Valamikor nagyon régen, a fronton, szívesen nézegettem a zsákmányolt fegyvereket.
A tiszti gyorstüzelő pisztolyok simára csiszolt acélja kékesfeketén csillogott, bordázott markolata szinte a tenyér ölelő szorításába kéredzkedett, a szintén csiklandósan simára csiszolt ravasz valósággal követelte, hogy az ember megsimogassa, mutatóujját a kemény, rugalmas elsütő billentyűig dugja: a biztosítógomb könnyen elmozdult, s előbukkantak a tüzelésre kész aranyszínű töltények — ebben az egész, gyilkolásra alkalmas szerkezetben volt valami idegen, gyötrő szépség, valami ostoba erő, amely a más ember fölötti hatalomra, fenyegetésre és eltiprásra szólított fel...
A browningok és a kis walterek játékosan apró méretükkel nyűgöztek le, a csőtokok nikkeljével, a markolat igéző gyöngyházcsillogásával, a kerek csőtorkolat fölötti kecses célgömbbel — ezekben a pisztolyokban minden kézhez álló, gondosan esztergált volt, minden nőies gyengédséggel csillogott, és a könnyű és hűvös, parányi golyókban nyájas, halálos szépség rejlett.
És milyen harmonikus szerkezetű volt a német Schmeisser, ez a szinte súlytalan, tökéletes formájú géppisztoly, mennyi emberi tehetséget vesztegettek egyenes vonalainak és rémteste hajlatainak esztétikus összhangjára, amelyek csábítottak engedelmességükkel és szinte várták, hogy megérintsék.
Akkor, évtizedekkel ezelőtt, sok mindent nem értettem meg, és úgy gondoltam, hogy a mi fegyvereink durvábbak a német fegyvereknél, de tudat alatt is természetellenesnek éreztem az idegen fém kifinomult szépségét, amelyet az emberek, a halandó, rövid életű emberek keze formált drága játékszerré.
Most pedig, amikor a múzeumok termeit járom, ahol mindenféle korból származó fegyverek — elöltöltő puskák, kardok, tőrök, vadászkések, harci szekercék, pisztolyok — lógnak a falakon, a fegyveragyak pompás berakásai, a kardmarkolatokba foglalt brilliánsok, a szablyák markolataiban csillogó arany láttán az ellenkezés émelygő érzésével kérdezem magamtól: „Vajon miért tették és teszik széppé, sőt kecsessé, műalkotáshoz hasonlatossá a fegyvert az emberek, akikre pedig mint a földön mindenre, előbb-utóbb halál vár? Van-e valamilyen értelem abban, hogy a vasszépség megöli a teremtés legfőbb szépségét — az emberi életet?"
EGY ASSZONY ELBESZÉLÉSE
Amikor elkísértem bevonuló fiamat, fekete szemüveget tettem fel, mentem, s közben arra gondoltam: ha sírva fakadok, nem látja meg. Szépnek akartam megmaradni az emlékezetében...
Harmonika szólt, ismerős fiúk voltak ott, mindenki búcsúzkodott, és eljött Nyikolaj Mitrics apó, aki tizennégy érmet szerzett a háborúban, és már kapatos volt. Nézte, nézte a fiúkat, a lányokat, az én Ványkámat, és úgy elbőgte magát, mint egy gyerek. Én nem akartam elszomorítani a fiamat, fekete szemüveg volt rajtam, türtőztettem magam, s mondtam neki: „Ne törődj a bácsival, részeg, hát az egereket itatja. A szovjet hadseregbe vonulsz be, én meg majd csomagot és pénzt küldök neked, rá se hederíts..."
A fiú meg felkapta a zsákját és elindult, elfordult tőlem, hogy ne lássam, milyen ideges, mennyire lehangolt. És meg sem csókolt, nehogy valami baj történjen. Így búcsúztam el Ványecskától... Egy-egy tízest szoktam küldeni neki...
Ványka szép fiú, a lányok kesztyűt ajándékoztak neki. Hazajön egyszer és ezt mondja: „Lidkától kaptam ezt a kesztyűt, kifizessem az árát, anya, vagy mit csináljak?" „Inkább te is adj neki valami ajándékot — mondom — úgy jó lesz."
Esztergályos volt a fiú, de forgács esett a szemébe, akkor gépkocsivezetőnek állt, de az autóval kifordított egy kaput, vakmerő volt meg ostoba, most pedig bevonult. Jelenleg csuda komoly katona, áll a vártán. Leveleiben is ezt írja: „Állok a vártán, anya."
 |
| Az emberarcú hal |
BALISTES CAPRISCUS
Nyugat-Afrikában és Dél-Amerikában él a furcsa Balistes capriscus, az emberarcú hal — egyszer láttam a koppenhágai akváriumban. Vészjóslóan forgatja a szemét, úgy lélegzik, mint a náthás ember: kissé szétnyitja vastag ajkát — nem is hal, hanem undorító, puffadt emberi profil, amelyet uszonyok borítanak, kegyetlen, lidérces látomás, borzalmas alak, amely Bosch és Breu-ghel képeiről elevenedett meg.
Vajon látott-e ez a két festőművész valaha is ehhez hasonló halat?
Nem, sem Afrikában, sem Dél-Amerikában nem jártak, ők a Németalföldön éltek. A félig emberi, félig halfej képét fantáziájuk teremtette meg — az éles fantáziájuk — amely fellázadt az ember fizikai és erkölcsi eltorzulása ellen.
A valóság még a legkorlátlanabb, legzseniálisabb fantáziát is felülmúlja; az életben, melyet a képzelet felmérni sem tud, megvan minden, ezért az ember alkotása sohasem éri el a sokarcú és sokrétű realitás kimerítő szépségét vagy teljes rútságát.
POHÁRKÖSZÖNTŐ
— Azt akarom mondani, kedves barátaim...
— Petya, nincs semmi megjegyzésed, javaslatod a vendégeknek?
— Én szeretem a természetet. Feleségemmel az erdőben sétálunk és megcsókolunk minden fát... minden nyírfácskát... Bár ősz van, a levelek lehullanak, mégis tavasz lesz. És hadd legyen sok tavasz. Meg kell óvni a mezőnket... leélt életünk mezejét. Én minden vasárnap elhagyom a város kőrengetegét, az erdőben sétálok, és olyan egészséges vagyok, mint a makk...
— Kopogd le a fán! Kopogd le!
— ... Egészséges vagyok mint a makk... Azt szeretném, hogy mindenki egészséges, szép legyen, ne pedig olyan, mint a kispolgárok...
— Miért mutat a poharával énrám?
— Bocsásson meg, véletlen mozdulat volt...
— Petya, nincs semmi más megjegyzésed, tanácsod a vendégek számára?
— ... Feleségemmel minden reggel öt kilométert futunk. Az asszony liheg és kiabál: „Nem bírom!" — én meg ezt felelem: „Én a harmadik orrlyukamat igyekszem megtalálni."
— Hát ez meg miféle - olyan, mint a „második lélegzet"?
— Harmadik. Aztán telefonálok neki a munkahelyére: „No, hogy vagy, Zinyka?" Mire ő: „Remekül érzem magam." Masszírozni is szoktam az asszonyt. Minden reggel. Azelőtt izzadt...
— Mit beszélsz, Petya? Hagyd abba, kérlek.
— Izzadt...
— Na, most már a részletek következnek.
— Ha-ha-ha!
— Csak ne nevessetek, végig kell mondanom...
— Hagyd abba, Petya, egy kicsit részeg vagy, fölösleges dolgokat beszélsz, isten tudja, miket hordasz össze!
— ... Az űrhajósok megpillantották a Földet a magasból és akkor értették meg... Milyen szép is a Föld...
— Petya, Petya, ülj már le, kérlek! Hiszen a poharadból a ruhádra csurog az ital!
— Leülök, de a csillagos ég meg a mi Földünk - ez a szépek szépe, ez-z...
— Mondd, ettől a tölgyfakérgen párolt pálinkától nem kerülsz te tölgyfa koporsóba?
— Holnap reggel felébredtek és megkérdezitek magatoktól: valóban ittunk-e? Fejetek tiszta lesz, a hangulatotok legényes... Magam készítem ezt a pálinkát. Én meg a feleségem minden füvet ismerünk!... Félbeszakítottatok, pedig én azt akartam mondani, hogy fejet kell hajtanunk a Föld előtt...
— Szellőztetni kell! Nyissatok ablakot! Megfullad az ember. Valóságos gőzfürdő! Micsoda
hőség van!
— ...A csillagos ég... Mi a boldogság? A boldogság az, ha az ember a boldogságra vár. Hogy ki mondta, nem emlékszem, de nagyon helyes és az életből ellesett mondás. Láttátok valaha augusztusban az éjszakai égboltot? Zina, ne rángasd a kabátom ujját, hiszen meg kell érteniük, hogy milyen boldogság élni...
— Három szmokingos angol ül a Grand Hotel éttermében...
— Hagyja abba! Ez a vicc nem szalonképes!
— Dehogynem, teljesen szalonképes. Ekkor belép egy szép nő...
— Nem szalonképes!
— Egészen szalonképes, ha mondom! A nő odamegy hozzájuk, leül az asztalhoz, kivesz egy almát a tálból...
— Megint félbeszakítottatok. Azt akarom elmondani nektek, hogy augusztusban az éjszakai égbolt - hát bizony, az ember sírva fakadhat a boldogságtól, ha elnézi... Zina, ne rángass már... Hallottátok már, hogyan hullanak éjszaka a kertben az érett almák? Hadd mondjam már végig!...
REGGEL
Gyermekkoromban a reggelnek olyan szaga volt, mint a galambtollnak, mely az udvarról libbent be az ablakon és a napsütéstől forró párnára szállt.
GELLÉRT GYÖRGY fordításai
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978./8. sz., 6-16. oldalak)
Néhány szó Bondarevről:
1924-ben született Orszkban. Orosz prózaíró. Megjárta a II. világháborút, 1951-ben elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. 1949 óta publikál. A szovjet háborús próza új hullámának kiemelkedő képviselője, az áttörést A part c. regénye jelentette, de figyelemre méltóak már Az utolsó ágyúlövések, Csend, Égő hó c. munkái is. Noteszlapjai izgalmas bepillantást jelent az író műhelyébe. Az idős korára intellektuális próza felé tájékozódó író e karcolatokban, feljegyzésekben talált rá értekező hangjára. Választás c. regénye jelentette munkásságának betetőzését. Több regényét is sikerrel megfilmesítették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése