Őszi mese
Nézz ki az ablakon: egy magányos levél kóvályog a szélben, látod? Az utolsó levél...
Most sárga, de valamikor zöld volt. És akkor nem kóválygott a világban, hanem ott ült a maga ágán egy szem fiatal, pirospozsgás meggy mellett, akit teljes szívével szeretett.
A Szél, a vén csavargó gyakran mondta neki:
- Gyere, kószáljunk egyet a világban! Olyan sok pirospozsgás meggy van mindenütt!
De Levélke nem állt rá. Minek őneki sok meggy, amikor itt van ez az egy, az ő Meggyecskéje, a legkülönb a világon! Ám később vége szakadt a boldogságának. Meggyecske hirtelen eltűnt, és senki se tudta megmondani, hová lett. Hideg őszi idő járt, a fáról már régen lehullt minden levél. Csak a bánattól megsárgult, lesoványodott Levélke maradt ott az ágán: még mindig várta, hogy Meggyecske visszajön.
— Mit rostokolsz itt? Gyere, keressük — igyekezett rábeszélni a Szél. — Hátha csakugyan meg is találjuk...
A Szél még erősebben fújt, úgyhogy elrepültek.
... Nézz ki az ablakon: látod, a sötét fák fázósan összehúzzák magukat a hidegtől. De hogyisne: télire mindenki felöltözik, ők meg levetkőznek. Ott pedig — nézd — az utolsó sárga levél kering a szélben. Az a mi Levélkénk, a hű szerelmes. Még mindig keresi a maga Meggyecskéjét.
A függöny
Valahányszor a végéhez közeledett az előadás, a Függöny nagyon izgatottan készült a saját jelenésére. Hogyan fogadja a közönség? Figyelmesen megnézte magát, lesöpört valami alig látható pihét, és — kiment a színpadra. A nézőtér egy csapásra megélénkült. A nézők felállva tapsoltak, brávót kiáltoztak. Egy kicsit még a Függönyt, a színpad kipróbált régi dolgozóját is zavarba ejtette az, hogy ilyen rajongással fogadják. Ezért miután könnyedén intett a közönségnek, sietett vissza, a kulisszák mögé.
A taps egyre erősödött. „Hívnak — gondolta a Függöny. — Mit tegyek, ki kell menni!"
Igy ment ki többször is egymás után, majd pedig rövidke ide-oda lengés után végleg ott maradt a színen. Szerette volna megjutalmazni a nézőket figyelmességükért.
És ekkor - micsoda sötét hálátlanság! - a közönség kezdett szétoszlani...
Örökkévalóság
Amikor a Gránittömb elmúlt kétmillió éves, mellette — talán azért, hogy bosszantsa — ott termett az épp akkor született Pitypang.
— Mondja, maga sohasem gondolkodott még az örökkévalóságon? — kérdezte a Pitypang.
A Gránittömb meg se moccant.
— Nem — mondta nyugodtan. — Az élet olyan rövid, hogy nem érdemes elmélkedésre fecsérelni az időt.
— Nem olyan rövid az — vetette ellene a Pitypang. — Mindenre jut idő, ha akarjuk.
— De minek ? —csodálkozott a Gránittömb. — Ezektől az elmélkedésektől csak rosszkedve lesz az embernek. Még megbetegszik ezen az ideges talajon.
— Ne a talajt okolja! — fakadt ki a Pitypang. — A mi talajunk jó, tiszta feketeföld...
Annyira kikelt magából, hogy a pihéje repülni kezdett a szélben.
Vékonyka szára makacsul hajlongott a széltől, de már nem tudott felhozni egyetlen meggyőző érvet sem.
— Nesze neked, örökkévalóság! Ostobák szórakozása. Ugyan már! Jobb, ha egyáltalán nem gondolkozunk — mondta a Gránittömb, de mégis elgondolkozott.
Kőhomlokán, amelyet nem tudtak összebarázdálni az évezredek — végighúzódott az első repedés...
MAKAI IMRE fordításai
Néhány szó Felix Krivinről:
Sz. 1928 Mariupolban. Édesapja hivatásos katona, Ukrajna egyik városából a másikba irányították. Krivin kezdetben hajósinas, majd tengerész, később újságíró, majd író lesz. Számos gyermekkönyvet is ír. 1998-ban családjával Izraelbe költözik.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1980/9. sz., 135-136. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése