fesztelenül és fényesen kószált a föld felett a derült májusi éj, de keleten, ott, ahol a hajnalnak kellett pirkadnia, már kezdett halványulni az ég pereme.
Új nap indult...
A FOLYÓN TÚL
Nyáron csónakon az egész család átment a folyón túlra, a kaszálóra, ott bogyót, aztán gombát szedett. A kisfiú a bójaőrtől kikunyerált két bóját, amelyek közel estek a kaszálóparcellához, esténként meggyújtotta, reggelenként eloltotta őket, megtanult a csónakban rúdon mászni - ugyanolyan jól, mint a felnőttek -, elboldogulni félkezes evezővel. Állandó, végtelen élvezetet szerzett neki, hogy a folyón lehet, belebelepillanthat félelmetes, csábító mélyébe, az erős hullámzásba; boldogság töltötte el, ha ellökte a ladikot a parttól, és mind messzebb, messzebb evezett, hol felröppent, hol alásiklott a hullámokon, majd pedig, sikeresen visszatérve győztesnek érezte magát, és azt gondolta, hogy a folyó ettől egyszeriben nyugodtabb lett.
LADIKBAN
Sötét őszi éjszakákon a nagyapa magával vitte a kisfiút - éji világítással halászni. A ladik orrán fényesen és szaporán égett a szurokfáklya. Nagyapa, lábát szélesen szétvetve és türelmesen a vízbe tekingetve, döfésre tartott szigonnyal a lángnál állt, ő pedig a taton ülve zajtalanul evezett. A folyó fáradtan, közönyösen vitte őket lefelé. A víz nehéz, fémes fényében halványan meg-megcsillant egy lehullt levél. Buborékok pukkantak és haltak el. Valahol a folyó közepén - nyugodt időben nem tudni, miért - sokáig egy helyben maradt egy érthetetlen izgalommal villogó, hosszú, hullámos csík, aztán ugyanolyan váratlanul eltűnt, ahogy keletkezett. A fiúcska fázott a nyirkosságtól, a láng csak ingerelte csekély melegével, de lelkében szokatlan, kellemes izgalmat keltettek a partról lehajló, szigorú csöndben tovaúszó bokrok, a hol itt, hol ott támadó titokzatos csobbanások, az éji madár távoli rikoltása, a tűz mesés tánca, a lángé, amely felé valahol sietve úszik, és sehogy se tud megállni a ragyogásától megkótyagosodott nagy hal.
336 ÉS EGY
A tajga sohasem izgatta és nem gyötörte a kisfiút annyira, mint a folyó. A tajga mindig ott maradt a helyén, és ott is kellett maradnia, a folyó viszont eltűnhetett, elfolyhatott, végképp kiapadhatott, emlékül csupaszon ott hagyva köves medrét, amelyben majd kutyák szaladgálnak. Reggelente - bár ezt még magának sem merte bevallani - óvatosan a folyóhoz ment, hogy ellenőrizze, nem történt-e vele valami, és nem értette, miért nem izgat ez senkit, miért nyugodt mindenki, hogy a folyó holnap is ugyanúgy fog folyni, ahogy tegnap és tegnapelőtt folyt.
Később felnőtt emberek megmagyarázták neki, hogy az ő folyója különleges, nem hasonlít a közönséges folyókhoz, amelyek kis csermelyekkel kezdődnek, majd pedig vizet gyűjtve, egyre újabb és újabb mellékfolyót magukba fogadva, szélesek és bővizűek lesznek - olyanok, amilyenek. Az ő folyója egy óriási tóból, sőt tengerből, a híres Bajkálból ered, amelynél gazdagabb és szebb nincs az egész világon. A Bajkálba 336 nagy és kis folyó torkollik, és ezt a vizet az Angara egymaga vezeti el. Ezért nem apadhat ki, magyarázták a kisfiúnak. Ő elképzelte a 336 folyót meg az ő folyóját, elragadtatva gondolt erejére, és megnyugodott: hát igen, az ő folyója nem hasonlít egyetlen más folyóhoz sem, ez a legnagyszerűbb folyó a világon, nem száradhat ki, nem halhat meg.
Még kisfiú volt, és nem ismert más veszélyt a folyó számára.
MAKAI IMRE fordítása
 |
| Részlet az Isten veled, Matyora c. szovjet filmből (1983) |
Néhány szó Raszputyinról
Sz. Uszty-Uda (Szibéria, irkutszki terület), 1937. márc. 15.
1959-ben szerzi bölcsészdiplomáját az Irkutszki Tudományegyetemen. Különböző szibériai lapoknál újságíró. Kisebb prózai írásokkal jelentkezik, már első kisregénye (Pénzt Marijának!) fogadtatása is kedvező.
Az 1970-es évek jelentős orosz irodalmi irányzata, az ún. „falusi próza” képviselője. A kisregény formát választja, mely lehetőséget ad számára a lélektani ábrázolásra és a lassabb, bölcselkedő elbeszélésre.
Művei rávilágítanak a gyökerekhez való ragaszkodás, a múlt ismeretének és tiszteletének, a kulturális folytonosság fenntartásának fontosságára, s szinte segélykiáltásként szólnak a szülőföld elvesztésének tragikumáról, egy életforma sajnálatos és visszafordíthatatlan megváltozásának, a természet egyensúlyának megbontásának következményeiről. Felejthetetlen alakjainak, mondanivalójának súlya és írásainak hangulata balladaszerűséget kölcsönöz műveinek, amelyek alapélménye az emberi kiszolgáltatottság, a hagyományok és az erkölcsi értékek pusztulása.
1977-ben Állami díjas lesz.
Főbb művei:
Pénzt Marijának! (Gyengi gylja Mariji ) 1967; Élj és emlékezz! (Zsivi i pomni!) (kisregény)1977; Végnapok (Poszlednyij szrok) (kisregény), 1970; A víz sodrában s a sodrással szemben (Vnyiz i vverh po tecsenyiju), (kisregény), 1972; Isten veled, Matyora (Proscsanyije sz Matyoroj) (regény) 1976; Míg csak élsz, szeress (Vek zsivi, vek ljubvi) (elbeszélések), 1982 (A Babel matrix nyomán)
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1984/5. sz., 87-90. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése