Ha időnként kalmük véneket
hoz elém a sors, az élet,
bronz-arcukon nem lelni jelet,
mit tán múltjuk belevésett.
Felszínre sosem tör semmi sem;
némán hallgatnak a ráncok...
mind férfi, derék, bennük pihen,
szemük mit valaha látott.
Szomj, éh vagy akármi gyötretés
sújthatja: nem átkozódnak.
Nyelvükre sosem jön kérkedés,
bár hős szívvel hadakoznak.
Jó, rossz — történhet akármiképp,
nem rendül bennük a lélek.
A sztyeppi népek jellemét
hűséggel őrzik e vének.
Életkor
Hol morcan néz egy kurgán ránk a sztyeppén,
a vén mesélőt megkérdeztem ekként:
„E földön nyilván régen itt lehet?"
Ő erre: „Egykorú vagyok veled."
S látván: nem értettem jól, mit beszélt,
hozzátoldotta még a kedvemért:
„Életkorunk ne, hogy mikor születtünk,
számítsuk onnét, hogy halálra lettünk.
Mind egyidősek egymással, kik élnek.
S a holt? Akárkinél ifjabb a holt."
Úgy éreztem: nem szája szólt a vénnek,
az ősi sztyeppi kurgán válaszolt.
Midőn a sztyeppén
Midőn a sztyeppén egymagam
állok csak, a síkba bezártan,
orromban friss üröm szagával:
felnyúlok óriásian.
A végtelen érzete bennem,
s az öröklét korsaja lelkem.
Hol zárul a lét köribém?!
Lét-nemlét: egyetlen folyamban.
Csak a sztyepp, csak az ég, csak az van,
csak a sztyepp, a madár, csak én!
Ó, lélek boldogsága, testé! —
Ó, nincs-határa végtelenség!
CSORBA GYŐZŐ fordításai
A koldus
Egy félkarú, kicsit imbolyogva, kéreget.
Rendőrt nem lát, hát kinyújtja csupasz csonkját, –
Az emberek sietnek, majd elsodorják,
De hát; ilyen koldusnak nem adni nem lehet.
S nyűtt sapkájába pár fillért mindenki dob,
Csengve koppannak benne a pénzdarabok.
Jó neki, ha együttérzést kér, nem magának,
Nem szorul rá, s mintha más tartaná kezét,
Szerencsétlenségét ő osztogatja szét,
Háború tépte sorsát aprópénzre váltva.
S gyűlik-gyűlik a sapkában fillérenkint —
Az emberi fájdalom, a szégyen s a kín.
SZILÁGYI ÁKOS fordítása
Emlékszem. Rég volt
Emlékszem. Rég volt. Nem felejtem:
vad éhség tántorogtatott.
Egy orosz anyó
— hogy feledjem? —
kezembe kenyérkét nyomott.
Kereszttel áldotta meg lopva
a zsebemben a kenyeret,
eltipegett, s még azt susogta
vissza: „Isten legyen veled!"
Kiáltás zendült a szivemben
utána: „Nagyanyóka, lelkem!"
Körül minden zengett, zenélt.
Megtapogattam a zsebemben
a Jó bizonyságtételét.
Nők
Jönnek-mennek csapatban, párosan.
Nézem őket — mint te, egy sincs olyan.
Tekintetük, járásuk, hangjuk is más.
Közel-messze százhangu nő-zsibongás.
Mások, mint te. Közömbösek nekem.
Mégis: mind, aki szembejön velem,
valakinek — egy percre eltűnődöm —
bizonyosan legfontosabb a földön.
Akár nekem te. Arcát és szavát
idézik, sajgó szívvel, vágyakozva.
Képzeletem arcodat idehozza —
már mindegyik nő hasonlít terád.
Fülemüle
Fakó lombú városi parkban
por és benzingőz gomolyán át,
mint gyógyforrás, fáradhatatlan
gyöngyöztetve a szépség álmát,
szívedet csordítva tele,
énekel egy fülemüle.
Dicsérd a kis fülemülét!
Se fű, se rózsa nincs körötte.
Miből teremti énekét?
A város mérgeiből szőtte.
Tiéd a zengő hang-patak —
a méreg az ő testében marad.
RAB ZSUZSA fordításai
A kalmük költő népéről, saját költészetéről vallott Havas Ervinnek, 1979-es budapesti tartózkodása idején. Alább két részlet olvasható a Szovjet Irodalomban megjelent részletes interjúból (Felelősség a történelemmel szemben).
— A kalmükök a nyugati mongolsághoz, az ojrátokhoz tartoznak, a történelem viszontagságai következtében az ő turkesztáni szállásaikról a XVII. században költöztek mai, Volga melléki hazánk területére. Létszámunk mindössze 120—130 ezer, de jelentős irodalmi hagyományokkal rendelkezünk. Tápláló forrásaink elsősorban a régi mongol, a tibeti és az indiai kultúrtájakon eredtek, de valamit merítettünk a kínai műveltségből is. A megtartó erőt évszázadokig a közös vallás, a buddhizmus jelentette. Sok hindu népmese például csak kalmük nyelven maradt fenn, tőlünk fordították azután vissza. Ősi folklórunk nagyon változatos, talán csak Indiáé gazdagabb. Népköltésünk legkiemelkedőbb alkotása a Dzsangar eposz, de a Nagy Honvédő Háború előtti évtizedekben még éltek, énekeltek a dzsangarcsik, a népi énekesek, akiknél a népi epikus és lírai hagyomány már új tartalommal vegyítődött. Új irodalmunk megteremtődését a húszas-harmincas évektől számítjuk; jellemző vonása, hogy kezdetben a népi irodalomba oltotta az orosz nyelvű irodalomból tanultakat. Egyik legnagyobb alakja a prózaíró Amur-Szanan volt, akivel gyerekkoromban személyesen is találkoztam... Saját kiadóval és irodalmi folyóirattal rendelkezünk.
— Gyakran hazautazom a faluba, ahol születtem, ilyenkor szeretek egyedül kisétálni a sztyeppre, eltöprengeni. Nézelődöm, beszívom levegőjét, megcsodálom virágait, melyekre a kalmük birka nem tapos rá, mert tudja mit jelent a sztyepp virága. Felfedezem a sztyeppén bátyáim-nővéreim csapásait, s mint materialista, arra gondolok, hogy magam is ugyanezekből az elemekből tevődöm össze, mint ez a föld, ez a növényzet, hogy emberré eszmélésemet e föld meséi, dalai formálták, hogy ez az én nagy titkom, lelkem nagy titka, lelkem-szellemem lényege. Enélkül nem fogadhatom be a világot, mint ahogy nagy népi eposzunk, a Dzsangara nélkül másként értelmezném a Hamletet vagy a Rómeó és Júliát is. Én úgy vagyok szovjet költő, hogy elsődlegesen kalmük vagyok. A kalmük nép fia, „produktuma", folklórjának, nemzeti tudatának, karakterének hordozója. Ezért kell ismét-ismét hazatérnem — nemcsak gondolatban, hanem fizikai valóságomban is.
Néhány szó David Kugultyinovról:
Sz. Abganer-Gahankini, 1922. Gorkij-díjas kalmük költő. 1936 óta publikál, kalmük és orosz nyelven ír. Első verseskötete Sztyihi junosztyi (Ifjúkori versek) 1940-ben jelent meg. Részt vett a Nagy Honvédő Háborúban. 1960-ban elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát. A Moabitszkij uznyik (A moabiti fogoly, 1958) című poémájában Musza Dzsalilnak állít emléket. A folklór hatása érződik Ravnije szolncu (A nappal egyenlők, 1960) és a Peszny csugyesznoj ptyici (A csodamadár dala, 1961) című filozofikus meséiben, valamint Zolotoje szerdce (Aranyszív, 1961) című kötetében. Szár-Gerel (1963 — 64) című filozofikus-romantikus poémájának témája az egyén és a nép kölcsönös kötelességei. A Zsizny i razmis-lenyija (Élet és elmélkedés, 1963 — 64.) versciklus az életről, az emberről és az időről szóló elmélkedéseit tartalmazza. Szoros barátság fűzte a nagy kirgiz íróhoz, Csingiz Ajtmatovhoz.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/8. sz., 132-143. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése