Jurij Kuznyecov: Versek

Őszi kozmosz


Hajdani ősz, eltűntek ízeid, 
Tenyered üres tenyér. 
Fánk alatt éjjel a levegő nyüszit, 
Ahogy a levél földet ér.


S a szél, a tél moraját cipelő, 
Minden ablakon benéz. 
Vén fákat cibál a földből elő, 
S levél hull, hisz oly nehéz.


Nem a rét, csupasz erdő, nem a lég, 
A határ, mi itthagyott. 
A magasban az ég azúrja ég — 
Messze lenn, ott a föld ragyog.


De halkabban, barátném. Asszonyom! 
Tűnődés ideje jő.
Hol eső hullt, hol meg a csönd oson... 
Ez alig elviselhető.


Egyenes eső hullt, egyenes, 
Egyenes volt a világ. 
Egyenes eső hullt, egyenes. 
S hirtelen ferdére vált.


A ferde esőtől minden ferde lett: 
A horizont, a dombtetők, 
A ház is, mely nyomban elsötétedett, 
S mi is, mi is a ház előtt.




Szerelem


Belépett — újraéledt a vén ház. 
Ültél, jött - jöttére fel se keltél: 
Oly vonásoktól tört szét az arc-él, 
Hogy az arc nem volt archoz hasonló.


Nem sejtett semmit még, de te lány, 
Értetted, mit jelent mozdulása. 
Lélek ért lélekhez ott puhán. 
Csillag akadt a föld ág-bogába.




Kígyófüvek


Robogott, süvített a szerelvény. 
Vele küldte baját el a föld. 
Legelöl, a töltést átalszelvén, 
Sok kígyó, színezüst, tündökölt.


Utasok, álmukban létük látták, 
Láttak várost, poros papirost. 
Kerekek sora — soha ily vágtát — 
Kígyóhátakba vág bele most.


Ide ing a vagon, oda himbál, 
Kígyó-nép özönöl, mint az ár.
 Ismeretlen a táj, ahol immár 
Sokezer kígyófű föl-lejár.


Puszta tér, hol a telt vonat elvész. 
Nem is érti azt senkise még, 
Honnan jő, mi a távoli jelzés, 
Vonatfütty, honnan hozza a lég.

GYÖRE IMRE fordításai

Visszatérés


Ment, csak ment apa, a daliás, 
Át az aknamezőn. 
Hol a sír és hol van a sírás — 
Füstté lengett el ő.


Mama, a háború jusst vissza 
Nem ad, ne nézd az utat. 
Füstoszlop jön masírozva 
Át a mezőn, küszöbre kap.


Füstoszlopból egy kéz integet, 
Szemek világítanak. 
A ládamélyben is mi zizeg? 
Tábori lap.


Azóta mindig, ha mama vár rá,
 Iszonyú füstoszlop dereng. 
Magányosan gomolyogja át 
A mezőt, a földeket.




Szirtek patakja


Zúgott a völgyben szirtek patakja, 
Kővel zúzta a vén gyökeret. 
De az eleven, zöld fa bekapta 
a gyorsiramú, nagy köveket.


És amit teste fogadott kínnal, 
Kigyűrte mind a sivár földre. 
Könnyező kérgét reáborítva 
Ruházta föl a pimasz kölyket.


Magas nap hőjén a kő is hevült, 
S levágta mind az izzadt göncöt. 
Harkálymadárka véletlenül 
Szikrát ütött, s most messze röpköd.


Igy él az ember. És észrevétlen. 
Kínját hangok kábán követik: 
Sziklák nyögnek ebben a szélben, 
íme a fád. S a te köveid.

APÁTI MIKLÓS fordításai

Néhány szó Jurij Kuznyecovról:


Sz. 1941, Leningradszkaja. Syovjet-orosz költő. 1970-ben végezte el a Gorkij Irodalmi Főiskolát. 1957-től publikált, első verseskötete (Groza / Vihar) 1966-ban látott napvilágot. Kritikusa, Inna Rosztovceva szerint Kuznyecov költészetének legjellegzetesebb vonása, hogy "az ember belső életének a térségeit kutatja, mely szorosan összefügg a külvilág terével, távlataival."


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/2. sz., 124-130. oldalak)