Sirató Sztepan halálára
Péntek este érkezett meg Kremencsukból, vacsorára tejet ivott, mert semmi mást nem vett be a gyomra, lepihent a hosszú út után, de ekkor hirtelen olyan gyengeséget érzett (talán csak a vacsora miatt), hogy szólt a feleségének:
— Manya, ma már nemigen állok be a kocsival az udvarba. Egy éjszakát kibír a kapu előtt is. Ha nem esik nehezedre, söpörd ki a fülkét, és zárd be az ajtót — azzal odaadta a kulcsait.
Manya már régóta nem szerette úgy a férjét, mint más feleség. Mi táplálja a szerelmet, ha valaki évről évre, napról napra gyengül? Csak szánalmat érzett iránta, sajnálta Sztepant is, önmagát is. Ha esténként elcsigázottan jön is haza a borjúgondozóból - hiszen éppen elég munka akad -, néha-néha azért megnézi magát a tükörben: csillogó, hollófekete szemöldöke még fiatal, dereka karcsú, még a férje ócska zakója sem takarja el a karcsúságát; a melle rugalmas, mint lánykorában (tizenkét évi házasságuk alatt csak egyszer szült), életre, szerelemre vágyott.
Felsóhajtott. Más asszony réges-rég talált volna magának valakit, és csöndben virulna a titkos boldogságtól. Lehet, hogy más így tenne, Manya azonban soha. Bár olykor megszólalt benne a józan ész, de a szíve sohasem hallgatott rá, senki sem kellett neki.
— Fura vagy — mondta egyszer a szemébe Szerhij, a legfiatalabbik brigádvezető, aki nemrég szerelt le. - Talán azt hiszed, nem látom, mi a bajod? - És az asszony kabátgombját csavargatta.
Már esteledett, ketten voltak a telepen. Az asszony lehajolt, hogy a jászol elé kösse az utolsó jószágot, amikor Szerhij mögötte termett, és se szó, se beszéd, átölelte, remegő ujjai már a mellénél jártak. Sokáig bajlódott a kabátgombbal, mert Manya az előző este varrta fel jó erősen. Amikor végre kigombolta, s az asszony melle kiszabadult a kabát szorításából, Manya csak ennyit mondott:
— Eressz.
Azzal ott hagyta Szerhijt. Az ajtóból még visszaszólt:
— Inkább kösd be a borját. Ha nekimegy a jászolnak, te fizeted meg.
Aznap este Sztepan holtfáradtan jött meg. Szombat volt, fürödni akart. Manya némán mosta férje hátát, összeszorította a száját, hogy sírva ne fakadjon: a keze szinte kopogott Sztepan kiálló bordáin, és sovány, hegyes térde úgy meredezett ki a teknőből, akár a puskacső. Mégsem sírta el magát. Vajon Sztepan nem érti, hogy miért?
Fogta a kulcsokat, a seprűt, a törlőrongyot, és kiment a teherautóhoz. Sztepan azt szerette, ha nemcsak a ház, hanem a kocsi is rendben van. Minden kivirul a keze alatt, akár tavasszal a természet. Ha az udvart söpri fel, olyan lesz, mint a tisztaszoba; ha fészert épít, az már nem is fészer, hanem valóságos palota; ha almafát ültet, olyan az almája, hogy mindenki a csodájára jár. Ilyen Sztepan. És a teherautó? Nagy csomó vas, egyéb semmi, mit lehet azon csinosítani, gondolná az ember. Sztepan nem így látja: a legkisebb porszemet is lefújja róla, mielőtt a volán mellé ülne. Mindennap mossa a kocsit. Olykor maga végzi, de van úgy, hogy őt, Manyát is hívja. Lehet, azért, hogy ketten csinálják, hogy ő is mellette legyen. Így volt néhanapján. De a legtöbbször egymaga végezte. „Így is fáradt vagy" — mondja ilyenkor Manyának. És a szemével cirógatja. Ha az asszony elfordul, akkor is magán érzi Sztepan simogató
tekintetét.
Kisöpörte a fülkét, letörölte az ülést, a műszerfalat, megtörölgette a szélvédőt, lezárta a kocsit — Sztepan erre is megtanította —, és visszament a házba.
De egy perc sem telt bele, már rohant is kifelé az esti fényektől megvilágított tornácra, és a korlát mellé zuhant.
— Jaj, jó emberek! Jaj! — kiáltott fájdalmasan.
A szomszédok meghallották, hiszen a házak egymás közelében vannak; mindenfelől összefutottak. Némelyikük berohant a tisztaszobába, mások az ablak alatt álltak meg. Sztepan a vetett díványon feküdt, örökös szürke ingében, félig kitakarózva. Kezét összekulcsolta — ez volt a szokása —, és tágra nyílt szemmel, üres tekintettel bámulta a mennyezetet.
Az egyik gondos öregasszony lefogta hamar a szemét. Manyát meg felemelték, bevitték a házba. A kislányt — őt is Manyának hívták —, aki az utca túlsó végén játszott pajtásaival, behívták.
Már ekkor elkezdődött a temetés.
Valaki elszaladt a kolhozelnökhöz: ez és ez történt, koporsó és fúvószenekar kell; valakit Sztepan édesanyjáért menesztettek, aki a hídon túl lakott, suttogva kötötték a hírvivő lelkére: „Aztán vigyázz, ne mondd meg mindjárt, csak célozz rá!" Akinek nem akadt dolga, még sokáig ácsorgott a kapuban, sóhajtozott, Manya bánatán sopánkodott — milyen fiatal és máris özvegy —, és Sztepanra emlékezett. Már emlékeztek.
— Tegnap, hazafele jövet látom, hogy a meggyfákat permetezi. „Adj már kölcsön — mondom — néhány lécszeget." — „Máris, bátyám, mennyi kéne?" Még válogatott is, mert amelyik görbe volt, vagy csorba, azt elhajította, s csak épet adott. Nagyon rendes ember volt. Más inkább letagadja, csak hogy ne kelljen adnia.
— Én meg látom a minap, hogy körtefa-csemetét visz egy zsákban, kilátszik a hegye. Ő meg olyan rossz bőrben van, hogy majd feldönti a szél. „Jóember — mondom magamban —, hiába ülteted azt a fát, aligha eszel már a gyümölcséből."
— No, ebben már nincs igazad, Halja. — Lám, milyen fmomkodva beszélnek most, nem Halkát mondanak, mint egyébként, hanem a választékosabb Halját. — Talán bizony csak önmagáért van az ember?
Lassanként szétszéledtek a sopánkodók, hazamentek a holdfényes utcán. Csak Sztepan elárvult teherautója maradt a nagykapu mellett, még ki sem hűlt a motor.
Harmadnap reggel már ásták a sírt. Lemennek egy ásónyomnyira, majd pihenőt tartanak: kemény, agyagos a föld, mintha cementből lenne a gödör fala. Ülnek, rágyújtanak, nagyokat hallgatnak. Ez volt a reggeli előtt. Amint haraptak valamit, s felhajtottak egy-egy pohárkával, máris vidámabban folyt a munka, gyakran tartottak cigarettaszünetet; délig van idő.
Sárgállott az agyagos föld a gödör két oldalán, erősen tűzött a nap a fenyőfák mögül, amelyek halk zizegéssel vették körül a temetőt, illatozott a fehér akác. Méhek lepték el a virágait, a mozgó fürtök mintha élő aranyfüsttel lennének bevonva.
— Sztepan is rossz időt választott ki — szólal meg az egyik munkás, hogy megtörje a csöndet. — Legalább őszig várhatott volna.
– Mintha ő választotta volna ki!
– Most mondd meg, hát nem rosszul van ez elrendezve - sóhajt fel valaki. - Az egyiknek teljes élet jut, még nyugdíjat is kap, a másik meg nem is dolgozhat addig, ameddig szeretne.
— Hát igen, kinek milyen arsinnal mérik: az egyiknek sokat, a másiknak keveset, a harmadiknak meg szinte semmit.
— Legények, nem szaladna el valamelyikőtök a kimérésbe (a temető bejáratával szemközti büfét nevezték így), valahogy olyan nehéz itt belül a szívem.
— Nem bánom.
— Én is benne vagyok.
— Sztepan új hajlékára!
— így igaz, jól beszélsz!
— Szedd a lábad, Ivanyko, te vagy a legfiatalabb!
Sokáig csörgetik az aprópénzt, amíg összeadják. Senki sem akarja a három- vagy akár egyrubelesét előszedni.
Délre elkészültek a sírral, vállukra vették az ásót, és kissé fátyolos tekintettel (nemhiába jártak a kimérésben), halkan beszélgetve indultak el Sztepan háza felé, elvégre búcsút kell venniük tőle.
Messziről olyan volt a ház és a környéke, mintha lakodalmat ülnének. Sok az ember az udvaron, a ház előtt is, mindenki fehérbe öltözött (nagy a hőség), a házilag készült fenyőkoszorúkból vörös, sárga, kék meg fehér virágok trombitálnak a napba, a leeresztett oldalú teherautót, a Sztepan kocsiját vörös drapériával vonták be. Sztepant a földdel esketik össze.
A sírt ásó férfiak a kapuban leveszik sapkájukat, a kerítéshez támasztják a szerszámot, a tömeg utat nyit nekik. A legények nem takargatják a szemüket: mindegyiké vörös, bár nem tudni, mitől.
Elbúcsúznak a halottól, kijönnek a házból, magukhoz veszik az ásót.
— Mindjárt kihozzák — morajlik végig a tömegen. — Nézd csak, a fúvósok már készülődnek.
A zenészek nem idevalósiak, a járási gépkocsitelepen dolgoznak. Az egyik trombita sárga, a másik ezüstszínű; van köztük ütött-kopott meg új is; a dobot meggyszínű bársonyszalaggal cifrázták fel, akár a cirkuszban. A zenekar is elég szedett-vedett társaság. Egyikük — öreg, kopasz emberke — folyton az ingujjába törli gyöngyöző homlokát; a másik még szinte gyerek, piros képű, szép arcú, ijedten lesi az ajtót, mert rövidesen kihozzák a halottat; a harmadik simára borotvált képű, nagydarab legény, a nyaka borostás (lusta volt rendesen megborotválkozni), szemét bódultán legelteti a menyecskéken. Ide-oda forgatja a fejét, a borosta csak úgy serceg az inggalléron. Ütött-kopott, ezüstszínű trombitája a legnagyobb a zenekarban.
Ebben a pillanatban az elnök lép a tornácra, még fiatal ember, a haját falusi módra jó rövidre nyíratta, fáradtan szólal meg:
— Szóval akkor, fiúk, most ti jöttök, kihozhatjátok.
Megmozdul a tömeg. A kopasz zenész int a társainak, mire egyszerre emelik a szájukhoz a trombitát.
A házból csizmák dobogása hallatszik ki, a nyitott ablakon át érezni lehet az égő gyertya szagát, magasba csap a halottsiratók hangja. A kopasz trombitás csak erre várt, dobbant egyet, mintha guggolós táncba kezdene, és felcsendül a gyászdal, elárasztja a falut, a földeket, bejárja a gabonatáblákat, a napfényben bágyadozó fenyőfákat. Az asszonyok fehér kendőjükbe temetik arcukat, leszegett fejjel vonulnak a férfiak, a koszorúkból friss gyantaszag árad. Zizegnek a művirágok, szipognak az emberek, az elnök a nagykapuban áll, és csöndesen, ügybuzgón hadarja: - Kettesével jöjjenek egymás után a koszorúkkal, rohanni azért nem kell, egyszerre lépjenek, így már egészen más. A zenekar majd megszakadt az erőlködéstől, s bár kissé hamisan játszott, fülsiketítő lármájával túlharsogta a sírást, Sztepan koporsója pedig némán, szinte magától úszott az emberek fe;e fölött.
— Én édes jó gazdám! — jajgatott Manya szinte eszelősen, olyan erővel, hogy bizonyára a világ összes zenekara se nyomta volna el a hangját; az asszonyok karjába vetette magát, fekete selyemkendőjét mélyen a homlokába húzta. - Miért kell utoljára átlépned családi házad küszöbét, amit te gyalultál, te javítottál, ami a te lábad nyomától áldott? Ne hagyj el minket édes jó apánk, ne hagyj magunkra ezen a világon!
— Jaj, édesapám! - sikoltozott a kis Manya; sápadt volt és rekedt, beszegetlen fekete kendőt viselt - nagyobb selyemdarabból hasíthatták ki - és tiszta, bár vasalatlan piros pettyes ruhát A kislányt fölemelték a szomszédok és vigasztalgatták.
— Egy rossz szót nem mondtál soha senkinek — zokogta fuldokolva Manya —, hamis ravasz beszéd soha nem hagyta el a szádat. Soha senkit sem bántottál, én jóságos lelkem, derék gazdám, gyámolítóm!
Az emberek nagyokat bólogattak, magukban pedig azt gondolták bánatosan: „Lám, akit tisztelt benne, azt el is siratja. Nem a férjet, a jó gazdát siratja." De nem botránkoztak meg rajta.
A göndör hajú Sztepan ünnepélyes közönnyel lebegett a magasban. A legjobbik öltönyét adták rá, amelyet sohasem hordott a halált váró hétköznapokon, meg a kék színű hímzett ingét (a szeméhez nagyon illett), selymesen csillogó fekete szemöldöke büszkén ívelt kiszáradt, beesett arcán.
Amikor a kapuhoz értek a koporsóval, Manya magánkívül kiáltott fel:
— Jaj istenem, ne vigyétek ki, jó emberek, ne vigyétek a kapun túlra, örökre! - Itt elhallgatott, s némán csüngött kísérői karján, mint egy letört faág.
— Ó, fiam, drága kis fiam — bánkódott Sztepan ősz öreg anyja, halkan, rekedten, könny nélkül, szemét eltakarta megfeketült, öreg kezével —, bocsásd meg nekem, gyermekem, hogy ilyen rövid időre hoztalak a világra. Ha tudtam volna a te nagy bajodról, éjjel-nappal csak arra kértem volna az Istent, hogy inkább engem sújtson vele, ne téged. Senkinek se kívánom, hogy megtudja, milyen keserű az anyának a gyermekét temetni. Ó, fiam, drága fiam! Hányszor, de hányszor jöttél el hozzám, s hazafelé menet sosem mulasztottad el, hogy megkérdezd: édesanyám, ne hasogassak-e fát, ne hozzak-e friss vizet, ne vegyek-e száraz tőzeget? Pedig, uramisten, akkor már olyan átlátszó voltál, mint a pókháló. Nemhiába, kisfiam, amióta a világon vagy, minden éjjel álmodom rólad. De mindig csak az arcodat látom, csak az arcodat: hol a kertek alatt, a fiatal kender közt vagy, hol meg a réten játszol a sárga kutyatejvirág között, vagy a gyümölcsösben, a fehér virágú meggyfa ágai közt, máskor a gyalu vagy a kislányod fölé hajolsz, vagy megfáradt, ősz fejem fölé. Uramisten, hát ezért álmodtam annyit rólad!
Elhallgatott, mint a kiapadt forrás. Többet nem szólt.
Manya apja következett, alacsony, görnyedt kis ember, régimódi ingben, nagy, szurkosvászon csizmában.
— Sztepan fiam, miért csaptál be ennyire, he? — gyönge, vénasszonyos hangjában szelíd szemrehányás érződött. - Pedig amikor megkérted a lányomat, mennyire fogadkoztál, hogy „gondját viselem, szeretni fogom, apám, nem engedem, hogy agyondolgozza magát", s most mégis elhagytad. Miért keltettél oly nagy reményt bennem, öregemberben, he?
A koszorúk előtt vitték Sztepan fényképét. Mosolygós, göndör hajú, fiatal katona, jóságos szemében vidám szikrák, bár mintha bánat bujkálna tekintetében.
Búsan, lehorgasztott fejjel, kezüket a kocsira téve, haladtak a teherautó mellett Sztepan barátai. Összeszorult a torkuk a néma keserűségtől, hiszen gyermekkori jópajtásukat temették, most ismerték meg az első nagy elválás szomorú élményét. Együtt nőttek fel, szinte egy családban, gondot, örömet, munkát megosztva, akkor is, amikor tuskót hasogattak, vagy amikor viharos éjszakákon szalmát csentek, vagy esténként a lányoknak daloltak az anyóról, aki, ha asztalhoz ül a család, kanalait számolgatja, ám egy kanálnak nincs gazdája, mert elkerült a fia a háztól.
Távol esett övéitől, mint a vízbe hullott kő... Sztepan a barátai társaságában is csöndes volt, néma, akár az árnyék. Mégis, egy összejövetel sem sikerült nélküle, ha ő nem volt ott: nincs hangulat, nem megy a játék, az ének. Mindig észrevétlenül, váratlanul jelent meg: ha például elakadt a társa a hófúvásban a fával megrakott szánnal, Sztepan szó nélkül otthagyja a sajátját, visszamegy ahhoz, aki lemaradt, fogja a kötelet, teljes erőből húzza a szánt, s ezt látva, már többen is szaladnak segíteni; vagy például senki sem akar rázendíteni a dalra, mert túl magasan kezdődik, így Sztepan énekel elsőnek, pedig baritonja van, kiereszti a hangját, lám, neki ez is sikerül; előfordult, hogy valaki korcsolyázás közben lékre szaladt, már-már elmerül, Sztepan elsőnek kúszik hozzá, a foga közt viszi a szíjat. Később már együtt nevetnek és dicsekednek, hogy s mint húzták ki póruljárt társukat, Sztepan pedig csak szerényen mosolyog.
Lehajtott fővel mentek a koporsó mellett, szívesebben vitték volna a vállukon, de hát így rendelkeztek: a házból a sofőrök, a munkatársai hozzák ki, utolsó útjára pedig az az autó vigye, amellyel maga járt. Majd Ljonyko ül a volán mellé, a Sztepanhoz beosztott tanulógyerek. Ljonyko ki is tett magáért, nagyon szépen, egyenletesen vezetett.
A sírhoz érve a zenekar elhallgatott. Némán leemelték a koporsót, sok-sok kéz fogta, Sztepan barátai is segítettek, körös-körül minden elcsendesült, csak néhány asszony és az elgyöngült Manya sóhajtozott. A méhek körüldöngték a gödröt, egy a szemfedőre szállt, onnan Sztepan összekulcsolt kezére, majd elröppent. Az elnök négyrét hajtott papírlapot húzott ki a zsebéből, megköszörülte a torkát és így szólt:
- Elvtársak! Búcsúzunk kolhozunk legjobb sofőrjétől, Sztepan Timofijovics Derevjankótól. Sztepan Timofijovicsot, az első osztályú gépkocsivezetőt, garázsmestert, a figyelmes és segítőkész munkatársat kolhozunk vezetősége több alkalommal prémiummal, zeneszekrénnyel jutalmazta és öt díszoklevéllel tüntette ki, az arcképe pedig mindig kint volt a dicsőségtáblán, nemcsak nálunk, hanem a járási központban is. Sztepan Timofijovics kiváló eredményeket ért el az ifjú sofőrnemzedék oktatásában és nevelésében. - Az elnök egy pillanatra felnézett a papírból, Sztepan tanulóit kereste a tömegben. - Lám, Ljonyko is nála tanult, és Mikola meg Oleksza sem boldogult volna az ő tanácsa nélkül, ha valami elromlott, igaz-e, Fegyir? De azt majd elmondják ők maguk. - És folytatta a felolvasást, hogy a „legfelelősségteljesebb, a legtávolabbi utakkal a vezetőség mindig Sztepan Timofijovics Derevjankót bízta meg, mert tudta, hogy ő híven teljesíti feladatát", hogy „hóban-fagyban, éjjel-nappal úton volt az ő kocsija" satöbbi. - Nagy a mi fájdalmunk, elvtársak - mondta az elnök a papírt hajtogatva, s fémfogai - mintha nevetne - megvillantak -, de hát mit tehetünk! A halál könyörtelen. Úgyhogy, nyugodj békében, Sztepan Timofijovics, elvtársunk és barátunk! Emlékezetünkben örökké élni fogsz!
- Élni fogsz, élni, de hol - kiáltott fel Manya, mint aki álmából riad fel -, ha egyszer nincs többé!
- Mondom, az emléke fog élni - az elnök zavarba jött, köhintett, kihúzta magát és hangosan bejelentette: — Ratusnij Mikoláé a szó.
Mikola oldalvást jött elő a tömegből, megállt a halott fejénél, akadozva beszélt, zavarában a sapkáját gyűrögette:
- Gyerekkorom óta ismerem Derevjanko elvtársat, a katonaság után pedig együtt is dolgoztunk. Egyszer is találkoztunk - én éppen a klubba, a moziba mentem, emlékszem, még egyenruha volt rajtam -, na, szóval találkoztunk és azt kérdezi tőlem: „Hol akarsz dolgozni, Mikola?" Mondom neki: nem tudom, még nem gondolkoztam rajta. Ő meg: „Menj sofőrnek, ha akarod, én is taníthatlak, s akkor csak a vizsgára kell a központba menned, hogy megszerezd a jogosítványt. De felőlem mehetsz sofőrtanfolyamra is." Hát persze, hogy hozzá szegődtem, itthon ki is tanultam a vezetést. Poltavában csak vizsgázni kellett, mert anélkül nem adnak jogosítványt. Így van ez. Egyszer meg, még most is előttem van, szétszedtem a porlasztót, de összerakni már nem tudtam, ahhoz nagyon kell érteni. Éppen kapóra jött Sztepan Timofijovics: „Add csak ide" - mondja. Én meg csak nagyot néztem: egy-kettőre elkészült vele, még rágyújtani se volt időm. Visszaraktuk, működött is. Hát így van. Sohasem káromkodott, szép szóval is elérte, amit akart. Hallgatott is rá mindenki. — Ratusnij elakadt, a sapkáját gyűrte aztán végighordozta tekintetét a gyászoló közönségen, mintha tőlük várna tanácsot: mondjon-e még valamit, vagy ennyi is elég? Végül rászánta magát: — És hogy a magam nevében, teljes szívemből szóljak, sokféle ember van a világon, láttam én mindenfélét, a katonaságnál is, nálunk is, meg mindenütt, de olyan ember, mint Sztepan, nem terem minden bokorban. Nem is tudom hogy kéne mondanom... Szóval, szívesebben mondanám: „Egészségedre, Sztepan!", mint azt hogy „Sosem felejtünk el!" — Azzal visszasietett a gyászoló sokaság közé.
Pillanatnyi csönd támadt, s a visszafogott sóhajok közül kihallatszott a suttogás:
— Mondom neki, nézd már meg, Sztepan, nincs-e felesleges lécszöged, kéne vagy egy tucat. Ő meg erre: Mindjárt, bátyám.
— Elvtársak, ki akar még szólni? — kérdezte az elnök. — Ljonyko, te nem akarsz? Ljonyko lehajtotta a fejét és elvörösödött.
— Nem merek én ennyi ember előtt — mondta halkan.
— Hát akkor nincs más hátra — sóhajtott fel az elnök, és a szeme sarkából a koporsóra pillantott. — Akkor a rokonok vegyenek tőle búcsút.
Felharsant a zene, magasba tört a gyászolók siralma. Az iskola melletti fákról felröppentek a csókák és a magasban köröztek, a méhek pedig, mint azelőtt, nagy igyekezettel szívták az akácok nektárját, és élő aranyfüstként kerengtek a fürtök körül.
— Jaj jaj, Sztepan! Jaj nekem, jó uram!
— Ne zárják még be az édesapámat!
— Jaj, édes fiam, sasfiókám!
Nagy kopácsolás következett, föld pergett a sírba, aztán a koporsót a mélybe eresztették. Manya az őt kísérő asszonyok karjában vergődött, térdre esett az agyagos földön, tébolyultan tépte le magáról a kendőt, és fuldokolva könyörgött:
— A gyereket, Manyát, vigyétek innen, legalább ő ne lássa, ne hallja!
A bánattól egészen elszédült, minden tagja elzsibbadt, sápadtan állt a tömegben hollófekete szemöldökkel, égő, barna, karikás szemmel, már sírni sem tudott, állandóan magán érezte Szerhij tekintetét, bár megpróbált nem gondolni rá, s lázasan zakatolt a fejében: „Micsoda szégyen! Jaj, hát mi van velem? És Sztepan, a bánatom, és az emléke?!"
Szerhij, a brigádvezető valóban a közelben állt, valóban csak őt nézte, de inkább szomorú volt a pillantása; Manya viszont már a férfi lihegését is érezte és tolakodó, erős, fiatal kezét.
„Jaj, az átkozottak, mind átkozott!" Érezte, hogy elmerül a forró ködben: „Hát lehet így, istenem?"
Valaki egy darabka földet adott a kezébe, Manya a sírba dobta, aztán elvezették onnan, és csöndes, édeskés hangon vigasztalták:
— Ne vedd annyira a lelkedre, gyermekem! Magadra is gondolj, hiszen őt már senki sem hozza vissza.
Manya egész testében reszketett, a fekete kendőn át is perzselte Szerhij szeme, akár a tűz, de a szívét átjárta a már-már elfelejtett melegség. Hullott, egyre hullott a föld a sírgödörbe, s vele szállt a gyászolók suttogása:
— Az örök világosság...
— Adj örök nyugodalmat neki...
— És az örök világosság...
Nemsokára agyagszínű halom emelkedett a gödör helyén, melyet elborított a koszorúkból áradó gyantaillat. Lassanként a tömeg is szétszéledt.
Sztepan pedig ott maradt a művirágos fenyőkoszorúk alatt, s magával vitte örökké csöndes, mosolygós érzéseit, amelyekről meghitt, baráti körben olykor szívesen beszélt:
„Tudjátok, nagyon szeretem, amikor almaéréskor csöndes eső hull a fára. Olyankor úgy rémlik, hogy egyszerre sír meg nevet a sok-sok alma. Nagyon szeretem!"
MISLEY PÁL fordítása
Néhány szó Hririr Tyutyunnikról:
Sz. 1931, Silivka. Ukrán író. Szegényparaszti, alacsony sorból emelkedett ki: ipari szakiskolát végzett, majd lakatosként dolgozott építkezéseken, kolhozokban. 1962-ben fejezte be az egyetemet, majd tanított, később folyóiratok szerkesztőségében és a Dovzsenko Filmstúdióban dolgozott. Írásai 1961 óta jelennek meg. A falusi élet változásainak hiteles ábrázolója.
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/3. sz., 87-92. oldalak)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése