Vállalom...
Legyen
Úgy legyen. ..
- De mi?
A kalász...
Meg a menta...
A hajdani-mai,
Bűvöletes föld, e virágzó...
S az eső...
Meg az ég, az a messzire-látszó...
Úgy legyen:
Megannyi híred, pacsirta...
És a ruta,
a gabona,
a tiszta
Szagú szél...
Az eke vasa —
Melynek
tollnál élesebb
a nyoma.
És őrzik, örökkön, a nemzedékek,
És a szavaknál
több hűséggel éltet...
És vállalom
azt a munkás kezet,
Mely termővé teszi
a földeket...
Kezembe,
mint szentséget,
úgy veszem...
Elfogadom...
Vállalom...
Úgy legyen...
Nem vállalom...
Nem...
Ne legyen...
- Mi ne?
Az örök rontás
állott szennyvize...
Az Apokalipszis ekevasa,
Melyet a véres ló vonszol —
hova...?
És nyomát szenvedik
a nemzedékek,
Mert éget,
éget,
olthatatlan éget...
Nem vállalok tüzet,
üszköt,
jeget:
Pallosos,
pokolbeli
szörnyeket —
Voltak,
s él még emlékük:
ne legyen...!
Ne üljenek
holtan
a sziveken.
Ó, az Iszonyat
rém-ötlései...!
Tekervényük
lelkekből véste ki...
És bolygónk felett
újra ott lebeg
Egy Bomba...
tartják gyilkos
csont-kezek...
Ó, az ily kéz
csak romlást hoz reánk,
Irtja, pusztítja
érett gabonánk,
És arra tör,
hogy szenes rögökön
Áradjon a kín —
éjsötét özön...
Chile. Pablo Nerudának
Az erdő mind sűrűbb. A favágó itt ad és kap.
Ömlik csillag-verejték. Forgács zápora szétcsap.
De a fejszés feltűri inge ujját,
És már hull a fölös meg a holt ág.
Rombolva teremt —
Egységes az erdő odalent,
S a fák éneke sudár magasba felnő.
Bármely szavad: izmok zenéje.
Állok, körülöttem a lég remegése:
Harang dong, kongat jeleket,
Amelyek
Túlharsogják
Az évek múltát.
És minden zeng fölöttem és alattam —
— — — E szabad verselés: túlszárnyalhatatlan.
Térjen magához a favágó. Zuhogjon megint
Fejszéje. Valami újra meging.
Ó, egy odvas fát kidöntök magam is.
(Reakció sátánja, pusztulj, sanda Hamis!)
Vagy csak egy korhadt tönköt ütök ki —
Rossz fogat, gyökerestül; a kéz alig győzi!
Azt mondod, Pablo, nem tréfadolog
Odvas fákat döntögetni? A jót
S a rosszat, szinte azon pillanatban —
Örök érvénnyel! — szétválasztani?
Pablo, igazad van.
Ébredjen a favágó. Hajdani
Fejszés, ébredjen. Hullton hullt a forgács,
De ő — szakértelemmel! —
Tudja a dolgát:
Mert — ember.
A múlt elválik a jövőtől,
Mely majd előtör.
Fekete-fehér a világ.
Tudom, tőled, dalát...
TANDORI DEZSŐ fordításai
Harang
...mint gigászi harang...
M. K. Ciurlionis
Fenyves hárfái fölött,
álmos erdei árnyék fölött,
akár e föld
konduló, hatalmas öblű harangja,
a megáradt tavaszi kék ég
réz-hangon földübörög,
s a kék tengeren —
apró hajók messzi fénybe vonva.
S a sirály csapdos, akár a villám,
fehérlő, ruganyos,
s a hullámok kergetik,
meg a szél — míg arcunkba fürkész.
Halad a napkorong fönt, ezüstlik,
akár az ekevas.
S a mindenség centrumában —
lám, két gyűrűbe font
kéz.
S a tornyok.
A képzelet, bizony
a feszültség
különös
tornyai —
amint szöknek szinte az egekbe —
akár a zseni lelke,
hisz az mozgást áhítva örökös
vonzásban törne föl,
szárny-verő madárig
repesve.
Ó, e látomások!
Érzékelve a szárnyalást,
teret...
A tenger s a dél...
Furcsa halak
a kék áramokban...
Borostyán-tenger...
Dűnék sárga homokja
széllel ered...
S a hálók — talányos sorsok...
A víz-tajték kilobban...
S a kék ég szegélyén
a hajnal pára-pirosa, a köd,
amint a kéket s az aranyszínt
hamar elözönli,
zúg, akár gigászi harang,
a megtágult föld fölött:
— Csak munkával!
Csak munkával!
Csak munkával! — dübörgi.
Dübörög, zeng,
rajzolja föl a vonalakat, jeleket,
hosszat, szélességet,
elkezd a réz-harang beszélni,
e „nagy szimfóniában"
„az emberek, mint a hangjegyek"
egyesülnek:
Csak munkával!
Csak munkával! — így véli.
S megtelítődünk mi
e hatalmas zenével, legyen
az alkotás s a munka
szépséges harmóniája —
azzal, amit ő fölfogott
lelkével, s oly érzékenyen
följegyzett,
s minden időkre
ím, nekünk ajánlja.
KALÁSZ MARTON fordítása
Szavak
Igen könnyű a harkálynak verseit kikopogtatni:
talált megannyi férget,
egy egész hieroglif-szótárra valót.
Annyi szót hol találjak?
Mert mindegyikre várni kell,
hogy megjelenjen,
hogy közeledjen,
hogy essen rá a számra.
A föld felett a szavak szétterülnek,
akár őseink szelleme.
Lopakodva kell becserkészni őket.
És élve kell.
Irigylendő munkabírása van
ennek az erdei verskovácsnak:
reggeltől estig kalapácsolja
törlés, javítás nélkül
az erdő rimes eposzát.
A reggel
Havas utcákon húzza a reggel
kék fátyolát.
Ideje kelni.
Verebek ébresztettek.
S lapátok csikorgása.
Hajnaltól sürgölődik a reggel:
összeborzolja hajamat,
csöpögteti a csapból a vizet,
szétszórja az előszobák cipőit.
A reggel -
biztosan
igy természetes —
fogad kenyérrel, sóval,
asztalhoz ülteti az embert,
s megkínálja egy pohár teával.
Sapkát, kesztyűt nyom a kezekbe,
zsebekbe cigarettát.
Vissza se néz, úgy tűnik el
fehér ablakon át.
Mi hasonlítunk,
azt hiszem —
halántékom májusi meggypiros...
A reggel mégsem hagyott el,
vár odakint.
Percenként tompán
a kaput megdörditik.
Kinyitom én is.
S mellémszegődik a reggel
utamon békességesen.
ÁGH ISTVÁN fordításai
Méz-szüret
Méhhel bevetett édes hónap.
Nem vagy zsugori, szép augusztusom
Bőkezűbb vagy az előzőknél,
Túlteszel minden hónapon.
Mézed övéknél édesebb íz,
Ahogy az asszony cirógatása
Féktelenebb is, édesebb is,
Mint ahogy ölelhet csitri lányka.
Ilyen termést én még nem ettem.
Arányló mézzel teltek a lépek.
Évről évre több az ajándék,
Mint amit eddig hoztak az évek.
S a tetejébe édesebb is,
Mint ahogy százezerszer édesebb
A mai napnak boldogsága
A réginél, mi fénye-veszített.
Vajon számomra búcsú-hónap
És utolsó e méz-szüretelés?
Igaz, augusztus?
Nem volt köztünk,
Közöttünk nem volt ily egyezkedés.
KÁROLYI AMY fordítása
Földem
Megint a honi part. .. Levéve kalapom,
Érintem a vizet hatalmas bimbós ággal...
Vállamon a fagyal hava. Köd a folyón
Lenn gomolyog a rév sötét sávjain által.
A vízben elmerül a nap, mint rézharang
S lenn marad hajnalig. Árpaként aranyozva
Csillagok a habok mélyén nem látszanak,
De remegésüket a lég megsokszorozza.
És nő a csend, akár ha megéledne már...
Az éj szerelmesen a földet hűsbe rejti.
Tárul a gyöngyvirág, zöldje az éjszakán
Ezüst csengőjű kis harmatcseppjeit ejti.
Hogy zizeg a bogár, hogy sóhajt a virág,
És hogy pattan a rügy, zúgó ligetté válva!
Titok a lomb: vele megszólal a világ...
És csillag-kékesen zúg a hullámok árja...
Ó föld! nincs nálad szebb, s rajtad otthon vagyok.
Ajándékod s dalod óvom szivembe zártan.
Újra a parton... a csendben a csillagok
Susognak rólad a Nemunas aranyában...
WEÖRES SÁNDOR fordítása
Néhány szó Eduardas Miezelaitisről:
Sz. 1919, Kareiviskisiben-mh. 1997-ben. Litván költő, műfordító. Alig 10 éves korában már írni kezdett. A kaunasi egyetem jogi karára járt. Az illegális Komszomol mozgalom tagja. Az 1940-es szovjet hatalmat lelkesen fogadja, a háború idején haditudósító. Gazdag lírai termése egy változatos, sok hangú és arcú költővel ismerteti meg az olvasót. Egyszerűség és modernség illeszkedő kettőssége jellemzi költészetét. Munkásságára az állandó megújulás, útkeresés, formabontás a jellemző. Prózaírói munkássága is jelentős.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1979/10. sz., 157-163. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése