A Paszternak-emlékezés szerzőjéről

CECILIJA KIN
Gladkov és Paszternak

Alekszandr Gladkov

Alekszandr Konsztantyinovics Gladkov sokoldalú tehetségű ember volt. Éles ész, rendkívüli megfigyelőképesség és művészi intuíció jellemezte, ami lehetővé tette számára, hogy finoman és pontosan érezze, eltalálja korának és sok kiváló embernek rejtett vonásait, akikkel összekerült élete során. Sok kortársához hasonlóan korán kezdett hivatásszerűen foglalkozni az irodalommal. Első jelentős sikerét „Réges-rég" című hazafias darabjával aratta, amelyet először a fasiszták által körülzárt Leningrádban állítottak színre, és amelyet mind a mai napig — már harminchat éve — sikerrel játszanak a Szovjet Hadsereg Központi Színházában. Ez a darab verses, hősi komédia az 1812-es háborúról, a nézők több nemzedékének elismerését érdemelte ki, mert a szenvedélyes hazaszeretet, a bátorság és merészség élénken és szórakoztatóan, egy nagy tehetség meggyőző frisseségével és őszinteségével szólal meg benne.


A Nagy Honvédő Háború idején rendkívül rossz látása miatt Gladkov nem kerülhetett ki a frontra (később azonban az íróbrigádokkal együtt mégis kijutott), és Csisztopol városkába evakuált, ahol akkoriban sok író élt, többek között Borisz Paszternak is. Úgy adódott, hogy Paszternak és Alekszandr Gladkov között meleg, baráti, bizalmas kapcsolat jött létre, annak ellenére, hogy Paszternak huszonkét évvel idősebb volt, és már régóta nagy hírnévnek örvendett, Gladkov pedig még csak sokat ígérő fiatal irodalmárnak számított. Naplójában Gladkov lakonikus tömörséggel és pontosan számolt be 1941 — 42 teléről, a háborúról, az iszonyú lelki feszültségről azoknál is, akik a hátországban dolgoztak, e hónapok nehéz hétköznapjairól, zord valóságáról. Nem tűrhette a nagy szavakat és a szónokiasságot, feljegyzései ezért olyan rendkívül meggyőzőek és hitelesek.


Alekszandr Gladkov halála után nagy archívum maradt hátra: befejezett és befejezetlen művek, naplók, dokumentumok, levelezések, különféle feljegyzések. Véleményem szerint különös figyelmet érdemel mindaz, amit Gladkov a kortársairól írt. Minthogy tehetséges emlékirat- és drámaíró volt, nemcsak a tényeket, tetteket, beszélgetéseket sikerült pontosan rögzítenie, hanem a „szereplő" lelkébe, belső világába is bele tudott látni. Gladkovnál is megváltozott az intonáció, a sorok ritmusa, a szókincs attól függően, hogy nemzedékének legkedvesebb költőjéről, Majakovszkijról — vagy Paszternakról írt.



Mint Alekszandr Gladkov barátjának, nekem jutott az a feladat, hogy rendezzem ezt az anyagot, mielőtt a Központi Állami Irodalmi és Művészeti Archívumba kerül. Azt hiszem, eljön az ideje, amikor sok minden meg fog jelenni belőle, és olvasóink méltóképpen értékelhetik majd Gladkov sokoldalú tehetségét. Most a csisztopoli télről készült feljegyzésekből mutattunk he részleteket. Közöttük van a tartózkodó örömmel teli feljegyzés a Pravda arról szóló közleményéről, hogy a Vörös Hadsereg Színháza bemutatja a „Réges-rég"-et. És arról is, hogyan olvasta el, és mit mondott a darabról Paszternak.


„A Nagy Honvédő Háború elején Paszternak harci kiképzésben részesült, elérte, hogy kiküldjék a frontra, de azután családjával együtt a Káma menti Csisztopolba evakuált, ahol akkoriban más írók is éltek" — olvashatjuk Lev Ozerov Paszternak „Versek éspoémák" című, 1976-ban Leningrádban kiadott kötetéhez írott bevezető tanulmányában. Ezen a télen, akárcsak előtte és utána, Paszternak Shakespeare-fordításain dolgozik. Gladkov feljegyzései, melyek a Shakespeare-nek és Paszternak lelkes és kitartó műfordító munkájának szentelt hosszú beszélgetésekről szólnak, nagyon érdekesek. De feltétlenül tisztában kell lennünk azzal, hogy ezekben a feljegyzésekben nem találkozunk Borisz Paszternak eszméinek és értékítéleteinek eszményítésével, vagy azzal a törekvéssel, hogy „abszolutizálja" őket. Minthogy Gladkovot biztos ízlés és teljesen önálló ítéletalkotás jellemezte, nem mindig fogadta el és értett egyet azoknak az embereknek a nézeteivel, akikhez lelkesen és gyöngéden kötődött. Ez a többi között Paszternakra is vonatkozik. Gladkov első posztumusz publikációjában (Voproszi lityeraturi 1976/9,) olvashatók a következő keserű szavak: „... Éppen azt a Majakovszkijt, akit olyan nagyszerűen értett, az ötvenes évek végén, legutolsó önéletrajzában Paszternak »semmilyennek«, »nemlétezőnek« titulálta. Vajon emlékezetének micsoda szerencsétlen eltévelyedése késztette ilyen kicsinyes, szubjektív és minden vonatkozásban igazságtalan ítéletre?"


De az általunk publikált részletek inkább tekinthetők igaz tanúságtételnek, mint elemzésnek. Paszternakban Gladkov elsősorban a művészetet önfeláldozóan szolgáló költőt, a fáradhatatlan alkotót látta, aki úgy tekint munkájára, mint magasztos kötelességére mind önmaga, mind pedig kortársai iránt. Paszternak elmélkedései az irodalomról rendkívül érdekesek, gyakran megdöbbentenek eredetiségükkel és mélységükkel, de sok szubjektív és vitatható rész is akad bennük, és, persze, egyáltalán nem tekinthetők "legvégső igazságnak". Ezzel tisztában volt Gladkov, nekünk is tisztában kell lennünk vele. Alekszandr Gladkov azonban ezekben a feljegyzésekben olyannak akarta rögzíteni Paszternak alakját, amilyennek azon a télen látta. Akkor pedig valami gyerekkel látott benne, meglepő naivitást és a gyakorlatiasság hiányát és olyan jellemvonásokat, amelyek mosolyt váltanak ki, nem gúnyos, hanem meleg mosolyt.


Paszternak sok ítélete, amelyet az életről és a művészetről alkotott, később megváltozott; mint a legtöbb igazi költő, ő is egyszerre volt igazságos és igazságtalan, vesébe látó és nagyokat tévedő. Sokszor a beszédstílusa, szóhasználata, egyes tettei, amelyek a társadalom iránti érdektelenségről tanúskodtak, meglepetést és rosszallást váltottak ki. Ettől függetlenül azonban mindig művész és hazafi volt. Ahhoz, hogy ezt megértsük és megérezzük, elegendő elolvasnunk „Hajnali vonatokon" című kötetének háborús verseit. És valóban, nem szabad erről megfeledkezni. Már említett tanulmányában Lev Ozerov idézi annak a Harmadik Hadsereg harcosaihoz szóló csodálatos felhívásnak az elejét, amelyet Paszternak az írók csoportjának megbízásából írt, akikkel 1943-ban a frontot járta: „Két héten keresztül mi néhányan, írók, az önök hadosztályaiban voltunk és részt vettünk hadmozdulataikban. A kegyetlen és könyörtelen ellenség nyomán végigjártunk olyan helyeket, amelyeket az önök hőstetteinek hervadhatatlan dicsősége övez. A rombolás embertelen látványa fogadott bennünket — felrobbantott és felperzselt falvak végtelen sora. A lakosságot fogságba hajtották, akik pedig elrejtőztek az erdőkben, és kivárták az elvonuló ellenség garázdálkodását, koldusok és otthontalanok szórványos csoportjaiban tértek vissza felégetett falvaikba. Az ember szíve összeszorult erre a látványra. Akaratlanul is felmerült a kérdés: hol az a csodatevő erő, amely lábra állíthatja és életre keltheti ezeket a területeket ? Harmadik Hadsereg harcos elvtársai, ez az erő önökben van. Az önök szívének bátorságában, fegyvereik pontosságában, megérdemelt szerencséjükben és hűen teljesített kötelességükben."


Az igaz tanú feladatához híven Alekszandr Gladkov följegyzett mindent, ahogy történt, mert mindig vigyázott annak a tételnek a helyességére, amelyet csak később fogalmaztak meg: „Nem veszek el belőle semmit, és nem teszek hozzá szemernyit." (Tvardovszkij: Egyre messzebb / Váci Mihály fordítása).


Már szó esett arról, hogy Paszternak nem egy gondolata vitatható. De a vele folytatott beszélgetések, amelyeket Gladkov olyan pontosan följegyzett, okos művészetfilozófiai elmélkedései nemcsak a kultúra történetével foglalkozó hivatásosak, hanem az irodalmat igazán szerető olvasók számára is értékesek.

LORSCHY KATALIN fordítása

(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/5. 161-162. oldalak)