Keringő
Gyerekkacaj, lárma - csupa nyüzsgés a tér.
Zúg az Arbat. - Hólé csordogál az úton.
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Halálán van a tél.
Sírjára a tavasz
tarka koszorút fon.
Korcsolyák hallgatnak sötét kamrazugokban,
a bánattól meggörbülnek
az eltett sílécek...
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Folyók jegén nap lobban,
a partokon nemsokára sok-sok tücsök ébred.
Lehet akár saját tücsköd, ki csak neked zenél,
baktat majd a nyomodban s cifrázza az ej-hajt...
Gyerekek, jaj, sírjunk!
Halálán van a tél.
Katonai pompával temettetjük el majd.
Reped a jég a folyón, ropog mint a gépfegyver,
az utolsó búcsút varjúszárnyak intik...
Nem marad a télből csak egy árva hóember...
Legyetek jók, gyerekek, a nénikhez
mindig.
TŐZSÉR ÁRPÁD fordítása
Grúz dal
Elültetek szőlőmagot,
üljön meleg föld mélyiben,
a venyigét megcsókolom,
letépem érett fürtjeit,
barátaim összehívom,
érzésre hangolom szivem,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Gyertek, gyertek, vendégeim,
én hívlak össze titeket,
mondjátok, nektek ki vagyok,
hadd hallom szívek titkait,
és föloldoz az égi cár
és megbocsát nekem, neked,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Piros ingben dalol Dali,
hódolok, fekete-fehér,
s míg énekére fülelek,
szerelem és bánat hevít,
hatalmas vágytól sorvadok,
érte a pusztulás elér,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
Míg gomolyog az alkonyat,
a hegyi táj cirkalmain
sorjában lépdeljen elém
a kék bivaly, szarvat feszít,
a fehér sas a hegytetőn,
arany pisztráng, ér habjain,
különben mi értelme van
élnem az örök földön itt?
WEÖRES SÁNDOR fordítása
BULAT OKUDZSAVA
Arbat, én Arbatom
Anatolij Ivanuskin interjúja (részletek)
— Bevallom, örülök ennek a könyvnek. Örülök, függetlenül attól, hogy nem kevés keserűséget okozott nekem és persze olvasóimnak. Arról van szó, hogy kilenc éve nem jelentek meg verseim. Ez felfokozta a várakozást. S erre megjelenik egy kötet, amelynek felét a régi darabok alkotják. Vannak persze új versek is benne, számomra kedves versek, amelyek jelenlegi helyzetemről tudósítanak. Egyesek talán túl hagyományosnak érzik majd a címet: Arbat, én Arbatom. Ez az utca azonban nagyon sokat jelent nekem. Itt születtem, itt nőttem fel. Az Arbat első irodalmi szárnypróbálgatásaim kifejezője. Egész emberi sorsom ide nyúlik vissza. Elkeserített, amikor nekiálltak lebontani, és boldog voltam, amikor védetté nyilvánították. Minden városban kell lennie egy-egy ilyen érintetlen zugnak, amely a múltról mesél, s amely nélkül nem élhetünk a jelenben.
— Kilenc év alatt fél kötet vers. Vajon az utóbbi időben azért hagyott fel a versírással, mert prózát kezdett írni, vagy azért fordult a prózához, mert nem megy a versírás?
— Alighanem ezért is, azért is. Annyit azért hadd tegyek hozzá, hogy már nem vonzanak annyira a versek, mint régen. A versek már nem az önkifejezés eszközei számomra. Eljött a pillanat és érezni kezdtem, hogy a régi vonzódásnak és érdeklődésnek vége. A legfontosabb, minden bizonnyal, időben abbahagyni.
— ...Véleménye szerint mi jellemzi a szovjet költészetet?
— ... Költészet mindig létezett, volt tegnap, van ma és lesz holnap is. Nem tudom hát, helyes-e felfutásáról és visszaeséséről beszélni. A lárma persze hol kisebb, hol nagyobb körülötte. Csakhogy ez elsősorban az olvasóról, az olvasó állapotáról és nem a költészetről árulkodik. Úgy vélem, a szovjet átlagolvasó sokat fejlődött az utóbbi években. Igaz, korábban egyik-másik versértő talán felkészültebb volt, kifinomultabb a szép megítélésében. De ezekben az években, ismétlem, az átlagolvasó fejlődött nagyot. És ez életformánknak, a szovjet kultúra aktív formáló erejének köszönhető. S természetesen azoknak a nagy költőinknek eredményes munkáját dicséri, akik költészetüket a tömegek közé viszik, s aktívan részt vesznek az élet folyamatában. Ahogy én látom, költészetünkben ez idő szerint rendkívül termékeny részt vállalnak olyan alkotók mint David Szamojlov, Bella Ahmadulina, Borisz Szluckij, Oleg Csuhoncev, Junna Moric, Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij, Sz. Lipkin...
(...)
— Hogyan vélekedik a pódiumköltészetről?
— Nem látok benne semmi elítélendőt. Verseknek a pódiumon is helyük van, sőt kell is, hogy helyük legyen. Több száz évvel ezelőtt is megvolt az emberekben az igény, hogy barátaik előtt felolvassák vagy elénekeljék verseiket. Ami azonban engem illet, óvatos vagyok a pódiummal. Az utóbbi időben kerülöm a fellépést, ha pedig már kikerülhetetlen, jobban szeretem kisebb hallgatóság előtt produkálni magamat. Ahol hallgatói szemébe nézhet az ember, mert a szemek a tapsnál is jobban elárulják, mi a véleményük az előadóról. Általában azonban az a véleményem, hogy verset élvezni legjobban úgy lehet, ha fogjuk a könyvet, és az erdő magányába húzódva valamelyik kis patakhoz telepszünk le. Ez a környezet hat a legkedvezőbben a szív és az elme működésére. A versek érezni és gondolkodni késztetnek. Márpedig a természet társaságában ez könnyebben megy mint az emberek zajos tömegében.
— A „Sok szerencsét, pajtás" volt első kisregénye. Megjelenése után sok év telt el, míg újra prózaíróként jelentkezett. Mivel magyarázható ez?
— Első kisregényemet a munkától és a versírástól szabad időben írtam. A magam számára. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Eszembe sem jutott, hogy valaha nyomtatásban is megjelenhet. De barátaim odaadták Pausztovszkijnak, hogy olvassa el. Csodálkoztam, amikor levelet kaptam tőle, amelyben kért, hogy utazzam Taruszába. Persze kellemesen érintett, és hízelgő volt rám nézve, hogy egy ilyen elismert alkotó és megbecsült író figyelmet szentel nekem. Konsztantyin Pausztovszkij melegen nyilatkozott a műről. Ekkor gondoltam rá először: Nem kellene-e elkezdenem prózát írni? De ezzel egyidőben olvasta el a Sok szerencsét, pajtás-t egy éles elméjű hölgy is. Ő pedig azt mondta: „Érdeklődéssel olvastam el művét. Nagy élvezetet szerzett vele. Mégis félek tőle, hogy ennél jobbat már soha nem fog tudni írni." Ezek után próbáltam meg írni. Elkezdtem pár dolgot, de abbahagytam. Mert állandóan a hölgy szavai jutottak az eszembe. És csak úgy nyolc évvel ezután, mikor a történelem iránt kezdtem érdeklődni, írtam meg első regényemet, a Szegény Avroszimovot. Ez a könyv a dekabristákról szól. De úgy terveztem, hogy a dekabristákat nem felfelé ívelő periódusukban és nem is szibériai száműzetésük időszakában mutatom meg, amikor a történteket értelmezik. A dekabrista felkelés elfojtását követő első hónapokhoz nyúltam. Az embereket életük legtragikusabb pillanataiban akartam ábrázolni, rendkívüli embereket kiélezett körülmények között.
— Első regényének sorsa, mint ismeretes, szerencsésen alakult.
— Igen, a Druzsba Narodov folyóirat főszerkesztőjének, Szergej Baruzgyinnak adtam oda (megint csak anélkül, hogy sikerre számítottam volna). Egyvégtében, három nap alatt végzett az olvasással, és kijelentette, hogy a regényt a folyóirat közli.
— Miben különbözik a prózaíró munkája a költőétől?
— Nagyon sok mindenben. Verseket mindenki úgy ír, ahogy neki tetszik — íróasztal mellett, trolibuszon, villamoson, még járás-kelés közben is. A prózába lépésről lépésre bele kell jönni... A költészettel ellentétben a prózához időre és nyugalomra van szükség. Egy ismert író, dolgozószobájában a következő plakátot függesztette ki: „Ha valamit meg akarsz írni, akkor csak írni kell." Aztán, hogy lesz-e belőle valami vagy sem, azt senki sem tudja előre. Bevallom, nekem különösen Dubultiban megy könnyen az írás. Épp nemrégiben tértem vissza innen. A Dilettánsok utazása című regény második részét fejeztem be.
(...)
— Elmondaná, kik azok a prózaírók, akiket kedvel, akiket közel érez magához?
— Az oroszok közül Puskin, Gogol, Tolsztoj prózáját szeretem, a nyugati szerzők közül E. T. A. Hoffmannt, Thomas Mannt, Kiplinget, Virginia Woolfot.
(...)
— Nemrégiben adta ki lemezét a Melogyija hanglemezcég. Változatlanul ír dalokat?
— Kifejezetten dalokat (a filmstúdióktól kapott megrendeléseket kivéve) soha nem írtam. Kezdetben voltak a versek, amelyeket jó lett volna valamilyen dallam kíséretében elénekelni. Aztán különös dolog történt, verseim megszűntek pusztán versekként, bizonyos zenei intonáció nélkül létezni. Így jelent meg a gitár. Ez lett az olvasóval, a hallgatóval való kapcsolat kialakításának eszköze.
— Dalai olykor erőteljesebb hangszerelésben csendülnek fel. Egész zenekarok adják őket elő. Hogyan fogadja ezt?
— Bevallom, a lárma megijeszt. Nem nagyon tudom elképzelni dalaimat erőteljesebb hangszerelésben. Ugyanakkor mindenkinek hálás vagyok, aki érdeklődést tanúsít munkáim iránt.
(...)
— Ha nem tévedek, akkor az „egyetlen napot se vonás nélkül" életelve nem áll túl közel önhöz, inkább egy másik elvet vall magáénak, amely így szól: „írj, amikor nem írni nem lehet"?
— Igen, nem mondhatom, hogy profi író vagyok. A profi mindennap ír, reggeltől estig. Én egyvégtében dolgozom. Képtelen vagyok rákényszeríteni magamat, hogy tollhoz nyúljak. Meg aztán undorítónak is tartom, hogy erőszakoljam az írást. Viszont azokhoz a szerencsésekhez tartozom, akiknek örömet okoz a munka. Legalábbis nagyobb örömet, mint munka után a pihenés. (...)
SZILÁGYI ÁKOS fordítása
Néhány szó Okudzsaváról:
Sz. Moszkva, 1924. máj. 9., +Párizs, 1997
Grúz édesapja és örmény édesanyja nagy pártmunkások, 1934-ben mégis letartóztatják őket. Az apját agyonlövik, anyját lágerbe hurcolják. 1955-ben rehabilitálják őket. Fiukat nagyanyja neveli Moszkvában. Innen 1940-ben Tbiliszibe kerül, rokonokhoz.
1942-ben, tizennyolc évesen önkéntesként vonul be és kerül a frontra, megsebesül, 1945-ben leszerel.
1950-ben szerez bölcsészdiplomát a Tbiliszi Tudományegyetemen, ezután öt évig egy távoli kis faluban orosz nyelvet és irodalmat tanít, majd a helyi újságnál, kiadónál is dolgozik. 1953 óta publikál. Első verseskötete után egy moszkvai kiadónál, később a Lityeraturnaja Gazeta szerkesztőségében dolgozik. 1986-ban a Szovjet Írók Szövetségének titkárává választják. A társadalmi igazságtalanságokkal szemben áll, fellép a disszidensek védelmében. Végül kilép a pártból. * Felesége fizikus, fia zenész. * Betegségben huny el Párizsban.
Jevtusenko, Voznyeszenszkij és Rozsgyesztvenszkij mellett a szovjet új hullám első nemzedékéhez tartozik, szorosan kötődik a „városi folklór” irányzatához. Egy sajátságos műfaj, a bárd (’énekes’) költészet elindítója és jeles képviselője: énekelt verseit (mint később Vl. Viszockij is) maga adja elő gitárkísérettel. E dalokat egészen 1985-ig csak zárt körben adhatja elő személyesen, azok illegálisan, másolt kazettákon terjednek. Franciaországban aranylemeze lesz.
A versekről áttér a prózára: regényeiben elemző és ironikus, ugyanakkor lírai és beleérző ábrázoló is. Történelmi tárgyú regényeiben túllép az elmúlt idők politikai és történelmi valóságának ismertetésén: sokkal inkább a kor hangulata, a magatartások, sorsok, erkölcsi problémák, kapcsolatok gazdagsága érdekli, s hogy mi az, ami ebből közös a mai világgal: a folytonosságot keresi.
Hat verseskönyvet írt, két kisregényt. Történelmi regényei: Szegény Avroszimov; Merszi avagy Sipov kalandjai; Alekszandrina; Dilettánsok utazása; Találkozás Bonapartéval. (A Babel webantológia nyomán)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése