 |
| Tyihonov és a memoár szerzője |
Nem emlékszem pontosan, mi volt Tyihonov első írásának címe. De amikor olvastam, önkéntelenül is eszembe jutott Lev Tolsztoj Szevasztopol december havában című elbeszélése, amelyet az egyik legjobban támadott védelmi álláson, a negyedik bástyán írt. Tyihonov írásai stílusukkal és műfajukban valahogyan emlékeztettek a nagy író klasszikus szevasztopoli elbeszéléseire. Elhatároztuk, hogy az első cikknek ezt a címet adjuk: Leningrád májusban, és megállapodtunk Tyihonovval abban, hogy a következő tudósítást a megfelelő hónap nevével küldi el a Krasznaja Zvezda számára.
Ismeretes, milyen szűrőkön mentek át Lev Tolsztoj írásai, mennyire felháborította őt, hogy a cenzúra megcsonkította, édeskéssé akarta tenni őket: „gondolat és ami fő, cél nélkül valókká". Tanúsíthatom, hogy a bonyolult körülmények ellenére, amelyek a háborúban természetesek, mindaz, amit Tyihonov olyan bátran és becsületesen megírt a leningrádiak életéről és harcairól, változtatás nélkül került a nyomdába.
Tyihonov cikkei eleinte a tárcarovatot foglalták el a lapban, néha még annál is kevesebbet. Láttuk azonban, hogy ez nem elég neki, és maga is úgy érezte.
„Kihasználom az alkalmat - írta -, hogy közöljem önnel: nagy örömet szerzett azzal, hogy beleegyezett a Leningrádról szóló írások kibővítésébe. Valóban mindig nagy erőfeszítésembe került betartanom a szűkre szabott terjedelmet. Alaposan, sietség nélkül írni, hogy levegő és tér legyen a riportban, ez kell az írónak. A sűrítés, a tömörség nem mindig éri el a kívánt célt."
Tyihonov rendkívüli felelősségérzettel írta leningrádi cikkeit.
„Saját szememmel láttam - emlékezett vissza nem sokkal a háború befejezése után -, hogyan olvassák a K rasznaja Zvezdát az első oldaltól az utolsóig a peremsávban, milyen népszerű a tömegek körében, és milyen nagy ereje van ihlető szavának. Büszke voltam, hogy én is írhatok ebben az időben egy ilyen újságba, amelyet millió különleges olvasó - fegyveres katona - figyel, akik készek megtörni a fasiszta betolakodókat."
Cikkeken, riportokon és pamfleteken kívül a Krasznaja Zvezda verseket, balladákat, poémákat is közölt Tyihonovtól. Minden, vagy majdnem minden, amit az író számunkra elküldött, olyan jelentékeny volt, hogy az ő anyagaitól függött a lap „időjárása". Szeretnék visszaemlékezni néhány ilyen műre.
Érdekes az a tény, amelyet a Leningrád harcol című cikkben örökített meg 1942. június 24-én: „A németek által elfoglalt szovjet körzetek lakosai között nagy gyorsasággal elterjesztettek egy kis szennylapot... Rigai fehérgárdisták és balti németek írtak bele mindenféle disznóságot arról, hogy a németek betörtek Leningrádba... Egy partizáncsapat, amelynek nem volt rádiója, kapott egy ilyen, Leningrád elfoglalását hírül adó német újságot egy faluban, mire rendkívüli gyűlést hívtak össze. Hosszú vita után a partizánok, akiknek más egységekkel sem volt kapcsolatuk, rövid jegyzőkönyvet állítottak össze az értekezletről. Hallották: a német újság szerint a németek elfoglalták Leningrádot, s úgy döntöttek: Leningrádot nem foglalták el és nem is lehet elfoglalni soha.
Nyikolaj Tyihonov képes volt a kicsiben is meglátni a nagyot, a lényegeset, és egy köznapinak tetsző cselekedetben is megérezte a néplélek nagyságát.
A hegyek gyermekei című írása egy dagesztáni lányról szól, akit Rezedának hívtak, mert „hasonlított hazája hegyi legelőinek szigorú és tiszta virágára". Az író nyolcéves kisgyerekként látta őt utoljára a szülőföldjén. A blokád idején Leningrádban váratlanul összetalálkozott Rezedával. Rezeda tanulni jött a városba, s amikor kitört a háború, kórházba ment dolgozni. Tizennyolcéves volt. de már asszony. A férje, Abuszaid Iszajev, orvos volt. Egyszer Iszajev ejtőernyővel ugrott le az ellenség hátába, és osztagával harcba indult. Súlyosan megsebesült, de emberfeletti erőfeszítéssel mégis hat műtétet végzett el egymás után, majd összeesett és meghalt. Tyihonovot ez a történet mélyen megrázta. Elment, hogy megkeresse Rezedát. De sem a kórházban, sem a szétbombázott házban - amelyben korábban lakott - nem találta. A „szigorú és gyengéd" Rezeda visszatért Dagesztánba, „hogy ott megszüljön és felneveljen egy kis hegyilakót".
Ez a megható novella szívszorító szavakkal fejeződik be: „Legyenek áldottak Dagesztán hegyei, havas csúcsai és kéklő völgyei, amelyeken köd lebeg, és a gyönyörű, erős szívű és erős lelkű lányai és fiai." Amikor a német fasiszta egységek betörtek a Kaukázusba, Tyihonov elvesztette a nyugalmát — a Kaukázus régi szerelme volt. A Leningrád falainál dúló csata zaján át — írta —, „hallom a távoli ágyúdörgést a Kaukázus hegyeiből, látom a torkolattüzeken áttűnő visszfényt, az égő falvakat, a sebes folyású Malka, Bakszan és Tyerek partján".
„Ha nem volna Leningrád — írta nekem 1942 augusztusában —, amellyel összekötött a sors, természetesen elutaznék a Kaukázusba, a szívemnek annyira kedves helyekre, hogy részt vegyek az ott oly drámaian fejlődő eseményekben. Ki gondolta volna, hogy a Kaukázus hegyei meglátják a németeket? De hát semmit sem tehetünk... Harcolni kell a németekkel mindenütt, ahol vannak. Más megoldás nincsen."
Azokban a napokban Tyihonov láthatatlanul egy sorban állt a Kaukázus védőivel, és hegyes nyílhoz hasonló tollával maga is harcolt a Kaukázusért. Amikor megírta A hegyek gyermekeit, a Kaukázus dicsőségét és más kaukázusi témájú cikkeket, ő is harcolt. Azokban a napokban küldte el nekünk kifejezetten katonai tárgyú cikkét, amelynek címe: Megjegyzések a hegyi háborúról. Tyihonov izgatott volt. „Lehet — írta —, hogy ez nem közölhető, mivel erre a témára mindig találhat Moszkvában szakembert, olvassa el mégis, mert nagyon szerettem volna ilyen cikket írni, és nem tudtam ellenállni a kísértésnek." A cikket közöltük. Tyihonov olyan pontosan írta le benne a kaukázusi hadszínteret, és olyan részletesen ismertette a hegyi taktika sajátosságait az elmúlt háborúk tapasztalatai alapján, hogy szerkesztőségi szakembereink ehhez sem hozzátenni, sem elvenni nem tudtak semmit. Amikor behozták nekem a cikk tördelt levonatát — három teljes hasábot foglalt el —, megláttam az aláírást: Tyihonov ezredes. Valamelyik szerkesztőségi munkatársunk úgy vélte, hogy nagyobb súlya lesz az írásnak, ha a szerző katonai rangja is szerepel a név mellett. Én viszont arra gondoltam, hogy Nyikolaj Tyihonov nevének önmagában éppen elég súlya van, és kihúztam az „ezredes" szót.
(...)
Már régen nagy tisztelője vagyok Tyihonov tehetségének, rendkívül szívesen olvastam és olvasom mindazt, amit Tyihonov a háború előtt alkotott, a nagyszerű A szögek balladája^ című művétől kezdve, amelyet még komszomolista koromban tanultam meg kívülről, egészen a legfrissebb keletű elbeszéléseiig és novelláiig, verseiig és poémáiig. A háború idején pedig zengő, erőteljes sorai mint csatakürt buzdították és hívták harcba az embereket.
1943 júniusában Nyikolaj Tyihonovot a Vörös Zászló hadi érdemrenddel tüntették ki. Valamennyien szívből gratuláltunk neki magas kitüntetéséhez. Így válaszolt: „A legőszintébben köszönöm a gratulációkat a magas kitüntetéshez, amelyben szerény munkámért részesített a kormány. Megvallom, váratlanul ért, meglepett e magas kitüntetés. De úgy fogtam fel, hogy személyemben egész írói kollektívánk munkája nyert elismerést. Én magam a háború első napjától kezdve, azóta, hogy az én Leningrádom harcba lépett, nem tudok elképzelni másfajta magatartást, és amíg végleg szét nem verjük a nemeteket, más irányú munkám rfém lesz, akármilyen formát öltenek is műveim. Szeretnék valami különösen érdekeset, jelentőset írni a Krasznaja Zvezda számára. Az önök munkájának hagyományai ezt kívánják."
A honvédő háború idején rendszeresen leveleztem Nyikolaj Tyihonovval.
.
„A felelősségünk, mivel írók vagyunk, különösen nagy. Éppen most kaptam egy levelet a frontról, amely arról szól, hogy egy században - ahogy a politikai tiszt írja - hogyan elemezték Leningrád júniusban című elbeszélésemet, és a következő határozatot hoztuk: «Válaszul a leningrádi asszonyok, öregek és iskolások patriotizmusára, még tovább erősítjük védelmi vonalunkat, még jobban elsajátítjuk a támadó taktikát, és a közeljövőben kikergetjük a veszett fasiszta kutyákat a mi dicső Verdun-unkből, Lenin városából!»"
És ez nem az egyetlen ilyen levél. „Világosabban, mélyebben, erőteljesebben akarok írni, ez az egyetlen kívánságom. Az élet maga sugallja, merre irányítsam a fő erőimet." (1942. júl. 6.)
„Leningrádban sok a hétköznapi, csöndes, észrevétlen munka. Megint ősz van, igaz, nem hasonlít a tavalyira. Biztosak vagyunk magunkban, sokat próbáltunk és készülünk az új télre. Nem csapjuk be magunkat, ez a tél zord és nehéz lesz, de ki kell bírni, ahogy ez a leningrádiakhoz méltó." (1942. aug. 11.)
„A hónap végén megírom a Leningrád októberbent és valami egyebet is a városról, az októberi évfordulóval kapcsolatosan. Ezekben a napokban Leningrád természetesen a figyelem középpontjába kerül. Mindenki akaratlanul is visszaemlékszik a Néva-parti városra, amellyel oly sok nagyszerű esemény függ össze népünk életében. A németek nyilván tesznek majd valamit, hogy elrontsák az ünnepet, ahogyan azt tavaly is megpróbálták. Hát majd meglátjuk!" (1942. okt. 13.)
„Olyan napon írok önnek, amely a haza és valamennyiünk számára is nagyon boldog nap: köszöntöm csapataink Sztálingrádnál aratott fényes győzelme alkalmából. Csak egyet sajnálok, hogy a sors akaratából mi, akik már második éve ostromzárban vagyunk, nem válaszolhatunk a Volga nagyszerű védőinek ugyanazzal, nem mérhetünk megsemmisítő csapást a németekre, akik itt állnak falaink alatt." (1942. nov. 23.)
„Elküldöm önnek a Leningrád decemberbent. Ezzel befejeződik az 1942-es év „krónikája". Viharos év volt, és remekül végződik. Reménnyel telve nézünk az új év elé. Az élet előrehalad, és ebben a lendületes mozgásban minden mellettünk van: az élet teljes igazsága. Másként nem is lehet. A munka sok, és én meglehetősen fáradt vagyok, de ez kellemes fáradtság. Nem bánom, nem panaszkodom." (1942. dec. 27.)
„Leningrádi elbeszéléseimmel kapcsolatban, amelyek a Krasznaja Zvezdában jelentek meg, megható leveleket kapok a Szovjetunió legkülönbözőbb sarkaiból, valamennyi frontról. Előbb-utóbb itt is felélénkülnek majd a harcok, és akkor mi, leningrádiak sem adunk rosszabb anyagot a Krasznaja Zvezdának, mint a déliek. Bárcsak minél hamarabb így történne. Ezen a nyáron mindenki nagy eseményeket vár, talán be is következnek. Én magam természetesen elfáradtam a téltől és a szüntelen munkától, lefogytam, mint egy fakír, de akár egy fakír, nem érzek már semmit nehéznek, még akkor se, ha az. Leningrádban meleg van. A Néván már nincs jég. A leningrádiak hangulata élénk és magabiztos, a blokádot már mindenki gyűlöli. Hát hogyne, augusztusban kétéves lesz a blokád, ez egy kicsit sok. Ha megérem, olyan cikket írok önnek, aminek a címe ez lesz: »Hétszáz napos csata a városért.« — jól hangzik. Ilyen még nem volt a háborúk történetében." (1943. április 28.)
„Akárcsak eddig, most is négy kézzel dolgozom... Nehezen szakítok időt, de befejezem a Leningrádi elbeszélések című könyvet, amely már igazán „történelmivé" vált, mivel Leningrádban nap mint nap változik az élet. Új életre támadunk. A levegőben már érezni a vég kezdetét, vagyis az ítélet órájának közeledtét ellenségeinkre. Mi még fogunk együtt ünnepelni a barátság asztalánál. És akkor emlékezni fogunk hajdani bajainkra, amelyek addigra már örökre a múlt szakadékába hullottak. Jobb idők jönnek, itt vannak már a küszöbön." (1943. szept. 10.)
A háborúban mindenkinek nehéz sorsa volt, nehezen éltek haditudósítóink is, de a leningrádiak voltak a legnehezebb helyzetben. Más frontok tudósítói akármilyen sokáig és akármilyen sűrűn voltak is a tűzvonalban a hadosztályoknál, az ezredeknél, a zászlóaljakban és századokban, mégiscsak visszatértek a hadsereg- vagy az arcvonal-törzshöz, a hátországi szerkesztőségbe, legalább azért, hogy megírhassák az újság számára, amit láttak, és leadják az anyagot. Tyihonovnak, Visnyevszkijnek, Prokofjevnek és a többi leningrádi írónak azonban nem jutott még ennyi pihenőjük sem, mindvégig a fronton voltak, hiszen a város maga volt a front. Hogy ez mit jelent, azt 1943 telén én magam is megláttam.
Annak az évnek januárjában, a leningrádi blokád áttörésének előestéjén elutaztam a volhovi frontra. Egy zöld kis teherautóban hajtottunk végig az erdei úton, amelyet ugráló, nyikorgó gerendákból raktak ki, olyan volt, mint egy törött zongora klaviatúrája: így érkeztünk a támadást irányító hadtestek harci állásaihoz. Öröm volt látni a remek hangulatot, a katonák lelkesültségét, akik alig várták, hogy támadásba lendülhessenek Lenin városának felszabadításáért. Harmadnap reggel, amikor már látszott a volhovi front támadásainak eredménye, elhatároztam, hogy a túloldalról is megtekintem a hadműveletet, és a befagyott Ladoga tavon átvezető úton, amelyet az élet útjának neveztek, Leningrádba siettem. Voltam a leningrádi front több megfigyelő pontján, majd elmentem Nyikolaj Tyihonovhoz. Amikor a házához érkeztem, törött ablaküveget, hullott vakolatot, egy nemrég lezajlott német tüzérségi támadás nyomaként tátongó lyukakat láttam a házon. Tyihonovot és feleségét, akik mindketten oly közel álltak a szívemhez, otthon találtam. A konyhába költöztek, amely valamelyest védelmet nyújtott a szilánkoktól, de természetesen nem mentette volna meg őket egy bombától vagy lövedéktől. Bútor kevés volt, az előző teleken eltüzelték egy kis vaskályhában, amit lehetett.
Találkozásunk tüzérségi pergőtűz zenéjétől kísérve zajlott le.
Egy szürke januári reggelen Tyihonov és én elmentünk a Névához, az átkelőhelyre, ahol véres, kegyetlen harc folyt. Kiszálltunk az autóból, átgyalogoltunk az erdőn, amelyet megritkítottak a szilánkok és lövedékek, mintha sokezer fejsze dolgozott volna. Tőlünk balra a sűrű, fagyos ködben láttuk a schlüsselburgi erőd sziluettjét, amelyet a fasiszták szétbombáztak, de nem tudtak bevenni.
Báránybekecsben, derékszíjjal, füles sapkában, jellegzetes lovas-léptekkel ment mellettem Tyihonov, és a túlcsorduló érzelmektől, a belső feszültségtől hallgatott.
Ott volt előttünk a város, pontosabban az, ami a városból megmaradt, miután visszavertük az ellenséget. Az utcákon szétlőtt autók, ágyúmaradványok és eltakarítatlan német holttestek.
Megérkeztünk az ezredparancsnokságra. Katonáink és tisztjeink, akiknek arcán ott volt még az ádáz harc nyoma, fáradtak voltak, de örültek, mosolyogva fogadták az írót, mint régi jó ismerősüket.
Schlüsselburgból Lipki faluba utaztunk, ahonnan a volhovi front egységei a leningrádi front felé indultak. Épp ekkor szedték fel az utászok az utolsó ötven aknát, és autónk a szárazföldön mehetett tovább, azon az úton, amely megnyílt Leningrádnak a szovjet ország minden tája felé.
Egy hatalmas földsáncról, amely mögött mocsár kezdődött, a mi és a németek lövedékeitől meggyulladt lángoló tőzegfáklyákkal, kitárult előttünk a pillanatra sem csillapuló, kegyetlen csata panorámája. Körülöttünk pedig a felszabadított földön kiforgatott, felégetett német erődítések...
Láttam Tyihonovot az ezredben, ahol nem csendesült a géppuskazaj, Schlüsselburgban katonák között, egy félig lerombolt házikóban, amely hevesen rázkódott a közeli robbanásoktól, mert az ellenség bosszút akarván állni vereségéért, nehéztüzérséget vetett be ellenünk, láttam nyugodt, sovány arcát, katonához illő rendíthetetlenségét az ágyútűzben.
Mindezt láttam és büszke voltam, hogy a sors ilyen ember ismeretségével ajándékozott meg. Öröm volt dolgozni vele, bölcsességet és bátorságot lehetett tanulni tőle.
HARSÁNYI ÉVA fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/2. sz., 140-144. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése