Najádok
 |
| Martinov mellszobra a kiskőrösi szoborparkban. Szabó Tamás munkája |
az új ház, valódi csoda,
hozzá hasonló vajon volt más?
Tudod, ez a „Folyamhajózás".
És alkonyatkor, lásd, oda
a tornácra hat szűz kilép.
Arcuk is eltér némiképp,
máshogy öltözik mindegyik:
ez hódprém-kucsmában kisétál,
a másiknak kezében nádszál,
mint egy matróz, a harmadik
pikkelyszinű köpenyt visel,
s a negyedik, kit kilesel,
rózsakoszorút fonogat,
az ötödik meg úgy halad,
röppenve, mint egy fiatal sas.
A hatodiknak neve Atmasz...
Próbáld csak újra mondani?
S hogyha az Irtis habjai elfutnának —
mondd, mi maradna?
Dzsungár tetők ébendarabja
a mélyben múltról vallani;
fojtások égett pörkei,
sítalpak fadarabjai,
melyeken délre röpült Tára
népe a fekete tatárra...
Mért kell így rám tekinteni?
Untat a régi dolgok tára?
Kolcsaki táska hogy hever?
Ragyog egy Zeiss gyártmányú távcső?
Gránát? Meg puska? És a végső:
a brehmi töltényheveder?
Minden lehet? Hát, meglehet!
Indulhatsz halászni rohanva!
Én meg? Ujjam se mozdítom ma!
Miért? Íme a felelet:
nem ez a lényeg: —
arzenál vagy múzeum —
de folyó medre.
Nem arra gondoltam ma már,
erre figyeltem elmerengve.
Mire?
Hat folyó. Egy a sors.
Mind a hat eltűnt.
Mit sorolsz ? A neveiket:
Kamislovka,
Csair,
Orlovka,
Okunyevka,
Bobrovka,
s még egyet magolsz — Atmasz!
Régi kor tavaszán
patakok susogtak a sásban,
kanyarogtak a bajnócásban...
Hol vannak?
Kortyolta hazám
ezüstlő vizük, amely áradt
akkor, régi kor tavaszán,
s erdőben zengett víg madárhad,
mit lombok rajongtak körül,
szeretett, játszott — úgy röpült;
s hódnép is idetelepült.
Hódnép! A sztyepp ma puszta, láthadd.
Mi az örök ? Csak nézd az űrt!
Hat folyó!
Hódok!
Nagy sasok!
Kihalt a hal ebből a tájból.
Hát kérdezem, a vakhomályból
újraéledni már ki fog?
— Mi itt vagyunk! — a válasz ez.
— Ne álmodozz! — te így felelsz!
A tornácra hat szűz kilép,
a ház neve „Folyamhajózás".
Az arcuk eltér némiképp,
bár ennyi hasonló se volt más.
Mindnek ugyanegy titka van.
Hatan vannak! Bizony, hatan!
Csakhogy a ruha elfödi
igazi lényük, te se látod!
Ezek a folyók lelkei.
Ezek a lányok — a najádok.
— Ne álmodozz! —
te így felelsz.
Ez a hat lány bizony csak irnok,
takarítónő, hivatalnok,
s eltűnik, ha letelt a perc!
Bár így lenne, mint mondanád. ..
Villamos fut, zöld szikra röppen,
sötétbe vész a hat najád.
Álmunk világa véghetetlen.
Autófények az est falán,
az ég komor függönye rebben...
Lehet, hogy egyszer még talán
föltámad mind a puszta sztyeppben?
Igen! Azért van itt e ház,
ez a csodás „Folyamhajózás",
palota ilyen sose volt más,
mely talpig gránitban vigyáz.
Hiszen az Ember így segít:
értve a folyók kínjait,
forrásra újra rátalál,
fölszabadítja vizek lelkét!
Hinnéd, e szép házat ma már
csak hajók kévéért emelték?
Nem! Nem lehet, lehet pedig.
Fut villamos, zöld szikra röppen.
Az Irtisen halászladik,
túlnan toronyfény őrködik,
najád, horgony — sötétedik...
Álmunk világa véghetetlen!
VERESS MIKLÓS fordítása
Néhány szó Martinovról:
Sz. 1905, Omszk-mh. 1980, Moszkva. A szibériai költészet termékeny alakja. Értelmiségi középcsaládból származott, földrajz és geológiai tanulmányokat folytat. Érdekli a szibériai folklór. A forradalom miatt megszakadnak tanulmányai. Később a formabontó költészetei irányzatokat követi. 1932-ben ellenforradalmi propaganda vádjával letartóztatják s Vologdában él száműzetésben 1935-ig. Költészete valójában a második világháború, illetve Sztálin halála után bontakozik ki a maga teljességében. Jelentős műfordító, a magyar költészet jó ismerője, Petőfi és Ady elismert fordítója. Mellszobra ott áll a kiskőrösi Petőfi múzeum műfordítói szoborkertjében. Életének utolsó szakaszában önéletrajzi fogantatású novellái jelentősek.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/8. sz., 70-72. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése