Ezt a gyümölcsfát tegnap ültettem,
és ma száradtan zörög az ága.
Tegnap a surján fácskához mentem —
boldogan zsendült a napvilágra.
Zizegve hull a lombja elébem, v
agy ez a messzi időknek hangja?
Halálos-sárga hideglelésben
vénül fácskáim gyökere, gallya.
Alkony-hűvösség. Mindenen áthat.
Fújhat a szél. Az ág mozdulatlan.
Az én időm is elsuhan, vágtat...
És megfékezni nincsen hatalmam.
Emlékezet
Lombok lehullnak, fagyok is múlnak,
végiglapozzuk azt, ami rég volt.
Kisgyermek-arcát látjuk a múltnak,
mintha mély kútból sütne a szép hold.
Él minden perce emlékeinkben.
De ha az ember a múltba ásna:
akárcsak kopott fémpénzeinken,
ismerős arcok halvány vonása.
Ne légy e kinccsel elégedetlen:
mind, a tiéd, mit őrzöl szívedben.
Számadás
Állok csak, emléket ások a múltban -
tenyérnyi víz lett, mit tengernek láttam.
Szívenütött, amikor negyven elmúltam,
barátra találtam már a halálban.
Nem tudtam dicsérni áldásod, élet.
Megíratlan versek, elhullott rózsák...
Elfolyt az ujjaim közt, semmivé lett,
észre sem vettem, a szép fiatalság.
S amire régebben időt nem leltem,
most, amíg fenn lobog gyertyámnak lángja,
csupa jót idéznék emlékeimben -
bizony, csak keveset vehetek számba.
Jelenkorod, hazám, immár megértem,
lelkiismerettel áldottál engem.
Nem úgy szolgáltalak, ahogyan régen
álmodtam róla, te nagyságos földem.
És ha ma vádakat szór reám minden,
tán nem én vetkeztem, gondolj csak erre.
Nagy tűzvész lángjai körül keringtem,
annak hull hamuja ma is fejemre.
Tűnődés
Ha még a könyvlapok szárnyai szállnak
s még el nem mondtak mindent neked,
amíg hiszel még az új szavának,
s megdobogtatja könnyen szived,
amíg hol tudsz, hol nem, énekelni,
s nem vagy magaddal elégedett,
amíg tudod, hogy meg kell még vívni
utolsó, döntő ütközeted,
amíg még ormok útjaid járod,
s távoli tűzfény hív, csalogat:
nem szökött még el fiatalságod,
nem mondhatod még vénnek magad.
RAB ZSUZSA fordításai
Múló idő
Múló idő,
még legendája sincs.
Te is alig
fogod föl lényegét.
Nem bánja a világ a gondjaink,
Az ábránd meg lassan, merengve lép.
De mindegy:
fut az idő, egyre fut,
S ezer kérdésre ezerszer felel.
A hazug nagyság mindig csődbe jut,
Mi benned él,
más nem mondhatja el.
Apránként tárd fel hajnalaidat,
Hogy perceid
évekké nyúljanak...
Csak azt sajnáld,
ne mást,
Hogy e világ
oly ferdén nézi az ábrándozást.
Téli fantázia
I
A szőlőskertre villogó fehéren
Ráhullt, s befödte lassacskán a hó,
S a mélybe süppedt, barna venyigéken
Könnyű pihék friss bolyha látható.
Megállt a szellő, többé nem susog már.
A tenger zordan-kék és nyugtalan.
Gálic színű foltokkal nem mozog már
A zöldellő lomb — eltűnt nyomtalan.
A borostyán- s rubin-pontok kihunytak,
Gyémánt a napra többé nem nevet.
Akár fülét hegyző, fekete nyúlhad,
A hóba torkig-ült szőlőtövek.
De énnekem mik ők, mit ér, ha nézem?
A hólepett táj mit jelent nekem?
Minden tárgy jó, hogy valamit idézzen,
Csak téged nem idéz föl semmi sem.
II
Tél van, most minden ajtót kulcsra zárnak,
S az élők fáznak. A korán kelők
- Kölykök, felnőttek — botladozva járnak,
De hóban járni mind szeretnek ők.
Fagy dermeszt, a kakas se nyitja csőrét,
A hó alatt bokor s fa egy-rokon.
Bár reszketünk, de mégis gyönyörűség
Jelet hagynunk a szűz-fehér havon.
Az égre - honnét? honnét nem? - sugár szállt,
Forrás bújik föl és inai tova.
S az ott miféle nyom? Piciny madárláb
Épen marad aprócska csillaga.
Vagyis hát mindent könnyű megtalálni,
Ahány nyom, mind az ajtókhoz szalad.
Nem vész el semmi, bármilyen parányi,
Csak egy: a szót nem öltő gondolat.
III
Télen, midőn a szél dühöngve vijjog,
S a porhóval kereng a förgeteg,
Kupáinkban a szapevári csillog,
S a kemencében hunyt tűz szendereg.
Nem mondja senki, és, lám, mindahányan
Asztal mellé telepszünk csendesen,
S elébünk — mint a fácánok — csodásan
Kancsók suhannak sorban, nesztelen.
S e szárnyasok előbb a mennyezetre
Bámulnak, nedves csőrük arra int,
Majd bortól, szerelemtől részegedve
Az égbe rántják lobbant vágyaink.
Elszállnak, látni őket még a ködben,
S álmunkban rétek, völgyek nyilának.
A vesszőknek meg hó mélyén, a csöndben
Madárkák éneklik be álmukat.
CSORBA GYŐZŐ fordításai
Néhány szó Abasidzéről:
Grigol Grigorjevics Abasidze (sz. 1914, Csinturaj- megh. 1994) grúz költő, próza- és drámairó. Kiterjedt műforditói munkásságának egyik nagy fegyverténye Petőfi verseinek grúz nyelvre ültetése. Szerepet játszott a szovjet irószövetség irányitásában, megkapta a legmagasabb állami kitüntetést is. A szovjet irodalomtörténet klasszikusként tartja számon. Egyik magyar forditója, Rab Zsuzsa szerint "Grúzia szivébe érkezik egyenesen, aki átlépi háza küszöbét." 1938-ban jelent meg első verseskötete, s utána majd minden évben egy-egy kötettel tetézte a költői életművet. Nemrég avatták föl mellszobrát Kiskőrösön, a Petőfi Sándor műforditóinak szoborparkjában.
(Forrás: Szovjet Irodalom 1984/5. sz., 80-86. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése