(Szvetlana Alekszijevics dokumentum-elbeszélése. Részletek)
 |
| Részlet a Solohov Emberi sors c. novellájából készült filmből |
Alekszandra Szemjonovna Maszakovszkaja közkatona, egykori szakács, meglepődve és zavartan fogadott:
„Mi nem lőttünk, az én kezemben sosem volt lőfegyver. Kását főztem a katonáknak. Ezért kaptam a háborús érdemérmet. De én ezt nem is emlegetem: hát harcoltam én? Főztem a kását, a katonalevest. Húzkodtam az üstöket, ételtartályokat. Nem mondom, nehezek voltak... Emlékszem, rámszól a parancsnok: »Szét kellene lőni ezeket a tartályokat. .. Hogy fogsz szülni a háború után?« És egyszer csakugyan fogta és szétlőtte őket. Kénytelenek voltunk valamelyik közeli faluban kisebbeket beszerezni.
Jönnek a kiskatonák az első vonalból, pihenőt kaptak. Sápadtak, nyakig koszosak, elgyötörtek, kezük, lábuk összefagyva. Leginkább az üzbégek és tadzsikok féltek a hidegtől. Náluk, odahaza, mindig süt a nap és meleg van, itt meg harminc-negyven fokos fagyok járják. Látod, hogy nem tud felmelegedni, megeteted szegényt. Magától a kanalat se képes a szájához emelni."
Ugyanott, a ljubanyi körzetben, Urecsje városkában kerestem fel Marija Sztyepanovna Gyetkót és Anna Zaharovna Gorlacsot. Korábban mindketten kolhozban dolgoztak, jelenleg nyugdíjasok, unokáikat nevelik. Kurta válaszokat adnak, szinte mentegetőznek, hogy velük az életben semmi különös nem történt, amiért bárkinek is érdemes lenne ilyen messzire eljönnie. Mindenáron egy helybeli hírességhez akarnak irányítani: „Fjodorovicsnak egy halom kitüntetése, két Dicsőség érdemrendje van. Kézről kézre adják nála a kilincset a riporterek!" Végül, a riporterek felemlítése után, akik még Minszkből is „egyre csak jönnek és jönnek", kivágták a vitathatatlan adut: a kolhoz elnöke minden esztendőben, a Győzelem Napján személyesen keresi fel Fjodorovicsot, hogy gratuláljon neki.
Emlékszem, milyen furcsa volt vérről, halálról, borzalmakról beszélgetni ebben a tavaszi kertben, a zsenge fű, a virágzó meggyfák között. Az asszonyok alig szóltak, annál többet sírtak.
„...Mostam a fehérneműt. Végig a háború alatt, mostam. Meghozzák a ruhát: annyira agyonnyűtt, fekete, hemzsegnek benne a tetvek. A fehér hóköpenyek - a hóban viselt álcázóköpenyek - pirosak a vértől. A zubbonyok ujja letépve, mellükön lyuk hátán lyuk, a nadrágok szára hiányzik. Könnyeiddel mosod, könnyeiddel tisztítod ezeket a ruhákat. És hegyekben áll a mosásra váró fehérnemű. Azóta is fájnak a kezeim. Álmomban gyakorta előjön minden. Nehéz ezt szavakkal elmondani..." (Marija Sztyepanovna Gyetko közkatona, mosónő)
„A mi hősiességünk abban állt, hogy felöltöztettük a katonákat, mostunk, vasaltunk rájuk. Ritkán utaztunk vonaton, gyakrabban lóháton; de leginkább csak gyalogosan, úgy jutottunk el Berlinig. És közben mindent csináltunk, amit kellett: segítettünk vinni a sebesülteket, lövedékeket szállítottunk a Dnyeperen; mivel nem volt szállítóeszköz, kézben cipeltük kilométereken át..." (Anna Zaharovna Gorlacs közkatona, mosónő)
Csak az ajtóban, amikor búcsúzkodtunk, akkor mondta Anna Zaharovna: „Azt hiszem, nagyon keveset meséltem el magának. Annyi mindent éltem át, és csak ilyen keveset mondtam el."
Hiába is kéred, hogy másról is beszéljenek, mindegyik elölről kezdi a történetét.
„Azt kérdezi a törzsőrmester: »Hány éves vagy, kislány?« »Tizennyolc, na és?« »Csak az - mondja -, hogy kiskorúakra nincs szükségünk.« »Akármit elvégzek. Tudok kenyeret sütni!« »Fel vagy véve...« (Muhametgyinova N. A. közkatona, pék)
A volgográdi terület Mihajlovka városából írta Marija Szemjonovna Kulakova: „Elvégeztem a tanítóképzőt. Miután kitört a háború, nem irányítottak munkára, hanem hazaküldtek minket. Néhány nap múlva hívattak a katonai parancsnokságra. Anyám nem akart elengedni, csak tizennyolc éves voltam: »Elutazol a bátyámhoz, megmondom, hogy nem vagy itthon.« »De hát komszomolista vagyok« - felelem. A parancsnokságon összegyűjtöttek minket, mondván, hogy női munkásokra van szükség a harctéri sütödékben.
...Nehéz munka volt. Nyolc hordozható vaskemencénk volt. Megérkezünk a rommá lőtt faluba vagy városba, felállítjuk a sütödénket. Amikor állnak a kemencék, fáról kell gondoskodnunk, húsz-harminc vödör vizet, öt zsák lisztet kell előkészítenünk. Tizennyolc éves lányok vagyunk, cipeljük a hetven kilós lisztes zsákokat. Ketten megfogjuk, visszük. Vagy ráraknak negyven vekni kenyeret a tróglira. Én, például, meg se tudtam emelni. És éjjel-nappal a kemence mellett. Éjjel, nappal. Kisül egy adag, már kellene a következő. Bombáznak, de mi sütjük a kenyeret..."
„ANYÁM FEHÉR KENDŐT VISELT..."
Napóleon után Hitler is panaszkodott a generálisainak: „Oroszország szabálytalan háborút folytat." Szabálytalan - értsd: kigyulladt magtárak, amelyekből a gabonát Németországba akarták elszállítani, a Szovjet Tájékoztató Iroda röplapjai a megszállt város kellős közepén, vakmerő partizántámadások megerősített helyőrségek ellen, a frontra tartó ellenséges katonavonatok éjszakai felrobbantása... Mindez - a földalatti hadviselés és partizánháború ismert és ismeretlen hőseinek száz és száz kisebb-nagyobb haditette. Az, amit Lev Tolsztoj „a népi háború furkósbotjának" nevezett. Képzeljük el ennek a harcnak a gyakorlati megvalósítását. Mit jelent, például, az ellenség számára a földalatti hadviselés? Nem egy-egy támadást, hanem a fenyegetettség folyamatos érzését, a személyes biztonság hiányát, hosszú éveken át.
„...A felszabadulás utáni első időkben megyek az utcán, és folyton körülkémlelek. Hozzászoktam az elővigyázatossághoz... Képtelen voltam nyugodtan végigmenni az utcán. Megyek, s számolom az autókat... A pályaudvaron a vonatokat számolom..." (Szedova V. G. földalatti harcos). Mit jelent elmenni a partizánok közé egy faluból, ahol mindenki ismer, ahol ottmaradnak idős szüleid, öcséd és húgod? Képzeljük el, mi történnék, ha az első vonalban harcoló katona mellett ott volna a családja - felesége, kisgyerekei, idős édesanyja, És bármelyik percben előkúszhatnak a fasiszta tankok, kibukkanhat a dombhányás mögül a géppisztolyosok csatárlánca. A fronton mindenki egyedül csak a saját életét kockáztatja. De a partizánoknál? Itt a mindennapi harci feladatok közepette az életed kockáztatása csupán a mindennapos hőstettek kezdete, s nem is a legszörnyűbb kockázat, nem is a legszörnyűbb megpróbáltatás...
A következőképpen emlékeznek erre az egykori partizánnők.
Antonyina Alekszejevna Kondrasovát munkahelyén a szobájában kerestem fel. A brjanszki terület gyagykovói járása Népi Ellenőrző Bizottságának elnöke. Este volt, az emeleteken elcsendesedett a nyüzsgés, elhaltak a sietős lépések, csupán a takarítónő csörömpölt vödreivel a folyosón. A páncélszekrény tetején álló rádiókészülékből, amely a hivatali helyiségek kötelező tartozéka volt, a bemondó szövege hallatszott; a munkaidő utáni csendben összekötött bennünket a külvilággal.
Rögtön észrevettem, hogy Antonyina Alekszejevna azok közé a gyengéd, lágyszívű asszonyok közé tartozik, akikhez nem illik a hivataloskodás, a kemény, főnöki magatartás. Sokkal inkább hasonlít egy falusi tanítónőre, akit körülraj onganak a tanítványai, mint egy harmincöt éves hivatali idővel rendelkező pártmunkásra.
- Elhallgattak, végre - pillant Antonyina Alekszejevna az asztalán álló három, színes telefonkészülékre: egy fehér, egy sárga, egy piros. Ebben a pillanatban csörögni kezdett a fehér telefon.
- A lányom... Vár vacsorára. De hát mi valószínűleg sokáig... Nem olyan gyakran érkezik vendégem Belorussziából... Ők a legkedvesebb vendégek. Ott partizánkodtam, a belorusz erdőkben...
Antonyina Alekszejevna Kondrasova partizánfelderítő, a Bitos partizándandár tagja:
– Miután teljesítettem egy fontos megbízatást, többé nem maradhattam a faluban, csatlakoztam a csapathoz. Közvetlen ezután anyámat elvitte a Gestapo. A fivéremnek sikerült megszöknie, anyámat azonban elvitték. Megkínozták, faggatták, hogy hol van a lánya. Két éven át fogva tartották. A fasiszták más asszonyokkal együtt két éven át hajtották maguk előtt, amikor valamilyen hadműveletbe kezdtek, és féltek a partizánok aknáitól. Ilyenkor mindig a helyi lakosokat hajtották maguk előtt. Aknák esetén azok robbannak fel, a németek épségben maradnak. Két éven át így hajtották az anyámat is...
Nemegyszer előfordult, hogy lesben ülünk s észrevesszük, hogy asszonyok közelednek, mögöttük pedig a németek. Közelebb érnek, s megismerem az anyámat. És a legrettenetesebb - várod, hogy a parancsnokod tüzet vezényeljen. Valamennyien remegve várjuk a tűzparancsot, miközben az egyik azt súgja: »Ott az anyám«, a másik: »Az ott a kishúgom«, akad, aki a gyerekét ismeri fel... Anyám fehér kendőt viselt. Magas növésű volt, rögtön felismertem. Ha esetleg későn vettem észre, végigfutott a hír: »Jön az édesanyád...«
Ha tüzet vezényelnek — lőnöd kell. És magad sem tudod, hogy hova fogsz lőni, csak egyetlen gondolat jár a fejedben: figyelni a fehér kendőt — él-e még, nem esett-e el? Mindenki szétszalad, felbukik, nem tudod, megölték-e a mamát, vagy sem. Két napig, még tovább magadon kívül vagy, míg megérkeznek a faluból az összekötők és megmondják, hogy él. Akkor te is újra élhetsz. Egészen a következő alkalomig. Úgy érzem, most nem bírnám ki. Akkor? Fiatal voltam, vagy talán csak a körülmények kényszerítettek rá, hogy kitartsak. Igen, azt hiszem, a körülmények...
Visszavonulásuk előtt — ez már negyvenháromban történt — a hitleristák agyonlőtték anyámat... Engem az édesanyám a maga sajátos módján bocsátott utamra:
- Menjetek, gyerekek, nektek élnetek kell. Meghalni egyszerű, de akkor már inkább az értelmes halál!...
Olyan szavakat, hogy meg kell ölni az ellenséget, ő soha ki nem mondott. Más, asszonyi szavakkal fejezte ki vágyát: menjenek haza a németek, hogy ti nyugalomban élhessetek és tanulhassatok; a legfontosabb, hogy tanulhassatok!
A cellatársnői mesélték, hogy minden alkalommal, amikor kivitték őket, azt kérte:
— Ó, asszonyok, csak egyet tegyetek meg: ha meghalok, segítsétek a gyerekeimet! Mikor hazatértem, egyik volt cellatársnője vett magához. A családjába fogadott, noha két kisgyereke volt. Házunkat a fasiszták felgyújtották, öcsém partizánként vesztette életét, anyámat agyonlőtték, apám a fronton volt. Sebesülten, betegen tért haza. Eljutott Berlinig, de utána már nem soká élt... Egyedül maradtam meg családunkból. Az asszony, aki magához vett, szegény volt, s még két kisgyerekéről is gondoskodnia kellett.
Elhatároztam, hogy elmegyek. Bárhová is, de elutazom innen. Sírt, és nem engedett el. Még valamit. Amikor megtudtam, hogy anyámat agyonlőtték, nem találtam a helyemet, mindenáron meg akartam keresni... A kivégzettek holttesteit a németek egy harckocsielhárító-árokba dobták, és a sírt gépkocsikkal a földdel egyenlővé tették. Valaki megmutatta nekem, hogy körülbelül hol állhatott az anyám. Azon a helyen kiástam a földet, megfordítottam a tetemet. Felismertem anyámat a gyűrűjéről... Amikor megláttam őt, felsikoltottam, és semmi többre nem emlékszem. Asszonyok jöttek, konzervdobozban vizet hoztak, megmosták őt, és eltemették. Máig őrzöm azt a konzervdobozt... Éjszakánként fekszem és gondolkodom: miattam halt meg az anyám. Nem, nem miattam... Ha a hozzátartozóim féltése miatt nem mentem volna harcolni, ha a másik, a harmadik, a negyedik is így tesz - nem tartanánk ma itt. De arról már nem tudom meggyőzni magamat, hogy ez a rettenet nem velem történt, nem láttam, nem éltem át. Nem tagadhatom le, hogy láttam anyámat, ahogy felém közeledett, és hogy lőttem arrafelé, ahonnan közeledett. El nem tudja képzelni, mennyire elviselhetetlen ezzel a tudattal élni. És minél tovább, annál elviselhetetlenebb. Előfordul, hogy éjszaka fiatalok hangját, nevetését hallod az ablakod alatt, összerezzensz, és hirtelen azt hiszed, gyereksírást, gyerekkiáltást hallasz..."
A földalatti háború és a partizánharc a hadviselés szokatlan, sajátos formája volt. Résztvevőinek különleges tulajdonságokkal kellett rendelkezniük. „Hozzá kellett szoknod, hogy kettős életet élj: az egyik életedben mindenki ismert, a másikról csak néhányan tudtak. A földalatti háború első törvénye - minél kevesebbet tudni..." (Kasicskina L. M. földalatti harcos) Ez a harc különleges, felfoghatatlan áldozatokat követelt. Törvényei könyörtelen kegyetlenséggel dúlták fel az egymáshoz legközelebb állók kapcsolatait. A legsúlyosabb megpróbáltatásokat a nőknek kellett elszenvedniük, mivel ők nem csupán partizánok, a földalatti háború katonái voltak, hanem egyúttal anyák, feleségek, leányok. Rájuk vártak a legszörnyűbb szenvedések. Ezekhez képest meghalni, elesni a harcmezőn - könnyű volt...
Jadviga Mihajlovna Szavickaja minszki földalatti harcos így emlékezik: „Amikor bekapcsolódtunk a harcba, figyelmeztettek minket, hogy mekkora veszélyt vállalunk, az életünkkel fizethetünk, kevés a valószínűsége, hogy életben maradunk. De mi nem gondoltunk magunkra. Egész bensőnkkel, minden porcikánkkal gyűlöltük az ellenséget. Amikor először láttam német katonát, olyan érzés volt, mintha áramütés ért volna - az egész testem, testemnek minden sejtje zsibog. Hogyan lehetséges, hogy itt vannak? Éreznie kell az embernek, hogy ez tűrhetetlen, ez elfogadhatatlan. Néhány nap elegendő volt, hogy a régi, háború előtti énem megszűnjön létezni. Más ember lettem. Valamennyiünket elragadott a gyűlölet érzése. Ez az érzés erősebb volt, mint hozzátartozóink féltése, mint a halálfélelem. Nem arról volt szó, hogy nem törődünk a hozzátartozóinkkal. De nem volt választási lehetőségünk. Nem tűrhettük, hogy a fasiszták itt maradjanak az országunkban...
Amikor, például, figyelmeztettek, hogy a Gestapo le akar tartóztatni, elhagytam az otthonunkat és csatlakoztam a partizánosztaghoz. Magára hagytam hetvenöt éves anyámat. Megbeszéltük, hogy vaknak és süketnek tetteti magát, akkor békén fogják hagyni. Ezzel, persze, csak magamat igyekeztem megnyugtatni, a Gestapo ettől még elvihette volna őt. De mindennél erősebb volt bennem az érzés, hogy folytatnom kell a harcot, bosszút kell állnunk az ellenségen. A távozásomat követő napon a gestapósok rátörtek a házunkra. A mama eljátszotta, hogy vak és süket, ahogy megbeszéltük. Szörnyen megverték, vallatták, hol van a lánya. Anyám sokáig beteg volt ezután..."
Alekszandra Ivanovna Hromova, az antopoli földalatti járási pártbizottság titkára meséli:
„Barátnőmnek, Kátya Szimakovának két lánya volt. Kicsik voltak még, hat-hét évesek lehettek. Kézenfogta őket, sétál velük a városban, és megfigyeli a csapatok elhelyezkedését. Ha rászól egy fasiszta, eltátja a száját és megjátssza a félnótást. A lányai életét kockáztatta...
Ott volt még nálunk Zazsarszkaja. Volt egy lánya, Valerija. Nyolcéves volt. Fel kellett robbantanunk a németek étkezdéjét. Azt határoztuk, hogy a tűzhelyben helyezzük el a robbanószert. De valakinek oda kellett vinnie. Az anya azt mondta, hogy a kislánya odaviszi. Kiskosarába tette az aknát, fölé néhány gyermek ruhadarabot, két tucat tojást és vajat. így vitte be a kislány az étkezdébe a robbanóanyagot. Azt mondják, az anyai ösztön - a gyermek féltése - mindennél erősebb. De akkoriban nem cselekedhettünk másként. Nem tudtunk volna..."
„Az osztagunkhoz tartoztak a Csimuk fivérek... Rájuk gyújtották a csűrt. Az utolsó töltényükig harcoltak, aztán - égve-lángolva - kijöttek. Kordén körülhordozták, megmutogatták az embereknek — így akarták azonosítani őket. Kint állt az egész falu. Apjuk és anyjuk is ott volt. De senki se szólalt meg. Milyen erős lehetett annak az anyának a szíve, hogy nem sikoltott fel... Nem adta ki magát. Másként felgyújtották volna az egész falut. Mindenféle hőstettért kitüntetést adnak, de bármelyik, a legnagyobb, a Szovjetunió Hőse-aranycsillag érdemrend is kevés ennek az anyának a tettéért..." (Kaszperovics P. A. partizánösszekötő)
Valentyina Mihajlovna Ilkevics partizánnő elbeszéléséből:
„Anyám mosott és főzött a partizánoknál. Ha kellett — őrségbe is kiállt. Semmi igazolása erről - nem volt szüksége igazolásra sem akkor, sem később; segített, ahogy azt minden szovjet ember tette. Történt egyszer, hogy engem elküldtek, valamilyen feladatot kellett végrehajtanom. Anyámat értesítették, hogy elfogtak és felakasztottak. Amikor néhány nap múlva visszatértem és anyám meglátott, nem bírt megszólalni, néhány órára elveszítette a beszélőképességét. Vajon ő volt az egyetlen anya, akinek ilyesmit el kellett szenvednie?"
...Mi az, ami valamennyi beszámolóban megindít? Az, hogy az emberek átérezték a közös bajt, és nem a saját sorsuk izgatta őket. A háború az emberekből nem egyszerre hajtotta be a maga szörnyű adóját. Nem akad család, amelyet elkerült volna, bár eleinte még sokakat megkímélt. De azok is, akiket megkímélt, és akiket nem kímélt meg, egynek, oszthatatlannak, elválaszthatatlan egésznek éreztéjí magukat a közös bajban. Az embereknek ez a nagyszerű közössége adott erőt, hogy mindent elviseljenek és győzzenek.
Vera Szafronovna Davidova volt partizán a következő esetet említette:
„Beléptünk a kunyhóba, látjuk, hogy tökéletesen kifosztották. Két csupasz, gyalult padon és az asztalon kívül semmit se találunk. Még egy bögrét se, amiből vizet ihatnánk. Csak a sarokban az ikon, rajta a törülköző kendő. Ott ül a nagyapó és nagyanyó. Egyik partizánunk leveszi a csizmáját. Kapcái annyira elrongyolódtak, hogy már nem tudja visszatekerni őket. Zuhog az eső, sár van, a csizma is agyonnyűtt. Akkor az anyóka odamegy az ikonhoz, leveszi a törlőt és odaadja neki: »Hogyan mennél tovább, gyermekem?!« Most már aztán csakugyan semmi nem marad ebben a kifosztott kunyhóban..."
Fjokla Fjodorovna Sztruj volt partizán meséli:
„Megsebesültem a lábamon, elájultam. Metsző hideg volt, s mire magamhoz tértem, megfagyott a kezem. Most már nem látszik a nyoma, mindkét kezem mozog, tudom használni. Akkor azonban teljesen megfeketedtek, mivel nedvesek voltak a kúszástól. A lábam szintúgy. Ha nincs az a kemény fagy, talán meg lehetett volna menteni a lábamat. De sokáig feküdtem a hóban, és a lábam erősen vérzett. Más sebesültekkel együtt hordágyra fektettek. Rengeteg sebesült volt, összegyűjtöttek minket - miközben a németek újból bekerítették az egységünket. Blokád alatt álltunk. Szánokra dobáltak minket, mint a fatuskókat. Senki nem nézte, kit hogyan helyeznek el; visznek beljebb az erdőbe. Vittek és vittek, aztán jelentették Moszkvának, hogy megsebesültem. A Legfelsőbb Tanács tagja voltam.
— Mindkét lábán megsebesült?
— Igen, mindkettőn. Műlábam van. Még ott, az erdőben, levágták mind a két lábamat. A műtétet a lehető legprimitívebb körülmények között hajtották végre. Felfektettek egy asztalra, még jód sem volt, egyszerű fűrésszel lefűrészelték a két lábamat... Feltettek az asztalra, és nincs jód... Elmentek a hat kilométerre állomásozó másik osztaghoz jódért, és én addig feküdtem az asztalon. Érzéstelenítő sem volt. Érzéstelenítés nélkül, minden nélkül operáltak.
Összeköttetésbe léptek Moszkvával, hogy küldjenek értem repülőgépet. A repülőgép háromszor odarepült; köröz, köröz fölöttünk, de nem tudott leszállni, úgy lőttek. Negyedszerre aztán leszállt, de'addigra a két lábam már amputálták. Később Ivanovban és Taskentban négyszer kellett újraoperálni, mert négyszer kezdett el újból üszkösödni a csonkom az operáció helyén. Szeletenként szabdaltak, egyre magasabban. Volt ott egy sebész, szintén láb nélkül. A többi orvostól hallottam, hogy azt mondta rólam: »Meghajlok előtte. Számtalan férfit operáltam, de hozzá mérhetővel nem találkoztam...«
Aztán visszautaztam Gyisznába. Gondolja el, egy hónapot se pihentem, elmentem dolgozni.
— És a lába?
— Műlábbal érkeztem ide. Most már nehezemre esik a járás, megöregedtem, de akkor futkostam a városban, s mindenütt gyalog, három kilométert is megtettem. A kolhozokba kijártam. A járási tanács VB elnökhelyettese voltam. Ugyan miért tartottak volna meg a beosztásomban, ha csak az irodában ülök?
- Mégis, hogy tudott dolgozni?
- Meg is sértődtem, ha kivételeztek velem. Akkoriban még nem voltak olyan képzett kolhozelnökök, mint manapság. Ha valami fontos kampány volt, a járási vezetőket küldték ki. Minden hétfőn behívtak minket a járási pártbizottságra és megmondták, kit hova vezényelnek. Előfordult, hogy reggel ülök az irodámban, kinézek az ablakon, látom, mennek a pártbizottságra, engem meg nem hívtak. Bántott a dolog, nem akartam, hogy kivételezzenek velem.
És íme, megszólal a telefon, az első titkár a vonalban: »Fjokla Fjodorovna, kérem, jöjjön át.« Milyen boldog voltam akkor, pedig nagyon, nagyon nehéz volt a falvakat járnom. Húsz-harminc kilométerre is elküldték, előfordult, hogy megérkeztem, aztán gyalog tovább. Megyek valahol az erdőben, elesek, felkelni se tudok. Leteszem a táskámat, rátámaszkodom, vagy egy fatörzsbe kapaszkodom, felállok, és megyek tovább. Pedig nyugdíjat kaptam, élhettem volna magamnak. De képtelen voltam otthon ülni, hasznossá akartam tenni magamat. Olyan akartam lenni, mint mindenki más. Kettesben élek a nővéremmel... Házat építettek nekünk...
- Szép ház. Tágas, magas. Régebben nem láttam házakat ilyen magas mennyezettel...
- Dehogyis - Fjokla Fjodorovna megfogja a kezemet -, csak azért látod olyan magasnak, mert nincsenek benne gyerekek...
(Vége következik)
MARKOS MIKLÓS forditása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1985/3. sz. 33-39. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése